Láng Orsolya versei
inkognitó
motivációs cédulákkal volt tele a ház
ahol a rothadás példázataival álomba ringattalak
a vendéglátó alkarján egy fenyves ráncolódott
amikor ráfonta egy lány nyakára
kétszer tűnt fel mögötted a dóm
és egyszer intettél csendre, hogy végighallgathasd
mit üvölt franciául a gyilkost formáló énekes
az arc formájú kukucskálónyílást, amely mögött
a szégyen matat feszítővasával
ott hagytad őrizetlenül
olyan ágyra vágytál, ami már akkor elfelejt
amikor még rajta fekszel, aztán a sötétben megjelent
egy észt férfi, függőleges árokkal a szemöldökei között
és megtörölte talpát a nedves fűben
már nincs szükséged arra, hogy mindenütt legyen
valaki, akit szeretsz, mondtad neki
én pedig arra gondoltam, azért nem érhetek hozzád
mert sem tőled elvenni, sem hozzád tenni nem tudnék
a sötétben a nevemre írathattam volna birtokaid
te meg átnevezhetted volna utcáimat, amíg alszom
de kihajnalodott, és becsuktam az ablakokat
azt sem látta senki, amikor reggel a közös udvarról
fügét hoztál be a kávénk mellé
mégis arcunk eltakarva utaztunk vissza oda, ahol
mindkettőnket nyilvántartanak
epreskert lakói
mindegy is, hogy a személyes ellenszenv
vagy a közhangulat mondatta ránk az átkot
a mellettünk elsuhanó biciklissel
mert ekkor lett a kezed kondomínium
vagyis két állam közös gyarmata
rázárult egy egész birodalmat uraló remegésre
felemelsz, hogy láthassam a földre boruló nőt
akit évek óta látogatsz, a háta már mohás
a bokrokban szerveződő
meztelen gipszek társasága kirekeszt
de megpróbálsz mosolyogni
mert valaki azt írta a falra
szeretlek (már nem)
az egykori munkásszálló és a szecessziós palota
nevetséges versengésével szemben
a tűzfalak, amelyekben a lichthof
mint pengén a vércsatorna vezeti a fényt
különben ez a napsütés
odabentről egyáltalán nem látszik
mert az, ami a ház tövére lecsorog, alvadék
a homályban pedig hihetőbbek az ellenérvek
idekint még a nemzeti vágta hangosbemondója
is elviselhetőbb, a tó szikkadt kráterében
parkoló zárt utánfutók
a céljavesztett híddal rezonálnak
amit megtartott emlékbe magának a szárazföld
berendezkedik, akinek kedves az élete
és akinek legalább egy érv eszébe jut
látod, mi is azon vagyunk
61-es fúga
Ha leszáll a megállóban, gondoltam,
akkor te vagy. A másik kocsiban állt,
dupla üveg mögött életlenebbnek tűnt,
nálad élettelenebbnek, mint aki a beletörődés-
belefeledkezés váltólázába belefásult, mégis,
ahogy ott állt a kocsi falának dőlve az ülő
utasok között, legalábbis ebben a
támaszkodásban nem különbözött.
Eljött az átmenetik ideje, amikor mindenki
előveszi a szürkét, feketét, és az egyformaság
burkoló ködébe süpped. Hogyan lehetnék így
bizonyos? Talán vakon, tenyeremet az arcára
téve. Felém nézett, mintha meg is állapodott
volna rajtam a tekintete. Belekapaszkodtam,
de kiejtett magából. Elfordultam, váljon
kívánságnélkülivé a látás, tisztuljon a szemből
a szemben álló. Arra gondoltam, vajon neked is
eszedbe jut-e a fasorról a hazaút, amikor
gyalog előztük az éjszakai járatot.
Meghittséget lábon kihordani.
Akkor mondtad, az ember legalább kettő.
Legalább két fél és sosem egy egész.
Néztelek, és megpróbáltam leolvasni rólad,
mondod-e ezt most is a fák felé. De nem
látszott rajta, hogy mit gondol, nem lett
idegenebb, sem felismerhetőbb.
Annyi távolira hittem már, hogy te vagy,
hogy egyszer közelről nem ismertelek fel.
A tévedés legalább kettő: hiba és találat.
És ahogy készülődni kezdtél a másik kocsi
elejében, indultam utánad.
Leszállt, én meg vártam egy következőt.
hálózat
te vagy a legjobb barátom
a családtagok utáni első ember
mutatja a neved melletti alacsony törtszám
a köztünk levő szoros kapcsolat
az én érdeklődésem intenzitásából
következtethető (vagyis egy irányból)
s hogy az algoritmusnak továbbra is jó szolgálatot tegyek
(amiért ő viszonzásul ú.n. minőségi időhöz juttat)
elalvás előtt még egyszer rádkeresek
hadd legyek átlátható, mint röntgenné keze
mint a felszámolt elmegyógy kartotékrendszere
ha már találkozásaink olyan biztonságosan implicitek
olyan lekövethetetlenül nem-nyilvánvalók
A szerző a versek megírása idején Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.
