Elnyomorodik-e a munkásosztály? I. rész – Mit állított Marx?

Korunk válságainak megértéséért egyre többen fordulnak – újra – a kapitalizmus Marx által megalapozott kritikájához. A sokak által újra és újra eltemetett, korszerűtlennek, alkalmatlannak ítélt gondolkodóról rendre kiderül, hogy kritikai elemzései megkerülhetetlenek és nélkülözhetetlenek korunk társadalmi, gazdasági és politikai problémáinak megértéséhez.

Artner Annamária azon kevés magyar kritikai közgazdászok egyike, akik Marx örökségéhez és az ebből fakadó, „a termelést végső soron végző, bérmunkás és munka nélküli helyzetben lévő, az emberiség túlnyomó többségét adó emberek” iránti elköteleződéshez hűen folytatják tudományos elemzéseiket. (További írásai a szerző blogján is olvashatóak.)

A következő négy hétben hétfőnként Artner Annamária Marx 200 című könyvének (Eszmélet Alapítvány, 2018.) Elnyomorodik-e a munkásosztály? című fejezetét közöljük újra négy részletben, mintegy bevezetésként a politikai gazdaságtan kritikájába. Az alább következő első rész többek között annak okait igyekszik tisztázni, hogy a munkabér növekedése ellenére is miért nyomorodhat és nyomorodik is el a profitérdeknek alávetett élet. 

Marx egyik sokat vitatott tétele a proletáriátus „abszolút” elnyomorodásával kapcsolatos. A hálátlan – vagy inkább a tőke horizontjánál tovább nem látó – utódok eljárása itt is a szokásos: azt cáfolják, amit Marx sosem állított. Nem is állíthatott, hiszen értékelmélete alapján ő maga határozta meg a munkaerőáru értékét a „létfenntartáshoz elegendő” szinten, amelybe nemcsak a munkás fizikai-biológiai funkcióinak újratermeléséhez szükséges áruk elfogyasztása tartozik, hanem a család fenntartásához szükséges javak és a koronként változó kulturális („történelmi-erkölcsi”) elem is. Az alábbiakban először megnézzük, mit is állított Marx valójában a munkásosztály sorsáról a kapitalizmusban általában, majd megvizsgáljuk a munkásosztály helyzetét napjaink globális kapitalizmusában konkrétan.

Mit állított Marx?

Marx volt az első, aki a tőle megszokott analitikus pontossággal megkülönböztette az abszolút és relatív szegénységet, ez utóbbit lényegében a mai polgári statisztikában is használt fogalomként fogva fel – vagyis szegény az, aki az adott társadalomban szükséget szenved –, és felhívta a figyelmet a szükségletek társadalmi meghatározottságra.

„Szükségleteink és élvezeteink a társadalomból fakadnak; ezért a társadalmon mérjük őket, nem kielégítésük tárgyain. Mivel társadalmi természetűek, viszonylagos természetűek” (Marx 1962 [1847], 400).

Marx tehát nem gondolta, hogy a munkás fogyasztásába kerülő javaknak szükségszerűen csökkenniük kell a kapitalizmusban. A profitérdek logikája alapján azt viszont állította, hogy a munkabér részesedésének a létrehozott új értékből (v / v +m) csökkennie kell, ami csak egy másik megfogalmazása annak, hogy a kizsákmányolási ráta (m / v) növekszik:

„abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkásosztály helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony” (A tőke I., 603.; kiemelés: A. A.).

Marx azt is megállapította, hogy a profitért folyó hajsza a tőkést előbb-utóbb a termelőeszközök olyan tökéletesítésére szorítja, ami élőmunkát vált ki. Ez utcára löki a munkaerőt, s a munkanélküliség szegénységet eredményez. Az „ipari” tartaléksereget (a munkanélküliséget) a gépesítés okán feleslegessé váló, megszűnő iparágak táplálják:

„Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke, minél nagyobb működésének terjedelme és energiája, tehát úgyszintén a proletáriátus abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. […] Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága tehát a gazdagság potenciáival együtt nő.” (A tőke I., 602.)

„A gépesítéssel feleslegessé vált munkaerőáru ára az értéke alá csökken” (A tőke I., 402.), s az ipari tartaléksereg legalján a pauperek (munkaképesek, rokkantak, árvák, elzüllöttek, lumpenek stb.) sorakoznak.

[A pauperizmus] „a tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és az alsó középosztály vállára tud hárítani. […] [M]inél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye. Megvalósulásában, mint minden más törvényt, sokféle körülmény módosítja… (A tőke I., 602.; az első kiemelés: A. A., a második kiemelés az eredetiben – A. A.)

Ismeretes még, hogy Marx a rabszolgaság egy formájaként aposztrofálta a bérmunka rendszert (bérrabszolgaság). Bár ez a megfogalmazás talán sokak fülének durván hangzik, nincs híján a logikának. Marx ugyanis arra alapozta ezt a megnevezést, hogy a kapitalizmusban is megmarad a kényszerű ingyenmunka:

„a bérmunkásnak csak úgy szabad a saját életért dolgoznia, azaz élnie, ha egy bizonyos ideig ingyen dolgozik a tőkésnek (és következésképpen mindazoknak, akik a tőkéssel együtt az értéktöbbletet fogyasztják); hogy az egész tőkés termelési rendszer akörül forog, hogy ezt az ingyenmunkát megnövelje a munkaidő meghosszabbításával vagy a munka termelékenységének fokozásával, a munkaerő nagyobb megfeszítésével stb., hogy tehát a bérmunka rendszere a rabszolgaság egyik rendszere, mégpedig olyan rabszolgaságé, amely abban a mértékben, ahogyan a munka társadalmi termelőerői fejlődnek, egyre súlyosabbá válik, függetlenül attól, hogy jobb vagy rosszabb fizetést kap-e a munkás.” (Marx 1969 [1875], 23).

Továbbá Marx – a maga szándékoltan művészi-monumentális stílusában – beszélt az életminőség romlásáról is:

„a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagganáth^[i]-kerekei alá dobják” (A tőke I., 603.).

Bár az idézetek sorát még folytathatnánk, már ebből is világos, hogy Marx „elnyomorodás”-on nem az abszolút szegénységet értette, hanem a profituralomnak alárendelt élet megnyomorodását. Persze az életminőség nehezen mérhető kategória, már csak azért is, mert a romló tényezőkre (pl. a stressz, a depresszió és ezek fiziológiás következményei) ilyen-olyan orvosságokat módol ki a tudomány – és profitot csihol belőlük a tőke. Az életminőséget befolyásolja a szórakoztatóipar, ami a profittermelés egy új, kiapadhatatlan lehetőségekkel kecsegtető területe s egyben a munkás magánéletének, gondolkodásának és általában egész tudatának a bekebelezésére és a tőkeérdek („Dzsagganáth kerekei”) alá vetésére szolgál. Nincs olyan lakmuszpapír, ami egyértelműen megmutatná, milyen fokban romlott az életminősége a rendszerváltás utáni generációknak Kelet-Európában (biztonságérzet, munkaidő, erőnlét, közösség, műveltség, kedélybetegség, éntudat, jövőkép stb.), vagy akár a „fejlett” Nyugaton, ahol a jóléti állam intézményeinek lebontása folyik, s a perifériákról és félperifériákról beáramló olcsó munkaerő kínál kedvező tőkeértékesülési feltételeket és gyakorol nyomást a munkabérre.

Kattints ide a második rész olvasásáért.

JEGYZETEK:

[i] Dzsagganáth (Juggernaut): „a világ ura”, Visnu hindu isten egyik neve. A Visnu tiszteletére rendezett ünnepeken a fanatikus hívők tömegesen vetették magukat a Visnu képmását hordozó szekér kerekei alá. Vajon túlzásnak tartanánk-e ma, ha valaki ezzel a hasonlattal írná le a gyermekpornót vagy akárcsak az okostelefonon keresztül a Facebook rabjává vált tinédzsereket?

HIVATKOZÁSOK:

• Marx, K. 1962 [1847]: Bérmunka és tőke. MEM 6, Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
• Marx, K. 1978: A tőke I., II., III. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
• Marx, K. 1969 [1875]: A gothai program kritikája, MEM 19, Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

*Borítókép: képkivágás John Carpeneter They Live (1988) című filmjéből.