Háború és háború
A jugoszláviai/vajdasági magyarság helyzete a kilencvenes években merőben másként alakult, mint a többi határon túli magyar régió kisebbségéé. A berlini fal leomlását, a keleti blokkban lezajlott rendszerváltásokat, majd a Szovjetunió összeroppanását követően megindult egyfajta demokratizálódási folyamat és gazdasági fejlődés Európa keleti felében, míg a jugoszláviai reformfolyamat csakhamar hamvába holt, és a nacionalista erők térnyerése elvezetett a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság véres felbomlásához.
Az évtized elején még 350.000 fős vajdasági magyar közösség tíz év alatt mintegy 50.000 fővel csökkent. Ennek – az alacsony natalitás és az asszimiláció mellett – elsősorban az elvándorlás volt az oka: nagyon sokan elmentek azok közül, akik nem kívántak részt venni a délszláv háborúkban és meghalni „téves csatatéren”[1], de a gazdasági válság és a nagyszerb nacionalizmus réme is sokakat elüldözött.
1989-ben azonban, a vajdasági magyarság politikai önszerveződésének kezdetekor, még ambivalens volt a politikai kontextus. Egyfelől az ország gazdaságpolitikai értelemben mind nyitottabbá vált Ante Marković szövetségi (jugoszláv) kormányfő ambiciózus reformcsomagjának köszönhetően, másfelől viszont mindinkább megszilárdította hatalmát Slobodan Milošević tagköztársasági elnök, aki a nacionalista kártyára játszva és a szerbek veszélyeztetettségét hangsúlyozva központosításba kezdett, megvonva a Szerbia részét képező, többségében albánok lakta Koszovó és a multietnikus Vajdaság széleskörű autonómiáját.
Egyfelől tehát a Jugoszláviát is elérő európai változások szelét és a plurális demokrácia kialakulása felé mutató tendenciákat kihasználva, másfelől a szerb nacionalizmus térnyerésére és a kisebbségi jogok szűkítési folyamatára adott válaszként megalakult a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége, az ország első magyar politikai érdekvédelmi szervezete, és ezzel kezdetét vette a vajdasági magyar közösség történetének talán legmeghatározóbb, de mindenképp egyik legizgalmasabb évtizede, amelyet A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999 című tanulmány- és interjúkötet igyekszik a maga sokszínűségében feltérképezni.
A négyszáz oldalas kiadvány azoknak a tanulmányoknak a szerkesztett és bővített változatait tartalmazza, amelyek a 2017-ben megtartott, azonos című konferencián előadás formájában hangzottak el, illetve azokat a mélyinterjúkat gyűjti egybe, amelyek a korszak meghatározó vajdasági magyar személyiségeivel készültek. A könyv Wágner Tamás Zoltán részletes kronológiájával zárul. A kötet szerkesztői, Losoncz Márk és Rácz Krisztina előszavukban megjegyzik: „zavarba ejtően kevés tudományos kutatást végeztek az 1990-es évekről”, noha „mindmáig e keretek között manőverezünk” – ez is indokolttá tette, hogy két évtized távlatából visszanyúljanak ehhez a korszakhoz és interdiszciplináris formában igyekezzenek feldolgozni.
A tanulmányok szerzői a legkülönfélébb tudományterületekről érkeztek: van közöttük antropológus, filozófus, irodalomteoretikus, jogász, médiakutató, politológus, szociológus és történész. Ennek logikus folyományaként a kilenc tudományos cikkben mind tematikailag, mind módszertanilag jelentős eltérések mutatkoznak.
A tanulmányok első ötös blokkja, amely a Kisebbségpolitika és autonómia címet viseli, Tóth Szilárd János politológus és Losoncz Márk filozófus a tárgyalt időszak egészét átfogó cikkét, Dévavári Zoltán történész komparatív vizsgálódásait, Kocsis Árpád filozófus, valamint Zakinszky Toma Viktória médiakutató esettanulmányszerű írását tartalmazza.
A tárgyalt időszakban lefektetett vajdasági magyar autonómiakoncepciókat veszi számba Tóth Szilárd János eszmetörténeti tanulmánya, amely egyúttal rámutat, hogy „a vajdasági magyar autonómia eszméjének, illetve az autonómia megvalósításáért vívott küzdelemnek az 1990-es években »négyes harapófogóval« kellett szembenéznie”: Belgrád minimum szkepszissel, Budapest talán túlzottan is óvatosan, a nemzetközi közösség indiferensen, a titói korszakban kialakított magyar intézményi háló pedig ellenállással, sőt, egyes esetekben ellenségesen viszonyult hozzá. A tanulmány továbbá betekintést nyújt a különböző, egymással hol versengő, hol egymást kiegészítő, egymással keveredő érdekérvényesítési stratégiákba: túlzott leegyszerűsítéssel élve az egyik a konfrontatív, alkut nem ismerő stratégia, amely a demokratikus legitimációra épít, míg a másik az együttműködő, kompromisszumra törekvő stratégia, amely a döntéshozók meggyőzésére és az informális kapcsolatokra épít.
Losoncz Márk cikke távolabbról indít, abból kiindulván, hogy „a vajdaságiság 1990-es évekbeli magyar dimenzióit nem érthetjük meg a korábbi évtizedekben történtek ismerete nélkül”. Ennek megfelelően tárgyalja a két világháború közötti, valamint a második világháború kezdetétől a vajdasági autonómiát eltörlő ún. joghurtforradalomig terjedő időszak autonomista hullámainak magyar vonatkozásait. Az 1990-es évekre rátérve sem elsősorban a magyar autonómiatörekvéseket állítja fókuszba a tanulmány, hanem a vajdasági magyar közösségben markánsan jelen levő regionális, azaz vajdasági identitás kérdését, amely – miként a szerző hangsúlyozza – sokrétű (földrajzi, történelmi, gazdasági, kulturális, politikai és közjogi) jelentéssel bír. A magyar autonómiát zászlajára tűző VMDK igyekezett függetleníteni magát a vajdasági autonómia kérdésétől, ám az 1994-ben megalakult, a VMDK szakadásával létrejött Vajdasági Magyar Szövetség már sokkal affirmatívabban viszonyult Vajdasághoz mint regionális kerethez, ami – ha szavazatokban mérhető a siker – eredményesebb hozzáállásnak bizonyult.
Dévavári Zoltán szövege a vajdasági magyarság két világháború közötti és 1990-es évekbeli helyzetét veti egybe. A szerző arra a megállapításra jut, hogy a különbségek ellenére a két korszakban mind az általános társadalomszerkezeti, mind a közösségszervezési kérdések, valamint az államalkotó nemzet viszonyulása a magyar kisebbséghez jelentős párhuzamokat mutatnak: mindkét korszakban a „magyarok abszolút többsége (…) egzisztenciálisan és képzettségében (…) is a társadalmi piramis alsó rétegéhez tartozott”, „a magyar politikai szerveződések programjaiban is számos átfedés és hasonlatosság mutatható ki, s mindkét időszakban hasonlóan alakult az általuk megszerzett mandátumok száma”, valamint „az időközben eltelt hosszú évtizedek ellenére a szerb politikai elit a magyar kérdéshez szinte ugyanúgy állt hozzá, s megdöbbentően azonos technikákkal igyekezett a kisebbségi magyarok politikai, de egyben kulturális és gazdasági érdekérvényesítő szerepét minimalizálni, ellehetetleníteni”.
A korszak egyik meghatározó alakja, Csorba Béla politikai gondolkodásának alakulását veszi górcső alá Kocsis Árpád, aki a VMDK alelnökének, majd későbbi elnökének publicisztikáját és nyilatkozatait teszi vizsgálata tárgyául. Kocsist többek között az érdekli, hogy „milyen okokból történhetett, hogy [Csorba] egyes politikai kérdésekre az idők során más előjelű válaszokat adott” és „önmaga politikai pályáján lát-e változásokat vagy sem”. S miközben Csorba Béla szövevényes pályájának politikai vonatkozásait járja körbe, a cikkből fölsejlenek a vajdasági magyar közösség 1990-es évekbeli általános dilemmái is. Kocsis szerint az erőszak problémaköre lényegi meghatározója volt Csorba politikai útjának, mely a 90-es évek során a békemozgalmakban betöltött szerepében, a behívóparancs megtagadásában, majd az évtized végén a NATO-bombázások idején írott naplójában köszön vissza.
Zakinszky Toma Viktória elemzésének tárgya a Magyar Szó, az egyetlen vajdasági magyar napilap szerkesztéspolitikájának és tulajdonjogi viszonyainak alakulása, melynek prizmáján keresztül vizsgálja a vajdasági magyar kisebbségi politika alakulását az 1990-es években. A tanulmány előbb rövid történeti áttekintést ad a vajdasági magyar sajtó helyzetének alakulásáról egészen 1914-től kezdődően, és csak ezt követően tér rá az 1989 és 1999 közötti időszak sajtójának tárgyalására. „A Magyar Szó ebben az időszakban az állam kegyeit élvező lapból mérsékelt ellenzéki lappá vált. A délszláv háborúk idején a konfliktus békés rendezése mellett foglalt állást, híven tükrözve a vajdasági magyarok általános állásfoglalását, azaz távolságtartásukat a háborútól” – jegyzi meg a szerző, aki az állami apanázson tartott vajdasági magyar médiáról általánosságban is megállapítja, hogy „inkább saját közössége felé fordult, és szembeszállt az aktuális hatalommal, amely tulajdonképpen a kenyéradója volt”.
A kisebbségi érdekérvényesítés módozatai mellett a 90-es évek másik meghatározó tényezője a volt jugoszláv tagköztársaságok területén zajló fegyveres konfliktusok – ezt dolgozza fel a kötet Háború és emlékezet címet viselő második tanulmányblokkja. A behívóparancsoknak eleget tevő magyar önkéntesek és „önkéntesek” emlékezetéről szól Szerbhorváth György szociológus írása, a nemzetközi hírnévre szert tevő oromhegyesi békemozgalom képezi Rácz Krisztina antropológus esettanulmányának tárgyát, Vataščin Péter etnológus a horvátországi és a boszniai szerb menekültekhez való magyar viszonyulást igyekszik rekonstruálni, míg Ternovácz Dániel irodalomteoretikus a ’99-es NATO-légitámadás hónapjaiban született közéleti naplókat elemzi.
Szerbhorváth György tanulmányában arra mutat rá, hogy nem alakult ki a vajdasági magyar közösségen belül a háborúban elesettek, illetve a békedemonstrációk emlékezete. „Az önkéntesként elesettek nagy számát, és azt, hogy a közösség miért nem emlékezik rájuk, talán részben megmagyarázza a tény, hogy olyan célért adták életüket, amivel az ottani magyar többség nem azonosult” – vonja le a következtetést a szerző, a békemozgalmak kapcsán azonban megjegyzi, hogy a „[magyar] kisebbség a legjobb arcát mutatta a háborús időszakban”, tehát volna mire büszkén emlékezni. Hogy ez mégsem képezi a vajdasági magyar emlékezetpolitika részét, annak Szerbhorváth szerint az egyik lehetséges oka az, hogy a 2000-es évektől vezető pozíciót betöltő magyarok nem vettek részt anno a békemozgalmakban.
Rácz Krisztina a Magyarkanizsához tartozó Oromhegyesben „kikiáltott” Zitzer Szellemi Köztársaság nevű békemozgalmi képződmény köré szerveződő narratívát vizsgálja az etnicitás, a társadalmi emlékezet, a közösség és a társadalmi nem szempontjából. A hónapokig tartó, nők által életre hívott békemegmozdulás kiváltó oka az volt, hogy a magyar falu hadköteles férfiainak mintegy a felét a baranyai harctérre kívánták vezényelni, ez a szándék azonban a helyi lakosok határozott ellenállásába ütközött. Rácz tanulmánya végén megállapítja: „[a] Zitzerben résztvevő nők számára az etnikai keret fontosabbnak bizonyult a neminél, és nem problematizálták a hagyományos nemi rezsimet – ehelyett a mozgalmat lehetőségként látták közösségi énjük kifejezésére…”
Vataščin Péter arra tesz kísérletet, hogy „bemutassa, a délszláv háborúk menekültválsága miként tematizálódik a vajdasági Szabadka magyar lakosainak emlékezetnarratíváiban, és miként hoz létre társadalmi, főként etnikai határokat”. A többéves terepmunka anyagát részleteiben feldolgozó cikkben feltárul a Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából Vajdaság északi, magyarok által sűrűn lakott részébe költözött (telepített?) szerb menekültekről szóló diskurzus is. A szerző, jelentős empirikus anyagot is prezentálva, megállapítja: „a szabadkai magyar beszélgetőtársaim jelentős idegenkedéssel idézik fel a délszláv háborúk menekültjeinek megjelenését és letelepedését. (…) …a menekültektől való elhatárolódás fontos adalékokkal szolgál a vajdasági magyar önkép vizsgálatához.”
A koszovói albán lakosság elleni kormányzati atrocitások miatt a NATO 1999 márciusában légicsapásokat indított a Szerbia és Montenegró alkotta Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen. A katonaköteles férfi lakosság előtt lezárt országhatárok, a gyakori légiriadók és robbanások, a sajtóban elrendelt cenzúra, a szárazföldi offenzíva és a vajdasági magyarság potenciális túsz-helyzete miatti szorongás többeket is arra sarkalt, hogy napló formájában rögzítse gondolatait. Ternovácz Dániel öt értelmiségi-közíró megjelentetett naplóját mutatja be tanulmányában irodalomelméleti keretbe ágyazva. A személyes műfajú írásokból egyúttal a vajdasági magyarok specifikus dilemmái is feltárulnak a történtek kapcsán, akárcsak a politikai és a köznapi, a többségi és a kisebbségi diskurzusok dichotómiái.
A harmadik fejezetben szereplő hat mélyinterjú képezi a kötet talán legizgalmasabb részét, hiszen közvetlenül, a vajdasági magyar politikai közélet legmeghatározóbb személyiségeinek elbeszélései révén tárulnak fel a közelmúlt történései. A szubjektív visszaemlékezések során egy-egy esemény más-más megvilágításba kerül, attól függően, hogy épp ki a nyilatkozó. Módszertanilag fontos megemlíteni, hogy az interjúk időrendben szerepelnek a kötetben, és a korábbi interjúk állításaival sok esetben szembesítették a későbbi interjúalanyokat, ami ugyan egyoldalú párbeszédhelyzetet teremtett, de kár lett volna kihagyni a szembesítés lehetőségét. Persze még így is sok fontos részlet homályban maradt, részint azért, mert az alanyok már nem emlékeztek pontosan, részint pedig azért, mert nem kívántak róla (részletesen) beszámolni.
A temerini Csorba Bélával, aki a VMDK egyik alapítója, a szabadkai Kasza Józseffel, aki Szabadka polgármestere, valamint a VMSZ elnöke, a nagybecskereki születésű Várady Tiborral, aki igazságügyi miniszter a szövetségi kormányban, az adai Hódi Sándorral, aki a VMDK alelnöke, majd a VMSZ egyik alapítója és az újvidéki Vékás Jánossal, aki a VMDK alelnöke, Losoncz Márk és Tóth Szilárd János készített interjút, míg a oromhegyesi Balla Lajos „Laci” békeharcossal és parlamenti képviselővel Kocsis Árpád és Rácz Krisztina beszélgetett.
Az interjúk legfőbb hozadéka, bizonyos részletek tisztázásán túl, annak a törésvonalnak a markánsabb kirajzolódása, amely a magyar érdekérvényesítési koncepciók között húzódott meg a kilencvenes évek folyamán. Ezt a törésvonalat sikerült plasztikusabbá tenni az interjúkban megjelenő fogalmak által, amelyekkel viszonylag jól körülbástyázható a két koncepció és azok képviselői. Jelesül a kis lépések politikáját, a taktikus, pragmatikus, gyakorlatias politikát folytatók és a kimerevített cél, eszme mentén politizálók, e cél, eszme elfogadását vagy elutasítását kizárólagosan kezelő politika között. Míg Várady Tibor és Kasza József úgy gondolta, hogy meg kell győzni a hatalmi pozíciók birtokosait, partnereket kell találni a kisebbségi célok eléréséhez a magyar politikai palettán túl is, addig a VMDK kemény magja (Ágoston András, Vékás, Csorba) azt vallotta, hogy a kisebbségi politikának nem az ügyek kijárásáról, hanem a megmérettetésről, a társadalmi bázisra való építésről kell szólnia, mert ez ad legitimitást neki. S míg az első koncepció képviselői az eredménytelenséget rótták fel az utóbbiaknak, addig a második koncepció szószólói a közösségi érdekek elárulásával, hatalomhoz simulással vádolták az előbbieket. Az első koncepció képviselői valóban értek el eredményeket a magyar autonómia megvalósítása tekintetében, ám kérdés, hogy ezek az eredmények megszülettek volna-e, ha a politikai ellenfelek az általuk képviselt autonómia eszményének állandó napirenden tartásával nem gyakorolnak folyamatos nyomást rájuk.
Nem túlzás hiánypótló és korszakos kiadványnak nevezni A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése 1989–1999 c. kötetet. Ennél többet eddig egyetlen tudományos munka sem mutatott meg a szóban forgó periódusról. Az a tény azonban, hogy a kötet a budapesti L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg és nem valamely vajdasági magyar kiadónál, arra is utalhat, hogy túl forró még ez a téma, túl közeli a történelmünknek ez a szegmense ahhoz, hogy ne sértse bizonyos, ma is aktív szereplők érzékenységét.
A vajdasági magyarok politikai eszmetörténete és önszerveződése (1989-1999), szerk. Losoncz Márk-Rácz Krisztina, L’Harmattan Kiadó, 2018
[1] Domonkos István vajdasági költő Kormányeltörésben című klasszikusából való a „téves csatatéren” kifejezés, amely a 90-es években a vajdasági magyar köznyelv részévé vált.
