Rosa Luxemburg és a mozgalom ragyogó szíve
A cikk eredetileg a Mércén jelent meg január 15-én.
Száz évvel ezelőtt, 1919. január 15-én halt meg Rosa Luxemburg. A protofasiszta Freikorps koncolta fel Friedrich Ebert és Philipp Scheidemann szociáldemokrata államvezetése támogatásával, Berlinben. Halála – ahogy élete és gondolkodása is – egy elveszett forradalmi ígéret jelképe: Az ígéreté, hogy a fennálló rend zsarnoksága nem csak saját emberségünk elárulása árán törhető meg, mert a felszabadulás épp ennek az emberségnek a kiteljesedése kell, hogy legyen. Az ígéreté, hogy a felszabadulás, az emancipáció mindenki osztályrésze lesz. Ki hisz már ebben? Amint az elnyomás láncai egyre súlyosabbá válnak, amint az erőszak globális rezsimje uralomra tör, ki merészel még hinni abban, hogy a kiegyezés, a megalkuvás nem járható út? Hogy a célunk csakis az egyetemes emancipáció lehet és semmi egyéb? Ki őrzi még a reményt úgy, ahogy azt Rosa Luxemburg tette?
A mozgalom totalitása
Zsidó volt és nő, bevándorló és marxista. Szemben állt a kispolgári, hivatalos német szociáldemokráciával ugyanúgy, mint a bolsevizmussal. Sohasem dogmatikusan, de mindig következetesen. Nem egyezett ki a nacionalistákkal, a háborús uszítókkal, az elnyomás híveivel, akik a kimért józanság és higgadt megfontolás szószólóinak hazudták magukat. Nem hatotta meg őt sem a forradalmi romantika, sem a tömegmozgalmi esztétika. Átlátott azokon, akik nyerni akartak, sikert akartak, minél előbb és bármi áron. Akik azzal áltatták magukat, hogy a szabadság és egyenlőség elárulása szükséges rossz a szabad és egyenlő társadalom létrehozásához. Luxemburg átlátott azok gyávaságán, akik azt hitték, az igazsághoz keresztülhazudhatják magukat. Mindezt nem értelmiségi finnyásságból, elméleti purizmusból tette. Nem azért, hogy a keze „tiszta maradjon”. Luxemburg tudta, hogy az emberiség felszabadításáért folytatott küzdelem áldozatokkal, lemondásokkal, fájdalmas döntésekkel jár. De megvetette azokat, akik a „gyakorlat” zászlóját lengetve, az elméletet, a kritikai gondolkodást elvetve megfutamodtak attól, hogy a legszigorúbb következetességgel felmérjék saját nézeteik és tetteik következményeit. Tudta, hogy ez nem csak a vakbuzgó – és tehát gyerekes és káros –, öncélú tenni akarás jele, hanem az opportunizmus köntöse, az egyetemes emancipáció mozgalmának elárulását elleplező hamis evangélium is. Luxemburg tudta jól, hogy nincs emancipatorikus mozgalom kritikai gondolkodás, és következetes elmélet nélkül.
Luxemburg nagysága abban áll, hogy képes volt az emancipációs küzdelmet mindig teljes egészében, totalitásában szemlélni. Számára sosem volt kérdés, hogy a mozgalom lényege az emberiség felszabadítása, emancipációja az elnyomás, a kizsákmányolás, a háborús erőszak alól – minden más üres hatalmi játszma, megalkuvás. És mert ez a küzdelem egyetemes, épp ezért nemzetközi. Luxemburg ellensége volt a provinciális nacionalizmusnak épp úgy mint a vérengző imperializmusnak. Az emancipáció vagy mindenki emancipációja a világ minden szegletén, vagy semmi. Számára nem ért többet lengyel honfitársai, német bajtársai, vagy az afrikai gyarmatokon sínylődő sorstársai szenvedése; egyikük kínjainak enyhítése a másik rovására nem szabadság, hanem árulás.
Egyetlen elnyomás, egyetlen zsarnokság létezik, és épp ezért egyetlen mozgalom. A küzdelem az általános választójogért, a parlamenti politika, a szakszervezeti küzdelem, a tömeges akciók Németországban, a forradalmak Oroszországban mind egyetlen küzdelem mozzanatai, melyek megannyi kerülőúton és megannyi lépcsőfokon át mind egyetlen végcél felé tartanak. Ez az emancipációs küzdelem egyszerre politikai és gazdasági – sőt kulturális – küzdelem: célja nem csupán az uralkodó osztályok hatalmának megtörése, a gazdasági termelés és elosztás igazságosabbá tétele, hanem a fennálló globális társadalmi rend gyökeres átalakítása avégett, hogy az ember végre felszabaduljon anyagi és szellemi láncai alól. Ez a küzdelem mindig és szükségszerűen az emberek saját küzdelme önmaguk felszabadításáért – küzdelem azért, hogy az elnyomottak képessé váljanak saját igáik levetésére, saját életük kormányzására. Az önrendelkezésre és önfelszabadításra.
Reform vagy forradalom?
Ez a kérlelhetetlenül következetes kitartás az elnyomás és mozgalom egészleges szemlélete mellett szükségszerűen szembe helyezte Rosa Luxemburgot mindazokkal, akik e mozgalom egyes mozzanatait és eszközeit annak céljává akarták tenni; akik az egész helyébe egy részt állítottak volna. Luxemburg nézetei természetszerűleg fordultak Bernstein kispolgári szociáldemokráciája ellen. Kritikája nem azon az elcsépelt és végig nem gondolt közhelyen alapult, hogy a szociáldemokrácia „nem elég radikális” – mintha a radikalitás öncél és önérték lenne. Luxemburg szociáldemokrácia-kritikájának központi tézise, hogy a szociáldemokrácia lemondott a mozgalom egészleges szemléletéről, a mozgalom eszközeit – a parlamenti politikát, a munkásság életkörülményeinek javítását – céllá tette, a részt helyezte az egész helyébe.
Mindez nem az egyetemes emancipáció programjának egy hideg józansággal újragondolt, „realista” változata, hanem egy gyökeresen eltérő, az előbbivel rokonságban sem álló törekvés, amely a szocializmus, a munkásmozgalom, az emancipáció köntösében szélhámoskodik. A szociáldemokrácia nem részleges megvalósítása a szocializmus, az egyetemes emberi emancipáció programjának. Mintha-e program egymástól jól elkülöníthető szakpolitikai intézkedések egymásutánja lenne – általános választójog, jóléti újraelosztás, újabban: feltétel nélküli alapjövedelem – és ezekből minél többet valósítunk meg, annál közelebb érünk a célunkhoz. A szociáldemokrácia azon a magát józan belátásnak álcázó cinikus agyrémen alapul, hogy a jelen körülmények között az áhított tíz intézkedésből csak ötre futja, de így az emberiség már legalább ötven százalékban emancipált.
Rosa Luxemburg nem gondolja, hogy az egyetemes emancipáció egy csapásra, egyetlen sorsdöntő esemény útján elérhető. Pontosan tudja, hogy a folyamat hosszú és küzdelmes, megannyi részeredményen, félsikeren, tökéletlenségen, tévedéseken tragédián és olykor bűnökön át vezet. Luxemburg nem ellenzi az általános választójogot, a parlamenti politikát, a jóléti intézkedéseket. Ő – szemben a szociáldemokratákkal – nem állítja szembe egymással a reformot és a társadalmi forradalmat. De azt állítja, hogy e reformok nem jelenthetik a mozgalom célját. E cél az egyetemes emancipáció és ezeket az intézkedéseket mind annak tükrében kell megítélnünk, felvállalnunk, hogy e végcélhoz milyen módon járulnak hozzá, vele milyen viszonyban állnak. Az egyes reformokat, mozgalmakat, tömegakciókat mind a mozgalom egészleges szemléletének tükrében, annak totalitása felől kell szemlélnünk.
Luxemburg számára nem járható az a politika, amely a reformot, a mozgalmi tevékenységet, a tömegbázis növelését, a parlamenti helyek megszerzését, a jóléti szakpolitikák bevezetését öncélként kezeli. A kispolgári szociáldemokrácia bernsteini mantrája, „a végső cél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden” Luxemburg cinikusnak és értelmetlennek tartja: „A munkásosztálynak nem szabad a filozófus dekadens álláspontjára helyezkednie: »A végcél számomra semmi, a mozgalom minden«; nem, megfordítva: maga a mozgalom a végcéllal való összefüggés nélkül, az öncélú mozgalom számomra semmi, a végcél nekünk minden.”
A bolsevizmus problémája
Luxemburg számára azonban a megoldást a szociáldemokrácia tévútjára nem Lenin bolsevizmusa jelentette. Luxemburgot a szociáldemokráciával való szembehelyezkedésében nem a kispolgári lét álszentségével szembeni zsigeri undor hajszolta, amely annyi baloldalit kerget a forradalmi pátosz és az erőszak éltetésének üres radikalitásába. Luxemburg nem éljenezte a bolsevizmust, az erőszakra is kész forradalmárokat csupán azért, mert radikálisabbak voltak a mind kisszerűbbé váló szociáldemokráciánál. Ennél ő komolyabb, eltökéltebb, elveihez és a kritikai gondolkodás szelleméhez hűségesebb ember volt. Az 1917-es orosz forradalomra tekintve egy felmérhetetlen jelentőségű történelmi eseményt látott, amelynek kimenetele még kétes, amely még borotvaélen táncolt – belső tendenciái egyaránt lökhették az emancipáció és a még súlyosabb elnyomás irányába. Ebből a szempontból vette szemügyre a bolsevik párt intézkedéseit és Lenin politikáját, amelyeket azonban mélyen problematikusnak talált.
Luxemburg kritikája középpontjában nem a forradalmi erőszak problémája áll; őt a bolsevizmus nem mint erkölcsi probléma érdekli. Nem azért, mert érzéketlen volna a társadalmi erőszakkal szemben, vagy mert – mint nála kisebb szellemek – úgy vélné, „a cél szentesíti az eszközt”. Ő maga szólal fel a leghangosabban „a közélet elvadulása”, a társadalmi brutalitás ellen. Luxemburgot azért nem foglalkoztatja a célok és eszközök erkölcsi kérdése, mert ő már pontosan tudja: akármilyen eszközzel nem lehet az emancipáció célját szolgálni. A tömeggyilkosságokra épült társadalom nem lehet a béke és szabadság társadalma – ez nem empirikus, hanem fogalmi szükségszerűség. Épp ezért a kérdés, hogy a tömeggyilkosság, a brutalitás felhasználható-e a társadalom felszabadítására, merőben értelmetlen[1].
Luxemburg fő kérdése a bolsevizmus kapcsán a szervezeti forma és mindenekelőtt a demokratikus részvétel problémájára irányul. Azt a kérdést teszi fel, hogy milyen hatással van a forradalom felszabadító-képességére, emancipációs potenciáljára az Alkotmányozó Nemzetgyűlés feloszlatása 1918 januárjában, majd a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozása, összességében pedig a forradalom kormányzásának központosítása a Lenin-vezette bolsevik párt „hivatásos forradalmárainak” és a nekik alárendelt szovjetek kezében. Luxemburg felismeri, hogy míg ezeket az intézkedéseket névleg az ellenforradalmi politika megakadályozására vezették be, azoknak tényleges eredménye a széles néptömegek kizárása a kormányzásból, önrendelkezésük megtagadása. Azonban „köztudomású, vitathatatlan tény, hogy szabad, nem gátolt sajtó nélkül, akadálytalan egyesülés és gyülekezés nélkül éppen a széles néptömegek uralma teljesen elképzelhetetlen”[2].
Lenin tévesen a polgárság elnyomásában és javainak kisajátításában látja a forradalom győzelmét, holott a forradalom egyetlen legitim célja az egyetemes emancipáció lehet; az emberek képessé tétele az önrendelkezésre. Lenin diktatúrája puszta zsarnokság és terror, nem proletárdiktatúra. Ez utóbbi mind Luxemburg, mind Marx számára az elnyomottak demokratikus önrendelkezését jelentette, melynek célja nem az osztálybosszú[3], hanem az, hogy politikai tapasztalatokkal lássa el az eddig sorsa fölött rendelkezni képtelen tömegeket, létrehozza azt a politikai kultúrát, önrendelkezési képességet, amelynek révén képessé válik az önfelszabadításra: „A szocializmus gyakorlata teljes szellemi átalakulást követel az évszázados polgári osztályuralom által lealacsonyított tömegekben. Szociális ösztönöket az egoista ösztönök helyébe, tömegkezdeményezést a tétlenség helyébe, idealizmust, amely minden szenvedésen átsegít stb. stb. […] Rendelet, a gyári felügyelők diktatórikus hatalma, drákói büntetések, rémuralom, ezek mind csillapítószerek. Az egyetlen út ehhez az újjászületéshez: magának a közéletnek az iskolája, a korlátlan, igen széles körű demokrácia, közvélemény.”[4]
Önrendelkezés és önfelszabadítás
Ha sem szociáldemokrácia, sem bolsevizmus, akkor micsoda? Hogyan érhető el az emberiség szellemi megújítása, hogyan tehetők képessé az elnyomott néptömegek az önrendelkezésre, milyen út vezet az egyetemes emancipáció felé? Luxemburg válasza egyértelmű: csakis a részvétel és az emberiség önmagán végzett, fejlesztő, ápoló, küzdelmes munkája. A tömegsztrájk – mely az 1905-ös orosz forradalom után került Luxemburg figyelmébe – azért is keltette fel érdeklődését, mert úgy gondolta, az „a proletár tömegek egészséges forradalmi ösztönéről és eleven intelligenciájáról tanúskodik.”[5]
A maguk a munkások által megszervezett alulról építkező tömegsztrájkmozgalomban a munkások saját képességeiket fejlesztik, saját energiáikat gyakorolják, nem parancsot teljesítenek, hanem önmaguk felett rendelkeznek, már az elnyomás körülményei között mintegy előrevetítve a felszabadult társadalom képét. Az egyetemes emancipációt csakis a munkások saját és önmagukból eredő erőfeszítései hozhatják el. Sem a forradalmi élcsapat, sem a parlamenti képviselet nem rendelkezik semmiféle felsőbbrendű tudással, nem képes azzá tenni a munkások tömegeit és az egész társadalmat, amivé lenniük kell: szabad egyének társulásává. Ezt csakis az emberek maguk képesek megtenni saját erejükből.
Ugyanakkor Luxemburg – az elterjedt tévhittel ellentétben – nem gondolta, hogy a szervezettségnek, a mozgalmi intézményeknek – a szakszervezeteknek, a pártnak, és így tovább – ne lenne semmilyen szerepe az önfelszabadításban. Nem istenítette vakon a munkások spontán cselekvését, nem hitt az általános sztrájk Sorel-féle mítoszában, hogy a végső győzelmet a munkások egyetlen spontán döntő tette, a munka letétele fogja elhozni. Ennél Luxemburg gyakorlatiasabb és józanabb gondolkodó volt. Ugyanakkor úgy vélte, hogy alaposan újra kell gondolnunk a mozgalmi tömegek és a mozgalmi intézmények viszonyát.
A szociáldemokraták és a bolsevikok úgy vélték, az emancipációs mozgalom főszereplői az intézmények – a párt (akár a szociáldemokrata párt, akár a bolsevik párt) –, a tömegek ezen intézmények eszközei, akik a vezetésük alatt állnak. Luxemburg forradalmi gondolata az, hogy ez a viszony éppen fordított: az emancipációs mozgalom főszereplője a tömeg, az emberek maguk, az intézmények pedig nem egyébért léteznek, mint hogy segítsék, képessé tegyék, hatalommal, hatóképességgel ruházzák fel magukat az embereket. A mozgalmi intézményekben tisztséget viselők nem hős vezérek – mert a baloldalnak nincsenek hősei –, hanem szolgálók és segítők. Éppen ezért a mozgalmi intézmények nem szabad megpróbálniuk kisajátítani, használni, irányítani a tömeg energiáit, hanem csakis arra törekedhetnek, hogy képessé tegyék-e tömegeket arra, hogy energiáikat az önfelszabadítás és az egyetemes emancipáció céljaira használják fel.
Ezek az energiák ugyanis, melyek végső soron mégis csak az elnyomás elkeseredéséből származnak, könnyen válhatnak pusztítóvá és vethetik még mélyebb elnyomásba az emberiséget. Erről tanúskodik Németország története Luxemburg halála után. Ez az időszak – a demokrácia halálának, a fasizmus felemelkedésének időszaka – intő jel arra, mi történik, ha a mozgalom intézményei – úgy a szociáldemokraták, mint a kommunista pártok – saját közvetlen politikai nyerészkedésükön, gyors győzelmeken, taktikai helyezkedésen munkálkodnak, míg a tömegek képtelenül arra, hogy magukat felszabadítsák, energiáikat, elkeseredésüket, fájdalmukat kétségbeesésükben egy minden korábbinál pusztítóbb és elnyomóbb erő szolgálatába állítják.
Kóda
Luxemburg mindezt már nem érte meg. Gyilkosa a militarizmus burka alatt már születőben lévő fasizmus, melynek tettestársa az immár kiteljesedett kispolgári szociáldemokrácia. De gondolatai, szelleme töretlenül élt és hatott a huszadik század emancipációs törekvéseiben. A huszadik század kritikai gondolkodói – mint Lukács és Gramsci –, és forradalmi teoretikusai – mint Rudi Dutschke és Hans-Jürgen Krahl – egyaránt megkerülhetetlennek tartották alakját. A tömegek önfelszabadításának luxemburgi gondolata ott munkál ’68 mozgalmaiban, a 20. század végének antiglobalista megmozdulásaiban, és mindenütt, ahol az egyetemes emberi emancipáció eszméje még tartja állásait.
Ez az eszme és ez az emancipációs gyakorlat ma újra ostrom alatt áll. Az erőszak és brutalitás politikája ismét diadalmenetet jár. A menekültek, a szegények, az önrendelkezésre vágyó nép elleni kíméletlen erőszak, a társadalom militarizálása immár a politikai mindennapi működésének része. A szociáldemokrata tömegpolitika még alig-alig született újjá, és máris hajszálnyira van attól, hogy – mint Luxemburg idejében – elárulja a baloldal és az egyetemes emancipáció ügyét, és a rövidtávú politikai nyereségek reményében kiegyezzen a társadalmi brutalitás politikájával, belesimuljon a posztfasiszta konszenzusba. Miféle remény marad a baloldal híveinek? Miféle remény az emancipáció ügye mellett elkötelezetteknek?
Clara Zetkin 1922-ben írja Rosa Luxemburgról: ő volt a proletariátus „szent-ragyogó szíve, tisztán értő elméje, gyémántkemény akarata”. De Luxemburg meghalt és a proletariátus nincs többé. Ki lesz most a mozgalom ragyogó szíve, elméje, akarata? Ez a feladat ránk hárul, mindannyiunkra, akik az elnyomás és kizsákmányolás láncai közt élünk. Luxemburg mindig is bennünk hitt, az emberekben, a mi képességünkben az önfelszabadításra. Abban hitt, hogy e láncokat csak mi vethetjük le önmagunkról, de erre képesek is vagyunk. Hitt az elnyomottak eleven intelligenciájában és az elfojthatatlan vágyban, a szabadságra, békére – arra, hogy olyan társadalomban éljünk, amelyben egyenlőkként nézhetünk egymás szemébe és együtt rendelkezhetünk közös életünk fölött. És hitt benne, hogy bármennyiszer is sújtják le ezt a vágyat az elnyomás, az elképzelt közösségek hamis ígéretei, a rövidlátó megalkuvások megannyi árulása, e vágy mindannyiszor feltámad mint gondolat és tett, és soha nem szűnik meg küzdeni a szabad és egyenlő emberek testvéri társadalmáért.
[1] Ugyanakkor Luxemburg nem pacifista. Úgy véli, hogy bizonyos körülmények között, különösen a forradalom pattanásig feszült, háborús helyzetében a mozgalom önvédelme és eredményeinek megóvása érdekében nem lehet lemondani a fegyveres erőszakról. Ám a mozgalom fegyveres önvédelme a katonai agresszió ellen nem azonos a terrorral. Ez utóbbit Luxemburg mindig is mélyen elítélte.
[2] Az orosz forradalomról. In Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia. Gondolat, Budapest. 1983. p. 496.
[3] A Társadalmi reform vagy forradalom egy helyén arról beszél, hogy a proletárdiktatúra békés gyakorlásának egyik eszköze lehet az, ha a proletariátus felvásárolja a nagy földbirtokokat ahelyett, hogy azokat szimplán kisajátítaná (Uo. p. 165). Ennyit a sztálini terrorizmus és a marxizmus szükségszerű kapcsolatáról.
[4] Az orosz forradalomról. p. 499.
[5] Tömegsztrájk, párt- és szakszervezetek. Uo. p. 275
