A történelmi város
Mielőtt bemutatnánk a politikai szféra újjáélesztésének specifikus libertárius municipalista elképzelését, néhány fejezet erejéig meg kell vizsgálnunk ennek a szférának a természetét, hogy tisztázzuk, mit értünk alatta. A politikai szférát olyan módon kellene felfognunk, amely társadalmi kontextusba, sőt antropológiai és történelmi kontextusba ágyazódik, és amelynek sajátos gyakorlatai fejlődtek ki az évszázadok során. A politikai szférát talán leginkább annak a három szférának egyikeként kéne felfognunk, amelyek az emberi társadalmakra általában jellemzőek: a politikai szféra, a szociális szféra és az Állam[1].
A szociális szféra
A szociális szféra (nem összetévesztendő a társadalom egészével) az a magánszféra, amely magában foglalja a termelést és a gazdasági életet. Régen ez volt a köre a családi életnek, a törődésnek és barátságnak, az önellátásnak, a szaporodásnak és a vérrokoni kötelességeknek. A családi csoportok létezése mint olyan, állandó az emberi kultúrákban, a társadalmi berendezkedések sokfélesége ellenére, az emberek legbensőségesebb érintkezése elsősorban a családban történik. Így a szociális szféra a kultúrákon átívelő emberi közösségek inherens jelenségeként írható le.
A szociális szféra messze a legrégebbi a három szféra közül. Legkorábbi megjelenése, az őskori törzsek és csoportok óta, az emberi közösségek a szociális szféra köré szerveződött; sőt, a szociális szféra tette ki ezeknek a társadalmaknak a legnagyobb részét. A csoport- és törzsi társadalom magvát képező szociális szféra a női háztartás világában gyökerezett. Mindez kiegészült a férfiak születő „polgári” világával, de mivel ez a világ nagyon korlátozott volt, és az Állam még egyáltalán nem létezett, a csoportos élet e korai társadalmakban tulajdonképpen azonos volt a szociális szférával.
Familisztikus természetükkel összhangban, a törzsi és csoporttársadalmak a rokonság osztentatívan “természetes” biológiai rendje alapján szerveződtek. A vérségi kapcsolat, a vérrokoni kötelesség volt az a kötelék, ami egybetartotta a törzseket; egy adott törzs minden tagjáról azt mondták, hogy vérségi kapcsolat köti őket egymáshoz, hogy egy közös ős leszármazottai – ez a közös ős tette őket az adott törzs tagjaivá. A vérségi kapcsolatnak nem kellett mindig szó szerint vérséginek lennie; ha a szükség úgy hozta, a törzs önszántából túllépett a tulajdonképpeni rokonsági köteléken: például amikor idegenek léptek be a törzsbe vagy a törzsek közötti házasságok esetén. Ilyen szövetségeket törvényessé tett a rokonnak nyilvánítás ereje. Noha gyakran volt szükség e kötelék rugalmasságára, mégis a rokonság maradt az a kimondatlan elv, ami meghatározta és ideológiailag megalapozta az egységes törzseket.
De nem a rokonság volt az egyetlen “természetes” biológiai elv, amely alapján a törzsek szerveződtek. A biológiai nem tényezője a törzsi élet feladatait felosztotta a nők és férfiak között – így hozva létre a munka, de még a kultúra genderalapú megosztását is. Az életkor biológiai tényezője egy másik meghatározója volt a társadalmi szerveződésnek: azokat a tagokat, akik hosszabb ideje éltek, különösen az írásbeliség előtti társadalmakban, a bölcsesség és a szokásjogról való tudás letéteményeseként tisztelték, olyan státusz volt ez, amely lehetővé tette néhány idősebb tag számára, hogy természetfeletti erőt tulajdonítsanak maguknak, például a sámánoknak. Mindezek a “természetes” elvek számos fiktív elemmel kereszteződtek és szabályos tiszteletben volt részük; ugyanakkor, mivel úgy tűnt, megváltoztathatatlan biológiai tényekben gyökereztek, ezek kötötték össze a közösségeket.
A legkorábbi közösségekben a biologisztikus különbségek valószínűleg nem voltak a státusz és rang mércéi, végképp nem az alá- és fölérendeltségé. A későbbiekben viszont a férfiak kultúráját nem csak a nőkétől különbözőnek gondolták, hanem nagyobb értékűnek is, tehát jogosultnak arra, hogy uralkodjon felette. Az idősebbek tudása a törzsi dolgokról szavatolta a gerontokráciát, míg a rokonság a más törzsek fölötti felsőbbrendűség mércéjeként megelőlegezte az etnikai sovinizmus és a rasszizmus megjelenését.
A különböző törzsek közötti ellenséges viszonyok szinte kezdettől fogva jelen voltak a törzsi társadalmakban. A törzsek gyakran “az emberek” névvel hivatkoztak magukra, szemben más törzsek tagjaival, akiket úgy tartottak számon, mintha egy külön, lényegében nem emberi taxonómiai rendhez tartoznának. Egy törzs különálló fajként való önazonosítása megteremtette tagjai között a szolidaritás erős éthoszát – és igen gyakran erélyes ellenségességet táplált más törzsek tagjai iránt, akik jó eséllyel fenyegető veszélyt képeztek szomszédjaikra.
Ezért a csoportok és a törzsek gyakran bizalmatlanul és ellenségesen viszonyultak a kívülállókhoz. Az idegenekről, akik behatoltak területeikre, azt gondolták, hogy elhunyt őseik és ennek megfelelően jártak kedvükben; vagy szellemi lényeknek tekintették őket, máskor halottak szellemeinek vagy gonosz lényeknek, akik rossz szándékúak voltak a törzzsel szemben, és ennek megfelelően szabadultak meg tőlük. Kétségkívül, a törzs vendégként fogadhatta az idegent, de ez az előzékeny hozzáállás többnyire a törzs adott esettel kapcsolatos hajlandóságától függött vagy a hagyományos gyakorlatoktól – vagy éppen a házasság kötelékén keresztüli szövetségkötés szükségétől, vagy akár attól, hogy felnőtt harcos férfiakat akar-e szerezni magának vagy sem.
A város születése
A csoport- és törzsi társadalmak elsődleges létfenntartási eszköze általában a takarmánybegyűjtés volt – azaz állatokra vadásztak, növényeket gyűjtöttek, hogy a fennmaradásukhoz szükséges táplálékhoz, ruházathoz és menedékhez jussanak; átmeneti, irtásos-égetéses kertészettel is foglalkoztak, ideiglenes ültetvényeik számára pedig erdőt égettek és addig használták a földet, amíg az termékeny maradt. A neolit kor kezdetén viszont, valószínűleg a Közel-Keleten i.e. 10.000 és 7000 között fontos változás történt: a törzsi társadalmak fokozatosan megváltoztatták alapvető létfenntartási szokásaikat; a gyűjtögetésről és irtásos-égetéses földművelésről áttértek a gabonatermesztésre. Így az élelemhez jutás relatíve átmeneti forrásaitól függő állandó vándorlás helyett a törzsi népcsoportok stabil vagy végleges falvakba telepedtek le és rendszeres gabonatermesztésbe, illetve az állatok háziasításába kezdtek.
A neolit kultúrába való átmenet – mezőgazdálkodásba és állattenyésztésbe – Eurázsia-szerte gyorsan és széles körben terjedt el úgy, hogy számos következménye lett a szociális élet különböző vetületeire nézve. A húshoz és a többi növényféléhez képest a gabona tartósabbnak bizonyult, és így lehetővé vált a táplálék elraktározása és tárolása, ami a törzs néhány tagja számára lehetővé tette az élelmiszerkészlet elosztásának és forgalmazásának irányítását. Ez azt jelentette, hogy a törzs tagjainak mindössze egy töredéke magántulajdonhoz jutott, majd vagyonhoz és ez az osztályok kialakulásához vezetett. Az osztályok pedig elmélyítették a már létező hierarchikus rendek különbségeit: amint a nagyobb méretű mezőgazdaság – főként az állattenyésztés – megjelent többnyire férfiak végezték a munkát és annak gyümölcse a férfiak tulajdonát képezte; így patriarchális társadalmak jöttek létre, ahol a férfiak és a „férfi” erények magasabb rendűeknek számítottak. A sámánok helyét felváltó papok pedig gabonaáldozatot kezdtek követelni az isteneknek és elődjeik kevésbé formalizált, mulandó szellemi állításaikon túl intézményi izomzattal is bővítették hatalmukat.
Kérdésfelvetésünk szempontjából a gazdálkodásra való áttérés legfontosabb következménye az, amit V. Gordon Childe városi forradalomnak nevezett. A neolit gazdák által alapított falutelepülések közül néhány kisvárossá, néhány nagyobb várossá fejlődött – állandó nagytelepüléssé, amelyben a lakosság többé nem foglalkozott saját táplálékának előállításával, hanem a vidéken megtermelt gabonát kezdte beszállítani. A városlakók számára az élet egyre kevésbé szerveződött rokonsági viszonyok köré, sokkal inkább felfogásbéli hasonlóságok vagy a közös szakmai tevékenység köré. Az emberek immár úgy éltek egymás szomszédságában, hogy nem volt köztük föltétlenül rokonsági viszony – vagy akár úgy, hogy egyáltalán nem ismerték egymást. Idővel már egy kívülálló vagy egy idegen is csatlakozhatott a város valamelyik közösséghez pusztán azáltal, hogy odaköltözött és ott kezdett el dolgozni, anélkül, hogy besorozták volna harcosnak vagy be kellett volna házasodnia. Tulajdonképpen, törzsi nézőpontból, a város olyan hely volt, ahol bárki, akivel az ember találkozott, idegen lehetett a számára.
Természetesem mind a régi, mind a mai városokban sokan döntöttek úgy, hogy olyan városrészekbe költöznek, ahol rokonok is laknak, ha pedig etnikai diszkrimináció következtében telepítették őket be, akkor a saját akaratuk, nyilván, nem számított. A lényeg itt viszont az, hogy a városi élet lassan olyan életvitellé változott, amely felváltotta a rokonsági viszonyon alapuló társadalomszervező elvet, és teret engedett újabb elvek érvényesülésének. A közös etnicitás hiányában az egymás szomszédságában élő emberek már nem a törzsi hovatartozás alapján viszonyultak egymáshoz, hanem a lakhely, a foglalkozás, a státusz és a tulajdon alapján: az számított, hogy ki a kézműves, a gazdag kereskedő, a nemes vagy a pap.
Fellazultak azok a sajátos béklyók, amelyek az emberek elődeit a törzsi parochializmus és a törzsközi viszályok révén tartották fogva. A közös genealógiai háttérrel rendelkező emberek már nem kényszerültek arra, hogy magukra „az emberekként” gondoljanak, másokra pedig mint potenciálisan ellenséges idegenekre. Az etnikai előítéletek bizonyára a továbbiakban is fennmaradtak, de a törzsi viszonyokhoz képest, amelyeken belül az etnikai különbözőség önmagában elegendőnek bizonyult a kívülálló idegenek meggyilkolására, oldottabb formában. Az új társadalmi rend törzsi népekből heterogén, potenciálisan kozmopolita városlakokká alakította az embereket. A város gyakorlatilag az alapvető társadalomszervező elvet a genealógiától eltávolodva egy ökumenikus humanitás, vagy egy kölcsönös emberiesség javára fordította, valamint megindította az emberi egyetemesség (univerzalitás) kialakulásának roppant fontos folyamatát. Ekként a városi életforma kialakulása ugyanannyira forradalminak tekinthető, mint amilyen a mezőgazdálkodás megjelenése volt, vagy amilyennek a több ezer évvel később bekövetkező ipari forradalom bizonyult.
A politikai szféra kialakulása
Való igaz, ezek a heterogén városok semmiképp nem voltak egalitariánus paradicsomok. Épp ellenkezőleg, a rokonsági viszonyokat felváltó újabb társadalmi viszonyok státuszcsoportokon, osztályokon, katonai és vallási hierarchiákon, valamint a társadalmi nemek sajátos rétegződésén alapultak. A hétköznapi emberek az uralkodó elit fennhatósága alatt éltek és azért dolgoztak, hogy különféle javakkal és kötelező katonai feladatok teljesítésével szolgálják feletteseiket. A kor természeti jelenségekre vonatkozó ismereti mátrixának eredményeképpen a klérus jelentős hatalomra tett szert; a legkorábbi városok gyakran erődtemplomok köré szerveződtek. Akárcsak a törzsek, a városok sem vetették meg a hadviselés brutális ciklusait. Azonban minden zsarnoki erő dacára a városi forradalom annak a roppant nagy lehetőségnek a történetét indította útjára, amely a szabad és egyenlőségelvű közösségek megvalósítását tartotta mindig szem előtt, azt, hogy amint az emberek felismerték közös emberi mivoltukban rejlő lehetőségeiket, humanitásukat képesek lesznek ésszerű és etikai döntések alapján önmaguk irányítására. A város megjelenése gyakorlatilag életre hívta a politikai szférát.
Ezeket a fejleményeket a városi interetnikus közösségek kölcsönös érdekei és a mindenki által birtokolt közterek kialakulása tette lehetővé. Amikor az idegen-városlakók átlépték otthonuk küszöbét – azaz amikor kiléptek a szociális szférából – és kikerültek az utcára, köztérre, udvarra stb. – olyan helyekre léptek be, ahol a társadalmi érintkezés különböző fajtáin keresztül létesült kapcsolat közöttük. Ott zajlott a kereskedelem, és ott vitatták meg egymás ügyes-bajos dolgait. Megosztották egymással a legújabb híreket, és megtárgyalták közös ügyeik állását. Még az épületek falai is alkalmasnak bizonyultak különféle közlemények vagy hírek közlésére. Látványos felvonulások és vallásos menetelések lepték el sokszor az utcákat. Ily módon jöhetett létre a városfalakon belül a köztéri nyilvánosság – azok a közterek, amelyeket lakossági célokra és politikai tevékenységek lebonyolítására használtak.
Az athéni polisz tette meg a legelső lépéseket a közterületek politikai térré alakításában. Az etnikai tagozódások, a rabszolgaság, illetve a nemi alapú hatalmi rétegződés és uralom ellenére a polisz a politikai szférát közvetlen demokratikus önkormányzásként határozta és valósította meg. Ugyanakkor megnyitotta az utat a politikai szabadság történelmi lehetősége előtt – a politikai közösség teljes egészének pozitív szabadsága számára, amellyel az egyéni szabadságjogok is szorosan összefüggnek.
Később bővebben fogunk beszélni a poliszról, most viszont pusztán annyit jegyzünk még meg, hogy hanyatlása bekövetkeztével a közvetlen demokrácia csak az alexandriai és a római birodalmak idejében szűnt meg teljesen. Néhány jellemvonását átörökítette a birodalmi propaganda, de lényegét, mint öntudatos programot végleg felszámolták. A Róma bukását követő évszázadokban azonban a polgári szabadság eszméje újra életre kelt, amikor a Pó folyó síkságán és Flandriában néhány város bővebb önrendelkezésért kezdett el küzdeni mind a klerikális, mind a világi uralkodóiktól. Ezek a városközösségek várospolgári szabadságjogokat követeltek maguknak: a törvényhozás jogát, saját szekuláris bíróságaik felállítását, valamint a polgári adminisztráció különböző formáit.
Akárcsak a régi athéni poliszban, e városközösségek polgárai önnön ügyeiket vették kezükbe, és nem engedték, hogy kizárólag a felettük uralkodó egyházi-udvari elit fennhatósága érvényesüljön, hanem a saját szekuláris értékrendjük szerint kezdték el igazgatni magukat. Ezáltal pedig felélesztették az önkormányzatiság és a szabadság locusaként működő város hellén hagyományát. Nem csoda, hogy éppen a tekintélyelvű feudális társadalmak nyomasztó környezetéből származik az a középkori német mondás, amely szerint „a városi levegő felszabadít” (Stadtluft macht frei).
Nyilván, a társadalmi egyenlőtlenségek, az etnikai ellentétek nem szűntek meg a politikai szféra kialakulásával sem, mint ahogyan korábban, a város megjelenésével sem. Ugyanakkor láthattuk, a politikai tartomány ősidők óta valamelyik politikai elit uralma alatt van, és ezt rendszerint valamilyen törzsi, ősi nemesi leszármazásra való kvázi törzsi hivatkozással próbálják igazolni-legitimálni. Azt is láthattuk, hogy az ókori Athén sorsát miként pecsételte meg a rabszolgaság, a patriarchátus, az osztályuralom és az imperializmus. Ami a középkori városközösségeket illeti, a legdemokratikusabbak is valamilyen mértékben oligarchikusak voltak; hol kereskedő patríciusok, hol kézműves mesterek uralkodtak fölöttük, azaz inkább voltak törpeköztársaságok, semmint valódi demokráciák.
A New England-i városok – amelyek a közvetlen demokrácia történetének egy újabb fontos fejezetét képezik – kezdetben kizárták lakossági gyűléseikről azokat, akik nem voltak valamelyik egyházi felekezet tagjai, nem beszélve a nőkről; ráadásul ezekre a roppant demokratikus gyűlésekre járó fehér szabad emberek indiánokat ejtettek foglyul, akiket eladtak a rabszolgapiacon. Még a Francia Forradalom legdemokratikusabb és legradikálisabb periódusaiban is Párizs gyülekezetei tele voltak külföldi összeesküvésektől tartó xenofób félelmekkel.
Ezen kudarcok közül a legtöbb nem írható le pusztán a városközösségek demokratikus lendületének történelmi mulasztásaként, hiszen azokban ugyanúgy közrejátszott a kor számos sajátossága. 2400 év távlatában könnyen visszatetszőnek és embertelennek ítélhetjük mind a patriarchátust, mind a rabszolgaságot, viszont Athénon aligha kérhető számon, hogy az ősi mediterrán társadalom alapvető meghatározottságaitól nem sikerült teljes egészében elszakadnia. Ami viszont nála figyelemre méltó az az, hogy sikerült fölülkerekednie a monarchikus autoritáson és bizonyos elnyomó szokásokon, amelyek ugyanúgy a mediterrán világ jellemzői voltak, miközben létrehozott egy újfajta politikai tartományt. Noha a municipalista demokráciák a történelem során koruk hierarchikus jellemvonásait tükrözték, emancipatorikus mozzanataik megőrizték és kiegészítették a közvetlen demokrácia eszméjét és gyakorlatát. Ezeknek az emancipatorikus mozzanatoknak a vizsgálatára vállalkozunk most.
Az előző rész, a The Politics of Social Ecology: Libertarian Municipalism (A társadalmi ökológia politikája: a libertárius municipalizmus) című kötet bevezetője magyar nyelven itt érhető el.
[1]Bookchin, szemben sok más társadalomelméleti mű szerzőjével, akik duális felosztásban gondolkodnak, ezt a hármas felosztást dolgozta ki. Arisztotelész például a szociális és a politkai szféra (de nem az Államéban, mivel Athénban ilyen nem volt) dualitásában gondolkodott. Hannah Arendt mind Az emberi állapotban, mind más írásaiban lényegében Arisztotelész duális felosztását követve tárgyalta a szociális és politikai szféra természetét, viszont amit ő ért a politikai szféra alatt, az voltaképpen az Állam. Ezek a téves párhuzamok/azonosítások bizonyos mértékű félreértésekhez vezettek.
