Haza és szerszámosláda
Végel László regényét a kérdések regényének érzem, olyan kérdésekének, amelyeket általában magabiztosan, egyértelműen válaszolunk meg, mert döntésünk során a dolgok felületével érintkezve engedünk a látszat megtévesztésének. Komplex problémarendszerrel találkozunk, amely különböző társadalmi szinteken rétegződik, kezdve a családtól a lakóközösségen át egészen a nemzetig.
A cselekmény a vajdasági magyarok lakta településen, Újvidéken bontakozik ki, három generáció életének megfelelő időtartamot ölel fel, kezdve az első világháború kitörésétől egészen az ezredforduló környékéig. Tehát a politikai hatalmak és ideológiák hirtelen és kiszámíthatatlan váltakozása során kialakult létbizonytalanság, kiszolgáltatottság, identitásválság, többség-kisebbség, szabad akarat-kényszer fogalmak alkotják a problémának azt a fő folyamát, amely mellékágaiként gyűjti össze az összes többi felvetődő kérdést (mint a szexuális kiszolgáltatottság, a valóságtól való menekülés, a kultuszteremtés önkényes eljárásai). A központi karakter Slemil János, aki azonban a regény kiindulási pontjában már halott, az unokája idézi fel történetét. Ez a narrációs eljárás egyfajta kételkedő attitűdöt ébreszt fel az olvasóban, az emlékezés ugyanis egy eleve erősen szubjektív aktus. Az emlékek visszahívása szükségszerűen töredékes, ami pedig lehetőséget biztosít az egyes részletek elhallgatására úgy a nagyapa részéről (hogy ne törje össze unokája róla alkotott képét) mint az unokáéról nagyapja iránti szeretetéből fakadóan. A több nézőpontból is megjelenített eseményszeletek elbírálásakor az olvasó interpretációjára, vagy ha úgy tetszik, jóakaratára van szükség.
Slemil János élete a haza és a hűség fogalmak köré szerveződik, inasként a Bécsből elszármazott mestere a szerbek bejövetele előtt külföldre menekülve rábízza a műhelyét, s így a férfi egyedül kislánya társaságában próbál helytállni apaként és emberként. Becsületbeli ügyként vállalja magára, hogy megőrzi a műhelyt, hogy apósa mindent úgy találjon visszatértekor, ahogyan hagyott. Azonban nem csak a másnak tett ígérethez maradt hű, a családba kerülve ő is saját otthonának tekinti a házat és a hozzá tartozó műhelyt. A későbbi események tükrében feltehetjük a kérdést, hogy lehet-e egyáltalán hazának nevezni egy idegen megszállás alatt álló területet? Létezik olyan, hogy elveszik tőlünk a hazánkat? Mi a haza? Vajon az a hely, amely születésünk pillanatától kezdve otthont ad nekünk, biztonságot és valamilyen láthatatlan, elszakíthatatlan szállal magához köt? A regény több szempontból közelíti meg ezt a fogalmat, más és más szereplők által. Slemil János a hazát azzal a hellyel azonosítja, ahol az ember a szerszámosládáját tartja. Bármennyi eszközt visz is magával belőle, mindig valami hiányozni fog. Unokája a tőle kapott emlékei miatt ragaszkodik a kertes házhoz, míg Svetlana végrendelkezése értelmében egykori szerelme közelében szeretne örök hazára lelni. Következésképp a haza egy olyan fogalom, amely magában hordozza a kötődés terminusát. Kötődést egy helyhez, ami egy életünkben fontos szerepet játszó személyre emlékeztet, mint a szeretett fél vagy egy mélyen tisztelt felmenő, gyakran viszont csak a hajdani idillikus élet emlékei által láncol magához, illetve a reménnyel, hogy mindez még rekonstruálható.
Figyelembe véve minden nehézséget, amellyel a főhős története során szembetalálja magát, megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy létezik-e egy bizonyos prioritás a hűség kapcsán, kihez/mihez kell elsősorban hűnek maradnunk? Kinek az érdekeit kell szem előtt tartanunk? Hű maradhat-e saját magához, nemzeti identitásához olyankor egy ember, mikor idegen nép megszállása alatt kell élnie és megélhetést biztosítania gyermekének? Mi az első? Család, nemzet vagy egyén? Lehet- e az ember egyszerre kisebbségben de harmóniában az idegen hatalommal is? Egyáltalán létezik-e egy ilyen határvonal kiszakadás és beolvadás között? Elárulja-e az ember uralkodóját, nemzetét, ha megélhetése és gyereke jövőjének biztosítása érdekében meghajtja magát az idegenek akarata előtt? Slemil meg van győződve arról, hogy lányának úgy biztosíthat könnyű életet, ha a postahivatali állást megszerzi neki, ezért próbál az épp aktuális hatalom vezetőinek a bizalmába férkőzni. Senki nem hisz neki, hogy egyedül ez lenne a tettei mögött rejlő motiváció, sőt a regény azt is megengedi, hogy mi, olvasók is kételkedjünk ebben. Több módon viszonyulhatunk az ő alakjához: együtt tarthatunk a vele egy utcában élőkkel és gyáva köpönyegforgatónak titulálhatjuk, hősként éljenezhetünk vagy egyszerűen szemlélhetjük a maga ambivalens voltában. Azonban figyelembe kell vennünk azt, hogy ilyen esetben a gyávaság kérdése sem lehet egyértelmű. Kit lehet gyávának nevezni, amikor egy olyan új helyzet áll fenn, hogy kisebbségbe kerül az ember saját otthonában? Azt, aki veszélyt érez és elmenekül hátrahagyva egész addigi életét, vagy azt, aki marad és megpróbál élni, megpróbál túlélni.
Egy-egy politikai ideológia erejéről, az emberekre kifejtett mentalitásváltásáról is beszélhetünk. Meddig terjed ki egy ilyesfajta erő, képes-e átváltoztatni egy ember személyiségét, kifordíthatja-e önmagából? Sarkallhatja-e folyamatosan olyan dolgok végrehajtására, amelyeket nem szeretne vagy egykor nem tett volna meg, vagy ez csak egy eszközként tekinthető, lehetőségként, amikor emberi mivoltához képest méltatlan dolgokat cselekedhet, és aztán a kényszer fogalmával takarózhat? Ezeket a kérdéseket tárgyalhatjuk a kisebbségbe került újvidéki magyarságra nézve, de ugyanúgy az elnyomó erő képviselőivel kapcsolatban is.
Természetesen megvan annak a lehetősége, hogy egyeseket a háború akaratán kívül egyszerűen magába szippant, míg a harc alkalmat biztosíthat bizonyos személyes sérelmek megtorlására. A partizán házaspár esete a legszemléletesebb példa erre. Az ő tetteik nem feltétlenül meggyőződésből, hanem a nő esetében inkább a magánéleti megrázkódtatásból fakadnak, amely gyökere a szerelme kivégeztetése által ugyancsak politikai eredetre vezethető vissza. A férfi életében jelen levő érzelmek is meghatározzák cselekedeteit, az Ivana Perisič iránt érzett plátói szerelme egybefonódik a festészet iránti rajongásával, ugyanis festményről ismerte meg a nőt. A róla készült műalkotás felfedezése a Slemil-házban elnyomott érzéseit a felszínre hozva megváltoztatja az öreggel szembeni attitűdjét.
A művészet problémája egy másik szempontból is fontos szálat jelenít meg, természetesen a politikai kontextusra reflektálva. Végel a művészet és a valóság összeegyeztethetőségének problematikus voltát vezeti be és felteszi a kérdést, hogy lehet-e a vásznakon megjelenített alakok és a valódi énjük között párhuzamot húzni, van-e egy embernek ahhoz tehetsége, hogy művészeti alkotás alanyává válva megőrizze saját nemzetének becsületét vagy törés esetén kivívja azt. Sikeresnek mondható-e Ivana művésznő vállalkozása, hogy lemossa a gyalázatot a szerb nép hírnevéről? Egyáltalán a színészet által a megfelelő eszközhöz nyúlt-e? Válhat-e a művészet eszközzé hasonló cél elérése érdekében, szabad-e ilyen kontextusban emlegetni vagy meg kell hagyni a maga öncélú, kizárólag esztétikai voltában?
Végel László regénye tulajdonképpen mindössze néhány személy sorsának furcsa, eleinte kibogozhatatlan összefonódása, olyan életeké, amelyek a különböző politikai ideológiák és a háborúk miatt keresztezték egymást. Erre az alapra épül a regény komplex problémarendszere, amely több szempont szerint teszi lehetővé a regény értelmezését. Slemil János alakja amolyan gócpontként áll ebben a bonyolult hálózatban, ugyanis ő az, akit a regény összes karaktere ismert, vagy halála után vált érdekeltté sorsában. A szereplők attitűdjei irányába a lehető legkülönfélébbek: kezdve azoktól, akik legszívesebben megköveznék hazaáruló és kétszínű voltánál fogva azokig, akik történelmi hősként kultusz tárgyává emelnék őt. A regény nem lép fel azzal a határozott szándékkal, hogy az igazság mérlegét bármelyik oldalra elbillentse, hogy Slemilt vagy a hozzá hasonló helyzetbe jutott, hasonló sorsot megélt embereket tisztázza, hanem épp az, hogy a több nézőpontból elmondott történet révén megmutassa az érem mindkét (vagy több) oldalát az olvasóra bízva az ítéletet. Az olvasó tehát erkölcsi bíróként léphet fel, a kezében van a döntés, hogy magára vállalja ezt a szerepet vagy azzal a rezignált magatartással olvassa el a regény záró sorait, hogy lehetetlen a múltat akkora precizitással, objektivitással, teljességigénnyel rekonstruálni, hogy bármiféle magabiztos ítélet születhessen.
Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2015.
