Tudósítás a Mellérendelő hatodik alkalmáról „Forró politikai kérdés”- így jelölte Selyem Zsuzsa…
Az Egokrata kezdetben ugyanolyan egyén, mint bárki más: néma és tehetetlen a közösség és kommunikáció nélküli társadalomban, ahol ő is a spektákulum áldozata, mely „a létező rend önmagáról szóló, végeérhetetlen beszéde, öntömjénező monológja, a hatalom önarcképe, egy olyan korban, amikor e hatalom totális uralma a létezés minden feltételére kiterjed.”
A szakadék egyik oldalán a bukott történelem kérlelhetetlen és tagadhatatlan affirmálása: a fejlett kapitalizmus rendszere teljes, az elidegenedés korlátlan, a kizsákmányolás megfékezhetetlen, a kiteljesedett emberi élet lehetősége, az igazságosság, a jóság távoliak, elérhetetlenek. A másik oldalon a remény, hogy rejtve és szolgai formában a jóság munkálkodik, hogy a jóság történelmi valóságával egyidejűvé válhatunk a követésben, és hogy e jóság, e mindannyiunk számára elérhető és kötelező jóság lesz az, amely a forradalom pillanatában győzelemre jut.
Amit Móricz portréművészetének nevezek, az életmű elfelejtett (vagy éppen a felejtés módján megőrzött) tartományát érinti, és a megalázottság és a kiszolgáltatottság konkrét antropológiai összefüggéseit állítja előtérbe.
Eljöttek, de a szabásmintákat nem ismerték./ a húspiac illatai burkolták deformált testüket,/ hiába mosdattuk őket napokig...
Ez, amit most elmondani vagyunk hivatottak, akkoriban történik, amikor Sziránó feltalálta az időutazást. Persze, csak elméletben, hogyan másképp?
a kidobott kölyökmacska az út szélén,/ esélyt kapott az életre miattam/ és én megöltem őt
Kinyitom a könyvet: már a lapok színe, az illusztrációk elmosódottan-karcosan patinás színvilága jelzi, hogy valahol máshol vagyok, mint addig. Hogy pontosan hol, az a könyv végéig sem fog kiderülni, és ez jó. Az ismerős és az ismeretlen egy jól-össze-nem-illő változatában: ennyi, ami első nekifutásra elmondható róla.
Először a tollakat tépkedte ki a párnából, csavargatta, szagolgatta és az ujjai közt morzsolgatta a fehér pihéket. Új párnát hoztak, lefogták és tűkkel csipkedték karjait, etették-itatták és a szájukkal teliremegték a levegőt, azt akarták, hogy válaszoljon, de ő ezt nem, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy újra hangokat adjon ki...
Ezért fontos, hogy lépéseket tegyünk a személy irányába, és ne ezek a sémák alapján ítéljünk felette, hogy ismerjük fel benne azt, ami nem tipikus. Szále László is erre tett kísérletet: közel kerülni a Pokolhegyhez, megismerni az ottani lakosokat és problémáikat.