Hatalom és irodalom II.

Folytatja a beszélgetést a 8 irodalmár, költő, író, kritikus, szerkesztő, ezúttal egy képzeletbeli képtárban. Az apropó még mindig a sajtóban jelenleg zajló vita a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. létrehozása körül. Az első rész itt olvasható, a harmadik nemsokára.

Borbély András: Az általatok eddig elmondottak alapján nekem az körvonalazódik, hogy itt alakulóban van az irodalom társadalmi érintettségével, intézményes kereteivel, a politika mibenlétével kapcsolatos újfajta felfogás. Eközben ez a vita, állítólag, a „tehetséges fiatalok” jövőjéről, a ti jövőtökről szól. Rólatok, de nem veletek beszélnek. Egyáltalán Rólad beszélnek, vagy ez csak egy ürügy? Illetve: milyen törésvonalakat, szakadékokat, szembenállásokat láttok a jelenlegi vitában, vagy akár általánosságban? Generációs, politikai, nyelvi/esztétikai? Miért alakult úgy, hogy egymás számára sokszor érthetetlen nyelveken szólalunk meg?

UGRON NÓRA: Egyre inkább azt látom, hogy bár látszólag értünk van, de igazából az elhallgattatásunkért. Nem lehetőségeket nyitnak meg, hanem egyetlen lehetőséget mutatnak fel. Hogyha ez nem kell, akkor az már a mi bajunk – legalábbis így tűnik. Már nem mondhatnánk, hogy nem támogatják a kultúrát, viszont ahová a pénz megy, az csak egyféle kultúrát támogat: a hatalomnak tetszőt.

Mintha azért nem lenne megértés, mert azt várják, hogy belássuk, igenis igazuk van. Mintha mindegy lenne, milyen érveket sorakoztatunk fel, mert nem azok megfontolása lesz a reakció, hanem egy olyan típusú védekezés, ami a megszólaló megkérdőjelezhetetlenségét védi, ahelyett, hogy megkérdőjelezné vagyis megpróbálná megkérdőjelezni ő maga is azt, amit mond. Egészen egyszerűen nem hallgatnak meg senki mást, aki másképp gondolkodik. Ha valamire reagálnak is, az puszta önvédelem, még akkor is, amikor nem támadás érte őket, hanem kérdéseket teszünk fel.

ADORJÁNI PANNA: Én ezt a következőképpen látom: van egy generációs szakadék, ami – és most hirtelen nem tudom a vonatkozó “brit tudósokat” idelinkelni – állítólag az egyik legnagyobb a közelmúltat illetően, és ebben közrejátszik az internet térhódítása meg egyéb társadalmi-politikai történések. Nálunk hozzátevődik ehhez a posztszocializmus mint kulturális (és nemcsak) adottság, amivel gyakorlatilag csak nekünk muszáj megküzdeni, akik most válunk éppen felnőtté, azoknak viszont, akik a kommunizmusban szocializálódtak, ez mintha nem tűnne feladatnak. Hiszen ők már megtették a legnagyobbat, a rendszerváltást.

Egyfelől van ez a frusztráció a fiatalsággal szemben, és ezért az állandó kioktatás, elhallgattatás, lenézés. Húszévesen nem tudhatok semmit, de azt senki nem magyarázza el, hogy ha húszévesen semmit nem tudhatok, akkor negyvenöt éves koromra hogy fogok mégis egyből olyan hűdeokos lenni.

Másfelől pedig kivételek mindig vannak, nem is kevesen. Nekem például nagyon nagy szerencsém volt, hogy rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik jóval előbb kezdtek el engem teljes értékű felnőttként és profi szakmabeliként kezelni, minthogy bennem ez megfogalmazódhatott volna. Ezek az emberek tanárok, szerkesztők, barátok, munkatársak, akik kisebb szervezeti egységekben és szűkebb körben végzik a munkát a fiatalokkal, hivatásból és általában alulfizetve. Ők pontosan tudják, hogy ez egyszerre hatalmas meló és aprólékos szöszölés, amit az ember egyszerre öt, max tíz emberrel végez és éveken keresztül, iskolán és szerkesztőségen és munkahelyen innen és túl.

Ők többnyire láthatatlanok, munkájuk általunk, a “tehetségeken” keresztül válik láthatóvá. Ha én nem beszélek róluk, akkor talán senki nem tudja, hogy mennyit fektettek belém. Ők nem kérik a nevesítést és ritkán akarnak ötven embernek íróakadémiát csinálni, ahogyan nem ígérnek sem megélhetést, sem ösztöndíjakat. Ehelyett odafigyelnek, inspirálnak, fegyelemre, szeretetre és kitartásra tanítanak.

Visszatérve az íróakadémiára: a gyereket nem lehet becsapni, ő pontosan érzi, hogy mikor őszinte valakinek a kíváncsisága és figyelme. Ilyen szempontból mi vagyunk a figyelemhiányos gyerek-generáció, akiknek a felnövését és függetlenedését kevesen támogatják. Talán mert a fiatalokban erő, indulat, akarat, remény van, és mert ez gyakran ijesztő lehet.

A frusztrációt értem, de a lecsapódása rajtunk akkor is fájó.

KISS ERNŐ CSONGOR: Itt az az egyik megtévesztő elem, hogy ezt a tanodát egy olyan emberre bízzák, akinek jól körvonalazott fogalma van az irodalomról, belülről és nem kívülről ismeri. És itt kezd ez a helyzet, és annak megértése is komplikálódni: hogy van egy sok tekintetben anakronisztikus, tekintélyelvű, paternális, macho irodalmi mechanizmus, ugyanakkor egy szabados, különutas és a krokéler vonulatra építő (Faludy, Pannonius, Rejtó Jenő mint előzmény) irodalom, mindkettő OJD-hez (tágabban az Előretolt Helyőrséghez) kapcsolódik, s mindez mára maga is tekintéllyé vált, kanonizálódott.

Ezt a tekintélyt úgy tudja a kormányzat legitimációként felhasználni, hogy közben mit sem tud arról (az illetékesei erről nem tájékoztatják, s ha tudná, sem érdekelné), hogy milyen belső differenciálódást mutat maga az irodalom, és  milyen messze áll egy ilyen irodalmi programtól a lehetséges jelentkezők alkalmasint progresszívabb, lazább, radikálisabb irodalom- és művészetfelfogása.

Ha valódi demokráciában élnénk, átlátszó működésű, decentralizált intézményekkel, mindezt a hatalomnak valóban nem is lenne dolga tudni, és nem is érezné úgy, hogy erről neki kell döntenie. De mivel az establisment korántsem demokratikus, minden mindennel összeér, olyannyira immobilis, kaotikus szerkezetű rendszerben élünk, hogy mi is egészen paranoid módon kezdünk el gondolkodni annak működéséről. Abszurd. Egyszóval ha nem így néznénk ki, akkor mindez lehetne egy szakmai-etikai probléma, amiről egyeztetnénk, megbeszélnénk, és aztán jutnánk valamire.

Emiatt én nem látok túl sok szakadékot. Talán egy nagyot. Tudatosságot és akarást látok. Ugyanakkor tudatos ignoranciát is. Annak képességét az establishment részéről, hogy használni tudja kedve szerint a teljesen ellenőrizetlenül hagyott, átláthatatlan, áthierarchizált intézményeket (az iskolától az országgyűlésig), és annak figyelmen kívül hagyását, hogy van, akinek ez nem tetszik. Fitogtatnak, hol nyíltan, hol burkoltan tartanak erődemonstrációt, különböző, állami pénzzel megpumpolt bábintézmények, díjak, és kuratóriumok kirakataiban. Ha másban eddig nem sikerült, ebben vélek ráismerni a hatalom obszcenitására.

Más kérdés az, hogy ezzel szemben a rezisztencia milyen formái maradnak, illetve hogy mi az, közvetve vagy rejtetten, amire oda kell figyelni. Történetileg biztosan mindkettő sokat változott.

Végül is azt gondolom, hogy ha csupán esztétikai vagy nyelvhasználatbeli különbségekről lenne szó, az még nem eredményezne teljesen parallel diskurzusokat, ilyen nagy feszültséget és megosztottságot.

SZÉKELY ÖRS: nagyon sok, eddig semlegesnek hitt dolognak lett tétje számomra mostanában.  azok a kérdések, amelyeket mondjuk poétikai vagy stilisztikai különbségeknek véltem, és ráhagytam a megfelelő szakemberekre és intézményekre, hirtelen létfontosságú – ha úgy tetszik, p o l i t i k a i – kérdésekké váltak. azt hiszem, innen eredhet egyfajta nyelv- vagy fókuszváltás, ami zavaró lehet a vitában, a megértésben.

szintén hozzájárul egyféle töréshez az, hogy az 1700-as évek óta ennyi erdélyi fiatal nem jutott el külföldre, mint ma. akár kürtőskalácsot süt, akár egyetemre megy, vagy csak otthonról töltögeti a legújabb szakirodalmakat, a kimozdulás új élménye olyan látószögváltáshoz járul hozzá, amely során rákérdezek, rákérdezünk az eddigi fix helyünkhöz, helyeinkhez való viszonyra is. rengeteg potenciál van ezért ebben a társaságban, egy nagy adag kritikai szellem és igényesség, hogy egy csomó olyan dolgot vizsgáljunk meg komolyan, amelyekről eddig azt hittük, evidenciák voltak.

az elmozduló perspektíva egy helyhezkötött szempontjából támadásnak, felelőtlenségnek is tűnhet. az intézmények pedig legtöbbször saját folytonosságuk kitermelésével vannak elfoglalva, és veszélyként érzékelik, ha kapcsolódásokat szeretnénk létrehozni, sokszor csak a régi mellett és nem is ellenében. ez tűnhet öncélú generációs játszadozásnak, erőfitogtatásnak, ha nem látnám épp annak a jeleit, hogy ezzel a korlátolt felelősségű t-vel (kft) valakik ezt most az én nevemben, az én jövőm nevében akarják lekorlátozni.

ezért mégsem generációsnak tekinteném a törésvonalat, hiszen Pannával csak egyetérteni tudok abban, hogy voltak, akik odafigyeltek ránk, komolyan vettek minket, megmutatták, hogyan kell kritikusnak lennünk.

de ha a generációs váltásokban sem, akkor miben áll mégis a szakadék? abban, ha egy beszélgetésben az, akinek stabil helye, intézményes ereje van, de nem hajlandó elfogadni egyenrangú partnerként azt, akinek nincs. föltétlen helyet akarnak adni nekünk (ezt úgy is lehet érteni, hogy bezárnak), mert a struktúranélküliség félelmet kelt, veszélyes és irányíthatatlan.

BENKE ANDRÁS: Én utálom azt, hogy frusztrál, amikor meg kell szólalnom ilyen helyzetekben. (Mert hogy kell, az kétségtelen.) Olyan érzés, mintha folytonosan valamiféle belsővé tett cenzúrát kellene leküzdenem, legitimálnom kellene saját magamat magam előtt. Hajlok arra, hogy ezt a jelenséget egyfajta jól bejáratott irodalomfelfogásnak, illetve az irodalomról való beszédmód egy fajtájának (is) tulajdonítsam. Mintha egyfolytában – az ehhez hasonló helyzetekben meg különösen – visszaköszönnének azok az ősi reflexek, amelyek az irodalmat a kiváltságosak szent ügyének tételezik.  Az aktuális “szentségtörők” meg mintha bizonyos időközönként nem tudnák/akarnák elkerülni a megdicsőülést.

Azonban ódzkodom attól, hogy ezt valamiféle generációs szakadéknak tulajdonítsam. Amennyiben az is, semmiképp sem egyszeri és megismételhetetlen, pláne nem kizárólagos. Sokkal inkább hasonlt egy „sodródó hasadék”-ra, csak nem assmanni értelemben. Hiszen épp most ismertem be, hogy megvan nekem is a saját kisebbrendűségi komplexusom. “Piszkos” kézzel, avatatlanul csak nagyon félve nyúlunk az ilyen dolgokhoz. Ilyen irodalom- és társadalomtörténeti háttérrel meg nagyon könnyen adja magát a paternalista leader-szerep, opcionálisan hozzárendelhető a bejáratott mintázathoz. Ez a mintázat meg nagyon megy egy bizonyos fajta államhatalmi berendezkedéssel.

Ezért is éreztem végletesen cinikusnak OJD-t, amikor úgy próbálta „transzparenssé” tenni ezt az egész ügyet, hogy elmesélte, hogyan fogják házi feladatnak kiadni a „nebulóknak” a hexameter-írást. Ebben a kontextusban lehet pallérozni, palántálni stb. a sok avatatlant, akik majd valamikor beléphetnek egy(etlen) olyan (szándékosan nem mondok irodalmit, mert nem kizárólagosan az) szentélybe, ahonnan majd lesz joguk, helyük, lehetőségük stb. megszólalni.

Csakhogy mi van abban az esetben, ha valakik mindenki számára közös ügynek gondolják ezt is? Mi van akkor, ha politikán nem pártpolitikát értenek, demokrácián meg nem képviseleti demokráciát?

Mindenekelőtt tudomásul kell vennünk olyasfajta anakronisztikus berögződéseket, mint az autoriter pozícióból (kvázi a szentély kapujából) kiszóló, megfélemlítő, egyben lekezelő nyelvezet, amely hajlamos arra, hogy egy jól bejáratott brand-del takarózva homogenizáljon valós vagy vélt közösségeket. Úgy tűnik, nem egy üvegbura mögött, elzárva tartjuk és rakosgatjuk ezeket a jelenségeket, hanem kezdenünk is kell ezzel a helyzettel (már megint) valamit. Ezek után miért is gondolnánk, hogy nem kell?

KULCSÁR ÁRPÁD: Egyelőre csak sejteni lehet azokat a vonalakat, amelyek mentén (egy 16. századi kartográfus pontosságával legalább) megrajzolható lenne a határvonal. Maradt a kilencvenes, kétezres évekből egy nagy rakás szöveg a nyakunkra, amelyet csak mennyiségileg tudunk mérni, meg tudjuk számolni, de nincs elvégezve a munka, amely mutatná, hogyan épülnek egymásra ezek a szövegek, mik a kapcsolatok. Több a legenda a szerzőkről, mint a szövegek kritikai kánona. De akkor eszembe jut Sántha megszólalása, aki valamiképpen úgy értelmezi, hogy ők a kilencvenes években már fölszabadították az irodalmat a kritikusok alól, a nyelvi korlátok alól stb. Valamiképpen ez is tenné őket alkalmassá arra, hogy a palántákat nevelgethessék: a generációváltó múlt.

Hogy mennyire jogos ez, melyik magyar irodalmat is mentették meg a forradalmi kolozsvári ifjak, az jó kérdés, s hogy tényleg megtörtént-e, azt nem tisztem megítélni annyi irodalomtörténeti háttérrel, amennyi a jelenségről született, vagy amennyinek birtokában vagyok.

Azt merném inkább megkockáztatni, hogy a jelenlegi generáció nem úgy tekint potenciális kritikusára, hogy az „csak egy tarisznyás bölcsészlány”. Nem (föltétlenül) akarnak a pódiumokon reflektorfényben tetszelegni, nem hierarchikusan képzelik el az író-olvasó viszonyt, illetve nem ellenfélként tekintenek az irodalomtudományra és a bölcsészkarra. Szociálisan érzékenyek, érdekeltek a politikai történésekben, és nem azért érdekeltek, hogy egy kulturális államtitkárral sikerüljön jól összespanolni.

Persze fenntartom, hogy tévednék, de itt mintha egymás saját hangjaira nagyon figyelnének az y és z generáció szerzői, s egymáshoz képest próbálnak saját releváns nyelvet találni, nem egy mesterfigura stílusát venni le. Egy André Feri vagy egy Horváth Benji, egy Serestély Zalán vagy Visky Zsolt, vagy Láng Orsi mindannyian felismerhetőek, folyton megújítják vers- vagy prózanyelvüket, és egyáltalán nem felszínesen figyelnek egymásra. A kocsmaasztalon is, nem csak afölött.

Mondhatni, hogy többen vannak a kísérletező irodalmárok, mint akik néhány éve, s nem biztos, hogy őket meg kellene fosztani az irodalmi szervezetiség heterogenitásától, egy nagy intézménybe kellene őket beterelni, az akadémia kertjében locsolgatni őket, majd szépen betakarítani, ha már a palánták nagyra nőttek.

Folyt. köv.

A harmadik rész itt olvasható.