Címtelen föld. Fiatal erdélyi metamodern líra – Ízelítő az antológiából

„Before the truth will set you free,
it will piss you off.”

(Bring Me The Horizon: Mantra)

Kolozsváron 2008-ban jelent meg a Korunk és a Komp-Press Kiadó gondozásában A meghajlás művészete címmel az erdélyi fiatal, akkor még kezdő szerzők antológiája, majd ezt követte 6 évvel később az Erdélyi Híradó Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája.

Azóta felnőtt egy nemzedék, az említett antológiák szerzői közül néhányan már ismert, több kötetes szerzővé érettek, ugyanakkor a Mozdonytűz óta eltelt újabb 6 év, közben színre lépett egy teljesen új generáció is, velük együtt pedig egy újfajta költészet van kibontakozóban. Kevésbé jellemző a posztmodern cinizmus, paródia és pastiche, helyét egy reflexívebb irónia, fokozott őszinteség és újfajta érzékenység vette át. Ezt az átalakult érzelmi struktúrát sokan kísérelték meg leírni, ezek közül a legintegratívabbnak a metamodernizmus paradigmája bizonyult. Robin van den Akker és Timotheus Vermeulen szerint a metamodern érzelmi struktúra a modern naivitás, elhivatottság és autenticizmus, valamint a posztmodern távolságtartás, irónia és dekonstrukció közötti oszcillációban tételeződik. A címtelen föld antológia az erdélyi költészet új irányait és kísérleteit gyűjti össze, amelyekben tetten érhető a metamodern érzékenység.

Ide tartozik az utóbbi időben sokat vitatott „újkomolyság” fogalma, az ökológiai és társadalmi tudatosság és reflexió, a testiség és testtudat kérdései az információ korában, a popkultúra vs. magaskultúra, de szűkebb értelemben a kisebbségi lét, az ellentmondásos kelet-európai realitás problémakörei a 21. századi globalizált világban.

Mit jelenthet a hitelesség az azonnaliság és avulás korában? Hogyan kell viszonyulnom környezetemhez a közösségi média és a fake news sűrűjében? Hogyan és mivé alakultak át emberi kapcsolataim? Mik a kilátásaim a túlnépesedett világban erdélyiként és kisebbségiként, hogyan határozhatom meg identitásomat interszekcionális értelemben? Mi az, amiért felelősséget kell vállalnom? Hogyan kell egyszerre lépést tartanom a világgal, döntéseket hoznom, és valamilyen módon viszonyulnom kultúrához, hagyományhoz, valláshoz, családhoz? Valóban közeleg a világvége? Ha igen, mi lesz utána? Ha meg nem, akkor mi jön még?

Ilyen és hasonló kérdések foglalkoztatják az (fiatal) erdélyi költőket, akik a legkülönbözőbb versnyelveken alkotnak a vallomásos költészettől a formai játékon át a posztapokaliptikus és biopunk víziókig. A kisebbségi tapasztalaton túl – vagy épp abból adódóan – érzékelhető egyfajta „otthonról hozott” (poszt)irónia, ami nem funkciója, hanem inkább előfeltétele versbeszédüknek. Emellett felfedezhető egy ezt erősítő, komplex kulturális és társadalmi háttér, illetve az ezeket ellenpontozó nyers őszinteség és spirituális realizmus.

Elsősorban a legfiatalabbak sorolhatók ide, akik az elmúlt években kezdtek publikálni, mint Gál Hunor, Gothár Tamás, György Alida, Juhász-Boylan Kincső, Kali Ágnes, Kemenes Henriette, Kulcsár Edmond, Mărcuțiu-Rácz Dóra, Ozsváth Zsuzsa, Sánta Miriám, Sárkány Tímea, Sztercey Szabolcs és Vass Csaba; majd azok, akik Mozdonytűz körül bukkantak fel, mint André Ferenc, Győrfi Kata, Kulcsár Árpád, Serestély Zalán, Székely Örs és Varga László Edgár; de itt a helye azoknak is, akik már jó ideje alkotnak, de mostanában új hangokon szólaltak meg, mint Benke András, Borbély András, Fischer Botond és Gondos Mária Magdolna; valamint a Meghajlás művészetében is helyet kapó Horváth Benji, Láng Orsolya és Visky Zsolt.

Az antológia teljes előszava itt olvasható.

André Ferenc, Horváth Benji

 

Sánta Miriám: Címtelen föld

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol senki sem ismeri a nevem.
Nem mintha itt ismernék,
de ott egyáltalán nem ismernék.
El kellene mennem innen, lennék kétszeres,
háromszoros kisebbségben a legnagyobb,
mindig magyar,
mindig más országból,
mindig újabb második nyelv.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol egy folyó az anyám,
ahol az apám a poros úton szembejövő állat.
Ahol ha végigmegyek az utcán,
festett arcú emberek merednek a semmibe,
öntudatlanul mormolják imádságaikat,
és ha kezemet a kezeikbe fektetném,
azt is elmorzsolnák, mint az illatos fabogyókat,
csontdarabokat, zöldes rézkarikákat, gombokat.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol ha felnézek az éjszakai égre,
fekete lyukak megsemmisítő ereje tekintene vissza rám,
és megnyugtatna: te is egy halott csillag fénye vagy,
benned is az utolsókat rúgja a nap a kései télben,
benned is sokan találnak menedéket,
amikor éppen elfogyni készülsz.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nincs öncenzúra,
és a szenvedésben sincs önmegtartóztatás.
Ahol senki nem segít és a láthatatlanság ad
egy új nyelvet, ami csak a sajátom.

És ezen nem szólalok meg.

Mihelyt kiejtem a szavakat, azok már a másoké.
Mihelyt a hangszálaim megrezdülnek
és rákapcsolódnak az erőre, ami körülvesz,
addigra azt is elvennék tőlem, ami a mindenkié.
A hallgatást és a tagadást, ami a véremben kering.
Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol a közösség nem kötelesség.

Ahol egy sikátor falának támaszkodva feloldódnék
a vízcsepp elrugaszkodásában, ahogy kerekedik
és nehezül a messzi lámpa fényében, elválik saját magától,
és csak saját maga szerinti gyorsasággal hull a földre,
nem többel, nem kevesebbel.
A vízcsepp súlyában kell lennem, három molekulában,
három nyelvben, ahol eltűnik amögül a jelentés, hogy magyar.

Talán el kellene mennem innen,
valahova, ahol nézd, ő is a te anyád,
nézd, ő is a te apád,
nézd, hol van a te tükörképed,
valahol a tengerben, valahol egy sziklában,
valahol, ahova el kellett mennem,
ahol a mindenkié vagyok, tehát a senkié,
ahol csak mély lélegzetek vannak
és mélyről jövő hangok,
amelyek megtorpannak a fogaim előtt,
még mielőtt feltörnének.

 

Sárkány Tímea: Az ötödik nő

Seres Lili Hannának és Hervay Gizellának

Nagy terpeszben, összezárt vagy keresztbe tett lábbal ül
négy nő a teraszon. Az ötödik késik, kelet-európai idő-
számítás szerint. Azt gondolják róla, sosem érkezik meg
sehová, csak igyekszik eltelni az idővel. Ha meg itt van,
negyvenkettes bakancsát szétdobálja az előszobában,
csak úgy pereg róla a sár, azt mondja, még nem ért véget
a háború, feketerigót képzel a halántéka mögé, fordítva
üli meg a széket, halkan hozzá beszél, amikor a társalgás
már nem köti le. Ül négy nő a teraszon, és úgy várnak,
hogy el is felejtették, valakinek talán meg kell érkeznie.

A kerttől egyre erősödő énekszóra Frida felkapja
fejét, ő lesz az, szólal meg a füstön át rekedtes
hangon, halljátok az örökös máriagyászt?
Emlékszel, Virginia, legutóbb is egyik szál cigaretta
a másik után, mondatonként beleszívott, és csak mondta,
mondta keserves életét, mintha csak verset írna.
Persze, kedvesem, emlékszem, ráncolta össze
szemöldökét Virginia, és nagyokat köhintett szipkája
mögül, talán ebben az egyben hasonlítunk leginkább.
Egyik szál a másik után. Egyik szál a másik után.

Le kellene szoknod, kedvesem, dorgálja Virginiát.
Ugyan már Sylvia, szól vissza Frida, mintha azt kérnéd,
reggel ne fésülködjön meg, ne mosson arcot, ne vegyen
tiszta ruhát… Szervusztok, és a köszönéstől feltisztul
a füstköd, elnyomódnak szerre egymás után a csikkek,
szó nélkül, hellyel kínálják az érkezőt. Csakhogy itt vagy,
töri meg Audrey az elhallgatást, kérsz egy cigarettát?
Dúdolva, széles mosollyal leül közéjük, köszönöm,
hoztam magammal. Előveszi a lódenkabát jobb zsebéből,
körme beleakad a foszlásba, arca megrándul, rágyújt,

ahogy a többiek is egy újabb cigarettára, Sylvia a száját
húzza, még jó, hogy a teraszra terítettem, kiszellőztethetetlen,
drágáim, a dohányszag, főleg a tiéd, biccent a most érkezettre,
felétek még mindig ezt az olcsót szívják? Felnevetnek
a nők, Sylvia arca elvörösödik, halomba gyűri a széttépett
papírszalvétát. Kedvesem, fordul felé Audrey, van még
keserű csokoládéd? Enélkül a whisky már nem is ízlik.
És mégis honnét hozattad ezt a csodát, bólint Virginia
elégedetten az első korty után.

Az ötödik hallgat négy nőt. Nem szólítják őt nevén,
pillantását kerülik. Ő meg csak nézi, nézi őket,
az elnyomott csikk után elvétve megrebben keze,
szájához ér, csokoládét képzel bele, megijed, hogy utánoz.
Csak utánozni ne kelljen, mert mégis mik ezek a mozdulatok,
nézlek, kedveseim, nézlek titeket, ti kik vagytok nekem,
hogy magamat a tükrötökbe kényszerítsenek újraképzelni.
Hát szégyellnem kell ezt a sorsot, kenyeret és vizet,
a homlok mögé zárt szárnyverdesést, ágyrajáró árvaságot.
Talpig vérben és fényben állva,
ököllel verem szét tükreiteket, meglássátok.
Észre sem veszi, hogy mindezt hangosan kimondta.
Fülükbe dermed a csend.

 

Vass Csaba: Amikor egyedül vagy

András László-parafrázis

Akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Nem akkor,
amikor rád csukják az ajtót, és a nagy ürességben irtózatosan
messze látsz, és megnő a távolság a bútoraid között.
Mert amikor rád csukják az ajtót, és a távolság a te bútoraid
között irtózatosan megnő, akkor még korántsem vagy egyedül.
Akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Nem akkor, amikor
fél doboz sörrel állsz egy fesztivál kellős közepén. Kicsi vagy, hallgatag és nevetséges.
Mert amikor egy fesztivál közepén kicsi vagy, hallgatag és nevetséges, akkor még korántsem vagy egyedül.
Akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Nem akkor, amikor fanyar savanyúságot érzel a
szádban. Egy padon ülsz és köpni sem mersz. Mert amikor fanyar savanyúságot
érzel a te szádban, és köpni sem mersz, és köpni sem tudsz, akkor az még csak szégyen,
feszengés, de nem vagy egyedül.
Akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Amikor reggelenként úgy érzed, hogy tőrrel
akarják felvágni a te szemedet, és a te szádban emlősállatok vertek tanyát.
Mert akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Amikor a hűtőmágnesek szimmetrikus elhelyezését tartod fontosnak, amikor a bekapcsolt hűtő zúgása úgy üvölt
a kétszobás lakásodban, hogy kifutnál belőle.
Na akkor vagy egyedül.
Mert akkor vagy egyedül, amikor egyedül vagy. Amikor rózsaszín és
fehér foltok vannak a te kézfejeden. Amikor három napja
a sarki büféből eszel. Amikor a te kezed mustárszagú,
a nyelved halolaj, és fenyőfákat képzelsz magad elé.
Köd van és harmat.
Fű van és bogáncsok.
Na akkor vagy egyedül.

 

 

Gothár Tamás: tompulás

még télen tetováltad rám ezt az együgyű rajzfilmmedúzát
kértelek válassz helyettem – legyen ez mert olyan cuki –
mondtad azzal az állandó fülig érő vigyorral a képeden
mutattad a rajzaidat és arról beszéltél hogy még nincs
saját stílusod csak másolgatsz portrézol de hirtelen
félrekaptad a rajztömböt ne lássam a szkeccset
amit az előzetesben firkáltál akkor összhangba
került a tekinteted azzal a kuporgó alakkal
a kontúrokon kívül elkent grafitpor a testen
semmi részlet csak egy üres szempár
ahogy minden az ez sem a sajátod
csak egy állapot ami testet talált –
és ha tényleg egyek vagyunk isten
árva gyerek és tengernyi homokozó
várja a játszótársakat – mióta együgyű
medúzák úsznak a karomban
idegen vizek szivárognak át rajtam
langyos tengerek köpnek partra
miután olyan tisztára mostak
hogy elmarad a félelem is
és olyan áttetsző leszek
hogy csak a mély

 

Kemenes Henriette: Onnan, ahonnan már hallani se

„I want more applesauce. I want more seats reserved for heroes.
Dear Forgiveness, I saved a plate for you.
Quit milling around the yard and come inside.”

(Richard Siken)

Ez a megkopott közönségesség, hogy az egész, mint egy szappan,
egyszerűen kicsúszik az összefüggések szorításából.
Egy szőlőcukorral teli dobozt rázogattál, mielőtt
kificamítottad volna a bokád, ennyit biztosan tudok.
Az ágy végében ültél, heves mozdulatokkal adtad elő a jelenetet,
amiben az a kanadai lány szájba rúgta a partnerét forgatás alatt.
A hatodik emeleti ablakunk előtt tornyosuló fekete nyár
lombjába képzelt emberarcok eltorzult suhogásából,
ha akarnám, még összerakhatnék magamnak valamit.
De mint a békák násza esténként, vagy az apró dobókockák
csontos pattogása, aztán a két öreg táskarádiójából
felszűrődő meccsfoszlányok, kivehetetlenné csomósodtak ezek is.
Így halnak el fokozatos halállal a hangok, végül hirtelen.
Mint egy bollywoodi snittben, amikor az áldozat szájába
rongyot gyömöszöl egy izzadt, stukkeres fazon.
Alacsony költségvetés, hiányzik a valódi légszomj,
egy megfutó szarkaláb, a tükrösre duzzadt ütőerek.
Hiányzik, hogy valaki elhitesse velem, történhetne így is.
Pótcselekvések torkolatában állok, nincs túlpart,
te mégsem kellesz már nekem. Nyom nélkül tűnik,
egyszerűen szakad ki belőlem, mint gyerekből a sírás.
Hálával tartozom mindennek, ami semmit sem vár el tőlem.
Este hét múlt, két ember áll az arcomon. Beszélgetnek.

Megosztás