Szalma Krisztina: záporfüggöny, zuhatag – fut a felhő, süt a nap

Anyu tanított meg rajzolni mindent is, de a traktort, azt apu mutatta meg, hogyan kell. A fogalmazás házimat is erről írtam. Odavittem hozzá.
– Megnézed?
Csak pislogott.
– Hogy jól van-e.
– Jól van, jól.
– De nézd meg.
– Anyád megnézi.
– De te nézd meg.
– Majd megnézem. Jó?
De csak elvette a füzetet. Kissé oldalra tartotta. A tévé fénye szivárványosan folyt el rajta, mint a benzintócsák a vizes aszfalton.
– Ma megtalt… megtalát… am… a tarak… tarok…traktort… Na. Vidd innen, összevissza ugrálnak a betűk, megtanulhatnál végre szépen írni, nem lehet kiolvasni ezt a macskakaparást.
– Akkor elolvasom én.
– Majd máskor, jó? Apu most fáradt, egész héten dolgozott. De te tanulj mindig ilyen ügyesen, hogy neked ne kelljen egész álló napokat dolgoznod azért a kicsi pénzért.
Lesütöttem a fejem.
– Jó?
Nagyot bólintottam, s azzal visszahúzódtam a füzeteim közé. Egész nap esett. Este is csak a foszforeszkáló csillagokat tudtam megszámolni. De azokat annyiszor, ahányszor csak akartam.

Másnap is esett.
A tanító néni lassú, egyenletes léptekkel sétált be az osztályba. Szinte lebegett az ütemesen skandált Jó reggelt kívánók ritmusán. Nagyon szép volt. Mindig mosolygott. Még esős napokon is.
Nem pazarolta az időt névsorolvasásra, gyorsan felírta a táblára a feladatot.
– Írjátok le szépen a füzetetekbe, legkevesebb öt, legtöbb hat mondatban, hogy hogyan érzitek magatokat ma reggel.
A hosszú, piros körmeit mosolyogva kopogtatta a katedrán. Jó reggelt kívánók. Biztos a kezünket figyeli. A körmömre néz. Leteszem a ceruzát, és újra felveszem. Úgy, ahogy mutatta. Szépen, három ujjal. De folyton dől el, imbolyog. Újra leteszem és újra felveszem, úgy, ahogy szoktam. Csak mosolyog.
– Ki szeretné felolvasni?
Senki nem szólt. Óvatosan jobbra néztem, majd balra. Én még nem fejeztem be.
– Akkor kezdjük az első sorban. Kriszti.
Kriszti a füzete fölé könyökölt.
– Ma reggel-
– Állj fel ügyesen, és beszélj hangosan. Gondolom, nincsen puliszka a szádban.
Kuncogtunk. Kriszti felállt. Pont eltakart. Óvatosan a katedra fele néztem, majd jobbra, majd balra. Csak pár sor.
– Ma reggel nem jól érzem magamat. Álmos is vagyok, nem jól aludtam az éjjel. Nagyanyám sokáig fenn volt, és ordibált anyukámmal. Azt is mondta nagyanyám, hogy hülye kurva, bár dögöltél volna meg te! És ez nagyon elszomorított! Még most is szomorú vagyok miatta kicsit.
Az a szép tanító néni pedig csak mosolygott, de már nem dobolt a körmeivel.
– Jaj, kedveském, ez megint nem jó. Nem szabad csúnyán beszélni, s főleg nem csúnyán írni, azt semmiképpen sem. A szó elszáll, az írás megmarad.
Kriszti visszahuppant a helyére, és erősen radírozni kezdett.
– A nagyanyám, az nagyon csúnya szó, helyette inkább mondjuk azt, hogy nagymamám, az így sokkal szebben hangzik. Ugye, hogy szebben? Az ordibál maradhat, bár sokkal jobban hangzik a kiabál, vagy az, hogy veszekedett. Viszont ezt a mondatot teljesen át kell írjuk, ez így nem tűri a nyomdafestéket. Helyette inkább mondjuk azt, hogy illetlen szókkal illette édesanyámat. Ez jobb. De még ezt sem mondjuk, tudod? Mert a családi szennyest nem teregetjük ki. Az iskolában sem. Az iskolába tanulni járunk, és nem panaszkodni. Hogy nézne az ki, ha elkezdenék én is panaszkodni?
A lap felgyűrődött. Kriszti hangosan végigsimított rajta, majd ráfordított egy üres lapot, és rácsapott párszor. Mintha ott sem lett volna.
– A nyelvtani hibáidat ki se javítom, ott van minden a füzetben, csak meg kell szépen tanulni, és használni.
Szorosan összefonta a kezeit a mellkasán, és hátradőlt.
– A következő.

Árpád felállt. Hangosan olvasni kezdett. Nem értettem egy szavát sem. Tücskök ciripeltek a fülembe. Vagy lehet, hogy csak egy, de jó hangosan. A tévében a tücsök hegedül, Jancsi szerint pedig a szárnyával csinálja. Hát, az elég furcsa lehet. Ahogy ott áll, mint Angyalka a hegedűjével, és sehogy se tudja jól megfogni a szárnyaival.
– Talpramagyar – súgta Angyalka a hátam mögül. – Te jössz.
– Ma reggel az iskolába menet-
– Jövet.
A tanító néni még mindig kedvesen mosolygott.
– …láttam egy csigát, aki szivárványos csíkot húzott maga után. S az autók is. Nagyon szép volt. Csak most tűnt fel, mennyire hasonlítanak egymásra. A csigák és az autók. Belül puhák, a házuk meg rozsdás, vagy fényes, vagy fehér. És szivárványos csíkot húznak, mint a búgócsiga. És a hangj-
–Ez már több volt, mint hat mondat. Legközelebb olvasd el a felhívó szöveget is, jó?
– De-
– Leülhetsz. Következő.
Csönd. Meg tücskök. Most már biztos, hogy többen vannak. Csak Kriszti mocorgott a széken. Mindjárt csengetnek. Addig megszámolom a hátán a csillagokat.
– Következő.
– Arabella alszik – mondta Virág.
– Azt én is látom. Ébreszd fel.
– Één? Én nem fogom meg. Mucskos.
– Nem mucskos, hanem mocskos, vagy koszos inkább. És nem, nem koszos.
– Akkor miért nem fogja meg maga?
– Mert nem ér el odáig a kezem.
Csengettek. Kriszti kiviharzott. Mintha ott sem lett volna.
– Jövő órán folytatjuk.

Nem folytattuk. Se jövő órán, se az azt követő órán, se az azt követő órán. Pedig meg akartam mondani, hogy igenis elolvastam a felhívó szöveget. Nap végén oda is mentem hozzá. Még mindig mosolygott. Vajon sose zsibbad el az arca?
– Pont beszélni szerettem volna veled. Látom, jóban vagytok Arabellával. Nagyon kedves dolog tőled, hogy… hogy velük is barátkozol.
Igazából ők voltak azok, akik velem is barátkoztak.
– Tudom, hogy nemcsak kedves, de nagyon okos kislány is vagy, éppen ezért kérlek meg téged, hogy beszélj Arabellával. Nem oldja meg tisztességesen a házi feladatokat, s te is láttad, mit csinált ma reggel. Ez tarthatatlan. De nem szeretném megszidni vagy megbüntetni. Viszont, ha te beszélnél vele, s megmondanád neki, persze kicsit másképp, rád biztos hallgatna. Hiszen a barátod. Az ilyen szép és okos kislányokra pedig mindig hallgatnak a barátaik. Ezért kell jó példát mutatnod neki.

Bólogattam. Mégiscsak ő volt a tanító néni. Szót kell fogadni neki. Anyu mindig ezt mondta. Végigfutott a hideg a hátamon. A takarító néni kinyitotta az ablakot. Arabella épp akkor lépett ki az iskola kapuján. Utánaszaladtam.
– Várjál meg!
– Nem állhatok meg. Sietek.
De azért lelassított.
–Hova sietsz?
– Haza. Dolgom van.
– Tényleg sok a házi…
– Jaj, ne kezdd te is, mint az a fehérnép.
Nagyot nyeltem.
– Milyen dolgod van?
–Haza kell menjek, mert vár a kicsigyermek. Előbb meg kell etessem, utána meg kell takarítsak, aztán meg kell még foglalkozzak vele. Nem lehet csak úgy hagyni. Mert még kicsigyermek.
– Milyen kicsigyermek?
– Hát kicsi. Most mondom.
Elmotyogtam egy neharagudjot. Nem biztos, hogy hallotta.
– Annak a fehérnépnek is mondtam, hogy dolgom van, nem tudom megírni a háziját, de nem érti, hogy nincs időm. Értetlen. Nem csoda, hogy az ura elkergette, én is megkergetném. De nincs időm. Amég megcsinálom az ételt, anyáméknak is legyen estére, meg még eszek, meg még foglalkozok a kicsigyermekkel, egy kicsit kitakarítom a házat, már ott van, szürküledik bé, s nem látok tanulni a sötétbe, érted.

Bólogattam. Értem, értem. Nem értettem. Nem is akartam érteni. Csak egy kicsit. Hullámzott a gyomrom, mint nyáron az aszfalt. Már ott voltunk a cigánydomb tövében, én onnan már egyedül megyek haza.
– Klári, siessél haza, Klári!
Egy gebe trappolt lefele a cigánydombról, szekérrel. Két pálcikaember kiabált rajta, fekete puffancskabátban. Az egész faluban nem lakott Klári. Már épp szólni akartam, hogy csókolom, netessékharagudni, de össze tetszik téveszteni valakivel.
– Jó, jó, megyek már, megyek, sietek.
A szekér továbbgurult, de még messziről is lehetett hallani, hogy Siess, Klári, vár a kicsigyermeked!
Arabella elköszönt, sietett fel a dombon. Utánakiáltottam.
– Klári?
Kacagott.
– Nem vagyok én Klári. Anyámék mondják mindig azt nekem.
– Nem hívnak Klárinak is?
– Nem hívnak Klárinak is. A testvéremet hívják Klárinak. A leánytestvéremet.
Most már én is kacagtam.
– Akkor, ha téged Klárinak hívnak, akkor Klárit Arabellának hívják?
– Őt már nem hívják sehogy. Meghalt.
A tücskök megint ciripelni kezdtek.
– Na de most már megyek. Vár a kicsigyermek. Szia.
Egyre hangosabban és hangosabban. Egyre lassabban. Anyuka a kapuban várt.
– Mi a baj? Mondd el szépen, miért sírsz.
Nem tudtam. Szépen nem lehet.