Máshol lenni

Az alábbi szöveg megírásában segítséget nyújtott a regény fordítója, Szöllősi Adrienne, aki válaszolt néhány kérdésre a munkájával kapcsolatban. Neki ezúton is szeretnék köszönetet mondani.

Neked mi hiányozna leginkább egy olyan helyen, ahol hideg van, a napot alig néhány órára látni, nincs internet, nincs mobiltelefon, és csak felületesen ismersz néhány embert – viszont jelen van egy családtagod? Mi az, amire ilyenkor vágynál, mire fordítanád az értékes időt itt mondjuk egy olyan játék feszültségében, ami sötétedéskor kezdődik, és másnap reggel előtt el kell dőlnie a kimenetelének?

Hanne Ørstavik regénye egy észak-norvégiai kisvárosban játszódik, az eseményeket egy téli nap késő délutánjától hajnalig követhetjük végig. Az egyik főhős Vibeke, egy fiatal nő, aki válása után költözött a kisvárosba, és nemrég kezdett új munkahelyén, a másik pedig fia, Jon, akinek másnap lesz a születésnapja, és ezt izgatottan várja. Az elbeszélő felváltva fókuszál Vibeke és Jon történetére, arra, hogy ők hogyan próbálnak elboldogulni az idegen környezetben, és vágyaik merre vezetik őket.

A regény egyik sajátossága a két cselekményszál párhuzamossága: noha anyát és fiát csak nagyon kevés jelenetben láthatjuk együtt, feltűnik, hogy időben nagyjából ugyanakkor hasonló dolgok történnek velük különböző kontextusban. Miközben Jon az utcán sétálva felfigyel két korcsolyázó lányra, és szóba elegyedik velük, Vibeke megismerkedik Tommal, a városi vidámpark egyik alkalmazottjával; az egyik lány meghívja Jont családja házába, és a fiú egy plakátot vesz észre a szobája falán, míg Vibeke azon morfondírozik, hogy le kellene venni a szerinte ízléstelen plakátot Tom lakókocsijának mennyezetéről; Vibekének szemet szúr, hogy Tom nyelvére sötét lepedék rakódott, és Jon kíváncsian nézi egy nő éles metszőfogait. A szövegben Jon és Vibeke jelenetei szünet és átvezető rész nélkül követik egymást, mintha vékony, hangszigetelt üveglap választaná el anya és fia világát: nagyon közeliek és hasonlóak ugyan, de mégsem lehetséges az átjárás a kettő között. Jon és Vibeke elidegenedésének metaforája lehet a regényben említett játékszer is: „Kapott Vibekétől egyszer egy játékot. Azt mondta, hogy ő is az édesanyjától kapta. Olyan volt, mint egy félbevágott üveggömb, amelynek befedték az alját. Házikó volt benne, meg fák, és ha megfordítottad, esni kezdett benne a hó. Olyan, mintha egy ilyen félbevágott üveggömbben ülnének” (122).

Jon és Vibeke egymástól elszigetelt buborékjáról talán azt gondolhatnánk, hogy az északi országokhoz gyakran kapcsolt sztereotípia, a hidegség, távolságtartás megnyilvánulása ez. A regényben ezzel szemben arra figyelhetünk fel, hogy mind Jon, mind Vibeke nyitott ajtóra, kedvességre, érdeklődésre talál másoknál, például szomszédoknál, iskola- vagy munkatársaknál, vagyis a szöveg megcáfolja ezt az északi országokkal kapcsolatos előítéletet. Ahogyan azt a fordító is kiemelte a regényről beszélve, az idegenség, a hidegség nem is általánosan egy adott országhoz köthető, hanem konkrétan a leírt anya-fiú kapcsolathoz. Míg az idegenek befogadják Jont a házukba, az anyja nem figyel és nem fordít időt rá. Emiatt mindkét ember kommunikációja üressé válik akkor is, ha másokkal próbálnak kapcsolatba lépni: „Szeretné elmesélni [a lány szüleinek], hogy holnap lesz kilencéves, de nem nyílik szóra a szája. […] Vibeke szeretné, ha fontos dolgokról beszélgetnének [Tommal], de most valahogy minden olyan nehezen megy” (84). Azokban a szereplőkben, akikkel Jon találkozik, megvan a nyitottság, a segítőkészség, azonban a valódi problémáról (arról, hogy mennyire egyedül van, elhagyatott, sőt, rádöbben, hogy a fagyos éjszakát sincs hol töltenie) senkivel nem tud beszélni, nem tud segítséget kérni, nem sikerül felismernie, hogy erre megvan a lehetőség. Ez a zsibbadt kommunikációhiány a regény legfájdalmasabb része, ami az olvasót is szembesíti saját tehetetlenségével, illetve a végkifejlet felől olvasva azzal a nyugtalanító kérdéssel, hogy bármit is másképpen tett volna-e, mint a szereplők.

A főszereplők közötti áthidalhatatlan távolság az olvasóban együttérzést, közeledést vált ki, vagy akár gyorsan ítéletet is formálunk Jonról és Vibekéről, a történetük nem hagyhat hidegen senkit. Ahogy a fordító említette, neki sem volt könnyű megőrizni objektivitását a számára ellenszenves Vibekével szemben, és a szöveggel való munka is megrázó volt. De mit is jelent valakiről ítélkezni? Itt ismét sztereotípiákról és vágyakról van szó, annak a kérdéséről, hogy milyen társadalmi konstruktumok, személyes frusztrációk és projekciók alapján merjük felragasztani a „rossz, önző anya” vagy „szegény, elhanyagolt kisfiú” címkéket. A regény minimalista stílusa miatt nem válik didaktikussá, az elbeszélő nem mond ítéletet, és ha gyorsan olvasunk, nem ingatja meg szemtelenül megformált ítéleteinket sem. Ha azonban megpróbálunk rákérdezni arra, ami nincs jelen a történetben, például hogy miért pislog kényszeresen Jon, miért is vált el Vibeke, és miért éppen ezt az Isten háta mögötti városkát választották menekülésként, ítéleteinken kívül talán másra is tudunk figyelni – azaz valóban elkezdünk egy új regényt olvasni.

A regény az előítéletekkel, az elvárásokkal nemcsak Vibeke és Jon alakja kapcsán játszik. Valahányszor Jon egy felnőttel találkozik útja során, az olvasóban aktiválódik az a félelem, hogy biztosan valami rossz vár rá, visszaélhetnek egyértelműen kiszolgáltatott helyzetével. Ezt az elvárást a regény táplálja is azáltal, hogy az illető jelenetek leírásába bele vannak építve a (skandináv) krimikből ismert borzongató fordulatok. Például Jon tombolajegyeket árulni indul, és betér egy idősebb férfi házába, aki mindet meg is veszi. Aztán azt mondja, mutatni szeretne neki valamit, és levezeti a ház pincéjébe. Ekkor kezd gyanússá válni a helyzet, amit a szöveg különböző érzetek leírásával egyre csak fokoz: dohos szag terjeng, Jonnak pisilnie kell, aztán tekintete megakad a falra akasztott hosszú láncon. A jelenet csattanószerűen azzal zárul, hogy a bácsi megmutatja Jonnak gyerekkori korcsolyáját, és meghatottan felidézi az akkori történeteket, a téli sportversenyeket, a boldog békeidőt.

A két főszereplő útjai a téli sötétségben kivilágított lakások, autók, kávézók térképeként rajzolódnak ki. A szűk belső terekben játszódó cselekmény mégsem lehet a meghittség története: a szereplők, noha gyakran össze vannak zárva másokkal, nem kerülnek közelebb egymáshoz, mivel folyton máshol akarnak lenni, mint ahol vannak. Ennek egyik példája Tom már említett lakókocsija, amit Vibeke megfigyelésén keresztül így láthatunk: „Attól, hogy nem lát ki az ablakon, úgy érzi, mintha egyre szűkülne körülötte a tér. A vécé falát a világ minden tájáról származó képeslapok borítják” (72). Az apró helyiségbe képeslapokon bezsúfolt egész világ metaforája lehet az elvágyódásnak, és ez az állapot megszünteti a szereplők jelenlétét a saját életükben.

Ez természetesen nemcsak konkrét, fizikai terekre vonatkozik. Jonra és Vibekére egyaránt jellemző, hogy könnyen elkalandoznak, belemerülnek az ábrándozásba, és ez eltereli a figyelmüket arról, ami valójában történik. Jon például a korcsolyás lány szobájában zenét hallgatva elképzeli, hogy a Kínai Nagy Fal tetején vonatozik, és szemléli a tájat, miközben a beszélgetés félbeszakad, a lány elalszik, Vibeke pedig a lakókocsi konyhájában ülve arra gondol, milyen lenne Tommal a tengerparton, és rávetíti álmodozásait, miközben nem is próbálja megismerni a férfit, nem figyel a gesztusaira. A vágyott és elképzelt dolgok a szereplők számára jelenvalóbbak a valóságosaknál, ezzel is elszigetelve, eltávolítva őket egymástól – de önmaguktól is, hiszen a saját személyükkel szemben támasztott elvárásaik is vágyként léteznek, eltakarják igazi lényüket. A kisfiú számára a vágyak akár önvédelmi mechanizmusként is működhetnek, hiszen ő felépít magának egy világot, amelyben részesülhet az óhajtott szeretetben, ennek jeleként a születésnapi ajándékban, Vibeke pedig a tökéletes anya szerepében tetszeleghet: „Vibeke állítja, hogy mindig megtartja az ígéreteit. A modellvasút legfelül állt a listán. Vibeke biztos látta, hiszen odatette a konyhaasztalra” (69). A regény végigköveti, hogyan veszítik el a szereplők önmagukat, hogyan mosódik el identitásuk, amint folyamatosan másra vágynak, máshol vannak, mint amit aktuális környezetük nyújthatna számukra. Jon esetében a következő jelenet igen szemléletes ebből a szempontból: „Amikor a kórházhoz ér, felemel a földről egy faágat, és beleírja vele a nevét a hóba. Jon. Azután átfirkálja, nem akar nyomot hagyni maga után. A faágat is jó messzire elhajítja” (34). A hóba írt, egyébként sem maradandó természetű nyom eltörlése az elhagyatottság mellett a saját magában való kételkedést, kétségbeesést is kifejezi (a saját nevét, mintegy önmagát törli el), illetve azt, hogy a fiú nem képes érthető jeleket küldeni mások felé, mert maga sem érti a helyzetét. Vibeke eközben mások elvárásaihoz igazodik, elveszítve cselekedeteinek értelmét: „Látja maga előtt a fodrászlányt, rövidre nyírt, sima haját, száját, ahogy a tükörbe néz, és beszélget vele. Ő beszélte rá, hogy rakja az orrába azt a kis gyöngyszemet. Konvenciókról beszélt neki, meg szabadságról, hogy tágítsa ki maga körül a teret” (101).

A regény fordításának ezért annyira találó címe a Vágy. Mint a fordítótól megtudtam, az eredeti cím, a norvég Kjærlighet az angol love megfelelőjeként magában foglalja a szeretet és szerelem jelentéseket is – így utalva arra, mit keres Jon és Vibeke, illetve mi hiányzik az életükből leginkább. A Vágy cím a másik oldalról közelíti meg ezt a problémát, hiszen csak arra vágyhatunk, amink nincs meg, aminek a hiányát érezzük.

A regény nyelvezete minimalista, egyszerű, rövid mondatokat olvasunk, amelyek hétköznapi részletek megfigyelését tartalmazzák tárgyilagos stílusban. A fordító szerint ez általában jellemző a skandináv szerzőkre. Ørstavik regényében a minimalizmus egyrészt a már említett elbeszélői távolságtartás eszköze, másrészt pedig a vihar előtti csend feszültségébe vonja a történetet. Amint láttuk, a vészjósló, krimibe illő jelenetek a szövegben nem végződnek rosszul – viszont a valóban tragikus kimenetelű eseményekre nem mutatnak előre teatrális, túlzó jelek, ehelyett az egyszerűen kopogó mondatok tágítják elviselhetetlenné az űrt, a szakadékot. A minimalizmus a kevesebb több elve alapján az olvasó számára nagyobb teret és szabadságot biztosíthat a jelentésképzés folyamatában. Mi lehetne érdekesebb olvasási tapasztalat annál, mint megtudni, milyen vágyakat ébreszt, minek enged teret a szöveg, milyen elvárásokat támaszt és ezeket hogyan nem teljesíti – vagyis megkérdezni, mi az, amit nem mond el?

Javasolt meditatív gyakorlat a regényhez: olvasás előtt állítsunk össze egy listát arról, hogy mire vágyunk. A regény befejeztével mit tudunk kihúzni róla?

Ajánlott rövidfilm: Handle with care (rendezők: Susanne Buddenberg és Lorenz Trees)

Hanne Ørstavik: Vágy [Kjærlighet]. Fordította Szöllősi Adrienne, 2. kiadás, Scolar Kiadó, Budapest, 2019.

Kiemelt kép: Robert Rauschenberg – Rebus, 1955. (forrás)