Értékkritika – Kiáltvány a munka ellen. I. rész
Krízis csoport: KIÁLTVÁNY A MUNKA ELLEN. I. rész
A “Krízis csoport” (Gruppe Krisis) a Krisis folyóirat köré szerveződő, az 1980-as évektől aktiváló német marxista tömörülés (tagjai a manifesztum megjelenésekor, 1999-ben, a következők voltak: Robert Kurz (1943–2012), Norbert Trenkle, Ernst Lohoff, Roswitha Scholz és Peter Klein). A Wertkritik (értékkritika) néven számon tartott elméleti mozgalom a marxi kritikai elmélet sajátos, a hagyományos marxizmussal szembehelyezkedő újraértelmezését dolgozta ki. Kapitalizmusbírálatuk nem a munka és a tőke, illetve munkás és tőkés (osztály)ellentétére épít. Az értékkritika sokkal inkább a történetileg csak a kapitalista árutársadalomban megjelenő, a konkrét – valós társadalmi szükségleteket kielégítő – használati értékek termelésétől elszakadt absztrakt munka által „termelt” érték, illetve az értéktermelési hajsza személytelen társadalmi (ön)elnyomásának a kritikáját tartja fontosnak. Munkás és a tőkés egyaránt csak a tőke e személytelen uralmának „karaktermaszkjai” (ld. pl. alább a Kiáltvány 6. pontját). Számukra tehát a cél nem a munkának a tőke uralma alóli fölszabadítása, hanem magának az értéktermelő munkának a fölszámolása – az absztrakt munkától való megszabadulás. (A Wertkritik központi téziseit, elméleti kontextusát magyarázó, a szemen korábban megjelent beszélgetés Anselm Jappe-val itt olvasható.)
A „Kiáltvány a munka ellen” megjelenése óta ugyan éppen két évtized telt el, de az itt-ott fölsejlő korabeli – mára meghaladott – politikai kontextustól eltekintve (hol van ma már a Tony Blair-féle „New Labour” és a Bill Clinton képviselte „progresszív” neoliberalizmus?), a „munka társadalmának” kritikája mit sem veszített időszerűségéből. A munka világából kihullottak, kisemmizettek ellen folytatott ideológiai megtorló-hadjárat hatalmi gyakorlatai ma is ugyanazok: a munka prekarizálódásának, egyre szűkösebbé válásának strukturális problémáját a neoliberalizmus individualizáló, bűnbakképző diskurzusa az egyének vagy a közösségek kudarcának rója föl; a gondoskodó jóléti állam (welfare) helyébe a szociális segélyezést fegyelmező munkavégzési feltételekhez kötő (workfare), a szegénységet kriminalizáló (prisonfare) büntető állam lép (ld. a Kiáltvány 1-3. pontjait). És az értékkritikusok által már ekkor diagnosztizált ”jobboldali populizmus” ideo-logikája is változatlan: a „mi” és az „ellenség” közötti határvonalat a „jóléti nemzet” és „az állampolgársággal nem rendelkező idegenek” (a menekültek) között vonja meg (ld. a 3. pontot).
De miért válik egyre szűkösebbé, sőt fölöslegessé a munka, mit is kell érteni a munkának a Krízis-csoport által ecsetelt agóniája, a “munka-társadalom” válsága alatt? Az értékkritikai érvelés itt a kapitalizmus alapvető – Marx által föltárt, és többek között a hírhedt Gépekről szóló töredékében is elemzett – önellentmondásából indul ki: a termelékenységnövelésre irányuló verseny miatt az élőmunkát fokozatosan fölváltja a technológia, ezért a közvetlen emberi munka az anyagi gazdagság termelésében egyre fölöslegessebbé válik, miközben másfelől a kapitalista gazdagság, az érték mértékeként (mint absztrakt munka, illetve munkaidő-mennyiség) továbbra is az értéktermelés alapja marad. Az érték globális összmennyiségének a munka fölszámol(ód)ása miatti csökkenését a fordista-keynesiánus korszakban az árutermelés mennyiségi növelése (fogyasztói társadalom), illetve külső expanziója (globalizáció, a termelés delokalizálása) kompenzálta. A posztfordizmus 70-es évektől kibontakozó harmadik ipari (mikroelektronikai) forradalma azonban olyan arányban tette fölöslegessé az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes az értékcsökkenést kiegyenlíteni. Ettől kezdve az árutermelő rendszer elsősorban a pénzügyi rendszer neoliberális deregulációjának, a fiktív tőkének köszönheti a túlélést. Azaz annak a pénznek, ami immár nem az absztrakt munka által „termelt” érték eredménye, hanem a spekulációé és a hitelé, és amelynek nincs más alapja, mint a jövőben realizálandó profit. (Vö. mindenekelőtt a Kiáltvány 11. pontjával, illetve, a fiktív pénzügyi tőke kapcsán, a következő részben közlendő 13. pontjával.) A kortárs kapitalizmus – amelyben az emberi munka a fiktív tőke, illetve a technológiai termelés értékesülése szempontjából egyre fölöslegesebbé válik – tehát szükségszerűen vezet a „szociális apartheid” államához: egyre több szociális jogaitól megfosztott, a „munka-társadalom” szemeteként, parazitájaként stigmatizált „fölösleg-populáció”-t termel (munkanélküliek, prekariátus, migránsok, etnikai kisebbségek, stb.). Az értékkritikai argumentációnak a kortárs világ megértésében továbbra is alapvető szerepe lehet – gondoljunk itt csak a munkának az automatizálás-informatizálás miatti fölszámolódása, illetve a munkához nem kötött, feltétel nélküli alapjövedelem kortárs társadalompolitikai tematizálására, de mindenekelőtt a jobboldali populizmus, sőt posztfasizmus töretlen térhódítására. (Sz. A.)
A “Kiáltvány a munka ellen”-ből fordított szemelvényeket két részben közöljük. Az itt következő első részt Tillmann Ármin fordította. A második rész itt olvasható.
1. A holt munka uralma
Egy hulla uralja a társadalmat – a munka hullája. A földgolyó valamennyi hatalma arra esküdött fel, hogy ezt az uralmat védelmezze: a pápa és a Világbank, Tony Blair és Jörg Haider, a szakszervezetek és a vállalatok, a német ökologisták és a francia szocialisták. Mindannyian csak azt ismételgetik: „Munka, munka, munka!”
Aki még nem felejtett el gondolkodni, könnyen beláthatja, hogy ez az attitűd tarthatatlan, tekintve, hogy a munka társadalma jelenleg nem pusztán átmeneti válságon megy keresztül, hanem éppen végső korlátaival szembesül. A mikroelektronikai forradalom óta a gazdasági termelés oly mértékben függetlenedett az emberi munkaerő-kifejtéstől, ami néhány évtizeddel ezelőtt csak a tudományos-fantasztikumban volt elképzelhető. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ennek a folyamatnak megálljt lehetne parancsolni vagy visszafordítani. A munkaerőáru eladása a 21. században nagyjából annyira ígéretes vállalkozás, mint a postakocsikkal üzletelni a huszadikban. Ennek ellenére mindazokat, akik nem képesek áruba bocsátani munkaerejüket, továbbra is „feleslegesnek” nyilvánítják és a társadalom szemétdombjára vetik.
„Aki nem dolgozik, ne is egyék!” E cinikus munkaéthosz még ma is érvényes, sőt érvényesebb, mint valaha, épp azért, mert reménytelenül elavult. Helyzetünk tökéletesen abszurd: sosem voltunk még annyira a munka társadalma, mint itt és most, miközben maga a munka lassan feleslegessé válik. Halálos ágyán a munka olyan totalitárius hatalomként lepleződik le, amely nem tűr meg más istent maga mellett, és a mindennapok pórusain át a lelkünk mélyéig hatolva uralja a gondolkodást és a cselekvést. A munkaidol lélegeztetőgépen tartása pedig láthatóan minden pénzt megér. A „foglalkoztatást!” paranoid jelszava legitimálja a természeti erőforrások egyre nagyobb méreteket öltő kizsákmányolását, noha az ökológiai pusztítás katasztrofális következményei már régóta közismertek. A társas kapcsolatok teljes kommodifikálása is üdvözlendő, ha létrehoz pár nyomorúságos munkahelyet. „Bármilyen munka jobb a semmilyennél” – ma mindenkinek ezt kell vallania.
Minél nyilvánvalóbbá válik, hogy a munka társadalma elérte végső határait, ezt annál erőszakosabban fojtja el a köztudat. Bármilyen sokfélék is az elfojtás módszerei, egyvalamiben közösek: a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a munka végső soron önfelszámoló öncélnak bizonyul, magánszemélyek, vállalatok, sőt teljes régiók egyéni vagy közösségi kudarcaként definiálják újra. A munka objektív korlátainak minden esetben a rendszerből kihullottak egyéni problémáiként kell feltűnniük.
[…]
Egyik ország a másik után kerül a gazdasági totalitarizmus húsdarálójába, mindig ugyanazon vád alapján: hogy vétett az ún. „piaci törvények” ellen. Ha egy ország nem hajlandó feltétel nélkül és a következményekkel nem törődve részt venni a globális gazdasági versenyben, azt hamarosan megtorolja a rentabilitás logikája. A ma nagy gazdasági reménységei a holnap csődjének bűnbakjai, a voluntarizmus logikája pedig fenntartja a gazdaságot uraló pszichopaták feje tetejére állított világképét. A világ népességének háromnegyede immár a társadalom szemétdombján hever és egyik kapitalista központ omlik össze a másik után. A globális Dél katasztrofális „fejlődő országai” és a globális munkatársadalom Keleti államkapitalizmusa után Délkelet-Ázsia mintatanulói is eltűntek az összeomlás orkuszában. A társadalmi pánik már Európára is átterjedt, a munkát bálványozó politikai és üzleti szélmalomharc azonban annál elkeseredettebben folytatódik.
Azt mondják, mindenkinek meg kell élnie a munkájából. Mivel az élni tudás képessége a munka feltétele, nem létezik olyan helyzet, ahol ez a feltétel ne teljesülne. (Johann Gottlieb Fichte: A természetjog alapja, a tudománytan elvei szerint, 1797)
2. A neoliberális apartheid társadalom
Az a társadalom, amely a munka irracionális absztrakciója köré szerveződik, miközben a munkaerő áruként való sikeres értékesítése immár a kivétel, és nem a szabály, szükségszerűen szociális apartheidba torkollik. A munkáról született konszenzus, melyet jobb- és baloldali pártok egyaránt elfogadnak, titokban már régóta tartalmazza, sőt szorgalmazza ezt a logikát. Már nem az a kérdés, hogy szükséges-e a népesség folyamatosan növekvő részét marginalizálni és kizárni a társadalmi részvételből, hanem az, hogy ezt a szelekciót hogyan érdemes végrehajtani.
A neoliberálisok ezt a piszkos szociáldarwinista üzletet a piac „láthatatlan kezére” bízzák. A jóléti állam leépítésével így automatikusan marginalizálódnak azok, akik kiugranak vagy kiesnek a kapitalizmus mókuskerekéből. Csak akkor vesznek valakit emberszámba, ha a globalizáció vigyorgó nyerteseinek elit klubjához tartozik, akik számára nem is kérdés, hogy a föld valamennyi erőforrását ki kell aknázni az öncélú termelés érdekében. Ha nem származik belőle haszon, inkább megsemmisítik a készleteket, minthogy az éhező tömegeknek adják.
A kellemetlen „emberszemét” eltakarítása a rendőrség, a maffia, a vallási szekták és a karitatív szervezetek feladata lett. Az USA és a legtöbb közép-európai ország börtöneiben jelenleg több ember ül, mint egy átlagos katonai diktatúrában. Latin-Amerikában több utcagyereket és szegényt gyilkolnak le naponta a piacgazdaság kivégzőosztagai, mint ahány ellenzékit a legádázabb politikai represszió idején. A rendszerből kihullottak egyedüli társadalmi funkciója: elrettentő példát nyújtani. Sorsuk még keményebb küzdelemre kell ösztönözze azokat, akik részt vesznek az utolsó helyekért folyó társadalmi „székfoglalóban”. A rendszer még a vesztesek tömegeit is állandó mozgásban tartja, csak hogy ne juthassanak el az égbekiáltó igazságtalanságok elleni lázadásig.
A totalitárius piacgazdaság „szép új világa” azonban a többség számára még önfeláldozásuk árán sem több az árnyékgazdaság siralomvölgyénél. A „szolgáltatói társadalom” éhbérért dolgozó demokratikus rabszolgáinak még hízelegniük is kell a globalizáció nyerteseinek. Az utolsókat rúgó munkatársadalomban a modern „dolgozó szegények” tömegeinek nincs más lehetősége, mint suvickolni a maroknyi üzletember cipőjét, fertőzött hamburgerekkel tömni őket vagy felügyelni a bevásárlóközpontjaikat. Akiknek sikeresen átmosták az agyát, arról álmodoznak, hogy egy szép napon majd ők is a szolgáltatóipar nyertesei lesznek.
[…]
A szélhámosok tönkretették a munkát és elvették a munkás bérét; most bér hiányában kell dolgoznia, miközben láncok között a siker és a nyereség áldásairól álmodik. […] Kényszermunkával nevelik az erkölcsös munkára mint szabad és személyes tettre. (Wilhelm Heinrich Riehl: A német munka, 1861)
3. Az új jóléti államapartheid
A neoliberalizmust ellenző frakciók nem akarnak azonosulni ilyen perspektívákkal, miközben azért továbbra is szent meggyőződésük, hogy munka nélkül nem ember az ember. Mivel képtelenek túllépni a háború utáni fordista korszak tömegfoglalkoztatása iránti nosztalgián, politikai képzeletük középpontjában továbbra is a munkatársadalom újraélesztése áll. Az állam szerintük képes orvosolni mindazt, amit a piac nem: foglalkoztatási programokkal, a szociális segélyeken élők közmunkájával, állami támogatásokkal és hasonló intézkedésekkel szimulálnák tovább a munkatársadalom állítólagos normalitását. Noha ennek az ímmel-ámmal újramelegített munka-etatizmusnak halvány esélye sincs a fennmaradásra, továbbra is ideológiai kiindulópontjául szolgál a legkiszolgáltatottabb néprétegeknek. Mivel bukásra van ítélve, az ebből eredő politikai praxis minden, csak nem emancipatorikus.
Az egyre szűkösebbé váló munka alapvető állampolgári joggá való ideológiai átalakítása szükségszerűen az állampolgársággal nem rendelkező idegenek kizárását követeli. Ez az ideológia, a rendszer szelekciós logikájának megkérdőjelezése helyett az egyén túlélésért folytatott küzdelmét etnikai-nacionalista keretbe ágyazza. „Belföldi taposómalmot kizárólag belföldieknek!”, kiáltja a mozgósítható néplélek, amelyben még mindig él a munkához fűződő perverz szenvedély. A jobboldali populizmus nem is palástolja, hogy a konkurenciaharcra irányuló kritikája csupán a „bőség társadalmának” egyre zsugorodó régióiban zajló etnikai tisztogatás igazolására szolgál.
A visszafogottan nacionalista szociáldemokraták és zöldpártiak eközben a régóta letelepedett bevándorlókat helyi lakosokként igyekeznek kezelni, sőt állampolgári státuszt is adnának nekik, amennyiben engedelmesnek és a rendszer szempontjából ártalmatlannak bizonyulnak. Ez valójában csak megkönnyíti a populista narratíva dolgát, amely úgy fokozza a Keletről és Délről érkező menekültek diszkriminációját, hogy közben megállás nélkül az emberségességről és a szolidaritásról prédikál. Így az állítólag munkahelyeinket elvenni készülő „illegális határátlépők” utáni hajtóvadászatok semmilyen vérnyomot sem hagyhatnak német talajon. Ezért van szükség határvédelemre, rendőrségre és a schengeni övezet ütközőállamaira, akik csakis törvényesen és jog szerint járnak el – persze kellő távolságban a média kameráitól…
Az állami munka-szimuláció természeténél fogva erőszakos és represszív, amely annak halála után is biztosítja a munkaidol uralmát. Ez a munka-bürokrata fanatizmus hajtóvadászatot rendez a rendszerből kihullottak, a munkanélküliek és a munkát megtagadók ellen, akik a jóléti állam romjai alatt keresnek oltalmat. A szociális munkások és a munkaközvetítők az állami vallatóbizottság elé rángatják őket, hogy aztán csúszva-mászva esedezzenek bocsánatért a munka hullájának trónusa előtt.
Az „ártatlanság vélelme” itt is érvényes, csak épp a bizonyítékokat a vádlottnak kell felmutatnia. Ha nem akar ezen túl pusztán levegőn és felebaráti szereteten élni, úgy minden rabszolgamunkára és bizarr „munkaterápiára” rá kell bólintania, bizonyítva ezzel feltétlen munkavágyát. Hogy munkája értelmes vagy sziszifuszi, teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy állandó körforgásban legyen, hogy észben tartsa az egyetlen törvényt, amely kormányozza létét e földön.
Egykor az emberek azért dolgoztak, hogy pénzt keressenek. Ma az államnak semmi sem drága azért, hogy a „munkaparadicsom” képzetét szimulálja azoknak a százezreknek, akik kívül rekednek rajta, bizarr „munkavállalási önismereti és kompetenciafejlesztő tréningekkel” és hasonlókkal zárkóztatva fel őket olyan „átlagos” munkákhoz, amelyeket sosem fognak megkapni. Egyre újabb és egyre ostobább lépéseket tesznek, csak hogy fenntartsák annak a látszatát, hogy a társadalom üresjáratban működő taposómalmát az ítéletnapig lehet hajtani. Minél nyilvánvalóbb a munkakényszer abszurditása, annál kegyetlenebbül vésik az emberek agyába, hogy a levegő sincs ingyen.
Épp ezért a „New Labour” és világszerte fellelhető imitátorai nagyon is kompatibilisnek bizonyultak a társadalmi szelekción alapuló neoliberális modellel. A végtelen munkalehetőségek és a munkatársadalom pozitív jövőképének szimulálása legitimálja a munkanélküliek és a munkamegtagadók elleni kegyetlen hajtóvadászatot. Az állami munkakényszer, a bérszubvenciók és a közmunkaprogramok ugyanakkor egyre lejjebb nyomják a munkaköltségeket, tovább duzzasztva az alacsony jövedelműek szektorait.
Az úgynevezett workfare, amely munkavégzéshez köti a segélyezést, nem kíméli a krónikus betegeket és a gyermeküket egyedül nevelő anyákat sem. A segélyezettek csak akkor szabadulnak a bürokrácia karmaiból, amikor már a dögcédulát akasztják rájuk. Az állam olyan bürokratikus kínzóeszközökkel rettenti el a segélykérőket, amelyekhez képest bármilyen munka üdvösnek bizonyul.
[…]
Bármilyen munka jobb a semmilyennél. (Bill Clinton, 1998)
Egyetlen munka sem olyan kemény, mint amikor nincs munka. (Plakát egy munkanélküliség ellen szervezett németországi gyűlésen, 1998)
A közmunka jutalmat érdemel fizetség helyett. […] Aki tevékeny a közmunkában, az mentesül a munkanélküliség és a szociális segélyeken élés szégyene alól. (Ulrich Beck: A demokrácia lelke, 1997)
[…]
5. A munka kényszere mint társadalmi alapelv
A munka nem azonos azzal, hogy saját képünkre formáljuk a természetet (az anyagot) és együttműködünk másokkal. Amíg csak ember él a Földön, addig házat emel, ruhát varr, ételt készít, gyermeket nevel, könyvet ír, bölcselkedik, kertet művel, zenél. Mindez magától értetődik. Annál kevésbé evidens azonban, hogy az emberi tevékenységet „puszta munkaerő-kifejtéssé” absztrahálva a társas viszonyokat irányító absztrakt szervezőelvvé tegyük, tekintet nélkül e munkatevékenység valódi tartalmára, a munkavégzők akaratára és szükségleteire.
Az ősi agrártársadalmakban a legkülönbözőbb uralmi formák és függőségi viszonyok alakultak ki, de a munka-absztrakció diktatúrája ismeretlen volt. A természetet és a társas kapcsolatokat alakító tevékenységek végzése akkor sem volt szabad választás kérdése, de a „munkaerő-kifejtés” absztrakciója helyett vallási előírások, kölcsönös kötelezettségekkel járó társadalmi és kulturális tradíciók komplex szabályrendszere határozta meg. Minden tevékenységnek megvolt a maga helye és ideje – a tevékenység absztrakt módon egyetemes formája tehát egyszerűen nem létezett.
Elsőként a modern árutermelő társadalom hozta létre azt az öncélt, amely az emberi energia szakadatlan pénzzé változtatására törekszik, és ezzel a minden más viszonytól „elidegenített”, absztrakt munka szféráját. E szféra lakóinak feltétel nélküli, a társadalom többi részétől elkülönült tevékenységgel kell szolgálniuk az emberi szükségletektől független „gazdasági” célracionalitást. Ebben a minden társadalmi kontextusról leválasztott szférában az idő többé már nem megélt és átélt temporalitás, hanem optimálisan kizsákmányolható nyersanyag: „az idő pénz”. Minden másodpercet felszámítanak, minden kijárás a mosdóba szabálysértés, minden felesleges szó az önállósult termelési cél elleni vétek. A munka ideje alatt semmi sem szakíthatja meg az absztrakt energiakifejtést. Az élet máshol van – már ha van élet a munkán kívül, amelynek ritmusa mindent leural. Már gyermekkorunktól a newtoni időhöz idomítanak, hogy a jövőben „hatékony” munkaerővé váljunk. A szabadidő csak a „munkaerő” visszanyerését szolgálja: ünnepekkor, evés és szeretkezés közben is ott kattog a fejünkben a másodpercmutató.
A munka szférájában csak maga a munkavégzés számít, az eredmény lényegtelen. A munka a kapitalizmusban mindenekelőtt azért öncél, mert nem más, mint a tőkehasznosításhoz szükséges nyersanyag és szubsztancia, az érték önértékesüléseként vett tőke motorja, „folyékony (mozgásban lévő) aggregátuma”. Ezért – és nem valami gyakorlati célból – jön létre minden termék áruként: mert a termékek egyedül áruformában tudják „magukba sűríteni” a pénz-absztrakciót, melynek tartalma az absztrakt munka. Ez a taposómalom társadalmának önállósult mechanizmusa, ami megbéklyózza a modern élet emberét.
Így aztán az, hogy mit termelnek, éppoly közömbös, mint a termékek használati értéke vagy a társadalomra és a természetre gyakorolt hatása. Hogy házakat építenek vagy taposóaknákat gyártanak, hogy könyveket nyomtatnak vagy génmódosított paradicsomokat termesztenek, hogy betegségek terjednek vagy hogy szennyezett a levegő – mindez lényegtelen, amíg az áru pénzzé, a pénz pedig újra munkává változik. Hogy egy áru elsődleges kritériuma a használhatóság lenne, a gazdasági racionalitás szemszögéből nézve értelmezhetetlen, hiszen számára a termék nem több, mint a múltban kifejtett, vagyis „holt munka” hordozója.
Az egyetlen „használati érték”, melyet a modern árutermelő rendszer elismer, a pénz formájában materializálódó „holt munka”, más néven „tőke” felhalmozása. „Holt munka”? Metafizikai téboly! Egy anyagi valósággá lett metafizika, a társadalmat vasmarkában szorongató, „megtestesült” téboly. Vétel és eladás örök körforgásában öntudatra ébredt lények helyett társas automataként hajtjuk végre a represszív öncél utasításait.
[A] munkás csak a munkán kívül érzi magát magánál levőnek, a munkában pedig magán kívül levőnek. Otthon akkor van, amikor nem dolgozik, és amikor dolgozik, akkor nincs otthon. Munkája ennélfogva nem önkéntes, hanem kényszerű, kényszemunka. Ezért nem szükséglet kielégítése, hanem csak eszköz a rajta kívül levő szükségletek kielégítésére. A munka idegensége tisztán előtűnik abban, hogy mihelyt nem exisztál fizikai vagy egyéb kényszer, úgy menekülnek előle, mint a dögvész elől. (Karl Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok, 1844)
6. A munka és a tőke ugyanannak az éremnek a két oldala
A baloldal mindig is páratlan lelkesedéssel éltette a munkát, mint az ember valódi lényegét, melyet a tőkével ellentétes princípiumként misztifikált. Mindig csak a munka tőke általi kizsákmányolása ellen küzdött, a munka ellen soha. Így a „világ proletárjainak egyesítése” a „munka felszabadítása” és nem „a munkától való megszabadulás” nevében zajlott. Tőke és munka társadalmi ellentéte valójában azonban nem más, mint a kapitalista öncélon belüli kétféle (ha nem is egyformán erős) érdek. Az osztályharc ennek a két, egymással ellentétes érdeknek volt a kifejeződése az árutermelő társadalomban, azaz a tőkefelhamozás belső dinamikájához tartozott. Akár bérekért vagy jogokért, akár munkafeltételekért vagy munkahelyekért küzdöttek, a mindent leuraló, irracionális taposómalom zsarnokságát eleve adottnak vették.
A munkásmozgalom szemszögéből nézve a termelés tárgya és annak minősége éppoly kevéssé számít, mint a tőke szemszögéből. Az egyetlen szempont, hogy a munkaerőt a lehető legjobb áron adhassák el. A munkaszféra rabjai képzeletét messze meghaladja, hogy a munkatevékenységnek közös értelmet és célt lehetne adni. Ha valaha volt is remény az önrendelkező termelés megvalósítására az árutermelő társadalomban, úgy a „munkaerők” már régóta lemondtak erről az illúzióról. Még ma is olyan célok lebegnek a szemük előtt, mint a „teljes foglalkozatás” vagy a „gyárfoglalás” – már a fogalmak is beszédesek az egész vállalkozás öncél-jellegét és a résztvevők szellemi kiskorúságát illetően.
Hogy mit és miért termelnek és ez milyen következményekkel jár, végső soron ugyanannyira foglalkoztatja a munkaerőáru eladóját, vagyis a munkást, mint a vevőjét: semennyire. Az atomerőművek és vegyi üzemek munkásai tüntetnek a leghangosabban, ha időzített bombáikat hatástalanítják, a Volkswagen, a Ford vagy a Toyota „foglalkoztatottjai” pedig az öngyilkos autó-program legelkötelezettebb hívei. Nem pusztán azért, mert a „túlélés” érdekében kénytelenek eladni magukat, hanem mert valóban identitást építenek szánalmas munkahelyi létezésükből. Szociológusok, szakszervezetisek, lelkészek és a „szociális kérdés” más „teológusai” szerint ez a munka erkölcsi értékének fényes bizonyítéka. A munka formálja a jellemet, mondják. Persze, csakhogy elfelejtik hozzátenni: az árutermelő társadalom zombi-jellemévé, aki el sem tud képzelni más életet a taposómalom zsarnokságán kívül.
Ahogy a munkásosztály valójában sosem jelentette a tőke antagonisztikus ellentétét és a kollektív emancipáció történelmi alanyát, úgy a kapitalisták és menedzserek sem „a kizsákmányolás személyes vágyától” vezérelve irányítják a társadalmat. Nem volt még uralkodó kasztnak olyan láncra vert és siralmas élete a történelemben, mint a Microsoft, a Daimler-Chrysler vagy a Sony agyonhajszolt menedzsereinek. Míg a középkori földesurak, akik mélyen megvetették volna őket, átadták magukat a szabadidőnek és orgiasztikusan felélhették vagyonukat, addig a munkatársadalom elitje legszívesebben még álmában is dolgozna. A szabadidő, a megismerés öröme vagy az érzéki gyönyör, azaz mindaz, ami a mókuskeréken túl van, éppolyan idegenek számukra, mint a többi rabnak. Ők is éppúgy a munkaidol szolgái, az irracionális társadalmi öncél puszta funkcionáriusai.
A munkaidol a konkurencia „néma kényszerén” keresztül képes érvényesíteni „személytelen” (Marx) akaratát, amely előtt a gyárak százait menedzselő vagy éppen milliárdokkal spekuláló elitnek kell a legmélyebbre hajolnia. Aki nem engedelmeskedik közülük, azt ugyanolyan kíméletlenül állítják félre, mint a feleslegessé vált „munkaerőt”. Közveszélyessé nem holmi szubjektív kizsákmányolási szándék, hanem a rendszer teszi őket, melynek béklyói őket szorítják a legkíméletlenebbül. Ők kérdezhetnek rá a legkevésbé tetteik értelmére és következményeire vagy engedhetnek meg maguknak érzelmeket. Nem csoda, hogy feje tetejére állt világukban a realitás törvényének tartják, hogy romba kell dönteni a világot, élhetetlenné zülleszteni a városokat és vállat vonva nézni, ahogy embertársaik a bőség közepette elhullanak.
A jó lelkiismeretet egyre inkább kisajátítja a munka: az öröm hajlama már a „szórakozás szükséglete” nevét vette föl s kezd önmaga előtt pironkodni. „Az ember tartozik vele egészségének” – így beszélnek, ha kiránduláson érik őket. Igen – úgy lehet – oda fejlődnek a dolgok, hogy nemsokára csak lelkiismeret-furdalással és magunk megvetésével engedünk a szemlélődő életnek (azaz, ha gondolatainkkal s barátainkkal sétálni megyünk). (Friedrich Nietzsche, Pihenés és semmittevés, 1882)
7. A munka patriarchális uralma
Még ha a munka logikája és pénzzé változtatása ezt is szorgalmazza, az összes társadalmi teret és az ahhoz tartozó tevékenységeket képtelenség maradéktalanul bezsúfolni az absztrakt idő szférájába. Ezért jött létre az „elkülönült” munkaszféra „mögött” a család, az otthon és az intimitás szférája.
Ehhez a „femininnek” titulált életvilághoz tartoznak a mindennapi élet azon tevékenységei, melyek közvetlenül csak ritkán válthatóak pénzre: a takarítás, főzés, gyereknevelés, idősgondozás és az „érzelmi munka”, melyet az ideális háziasszony napi szinten nyújt a munkától kiégett, kenyérkereső párjának. Nem véletlen, hogy a család polgári ideológiája a magánszférát, amely valójában csak a munka szférájának másik oldala, a „valódi élet” fellegváraként idealizálta. A családi élet azonban semmivel sem igazabb vagy kevésbé szánnivaló létforma ebben az absztrakt formában, mint tükörképe, a munka-szféra – nem ritkán valójában az intimitás pokla. Az igazság az, hogy a munka társadalma soha nem működhetett volna a „női” munkaformák leválasztott, „szegregált” terei nélkül, amelyek egyaránt alá vannak rendelve a rendszer logikájának. A „női” szféra tehát a munka társadalmának terméke és egyben hallgatólagos előfeltétele.
Mindez érvényes a nemi sztereotípiákra is, melyek az árutermelő társadalom kialakulásával váltak általánosan irányadóvá. Nem véletlen, hogy a primitív, ösztön-vezérelt, szeszélyes és irracionális nő képzete a civilizált, eszes, fegyelmezett és munkamániás férfi komplementer képzetével párhuzamosan gyökeresedett meg és vált általános előítéletté. Ahogy az sem, hogy a fehér ember „önkifacsarása”, akinek a modern társadalom egyfajta mentális kiképzésén kellett részt vennie ahhoz, hogy megbirkózzon a munka állandó nyomásával, egybeesett az évszázadokon át tomboló „boszorkányüldözéssel”.
Az ekkor kezdődő modern természettudományos világszemléletet ugyanis alapjaiban mérgezte meg a munka öncéljának kényszerképzete és az azzal járó nemi sztereotípiák. A fehér ember így ölte ki magából a súrlódásmentes működés érdekében azokat a „démonokat”, azaz mindazon intellektuális és érzelmi dimenziókat, melyek túlmutattak a munka absztrakcióján.
A huszadik század során, különösen a háború utáni fordista demokráciákban, a nőket fokozatosan bevonták a termelésbe, amely egy sajátos skizofrén tudatállapothoz vezetett. A munkaszférában való előrehaladásuk jutalma egyfelől nem a felszabadulás, hanem a munkaidolnak való, a férfiakéval egyenértékű alávetettség lett, miközben a „szegregáció” fennmaradó struktúrájának köszönhetően a „női munka” továbbra is az ő vállukat nyomta. Ezzel a nők kettős terheltség alá és ellentmondó társadalmi imperatívuszok kereszttüzébe kerültek, miközben a munka szférájában mind a mai napig rosszul fizetett és szubaltern pozíciókban vannak.
Ezen a helyzeten a női kvótáért és az esélyegyenlőségért folytatott rendszerkonform harcok jottányit sem fognak változtatni. Mivel a „munka és a család összeegyeztethetőségének” szánalmas polgári víziója érintetlenül hagyja az árutermelő társadalom szféráinak szétválasztását, hozzájárul a strukturális nemi egyenlőtlenségek konzerválásához. Egy szűk női elitnek a szociális apartheid rendszeren belüli „önmegvalósításán” rosszul fizetett (és „magától értetődően” női) alkalmazottak fáradoznak, akiknek kiszervezték a háztartást és a gyermekgondozást.
A munka társadalmának strukturális kényszerei és az individuum – teljes önfeláldozást, mobilitást és a kapitalista időrezsimhez való idomulást követelő – kizsigerelése tehát az istenített privát szféra és a „szent család” idejének és terének totális erodálásához vezetett. A patriarchátus nem szűnik meg, csak átalakul, még vadabb formát öltve a munkatársadalom letagadott válságában. Az árutermelő társadalom összeomlásával az élet minden szintjén a nőkre hárul a túlélés felelőssége, míg a „férfi világ” kötelessége a végsőkig szimulálva fenntartani a munka-társadalom kereteit.
Rettenetes dolgokat kellett az emberiségnek önmaga ellen elkövetnie, amíg az Én mint az ember identikus, célirányos, férfias jelleme megteremtődött, s mindebből máig sok minden megismétlődik a gyermekkorban. (Max Horkheimer–Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája, 1944)
[…]
10. A munkásmozgalom mozgalom volt a munkáért
A történelmi munkásmozgalom, amely csak sokára tért magához a régi felkelések lehanyatlása után, a munka igája elleni küzdés helyett a túlazonosulást választotta a látszólag elkerülhetetlennel. A mozgalom abban a munkatársadalomban törekedett a munkások „jogainak” kiszélesítésére és életkörülményeik javítására, melynek kényszereit messzemenőkig interiorizálta. Ahelyett, hogy radikális kritika alá vonta volna az emberi munkaerő öncélú áruvá válását, maga is a „munka pártjára állt” és a tőke értékesülését természetes és üdvös folyamatnak tekintette.
A munkásmozgalom ezzel az abszolutizmus, a protestantizmus és a polgári felvilágosodás örökébe lépett. A munka átka a munka hamis büszkeségévé változott át, amely az emberanyag domesztikálását „emberi jogokként” fogalmazta újra, a munkaidol szüksége szerint. A megszelídített rabszolgák ideológiai pálfordulással hittérítői buzgalomra tettek szert, a „munkához való jogot” és az „általános munkakötelezettséget” követelve. A polgárságot nem a munkatársadalom funkcionáriusaiként támadták, hanem ellenkezőleg, parazitákként, akik a társadalom gazdatestén élősködnek. A munkásmozgalom célkitűzése tehát a társadalom minden tagjának besorozása volt a „munka hadseregeibe”.
Így lett a munkásmozgalom a kapitalizmus munkatársadalmának szálláscsinálójává: a tizenkilencedik-huszadik század korlátolt polgári funkcionáriusait győzködve elvégezte megszilárdításának utolsó lépéseit, ahhoz hasonlóan, ahogy egy évszázaddal korábban a polgárság lépett az abszolutizmus nyomába. Ez csak azért volt lehetséges, mert a munkáspártok és a szakszervezetek munkájuk megdicsőülésének tudatában affirmatívan támaszkodtak az államapparátusra és a munkaigazgatás represszív intézményeire. Így aztán az állami munkafelügyelet és végül az államhatalom felszámolása helyett inkább ennek megragadását tűzték ki célul „hosszú menetelésükkel az intézményeken keresztül”. Azaz pontosan úgy vették át az abszolutizmus óta regnáló munkatársadalom „emberigazgatásának” bürokratikus hagyományát, ahogy annak idején a polgárság tette.
Ahhoz, hogy az élet minden területét be lehessen hajtani a munka-szféra igájába, mindenekelőtt a politikai szféra átszervezésére volt szükség. A különböző politikai „jogok” rendi tagozódását, amely érvényben volt a munkatársadalom kialakulásakor, a demokratikus „munkaállam” váltotta fel. A teljes gőzzel működő értékesülési gépezet egyenetlenségeit, főként ha azok össztársadalmi fennakadást okoztak, jóléti intézkedésekkel simították el. A munkásmozgalom a „szociáldemokrácia” égisze alatt a történelem legnagyobb „polgári mozgalmává” nőtte ki magát, s ezáltal törvényszerűen saját csapdájába esett. Ma a demokrácia nevében mindent meg lehet kérdőjelezni, kivéve az axiómaként kezelt munkatársadalmat. Hogy mi képezheti egyáltalán vita tárgyát, eleve ezek a kényszerek és keretek szabják meg. Elvégre mindig választhatunk Coca Cola és Pepsi, pestis és kolera, pimaszság és ostobaság, Kohl és Schröder között.
A munkatársadalom „demokráciája” a történelem legalattomosabb uralmi formáját hozta létre – az önelnyomás rendszerét. Ez a pszeudo-demokrácia sosem engedélyezte a társadalom tagjainak, hogy szabadon rendelkezzenek a közös javak felett, csupán az egymástól elkülönített munka-monászok versenyén alapuló munkaerőpiac jogi kereteinek biztosítása foglalkoztatta. A demokrácia így vált a szabadság ellentétévé, amelyben a „dolgozó emberek” szükségképpen szétváltak felügyelőre és beosztottra, alkalmazókra és alkalmazottakra, funkcionális elitre és emberanyagra.
[…]
11. A munka válsága
A második világháború után egy múló történelmi pillanatra úgy tűnt, mintha a kényszeres munkatársadalom a fordizmus nyújtotta tömegfogyasztás és jóléti szolgáltatások révén az „örök boldogság” rendszerévé szelídült volna. Leszámítva, hogy ezt a demokrata helóta-eszményt eleve csak egy szűk elit rétegre tervezték, még a centrumországokban is csúfos kudarcot vallott. A mikroelektronika harmadik ipari forradalmával pedig a munka társadalma megkapta a kegyelemdöfést.
Hogy a munka társadalma előbb-utóbb eléri határait, a rendszer logikájából következik. Az árutermelő társadalom születésétől fogva gyógyíthatatlan önellentmondásban szenved: miközben egyfelől a tiszta munkaerő minél totálisabb kisajátításából él, az üzemgazdasági konkurencia miatt permanensen fokoznia kell a termelékenységet, így az emberi munkaerőt mindinkább felváltja a tudományos-technikai állótőke (az automatizáció).
Valójában ez az önellentmondás volt minden korábbi válság gyökere is, köztük az 1929-1933-as nagy világgazdasági válságé. Ugyanakkor kompenzáló mechanizmusokkal a válságokat mindeddig sikerült átmenetileg orvosolni: az egyre magasabb szintű termelékenység adott lappangási idő elteltével a vásárlók rétegeinek újabb piacait hozta létre, amely abszolút számokban nagyobb munkaerő-fölvételt igényelt, mint amennyi korábban a racionalizáció-automatizáció miatt kiiktatásra került. Miközben csökkent ugyan a termékek előállításához szükséges energiaráfordítás, annyival több terméket állítottak elő, amely kompenzálta ezt a különbséget. Míg a termékinnováció felülmúlta a folyamatinnovációt, addig a rendszert feszítő önellentmondást az expanzióban lehetett feloldani.
Az autó szemléletes történelmi példa: a futószalaggal és a „taylorizmus” egyéb technikáival – elsőként Henry Ford detroiti autógyárában – az autó előállításhoz szükséges munkaidő a töredékére csökkent. Ezzel párhuzamosan a munkafolyamat elképesztően besűrűsödött, tehát a munkásokat ugyanannyi munkaidő alatt az addigi szint sokszorosával szipolyozták ki. Ennek eredményeképp a korábban a felső tízezer luxuscikkének számító autót bevonták a tömeggyártásba és széles tömegek számára vált elérhetővé.
A munkaidol emberi erőforrás utáni étvágyát tehát még a fordizmus második ipari forradalma is – dacára a racionalizált futószalag-gyártásnak – képes volt csillapítani. Az autó ugyanakkor a magasan fejlett termelési és fogyasztási módok rombolásának szimbólumává vált. Az autó és a személyi közlekedés tömegessé válása miatt a tájat betonba öntötték és felszabdalták, a környezetet elszennyezték. A felelősök egy vállrándítással törődnek bele, hogy a világsztrádán már kitört a harmadik világháború, ami évről évre statisztikai adattá silányított sebesült és halálos áldozatok millióit követeli.
A mikroelektronika harmadik ipari forradalmával szemben azonban az eddigi kompenzációs mechanizmusok használhatatlanok. Jóllehet, a mikroelektronika is sok terméket tesz olcsóbbá és újakat hoz létre – elsősorban a média berkeiben –, mégis, most először a folyamatinnováció sebessége meghaladja a termékinnovációét, azaz több munka szűnik meg, mint amennyit a piacok expanziójával újra fel lehetne venni. A racionalizáció következményeként a mesterséges intelligencia felváltja az emberi munkaerőt és teljes szektorokat tesz feleslegessé. A tervezés, a termelés, a marketing, a raktározás, a forgalmazás és a menedzsment teljes ágazatai tűnnek el egyik napról a másikra. A munkaidol fejadagja önhibájából napról-napra drasztikusan csökken, önnön létét fenyegetve.
Mivel a demokratikus munkatársadalom az absztrakt munkaerő kiaknázásának önreferens rendszere, lényegéből fakadóan lehetetlen a munkaidő általános csökkentése. Egyfelől a rendszer, a gazdasági adminisztratív racionalitás logikája megköveteli az egyre nagyobb tömegek átmeneti „munkanélküliségét”, levágva magáról életük rendszerimmanens újratermelését, míg a folyamatosan csökkenő számú „foglalkoztatottat” a munkahajszának és teljesítménykényszernek vetik alá. A gazdagság közepette a nyomor és az éhínség még a kapitalista centrumállamokba is hazajár. A termelőeszközöket nem használják, a termőföldeket nem művelik. Lakások és középületek százezrei állnak üresen. A hajléktalanság feltartóztathatatlanul növekszik, lassan pedig a föld minden lakója „kisebbségi” lesz.
Sarokba szorítva az agonizáló munkaidol önkannibalizmusra kényszerül. A maradék munkaerő-utánpótlás nyomába eredő tőke a nemzetgazdaságok határait átlépve nomadikus konkurenciaharccá globalizálódik. A globális árutermelés tőkefolyamáról komplett régiókat metszenek le. A globális szereplők konszernek, cégegyesülések és „ellenséges felvásárlások” áradatával vértezik fel magukat a magánvállalatok végső ütközetére. A mindezt tehetetlenül figyelő államok becsődölnek, míg a lakosság etnikai bandaháborúkban számolja fel magát a túlélésért folytatott harcban.
Az erkölcsi alapelv az ember munkához való joga. […] Számomra nincsen gyalázatosabb annál, mint egy semmittevéssel töltött élet. Közülünk senki nem alkothat erre jogot. A civilizációban nincs keresnivalójuk a semmittevőknek. (Henry Ford)
A tőke maga a folyamatot végző ellentmondás [azáltal], hogy a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi. Csökkenti ezért a munkaidőt a szükséges munkaidő formájában, hogy növelje a fölösnek a formájában; ezért a fölös munkaidőt növekvő mértékben feltételként tételezi a szükséges munkaidő számára. Egyfelől tehát a tőke a tudomány és a természet, valamint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés minden hatalmát életre hívja, hogy a gazdagság teremtését (relatíve) függetlenné tegye a reá felhasznált munkaidőtől. Másfelől ezeket az így létrehozott óriási társadalmi erőket a munka idővel akarja mérni, és azok közé a határok közé akarja beszorítani, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a már létrehozott értéket mint értéket fenntartsák. (Karl Marx, A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai, 1857/58)
