Lajka karácsonyra

Sok év után ma ismét megkísértett Lajka története. A szüleim, úgy is lehet mondani, második generációs értelmiségiek, apám végzettsége szerint fizikus, anyám kémia-fizikán szerzett diplomát, úgy szocializálódtak bele az élet rendjébe, hogy ők, a tudósok lesznek majd az új, az igazságosabb világrend mérnökei. Azt hiszem, tényleg hittek ebben, ahogy mások csak Istenben vagy istenekben szoktak (persze kellett ehhez is, mint annyi más hithez – vö. Tar szereplői  A mi utcánkból, akik azért nem járnak templomba, mert nincs vasárnapi ruhájuk –, némi anyagi kondíció, a tanulásra és a mentális-biológiai „üzemelésre” fordítható tőke, és az idő-áru, amit a szülők még épp idejében felvásároltak a számukra). Aztán nem lettek semminek a mérnökei, sőt igazság szerint egészen kívül lettek minden társadalmon, társadalmiságon és szociális tervezésen. De ez nem fontos, legalábbis nem most, nem itt, vagy ki tudja. Lajka története kicsit az ő történetük is (generációs történet? – nem mernék ekkorát mondani), akik sok szempontból olyanok, mint a világűr kitapogatására és megtermékenyítésére kilőtt spermák/szondák, és sehol az a kozmikus khóra, amiben megtapadtak volna, csak a sötét, a hidegség, az elszigeteltség, kis palack oxigén, a szesz, az elfojtás és a haldoklás. Mi, a húgom, meg én a világűr felfedezésének nagy eufóriájában nőttünk fel (én egy kicsit talán inkább; belehasítani az idegenségbe, a sötét, mélységes semmibe, akkor is, most is, inkább férfiaknak szánt jövő, ma már érdekelne, hogy ennek például hogyan van köze a falloszhoz), ezeket a sztorikat hallgattuk kölyökkorunktól, az  űrutazásról szóló fabulákat, a holdraszállást, meg Gagarint, a kis lépést, meg a nagy lépést, az amcsik és az oroszok nagy rivalizálását, a Hubble űrteleszkópot, hogy az ember egyszer majd birtokába hajtja a világegyetemet (bár jobb, ha nem az oroszok, mégiscsak a ’90-es évek közepéről van szó, Dallas, Cola, Orbit, nyílt piac, demokrácia, magánszektor, ilyesmik), a maghasadást (ja, meg a magömlést, vö. spermabankok, genetika), hogy meghaladja a fénysebességet, és meghajlítja a téridőt. Ismertük a bolygók, az űrhajók és az űrutazók nevét, a családban ez jelentette a hitet, a szilárd talajt; ami meg Istent illeti, róla nagyjából olyasmiket hallottunk, hogy nem valószínű, hogy létezne, de győződjünk meg róla majd magunk, amint elérkezik az ideje a „meggyőződhetésnek”, nem kell eldönteni, sose lehessen tudni (sommásan: jobb nem mondanunk olyanokat, hogy azistenbasszameg vagy a kurvaistenit).

Volt egy asztali mikroszkópunk, hozzá objektívek, egyszer összedrótoztam kettőt és a szememhez tettem egy este (azt gondoltam, bár nem tudtam, hogy ezt gondolom, hogy az űr csak este kezd létezni, amikor már sötét van), bele akartam nézni vele a világegyetembe, semmibe se láttam. Tudtunk Lajkáról is. Tudtuk, hogy az oroszok ’57-ben fellőtték az űrbe, mert emlős volt, már-már szinte-ember, de szerencsére még nem elég ember, hogy tiltakozhasson, de már épp elég ember ahhoz, hogy kultúrhéroszként majd egy bélyegképen jól mutasson (nem hiszem, hogy ez túlzottan izgatta volna őt), aztán sosem jött már vissza. Láttunk róla reprót egy kedves képeskönyvben a technikáról (a képen elszánt volt az arca, mint a mártíroké, etetés előtt készülhetett), nem is tudom, nem emlékszem, hogy nagyon fájt nekünk (elég idejében hozzáidomítják az embergyermeket, hogy minek szabadjon és minek ne szabadjon fájnia), Lajka tartozott ennyivel (mennyivel? – két és fél órányi haldoklásával egy izzó bádogkonzervben, az égő áldozattal, a bőre alá gyömöszölt szondákkal, a parányi életével, ami alig volt egyéb, mint egy sor laboratóriumi kísérlet) a tudománynak, az emberiségnek, a világ megismerése szent céljának. Hogy is fordulhatott volna meg a fejünkben, hogy Lajka, akit Moszkva utcáiról szedtek össze magaalászarós kölyökkutyakakorában szovjet tudósok, kibaszottul nem tartozott senkinek semmivel, önként adta oda mindenét, még azt is, amitől szent erőszakkal fosztották meg. Három forgatókönyvet ismerek: az első szerint, ezt propagálták, próbálták ideig-óráig kialkudni maguknak az oroszok, Lajka földkörüli pályára állt, néhány napig lubickolt az éterben, aztán a kajájával adagolt méreggel elaltatták (a Szputnyiknak nem volt visszaszálló egysége, One way ticket to the Moon). Egy másik forgatókönyv szerint földkörüli pályára állt, aztán néhány órán belül elpusztult, megállt a szíve, vagy meghasadt – ennek ma már ki volna megmondhatója, a szondákat, tudtommal, nem érdekelte. A harmadik szerint már a Föld légkörén áthatolva annyira felforrósodott a Szputnyik, hogy Lajka bennégett a zárt kapszulában, melyhez hevederekkel rögzítették. Nem tudom eldönteni, melyiket szeretném elhinni inkább. Talán a tűz. Nem akarom elképzelni Lajkát a sötétben, hidegségben, ahogy vacog, a szorongást, amivel szorongja az űrt, aminek számára neve sincs. Nem akarom elgondolni, hogy felrobbant félelmében apró keverékszíve. Legyen a tűz, bár azt hiszem, rosszul képzeljük el, ha azt gondoljuk, hogy Lajkát felzaklatta volna maga az űr; Lajka, most így képzelem, az űrben született, mindig is az űr lakója volt, ott érezte magát otthon, már akkor is, amikor az utcákat járta, Lajkában sosem hasadt szét a világ telítettségre és ürességre, hódoltságra és hódolatlanságra, sötétségre és világosságra, megsirathatóra és megsirathatatlanra, anyagra és formára; megtette, amit kutyaszíve diktált neki, megette, amit belediktáltak, és a kutyaszív azt diktálta, hogy az ember jó állat, és aki a kutyaszív gondját viseli, annak szava parancsolat. Lajka gyermek volt szinte, nő és állat, cigány és zsidó és hajléktalan. 1957. november harmadikán elhamvadt, lángolását senki sem látta, hasonlóan sok más lángoláshoz. Karácsony van. Krisztus állatok között született, állati sorban, szinte állatként. Állati kínokkal szenvedte a keresztfát, és az ecetnek a gondolatába is beleborzongott, ahogy az állatok. Miért is gondolnánk, hogy csak emberekért halt meg? Szenteste, kérlek, legyen gondotok Lajkára!

Megosztás
Avatar photo
Serestély Zalán
Cikkek: 11