Az ideológia szorongása: boszorkányüldözések a kapitalizmus hajnalán III.
6. BOSZORKÁNYÜLDÖZÉSEK A KAPITALIZMUS HAJNALÁN
A boszorkányság és eretnekség közötti lényeges különbség abban rejlik, hogy a boszorkányperek kizárólag a nők állítólagos bűncselekményei ellen irányultak, míg az eretneküldözés célkeresztjében ugyanúgy lehettek férfiak is. A boszorkányperekről alkotott képünk nem lehet teljesen objektív, minthogy hiányzik az elítéltek perspektívája a korabeli forrásokból. Az áldozatoknak kínzások közepette kellett színt vallaniuk állítólagos bűneikről, melyeket minden kétséget kizáróan a démonológusok által felállított vádpontokhoz igazítottak. A fennmaradt történelmi források viszont a következő tényösszefüggésekre engednek következtetni: a közvélekedéssel ellentétben a „sötét középkorban” nem voltak boszorkányperek, csak a késő középkortól kezdődően. A 15. századtól a pestisjárványok, az éhínség, a népességcsökkenés és a nyomukban kialakuló gazdasági válság megváltoztatta a nők helyzetét. VIII. Ince pápa 1484-ben kinevezett két domonkos rendi szerzetest inkvizítornak, Heinrich Kramert és James Sprengert, akiket azzal a feladattal bízott meg, hogy definiálják a boszorkányság fogalmát, különítsék el a boszorkánypereket a szokásos törvénykezésektől és állapítsák meg a perrendtartást. A szerzetesek ezt követően megírták a Boszorkánypöröly-t (Malleus maleficarum), melyben a boszorkányságot a katolikus egyház legfőbb ellenségeként értelmezték. 1550 után a boszorkányság főbenjáró bűnnek számított és a lakosságot az esetek jelentésére szólították fel. A fennmaradt periratok megerősítik, hogy nem állítottak fel rögtönítélő bíróságokat a boszorkányok elítélésére, inkább azért volt szükség a boszorkányperek intézményesítésére, mert ezáltal végérvényesen fragmentálódott a feudalizmus ellen fellépő és a felkelések során összekovácsolódott parasztság és munkásosztály.
Hogy miért nem találni a korabeli forrásokban a koholt vádak alapján elítélt nők védelmére irányuló szándékot vagy a szervezett ellenállás nyomait, az annak a multimediális propagandának tudható be, melyet egyházi és állami szervek vetettek be az ideológia elterjesztése érdekében. Az elítélt nőket „őrült”-nek vagy a társadalomba beilleszkedni képtelen „deviáns”-nak állították be, így a boszorkányper egyfajta szociális terápia alakját ölthette, melyben a pánik, az őrület vagy a hisztéria kórisméjének megállapítása felmentő tényezőkként funkcionáltak, melynek értelmében a vallató nem követett el bűncselekményt, míg a boszorkányt a gonosz megtestesüléseként kriminalizálhatták. Az állandósuló lakossági indoktrináció, a mesterségesen generált tömeghisztéria és a gyanúsítottak neveivel faluról falura járó hatósági szervek elérték a kívánt hatást: az elhatalmasodó társadalmi pánik bosszúért kiáltott. A boszorkányüldözések hatékonyságát növelte az interdiszciplinaritás és a multimédia használata. Boszorkányellenes röpiratok, majd komplett könyvek mellett a boszorkányszombatokat tematizáló festményekkel a képzelet gyarmatosítására is sor került. A boszorkányok rémtetteit bemutató képzőművészek mellett bevonták a bíróságokat, az ördögűzés kutatása démonológia címen tudománnyá lépett elő, de még a filozófusok és a vezető értelmiségiek (teológusok, tudósok, politikusok, pápák stb.) sem maradhattak semlegesek az ügyben. Hans Baldungtól maradtak fenn a boszorkányság legterhelőbb „bizonyítékai: a német festőművészet képein pornografikus módon gyarmatosítja a képzelőerőt, semmi teret nem hagyva a dolgok-mögé-kérdezésnek, a kételynek vagy az ellenvéleménynek. A kor jelentős politikai gondolkodója, Jean Bodin 1580-ban Demonomania címmel publikált írásában kifejti, hogy a boszorkányokat elevenen kell megégetni, nem szabad kegyelmet gyakorolni esetükben, mert a gonosz csak a lángokba vetve pusztulhat el, de a bevádolt nők gyerekeit sem szabad megkímélni. Bár a katolikus egyház kezdettől fogva a nő alacsonyabbrendűségének ideológiáját hirdette és metafizikailag megalapozta a boszorkányok alávalóságát, mert azok állítólag az ördöggel szövetkeztek, mégsem az inkvizíció során lelte halálát a legtöbb boszorkány. A legtöbb kivégzést 1580 és 1630 között világi hatalmak hajtották végre, míg az inkvizícióban érintett területeken (Spanyolország, Olaszország) az üldözések száma viszonylag alacsony maradt. Ez a rövid intervallum pontosan a merkantilizmus beköszöntét jelzi, amikor a feudális viszonyok már eléggé érettek voltak a kapitalista termelési viszonyokba való átmenethez. Miután a reformáció aláásta a katolikus egyház hatalmát, az inkvizíció visszafogta a boszorkányok iránt táplált gyűlöletét, és intézményes haragja inkább egy új célpont, az európai zsidóság felé irányult, végérvényesen felfedve ezzel a vallási ideológia politikai konnotációit.
Akkor mégis mivel magyarázható annak a mintegy 9 millió nőnek az elítélése és meggyilkolása, akiket boszorkányság gyanújával ártatlanul végeztek ki? A vádak visszatérő elemei között megtalálhatjuk az ördöggel kötött paktumot, a gyerekek megfőzését (noha csecsemőgyilkosságra egyébként tényleg volt példa), vihar előidézését, seprűn lovaglást vagy bájitalok készítését. A boszorkányüldözésnek megvolt a maga konkrét politikai és gazdasági funkciója: a nők szisztematikus elítélésében és kivégzésében az a politikai elit volt érdekelt, akiket a drasztikus demográfiai változások foglalkoztattak. Amennyiben összefüggésbe hozzuk a népességcsökkenést és a korszakban gyakori gyermekhalandóságot a boszorkányok működésével, akkor a boszorkány alakja valójában társadalomellenes színezetet kap, mivel a merkantilista gazdaságpolitika abból a tételből indul ki, hogy a nemzetek jólétét és gazdagságát a nagy létszámú népesség biztosítja. Ezt az állítást látszik alátámasztani az a tény is, hogy a Boszorkánypöröly külön fejezetet szentel a bábáknak és „bölcs asszonyok”-nak, akik a születésszabályozás és a női reprodukcióról felhalmozott tudás letéteményesei és továbbörökítői voltak, akiket ugyanakkor a démonológia áltudományának művelői a magzat legádázabb ellenségeinek tettek meg, azzal vádolván őket, hogy kizárták a férfiakat a szülés folyamatából. Ebből értelemszerűen következik, hogy a nők ilyetén társadalmi pozíciójának ellehetlenülése megalapozta a férfiak nők feletti korlátlan uralmát. Ezen kívül a boszorkányperek a nők munkaképességeinek reproduktív feladatokra korlátozásával megszilárdították a női test erőforrásként történő felhasználását és minden, a női test munkaerőt újratermelő gépezetének működését akadályozó tényezőt elhárítottak. A materiális aspektusok mellett a feudalizmusban meghonosodott női magatartásminták korlátozására is sor került, melyek szemben álltak a korai kapitalizmusban megszilárduló, alapvetően passzív és szolgálólány-mentalitású nő képével. A kapitalizmus eszményi nőképe egy újfajta patriarchális hegemónia megalapozását szolgálta, amellyel a nők testét, ezáltal munkaerejét, valamint szexuális és reprodukciós erőforrásaikat instrumentalizálni lehetett és az államérdekek szolgálatába állíthatták. A boszorkány a perek során az a lázadó nő volt, aki a kínzások alatt nem sírt, aki káromkodott, aki visszafeleselt és aki megkérdőjelezte a férfiak tekintélyét. Ez a lázadó karakter azonban nem a forradalmian felforgató cselekvő, inkább a középkori osztályharcok során kialakult női személyiségtípusokra utal vissza, melyeket fel kellett számolni, mert az uralkodó rend hegemóniáját veszélyeztették. Éppen emiatt a vádlókat, noha a vallatásokat különös kegyetlenséggel hajtották végre, elsősorban nem a büntetésformák motiválták, hanem azok az immár ellentmondásosnak tűnő viselkedésformák, melyeket a kriminalizáció és a terror eszközeivel kellett eliminálni a közösségekből. A boszorkányság felforgathatta a társadalmi hierarchiát, ennek eredményeként szubverzív potenciált hordozott magában. Crimen exceptumnak nyilvánították, ami a különleges (inkvizíciós) bíróság hatáskörébe tartozott és ami még bizonyítékok híján is büntetendő volt. A boszorkányégetésekre ezáltal a társadalom nem bűnként tekintett, inkább olyan előre elfogadott praktikákra, melyeket a közösség védelme és fennmaradása érdekében kellett végrehajtani. A boszorkányt tágabb kontextusban azért kínozták halálra, hogy a népesség tudatába véssék az újonnan megszilárduló gazdasági rendszer és társadalmi hierarchia alapvonalait mint a rend és a törvény tiszteletét.
Az uralkodó rend megdöntése azonban a jövőre irányult; ami még ennél is fontosabb, hogy a közelmúltban vagy a jelenben zajló bekerítések és földprivatizációk „járulékos következményeit” el kellett tüntetni a társadalmi hierarchiában magasabban lévő osztályok szeme elől. A fentebbiekből kiolvasható, hogy a földprivatizáció legnagyobb vesztesei azok a (többnyire terhes, többgyerekes vagy idős) nők voltak, akik nem rendelkeztek kellő társadalmi mobilitással a helyváltoztatáshoz és egy új egzisztencia megteremtéséhez. A földkisajátítások során létrejövő kisemmizett réteg a burzsoázia szemében a társadalom szégyenfoltja volt, amit a korai kapitalizmus parazitaként – a tőke alapdinamikájának megfelelően – próbált meg leválasztani a társadalom gazdatestéről. Federici tézisét alátámasztják a korabeli források. Ahol ugyanis nem voltak boszorkányperek, ott nem vagy csak elenyésző mértékben került sor boszorkányok szisztematikus üldözésére és kivégzésére. Amennyiben viszont a közösségi földek rendszerét felszámolták, ott a rokonsági viszonyok is meglazultak és a társas kapcsolatok is sérültek, csökkentve ezzel a kölcsönös segítségnyújtás esélyeit, ami nagyobb mértékben szolgáltatta ki a zsellérként vagy napszámosként dolgozó, elszegényedett paraszt- és munkásnőket, mint ahol földprivatizációra nem volt precedens.
Federici annyiban egyezést mutat Foucault tézisével, miszerint a szexualitás története nem a szexualitás története, hanem a represszió olyan kifinomult technikáinak sorozata, mellyel az emberek legbensőbb szféráját is irányítás alatt tarthatja a mindenkori hatalom. A szexuális praktikák megregulázása, a szexuális vágy elfojtása és a szexust érintő beszédmód, sőt már maga a fantáziálás a szexualitásról mint bűn – valójában nem más, mint a kapitalizmussal meghonosodó munkafegyelem és kikényszerített (újra)termelékenység radikális össze nem egyeztethetősége az emberi szexualitással. A korai kapitalista vágy ökonómiája tehát a testi/érzéki gyönyörök korlátozását és az elsősorban reproduktív célból létesülő szexet írta elő. Az ellenőrzés fokozása a „nemi szervek szóra bírásával” történik, tehát a testi élmények gondolati megfogalmazásával, szavakba öntésével, majd azok diskurzusokká való átalakításával. Foucault szerint az a tér, ahol hatalom és szexualitás elsőként keresztezte egymást – a gyóntatófülke volt, ugyanis a töredelmes gyónás során a gyóntatóatya a bűnöst arra kötelezte, hogy minuciózus pontossággal valljon be mindent szexuális élményeiről. Federici szerint azonban a boszorkányper volt az első olyan színtér, ahol az állítólagos boszorkányoknak részletekbe menően kellett vallaniuk a szexualitásukról.
Az elmét a testtől elválasztó mechanikus materializmus az elmét Ész istennőként dicsőítve szembeállította a testi valósággal, mely a legkiszolgáltatottabb osztályok inferior jellegét ideológiailag is megalapozta. A mechanikus törvényszerűségek által mozgásba lendülő ember képéhez az állatok helyi értékének devalválódása is társult, akikre úgy tekintettek, mint az emberi ösztönök szimbolikus megtestesüléseire, akiknek eredendő esztelenségével egyben az emberi méltóságot is ki lehetett hangsúlyozni. A boszorkányság ideológiája nyomatékosította azt a Bibliából származtatott egyházi dogmát, amely a tudás almáját Ádámnak odanyújtó Évát a csábítás és a bűn forrásaként tüntette fel. A felvilágosodás térnyerésével ezáltal össze lehetett kapcsolni a női szexualitást az alkímiából és mágiából eredő misztikus tudással, amely a racionalizálás következtében legjobb esetben is csak a kémia tudományának prototípusa lehetett, ha nem ütötték rá az „eretnek tudás” bélyegét. A történet tragikus oldala, hogy míg az „alkalmazott metafizika”-ként művelt alkímiát indexre tették, addig a boszorkánykutatásra szakosodó démonológia tudománnyá avanzsált. A démonológusok a femininitást az animalitással azonosították, melynek központi szimbólumává a varangy vált: ez lett a vagina szimbolikus megfeleltetése, ami a nőiség, a perverziókként felfogott szexualitás és a bestialitás szintézise volt egy személyben. A boszorkány 16. századi mítosza egyúttal a „rossz anya” első mítosza is, aki terhességét szabályozza vagy szülésznőként akadályozza mások reprodukcióját.[1] Ezzel a mesterségesen kreált ellenségképpel szembeállíthatóvá vált a „jó anya” mítosza, tehát a férje igényeit minden tekintetben kielégítő, a háztartásvezetés mellett a gyereknevelést és idősgondozást odaadóan végző, mindenek előtt engedelmes és erkölcsös nő eszményképe.
Míg a középkorban a boszorkány és a prostituált társadalmi megítélése gyógyító képességei, a szülészetben tanúsított szakavatottsága, valamint szexuális szolgáltatásai folytán alapvetően kedvező volt, úgy a boszorkányégetések korszaka átértelmezte ezt az értékképzetet: a női identitást állítólagos kártékony volta miatt elutasították, társadalmilag kriminalizálták, fizikailag pedig rituálisan, nagy nyilvánosság előtt végrehajtott halálbüntetéssel sújtották. Egyház és állam évszázados nőellenes propagandája a közgondolkodást olyan mértékben formálta át, hogy a boszorkány – a prostituálttal ellentétben – ennek tükrében a lakosságra nézve mindenkori veszélyforrásként tűnt fel, aki akaratának függvényében árthatott vagy gyógyíthatott, aki életre hívhatta a túlvilági erőket és rabul ejthette a férfiak értelmét és akaratát.
A proletarizálódott nők ellen indított boszorkánypereknek tehát három dimenziója volt: 1. a nők társadalmi erejének destrukciója azzal vette kezdetét, amikor a reprodukciós képességek szabályozása már bűncselekménynek minősült. 2. A nők munkája a termelő munkaegységből a termelési szférából történő kivonása után degradálódott, majd a reproduktív feladatok feminizációjával a nőket háztartásokba kényszerítették, végül pedig munkavégzésüket nem-termelő munkaként leminősítve láthatatlanná tették. 3. A boszorkányt démonizálták, aki vad érzékiségével és szexualitásával veszélyt jelentett a férfiakra, aki gyerekeket áldozott az ördögnek és képes volt rontást hozni bárkire, ezzel fenyegetve a társadalom minden egyes tagját. A boszorkányszombatok tágabb értelemben az utópia démonizálásaként is értelmezhetők. A boszorkányok rituális összejöveteleit egyszerre lehet a szolgálólányok és cselédek felkeléseként értelmezni az úr ellen, mint ahogy a kívülről a nőkre kényszerített nemi szerepek megkérdőjelezéseként is vagy egy, a kapitalizmustól merőben eltérő tér- és időszemlélettel azonosítani.
Silvia Federici: Caliban and the Witch: Women, the Body and Primitive Accumulation. New York: Autonomedia 1994.
[1] Csányi Gergely – Kerényi Szabina: „A ,jó anya’ mítosza Magyarországon a reproduktív munka és a globális piac történetének szempontjából”. In: Fordulat 24. szám. TEK: Budapest 2018, 141. o.
HIVATKOZOTT IRODALOM
Adorno, Theodor W. – Horkheimer, Max: A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Fordította: Bayer József, Geréby György, Glavina Zsuzsa, Vörös T. Károly. Budapest: Atlantisz 1990.
Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Fordította: Pődör László. Budapest: Gondolat 1985.
Bloch, Ernst: Korunk öröksége. Fordította: Bendl Júlia. Budapest: Gondolat 1989.
Csányi, Gergely – Kerényi, Szabina: „A ‚jó anya’ mítosza Magyarországon a reproduktív munka és a globális piac történetének szempontjából”. In: Fordulat 24. szám. TEK: Budapest 2018.
Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Fordította: Fázsy Anikó, Csűrös Klára. Budapest: Gondolat 1990.
Jameson, Fredric: „Az utópikus változatossága”. In: A jövőbelátás poétikái. Helikon irodalomtudományi szemle. 55. évfolyam, 2009 4. szám, 552–560. o.
Sebald, W. G.: A Szaturnusz gyűrűi. Angliai zarándokút. Fordította: Blaschtik Éva. Budapest: Európa 2011.
Seitter, Walter: Menschenfassungen. Studien zur Erkenntnispolitikwissenschaft. München: Boer Verlag 1985.
Weber, Max: „A tudomány mint hivatás”. In: Állam. Politika. Tudomány. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1970.
Weber, Max: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Fordította: Erdélyi Ágnes. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1979.
Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest: Gondolat 1983.
A sorozat korábbi részeit itt és itt olvashatják.
