A kiadónál várakozik. Több más kézirattal együtt ott pihen egy irodában. A szerkesztő előtte olvas. Grigorjevics bal karjával felkönyököl az asztalra. Tenyeréből felhasad a címoldal. Saját nevén mélázik. A szerkesztő a 4. vers 3. versszakának kezdősorait dünnyögi.
Itt azt hiszem, elírta. Adja a tenyerét, kérem! Az eredetiben is hibás. Akkor ezt bejelöljük. Nem nagy hiba, szeplő. A lányom csodaszép. Kék szeméhez, szőke fürtjeihez illik a hanyag betűszedés. De ezt azért jelölöm.
Negyedik vers a harmincból. Legalább a szamárfülezést kerüli. A körömvágást amúgy is utáltam, és most más váltja. A bőrt lehetett mosni, borotválni, vakarni. Lapjaimat a nyugalom ápolja. Az olvasók helyett szeretek magam lapozni. És a port csak a szél — két nap szárazság után — söpörheti le. 15 perc kényelmesen átlapozni ezt a részem.
A kádam mellett a padlóhoz csavarozva asztal áll szíjjal. Meghúzom a felkarom egyharmadánál. A törölközőt nem szabad távolra tennem. A szolgáló öreg és süket. Későn fürdeni kockázatos, ha nem figyelek. A kezem ügyébe pedig csak négy tárgy, tusfürdős flakon, szappan szappantartó, szivacs — hat tárgy kerülhet: fél kézzel még le tudom csavarni a hideg, meleg fogantyúkat. Ha hatból nem megy egy se olyan helyre, ahol látja, esetleg egy dobás sem, ezen a 90 négyzetméteren találja, itt töltöm az estét.
Apámtól örököltem a szolgálót. Jogdíjakból és egy kezdő honorból talán alkalmasabbat is tudnék venni. Ahonnan ő jön, egy nyomorékkal lenne ennyi gondja. Nem az íróval, költővel. Kádat is — alacsony pereműt, hogy ne törjön ki a karom, le tudjam szíjazni — ő keresett, ő hozta haza tengelyt és kerekeket erősítve rá. Megérdemelne egy odaadóbb gazdát. Hibátlan fülek, igényeimre szabott memória, ilyennek képzelem az ideális szolgát.
A 6. verset felcserélném az elsővel, Grigorjevics úr. Meggyőzőbb kezdés lenne egy ilyen erős kötetcím után.
Ez még elég képlékeny, munkacím. A sorrendet, ha lehetne, kérem, ne bontsa meg. Életesemények kronologikus sora ugyanis ez.
Uram, a könyv maga? Vagy a könyv a könyv? Írjon jó kezdőverset! Javítsa majd! Innen — rábök a 6. vers 15. sorára — a csecsemő és kisgyermekkora szart sem ér! És, ha csúnyán öregedett meg, hány éves maga, harminc? akkor az ön helyében ettől a kézfejtől hamar megszabadulnék. Engedje meg: mikor a tenyerem kiázik a vízben, és hullámzik, akár az ősanya bőre, mélyen a ráncok közé nézek. Meglátom önmagam, fuldoklok egy süllyedő hajó belsejében, míg a kapitány kintről ordít: ezer példányban! Fogyjon!
Az olvasottság nekem is célom, szerkesztőúr. És ha nem tetszenek majd a kamaszéveim, tartson ki a fiatal felnőttkorig.
Ha innen — belelapoz a másolatba, Grigorjevics rétegelt tenyerét is átlapozza, rábök a 15. versre, a bütykök koppannak az asztalon — siralmas a jövője, akkor nem látom szívesen.
Unalmas ember voltam mindig is, uram.
Az élete nem érdekel! Megírva legyen jól, ha már tükör. Tenyerén hordozza családját, autókat, elkerített kertes házat a város szélén. Elbírja a síneket, a töltés köveit, a tehervonatok rakományát. Becsülendő. De nem elég. Tapossák le a töltést. Hordják vissza közalkalmazottak. Égjen a ház, fusson ki a macska. Sírjon egy kishúg ölében. Viadukt legyen a szomszédban, ne gulyás és konda. Nincs súlya még az életének.
Adjon időt! Egy éjszakát,
és egészen a krisztusi korig
képzelem magam, stigmákkal,
stációkkal, pilléreken mászva
egészen az őrbódéig, ahonnan
a szénszállítóra felugorva könnyű
a szökés nyugatra, ott pedig
az ortodoxia elhagyása,
a megfeketedett lapokat egy francia
nyomda majd helyreállítja,
ami még áldozható a terjedelem érdekében,
a has, a hát felhasíttatik,
az idő szervezőereje elfelejtve,
a tér rendezi az anyagot, javítok,
a sebek mutatják majd a munkát,
újrafűzött oldalak, kiszívott, újra a szálak
közé engedett tinta, kiutasítás, mert
visszatérek ide.
…
Legyen. Holnap 7-re várom!
Grigorjevics már tudta, hogy nem megy vissza. Harminc, tehát harminc. Az esőben kabátja alá rejti a kéziratát. Felbukik, de már megszokta, hogy nem támaszt ki a kezével. Sebes arccal ér haza. Nem fogadják, úgy dönt, fürdeni sem megy. Estére bezsákozza a bal kézfejét. Rászíjazza az éjjeli-szekrényére. Felvesz egy pozíciót, egész idő alatt úgy marad.
Megmássza a viaduktot.
Lenéz a völgybe.
A mozdonyból kihajítanak egy csikket.
Dőlne, de az éjjeliszekrény megtartja.
A fürdőszoba csempéiből már
kiszakadt volna az asztal.
A szíj tart, ahogy a köd átvonul alatta.
Változik a völgy. Üres. Bányató a közepén.
Enged a szíj. Verejtékezve ébred.
Kioldja a karját. Iszik egy pohár vizet.
És elszakad a szíj, szétreped a csempe,
a legkézenfekvőbb egy kés lenne,
de ha a temetés előtt elfogadná a kiadó,
halálára tekintettel, akkor ne ázzon meg.
Ütés sem érheti. A dunyha közé ékelődne legszívesebben, annyi gyógyszert sosem tartott háznál. Pisztolya nincs. Másolni kezd.
Csuklójára vasat hajlíttat.
Gipszbe nyomja az arcát.
Öntőformát csináltat.
Lemezeket hajlítanak a teknőbe,
bírja a folyékony fémet.
A vasgolyót, egyik felén
Grigorjevics arcával, a csuklóján
lógó rabláncra hegesztik.
Birkabőr táskát varrat a kézfejére.
Irány a Néva.
