Jeremy Leggett 2005-ös könyve, A fele elfogyott. Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság alaposan dokumentált, őszinte aggodalmaknak hangot adó és reális megoldásokat javasló munka. Azon igyekezetek közé tartozik, melyek célja a köztudatot felrázni a globális felmelegedést szándékosan ignoráló csak-még-öt-perc álomból, több azonban egy ismeretterjesztő vészharangkongatásnál. Hitelességét és tág látókörét jól adatoltsága szavatolja, egyedi értékét mégis olvasmányos stílusa, jól átgondolt struktúrája és a személyes tapasztalatok jelenléte adja.
Mielőtt szó esne a szerkezeti egységekről vagy a logikai gondolatmenetről, meg kell említeni a szöveg stílusát és a szerző hozzáállását. A teljes szövegtestet három, egymást kiegészítő és az olvasmányélményt gazdagító szövegtípus alkotja. Az első típusba az Előszó és az Epilógus tartozik, a keretként szolgáló két egység meseszerű, humoros és bájos (talán kissé bájolgó) történeti áttekintését adja a földi életnek az első molekulától az elképzelt jövőig. A szerző szóhasználatával: a Kék Gyöngyszem legmagasabb rendű lakói a Gondolkodók, akik partikat rendeznek, és feltalálják a keréken guruló bőröndöt (9.), s akiknek javíthatatlan jellemhibáira elnéző szeretettel tér a szerző, bevezetve az Előszóban a könyv fő problémakörét, a kőolajat, és annak hiányát.
A második szövegtípust a formailag is elkülönített, dőlt betűkkel szedett naplószerű részletek adják. Ezekben a közbeiktatott részekben a szerző egyszerűen és őszintén meséli el emlékeit a globális krízishelyzetekről (az 1980-as oxfordi áramszünet, a 2003-as londoni hőhullám és a későbbi fagy), magánbeszélgetésekről és a szemléletét megváltoztató tapasztalatokról, csökkentve ezáltal a távolságot önmaga és olvasói között, külön hangsúlyozva elfogulatlan érdekeltségét a témában.
A harmadik és legfontosabb szövegtípus a tulajdonképpeni tudományos értekezés (bár ez a rész is közvetlen, személyes hangvételű, enyhén ironikus megjegyzésekkel és humoros betétekkel tűzdelt). Gondolatmenete könnyen követhető, a következő logikai ívet bontakoztatja ki: egyre kevesebb az olaj, bár egyre több kéne, s túl kevés kezdeményezés célozza a globális olajfüggőség megszüntetését, mely nagy eséllyel fog úgy a világgazdaság, mint az ökoszisztéma összeomlásához vezetni – hacsak bizonyos dolgok meg nem változnak.
Az első nagy egység központi kérdése a kőolaj mint legfőbb globális energiaforrás. Először átfogó képet kapunk arról, hogy az olajárak hogyan változtak az 1960-as évektől a könyv írásának idejéig, melyek voltak azok a tényezők, melyek a változásokat indukálták, milyen gazdasági implikáció voltak ezeknek és az évtizedek óta növekvő (de cselekvésre mégsem késztető) pánikállapotról, amit a kifogyó olajkészletek okoznak. A szerző itt vezeti be a kötet egyik kulcsterminusát, a tetőzést, mely az a nap, amelyiken olyan rekordmennyiségű olajat termelünk, aminél többet már nem lehet kipumpálni a földből (29.), valamint a korai és kései tetőzést is, mely arra utal, hogy a két érdektábor (az olajipar és a környezetvédő közösség) mikorra teszi ezt az időpontot. A következőkben a szerző arra is szán egy alfejezetet, hogy a kőolaj feltárásának, kitermelésének és feldolgozásának alapjait ismertesse.
Az egyik legkomolyabb probléma, mellyel a szerző szembesíti az olvasót, a létező tartalékok kérdése. A még rendelkezésre álló olajmennyiség felmérése önmagában sem egyszerű feladat, s folyamatosan gáncsolja a leginkább emberi gyengeség – az érdek. Nem elég, hogy az egyetemesen elfogadott olajtartalék-összesítő közlemények apróbetűs részéből kiderül, hogy a közölt adatok másod- vagy harmadkézből származnak, de még az is hozzájárul az általános bizonytalansághoz, hogy a vezető olajexportáló államok (kitermelési kvótájuk növelése érdekében) nagy valószínűséggel akár kétszerannyi olajat is vallottak, mint amennyijük volt. Ezért történhet meg az, hogy a korai és a késői tetőzés hívei által becsült olajtartalék mennyisége között 300 milliárd hordónyi (2005-ben ez több, mint egy évtizednyi globális keresletet jelentett) eltérés van. Az olajbirodalomra, az a kőolaj kitermeléséből anyagi hasznot remélő szféra tehát a készletek folyamatos túlbecsülésével (legalábbis publikusan, ugyanis kiszivárgott magánlevelezésekből és bűnbánó vezérigazgatói bejelentésekből kiderül, hogy a valóság senki számára nem titok), a termelés növelésének ígéreteével és a környezetvédők érveinek figyelmen kívül hagyásával operál . A szerző a tényeket felsorakoztatva értetlenül és csalódottan szemléli a kialakult helyzetet, ezt a fél évszázada mélyülő olajfüggőséget, melyet akkor is nehéz lenne megérteni, ha úgy tudtuk volna, hogy végtelen olajkészletek állnak rendelkezésünkre (29.).
A második nagy egység a túl nagymértékű olajkitermelést összekapcsolja a globális felmelegedéssel, az olajat mint környezetszennyező tényezőt mutatja be. Az olaj égetése során olyan gázok szabadulnak fel, melyek a légkörbe jutva nem engedik visszaverődni a Földre érkező napsugarakat, jelentősen növelve így a bolygó hőmérsékletét, olyan folyamatokat indítva el, amilyenek egy zárt üvegházban zajlanak. A szerző a túlmelegedés tizenkét következményét mutatja be, mint például a biodiverzitás elvesztése, az élelmiszer- és édesvízkészletek csökkenése, a tengerszint emelkedése, a légköri szennyezés és az ebből adódó egészségi problémák és a szociális instabilitás, rámutatva, hogy ezek a részjelenségek mind összekapcsolhatók, láncreakciószerűen működnek. Hiteles adatokkal támasztja alá a fenyegetés valóságát a levegő széndioxid-tartalmára, az óceánok növekvő savasságára és a légköri hőmérsékletre vonatkozó statisztikákkal, s ezzel egyidőben felvonultatja mindazokat a közéleti szereplőket, akik szinte nevetséges módon továbbra is tagadni próbálják, hogy egyáltalán szó lenne róla. A szerző egyetért azokkal a tudósokkal, akik attól tartanak a leginkább, hogy a folyamat nagyon hirtelen és visszafordíthatatlanul fog rosszról sokkal rosszabbra fordulni az úgynevezett felerősítő visszacsatolások következtében (amilyen például az a lehetőség, hogy Grönland jégsapkája megolvad, 7 méterrel emelve meg a tengerszintet és elárasztva minden tengerparti létesítményt). Átfogó képet kapunk az eddigi nemzetközi erőfeszítésekről, az ezekben résztvevő államokról és célkitűzéseikről, melyek zöme nagyon alacsonyra tette a mércét.
A könyv utolsó fejezete bizakodóbb hangvételű, mint az előzőek. A szerző a Mit lehet most tenni? kérdésre ad kimerítő választ, azt tartva a legfontosabbnak, hogy mire odáig jut a világ, hogy a fosszilis tüzelőanyag-kínálat nem tudja kielégíteni a keresletet, már annyi alternatív energiaszolgáltatás működjön, hogy a lehető legzökkenőmentesebb legyen az akkor már kényszerű átállás. Úgy gondolja, hogy a világ már lekéste a majdani észrevétlen átmenet lehetőségét, már csak a kár csökkentése lehet cél. A megújuló energiák, melyekről a kötetben szó van, a következők: napenergia, szélenergia, hullám- és sodrásenergia, a CHP (hő és áram kombinálása) valamint a biomassza, s az ezeket hasznosító módszerek és technológiák is bemutatásra kerülnek. A közös bennük az, hogy a végtelenségig megújulók és a környezetet egyáltalán (vagy csak nagyon kevéssé) szennyezik. A szerző a nukleáris erőművekről is szót ejt mint a legtöbbször javasolt nem-fosszilis energiaforrás, de több okból sem látja megoldásnak: az erőművek építése túl sokba kerül és nem is fejeződne be elég hamar, az előre látható terrorizmus felbecsülhetetlen károkat okozna, a nukleáris hulladék tárolása nem oldható meg abszolút biztonságosan, a korábbi nukleáris balesetek pedig a közvélemény szemében is rossz színben tüntetik fel ezt a módszert.
A fele elfogyott zárlatának kérdése, hogy milyen irányból számíthatunk pozitív változásra, ami az alternatív energiaforrások elterjesztését illeti. Jeremy Leggett nem a kormányokat vagy a vállalatokat jelöli meg lehetséges kezdeményezőkként, hanem – a állampolgárokat. Úgy érvel, hogy egy kis összehangolt fogyasztói nyomással nagyon messzire lehet jutni (226.), s Malcolm Gladwell nézeteit vallja azzal kapcsolatban, hogy az új ötletek elterjesztésekor mindig van egy billenőpont, mely után az ötlet nem fokozatosan, hanem robbanásszerűen terjed tovább (228.). A makrotársadalmi lehetőségek kiegészítéseként kisebb hatókörű módszereket is javasol (például közös személygépjármű-használat, hibrid autók vásárlása belső égésű motorral ellátottak helyett, stb). Óvatos optimizmussal szemléli a könyv írásakor elindított vagy legalább eltervezett projekteket, s bízik abban, hogy amikor már nem lesz visszaút, lesznek dús fantáziával megáldott emberek, akik majd összeállítják azoknak az akcióknak a hosszú listáját (234.), melyek a világgazdaság és a környezet megmentéséhez (már ami addig marad belőle) szükségesek lesznek.
Leggett, Jeremy: A fele elfogyott. Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság. Typotex, Budapest, 2008.
