Interjú Teller Katalinnal
Milyen cselekvési mozgástere lehet ma egy oktatónak, akár pedagógusként, akár az egyetem önszerveződésében vagy az általában vett az oktatáspolitikában? Tillmann Ármin interjúja Teller Katalinnal pedagógiáról, fordításról, szakszervezetiségről.
Tillmann Ármin: Nehéz megállapítani, hogy hazánkban jelenleg melyik társadalmi szektorban nagyobb a válság: a gazdaságban, a szociális szférában, az egészségügyben vagy az oktatásban. Most mégis az oktatási rendszert helyezném előtérbe, ugyanis nézetem szerint ez a nemzeti prosperitás kulcsa vagy éppenséggel az alábukás pecsétje: ha egy állam vezetése nem invesztál eleget állampolgárainak oktatásába, azzal saját jövőjének kerékkötőjévé válik. Ezzel párhuzamosan egyre nő az igény a minőségi oktatásra, és reneszánszát éli a kritikai pedagógia. Nemrég jelent meg például Paulo Freire Az elnyomottak pedagógiája című kritikai pedagógiai alapművének magyar fordítása is.[1] A társadalmi képzelet elsorvadó, vagy már bénult tendenciáit szem előtt tartva most mégis Ivan Illich kevésbé ismert, de nem kevésbé nagy hatású művéből, A társadalom iskolátlanításából idéznék röviden:
A legnagyobb akadály az igazán tanító-nevelő társadalom felé vezető úton az, amit egy chicagói fekete barátom nagyszerűen a következőképpen fogalmazott meg: a képzeletünk »agyon van iskolázva«. Szabad kezet adunk az államnak, hogy polgárairól megállapítsa azok egyetemes alkalmatlanságát a nevelésre, majd »kezelésükre« egy erre specializálódott intézményt hozzon létre. Ekképpen mi is részesei vagyunk annak a téveszmének, hogy képesek vagyunk megítélni, milyen jellegű nevelésre van vagy nincs másoknak szüksége, éppen úgy, ahogyan a korábbi korok generációi törvényekben írták elő, mi szent és mi profán.[2]
Pályafutásod jelentős részét a kritikai gondolkodást elsajátító és azt szüntelenül gyakorló tanítás, a diákok fáradhatatlan tehetséggondozása és szellemi munícióval való felszerelése teszi ki, amelyet már évtizedek óta gyakorolsz. Hogyan jött számodra a pedagógia, és véleményed szerint milyen cselekvési mozgástere lehet ma egy oktatónak, akár pedagógusként, akár az egyetem önszerveződésében vagy az általában vett az oktatáspolitikában?
Teller Katalin: Mint oly sok minden, az egyetemi oktatás és általában az egyetemi pályafutásom is munkatársaknak és véletlenek kedvező együttállásának köszönhetően pottyant az ölembe, ami persze nem azt jelenti, hogy teljesen idegen lett volna tőlem a tanítás mint olyan. Német-orosz tanárszakos bölcsészként ez anomália is lett volna, ám hogy végül az egyetemen, az ELTE-n maradhattam, először projektmunkatársként a Német Nyelvű Irodalmak Tanszékén, majd Bacsó Béla OTKA-projektjében dolgozva az Esztétika Tanszéken, végül adjunktusi – s így alkalmazotti – státuszt kapva, nem csak az én szándékaimon múlt, sőt. Amikor első alkalommal kaptam azt a feladatot, hogy tartsak szemináriumokat, végtelenül felszabadító impulzusként éltem meg az akkor tanszékvezető Bacsó tanár úr „direktíváját”, aki lefegyverző természetességgel jelentette ki, hogy itt azt tanítok, amit akarok. S ez azóta is többé-kevésbé így van. Ám ez a napi gyakorlatomnak csak az egyik mozzanata, hiszen egyfelől nem adódik belőle automatikusan a kritikai viszonyulás, amelyet elengedhetetlennek tartok az adott tárgy, a magam és a hallgatók kapcsán is, másfelől korántsem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy ettől könnyebb lenne a feladat. Sőt talán épp ez a szabadság teszi igazán nehézzé, mi több, szorongást keltővé, mert meggyőződésem, hogy a szabadság – amely a tudomány és a tanítás szabadságaként egyszerre privilégium, s egyszerre közjó – mindenekelőtt felelősséggel jár. Felelősséggel kell kiválasztanom, mit tanítok, kinek tanítom, át kell gondolnom, hogyan illeszkedik ez a tudás az egyéni életutakba és abba a társadalmi egészbe, amelyre nemcsak reagálok-reagálunk, hanem épp a tudásmegosztás révén alakítok-alakítjuk. A kérdésed második felére így egy hasonlóképp kettős válasz adható: az egyetem – a közoktatáshoz és a középiskolai oktatáshoz vagy a szakoktatáshoz képest – szerencsére még egy viszonylag autonóm közegként működik, amelyet épp ezért nagyon erősen védenünk kell, és komolyan kell vennünk azt a szerepét, hogy a magas reflexiós szinten és tág összefüggésekben való gondolkodás tereként képes túlmutatni a számszerűsíthető piaci – vagyis efemer és rövidtávú – kényszereken. Ugyanakkor az is világos, hogy a tudomány művelését is meghatározzák a piac elvárásai, de meggyőződésem, hogy épp a szellemi munka tudja azt a beavatkozó, megváltoztató erőt hordozni, amely az egyetemet elsődlegesen nem a piac kiszolgálójává, hanem alakítójává teheti. Ha úgy tetszik, Adorno művészetre vonatkoztatott meglátását érvényesnek tekinthetjük az egyetemre is: egyszerre autonóm és heteronóm.[3]
TÁ: Több könyv magyar fordítása is kötődik a nevedhez. Hogy csak néhány példát említsek: Hans Belting: A művészettörténet vége (2006); Siegfried Kracauer: Detektívregény – értelmezés; Történelem – a végső dolgok előtt (2009), Theodor W. Adorno (tíz éve kiadatlan) Esztétikai elmélete.
Az elmúlt évtizedekben létrejött a fordításelmélet tudományos diszciplínája, melynek egyik úttörője a horvát származású filozófus és kultúratudós, Boris Buden. Buden hangsúlyosasn ideológiakritikai szemlélete mindenekelőtt a nyelvekről és a fordításról szóló vita depolitizáló kulturalizálása ellen lép fel; szerinte ez a neutralizációs folyamat végső soron azt eredményezi, hogy „a kultúra a társadalmi kapcsolatokról szóló diskurzus tekintélyévé váljon”,[4] ekképp a fordítás kérdését a nemzeti nyelvközösségek közötti kapcsolatokra redukálja, ahelyett, hogy kritikailag vizsgálná azt. Buden számára a fordítás a politika folytatása, más eszközökkel.
Honnan jött számodra a „fordítói impulzus”? Hogyan látod a fordítás és könyvkiadás viszonyát itthon? És hozzájárulhat-e egy fordító valamely szakmai diskurzus felélénküléséhez?
TK: Bizonyára sok-sok fordító – mind mű-, mind szakfordító – kezdett olyan roppant prózai motivációval, hogy tetszett neki egy szöveg, és bosszantotta, hogy nincs magyar kiadása. Amikor huszonévesen Anaïs Nin naplóit olvastam, egy halvaszületésről szóló hosszú feljegyzés nem hagyott nyugodni, lefordítottam, legépeltem és elküldtem a Nagyvilágnak, ahonnan egy – pedagógiailag briliáns – bátorító-dorgáló levelezőlapon értesített (ha jól emlékszem) Barna Imre, hogy még csiszolgassam a fordítást. Jómagam akkor biztosan semmiféle politikumra nem gondoltam, egyszerűen a Nagyvilág rendszeres és lelkes olvasójaként kézenfekvő volt, hogy világirodalmi műfordítással hozzájuk fordulok (a naplórészlet végül – most utána is néztem – 2001-ben megjelent).[5] Az általam is nagyra tartott Boris Buden gondolatának egy részletét mindazonáltal aláírom: azt, hogy a kultúra igenis politikum, de csakis a szó tág és – ha szabad ilyet mondani – nemes, vagyis pártpolitikán túlmutató értelmében, és ennek részeként a fordítói gyakorlat is az. Ugyanakkor azzal nem értek egyet, hogy bármiféle neutralizációs folyamatoknak lennénk tanúi a kultúra terepén – pont ma, pont Magyarországon épp a fordítottja igaz. Továbbá ha Buden arra gondolt, hogy a fordítás és ennek kultúrpolitikai helyi értéke kizárólag a hatalmi vagy gyarmatosító diskurzus folytatása, akkor nagyon szűken értelmezi a politikát, amellyel nem tudok együtt mozogni. Mert bár az épp aktuális kultúrpolitika nyilvánvalóan nagy eszköztárat mozgósíthat annak érdekében, hogy a neki tetsző irányba kormányozza a fordítások megjelenését (ahogy például az NKA a legritkább esetekben finanszíroz olyan fordításokat, amelyek nem a pillanatnyi piaci szükségleteket elégítik ki, és/vagy ideológiailag nem illeszkednek a profilba), de azt is látjuk, hogy elkötelezett kiadók ellentartanak ennek a végtelenül beszűkült szemléletnek. És ez így van jól. A kérdéscsoportod záró darabjához csak annyit, hogy persze, fordítások jelenléte egy-egy tudományágban (meg egyáltalán) befolyásolhatja a szakmai diskurzusok alakulását, ám a puszta jelenlét egészen biztosan nem elég hozzá: kisebb-nagyobb közösségek együttgondolkodása, vitája kell ehhez.
TÁ: Most olyan fontos témákat érintettél, hogy több kérdés is felmerült bennem:
(1) Először is hadd kanyarodjak vissza a fordításpolitikához: Buden egy vele készült interjúban a fordítást nemekre osztott koncepcióként határozza meg. Ennek értelme kettős: egyfelől ezzel azt mondja, hogy egy munkakör értékvesztését, háttérbe szorulását vagy adott esetben láthatatlanná válását, és ennélfogva alulfizetettségét jelzi, ha az femininizálódik. Márpedig a legtöbb amatőr és szakfordító nő. Másfelől Buden a „nőt” a társadalmi reprodukció metaforájaként értelmezi, aki mintegy újratermeli az eredetit: a közkeletű gondolkodás úgy tekint a fordításra, amelyben nincs „hozzáadott érték”, amelyből hiányzik a szerzői hitelesség és az autonómia. Ha követjük ezt a logikát, akkor „a fordító ahhoz hasonlóan marad a mindenkori szerző árnyékában, miképpen a tradicionális társadalomban a nők – a társadalmi és kulturális kreativitás »természetes« alanyaiként – a férfiak árnyékában maradnak”.[6]
Látsz-e kitörési pontokat ebből az egyoldalú társadalmi meghatározottságokból? Tudnál-e konkrét példákat mondani olyan nemrégiben megjelent fordításokról, amelyek szerinted hozzájárultak a „fősodorral szemben úszó” ellenkulturális diskurzus felélénkítéséhez?
TK: A munkakörök, foglalkozások elnőiesedése valóban lehet a devalválódás jele, ugyanakkor biztosan érdemes ezt árnyaltabban kezelni. Nem vagyok szociológus, s nincsenek előttem számok, vagyis nehéz kétségbevonhatatlan kijelentéseket tennem jelenlegi tendenciákról, viszont amiben biztos vagyok, az az, hogy a jelenség legalább annyira történetileg kezelendő, mint kortársi vonatkozásaiban. Amikor feminista elmélettel és nőtörténettel foglalkozunk a szemináriumokon, gyakran mondom a hallgatóknak, hogy gondoljanak bele, százötven éve nőkként nem lehettek volna itt, száz éve pedig még én sem taníthattam volna egyetemen. A kérdés izgalmasabb része talán a Buden által emlegetetett reproduktív mozzanat, hiszen épp a késő 20. század és napjaink filozófiai-kultúraelméleti belátásai fényében akár visszájára is fordítható a negatív diagnózis. Ugyanis egy fordítás mint szöveg, amely egészen biztosan jóval több, mint puszta reprodukció (ebben vitatkoznék Budennel), épphogy elbizonytalanítja az eredet, az eredetiség fennhatóságát, és ekképp a szerzőség híres foucault-i vagy barthes-i megkérdőjelezéseként is olvasható. Innen nézve akár kitörési pontként is értelmezhető a fordítói tevékenység – ráadásul ez nemektől függetlenül is érvényes.
Ami a fontos új fordításokat illeti, ódzkodnék most attól, hogy kiragadjak egyet, vagy kettőt, vagy akár hármat, inkább azt emelném ki – ismételve is magam –, hogy bármennyire „fősodorral szemben úszó” műről és/vagy „ellenkulturális” folyamatokat erősítő fordításról van is szó, elengedhetetlen, hogy valóban a „köztér” részévé váljon, és ne egy szellemi buborék foglya, s így zárvány maradjon. Ez pedig csakis úgy valósulhat meg, ha akár szóban, akár írásban vitákat tud generálni. Azzal, hogy ez mennyire nehéz, magam is nap mint nap küzdök: bár az egyetemi közeg kedvez ennek, összességében a hatótávolsága roppant korlátos. Sőt a 19. és 20. századot érintő kutatásaim tapasztalatai mintha azt mutatnák, hogy a századfordulóhoz, a két világháború közötti időszakhoz vagy akár az 1960-70-es évekhez képest visszalépés történt abban, hogy milyen tétekkel ruházzuk fel a kritika szerepét és egyáltalán a vitakultúránkat.
TÁ: Ha már Nin szóba került, lecsapnék a női emancipáció kérdéskörére, amit a régiek puszta „nőkérdésként” könyveltek el, nyomatékosítva ezzel a nőket érintő, égető társadalmi problémák másodrendűségét. Milyen intellektuális folyamatokat indított el benned Nin Naplójának olvasása? Mit jelentett neked akkoriban ’68 feminista szellemisége, például a(z erősen vitatható) szexuális felszabadulás, és szerinted átmenthető-e ebből valami a mindennapjainkba?
TK: Amikor Nin naplóit olvastam, inkább a két világháború közti időszak európai és amerikai irodalmi életének ellentmondásossága ragadt magával, még úgy is, hogy jóval kevésbé voltam tisztában a nő- és feminista mozgalmak történetével, mint ma. Viszont annyit biztosan megtanultam belőle – és ez érvényes a diákmozgalmi időszakra is –, hogy a feminista gondolkodás két legnagyobb kihívása a történeti folyamatok számbavétele és az esszencializáló mozzanatok helyi értékének felmérése. Az első kapcsán már említettem a különböző foglalkozási szférák hozzáférhetőségét, a másik talán keményebb dió. Hogy példádat, a szexuális forradalmat vegyem: a nemiség láthatóvá és megélhetővé tétele egyszerre vonta-vonja maga után az emancipációs előrelépést és a pornóipar fellendülését. Ami ebből – nagyon leegyszerűsítve – tanulságként levonható, az bizonyára az, hogy valamennyi hasonló fejleménynél figyelemmel kell lennünk arra a belső dialektikára, amelynek egyik nagymestere a már említett Adorno volt, aki épp a németországi ’68-as mozgalmak idején vívta ki maga ellen a diáklányok haragját, miközben az ő és kollégái által képviselt társadalomkritika a tiltakozások szellemi mozgatórugója volt.
TÁ: Évek óta cirkusztörténettel foglalkozol, ami sokak számára első hallásra meglepően ismeretlenül csenghet. Habilitációs értekezésed is a Történelem a porondon címet viseli. A dolgozatba belelapozva hamar világossá válik számunkra, hogy a „cirkusz hajnala” valami egészen mást jelentett, mint amit mai fogalmainkkal a cirkusz intézménye alatt értünk. Miben rejlik ez a különbség, és mit kell kritikai cirkuszkutatás alatt értenünk?
TK: Igen, a történeti vizsgálódások talán egyik legnagyobb hozadéka a perspektívák tágítása, amelybe ideális esetben a kritikai mozzanat is beletartozik. De hadd kezdjem az elején: amikor Kerekes Amáliával összehasonlító kutatásokat végeztünk a budapesti Városliget és a bécsi Prater kultúrtörténete kapcsán, belefutottam egy olyan cirkuszi műfajba, amely előtt teljesen értetlenül álltam. A cirkuszpantomimek, amelyek mai fogalmaink szerint gigantikus, kezdetben néma, de zenés, majd később szöveges-zenés színjátékokként lennének leírhatók, elengedhetetlen részei voltak a közepes és a nagy cirkuszok programjainak. Alaposabban utánajárva ezeknek, illetve általában a 18. század harmadik harmadától kibontakozó cirkuszi kultúrának, rá kellett jönnöm, hogy rengeteg fehér folt van a történetben. Nemcsak a módszertant tekintve (amely többé-kevésbé csak az 1990-es évek óta veszi komolyan a kritikai szemléletmódot, és szakad el a cirkusz iránti vak lelkesedéstől), hanem szinte minden olyan elemet tekintve, amelyek miatt a cirkusz intézménye a modernség és a modern tömegkultúra egyik legvirtiglibb jelenségeként értelmezhető. Egyszerre volt nemzetközi és a nemzeti érdekeket követő, egyszerre volt emancipatív és patriarchális struktúrákat őrző, egyszerre mozgatott meg komoly tudományos és technikai tudást és fedte el e tudás hegemóniáját, összességében tehát pont az a logika működtette, amely a felvilágosodás egyidejű sikerét és kudarcát jellemzi. És ez a mai cirkuszi színtéren is figyelemmel követhető.
De akad egy – talán furcsán hangzó – személyes motivációm és dilemmám is: bár több országban tudományosan teljesen elfogadott lett a cirkusztörténettel való foglalkozás, jómagam kifejezetten termékenynek tartom, hogy – legalábbis Kelet–Közép-Európában – még messze van az intézményesüléstől, és azt hiszem, ez idegen is lenne a cirkusztól mint tárgytól. Így bár a tudományos legitimitását illetően folyamatosan a perifériára szorul, ám épp ez teszi lehetővé a kitartóan kritikai (ha úgy tetszik, „ellenkulturális”) pozícióját, amelyet így a téma kutatójának is el kell foglalnia. Egyszóval egy ilyen cirkuszkutatás valójában csiki-csuki játék, amely határsértésekkel teli, de épp ez biztosítja tudománykritikai potenciálját is.
TÁ: Túlzás nélkül kijelenthető, hogy az ELTE-n a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének fontos szereplője lettél, aktivizálva mind az egyetemi oktatókat, mind a diákságot, aminek törekvése a pedagógusok béremelése, az egyetemi autonómia megőrzése, a „tudástársadalom osztálytudatának” serkentése. Mi vezetett idáig? Hogyan működik ez a szakszervezet? Tart-e a kormányhatalom a képzettségtől, vagyis mind a pedagógusok, mind a diákság szellemi arzenáljától? Véleményed szerint apatikus vagy mozgósítható az akadémiai szféra az egyetemi autonómia kikezdése és anyagi kivéreztetés ellen?
TK: Jómagamnak is át kellett ugranom saját árnyékomat, amikor tavaly úgy döntöttem, hogy a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetéből átlépek az akkor meglehetősen gyengélkedő FDSZ-be. Itt viszont időközben – sok-sok kolléga elköteleződésének köszönhetően – lassan és persze nem konfliktusmentesen újjáépül az a szemlélet és szervezetiség, amely láthatóvá és közösségileg képviselhetővé teszi az egyetemi polgárság érdekeit egy döbbenetesen munkavállaló- és diákellenes közegben. A kormányzati oktatáspolitikát, hasonlóan a kultúrpolitikához, ma pillanatnyi magánérdekek kiszolgálása, piaci szűklátókörűség, társadalmi érzéketlenség és kritikaellenesség jellemzi, ami különösen hátrányosan érinti az ELTE-t és ezen belül a BTK-t. Ezért aztán nem is táplálok vérmes reményeket valamilyen gyors sikert illetően, főleg úgy nem, hogy az egyetemi alkalmazottak többsége egyszerűen belefáradt a megbecsületlenségbe, a kormányzati cinizmusba és a túlélési magánstratégiák kidolgozásába. Ugyanakkor nem látok a szakszervezetin kívül más utat ahhoz, hogy ezt megtörjük, és hogy – ez most fellengzősen hangozhat, de komolyan gondolom – értelmet tudjunk adni annak a felelősségnek, amelyet az akadémiai pálya választásakor felvállaltunk. Mindemellett, bár ennek megoldása nem elsődlegesen szakszervezeti feladat, és látok örvendetes ellenpéldákat is (például a Kréta Kollektíva munkáját), aggasztónak tartom a hallgatói öntudatosság és tájékozottság hiányát. Már csak azért is, mert az alkalmazottak nyomásgyakorlási képessége az akadémiai szférában nem mérhető össze sok más foglalkozáséval. Mivel az egyetem nem az alkalmazottaiból áll, hanem a teljes polgárságból, evidensnek kellene lennie, hogy közös ügyről van szó, amikor autonómiáról, megbecsülésről, transzparens és kiszámítható működésről beszélünk. Épp most látjuk Szerbiában, hogy mit is tud az jelenteni, ha a szereplők együtt mozdulnak.
[1] Freire, Paulo: Az elnyomottak pedagógiája. Ford.: Lukács Laura. Budapest: Open Books, 2024 [1970].
[2] Illich, Ivan: A társadalom iskolátlanítása. In: Neveléstörténet. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Mészáros István, Németh András, Pukánszky Béla. Budapest: Osiris, 2006 [1970]. 320.
[3] Adorno, Theodor W.: Elkötelezettség. Ford.: Hegyesi Mária. In Adorno. Theodor W.: A művészet és a művészetek. Irodalmi és zenei tanulmányok. Szerk.: Zoltai Dénes. Budapest: Helikon, 1998 [1962]. 117–133.
[4] Buden, Boris: Kulturális fordítás és hibriditás. Ford.: Karádi Éva. In: Magyar Lettre Internationale 51. sz. (2003). 70–73.
[5] Nin, Anaïs: Napló. Ford.: Teller Katalin. In: Nagyvilág 10. évf., 46. sz. (2001): 1537–1546.
[6] Geboren in Babel – Rada Iveković im Gespräch mit Boris Buden. In: Übersetzung – Das Versprechen eines Begriffs. Ed.: Buden, Boris – Nowotny, Stefan. Wien: Turia + Kant, 2008. 131.
