Terminátor vs. Avatar
Mark Fisher (1968–2017) brit kultúrakutató, a Kapitalista realizmus című kötet szerzője, az utóbbi évek baloldali kultúraelméleteinek mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban sokat idézett alakja. Ebben az eredetileg 2010-ben előadásként elhangzott szövegében elsősorban Nick Land és az akcelerácionizmus kapitalizmusfelfogását és alapvető filozófiai elköteleződéseit járja körül. Az akcelerácionizmus álláspontja szerint a kapitalizmus nemcsak a múlt politikai és társadalmi formációit inkorporálta, hanem a jövőt egészet is, amelyből magát az embert is elkezdte kiszervezni. Az akcelerácionisták a működésképtelennek bizonyuló resztoratív politikafilozófiák erőltetése helyett a kapitalizmus destabilizációjának lehetőségét kizárólag a kapitalizmus által életre hívott folyamatok túlfokozásában, akcelerációjában látják.
Fisher arra hívja fel a figyelmet, hogy, noha Land filozófiája és az akcelerácionizmus számos vonatkozásban problematikusnak bizonyulnak, alapvonalaikban mégis előremutató antikapitalista stratégiaként értelmezhetőek, méghozzá olyanokként, amelyek képesek felfrissíteni a korábbi megcsontosodott, retrográd baloldali elméleteket. Míg Land és az akcelerácionisták számára a kapitalizmus maga a Terminátor, egy, az emberiséget felszámoló, és annak teljes pusztulása után is továbbélő nonhumán szingularitás, amire egyedüli válaszként a spekulatív önfelszámolás lehetséges, addig a szerző által kritizált baloldali elméletekből hiányzik a válaszlehetőség, és valójában sok esetben csak a polgári érdekeket leplező szimuklákrumokkal állnak elő alternatíva gyanánt – hasonlóképpen, ahogy az Avatar-filmek Pandora világát megidézik. A címben szembeállított két figura ezt az ellentétet hivatott kifejezni.*
Ti, politikai értelmiségiek, miért veszitek szárnyaitok alá a proletariátust? Mégis mi iránt szánakoztok? Én teljesen megértem, hogy a proletár gyűlöl titeket, de nem azért kell gyűlölnie titeket, mert burzsoák vagytok, kiváltságosok, akiknek patyolattiszta keze nem kérges a munkától, hanem azért, mert elhallgatjátok az egyetlen fontos dolgot, amit ki kellene mondani, jelesül, hogy addig élvezheti valaki a tőke geciségeit, matériáit, a hengerelt fémet, a polisztirolt, a puhatáblás könyvecskéket, a kolbászkrémeket, addig tömheti magába ezeket tonnaszám, amíg szét nem robban – s ti ahelyett, hogy mindezt kimondanátok, ezt, ami különben ott motoszkál azoknak a vágyaiban is, akik a két kezükkel, a valagukkal, és a fejükkel dolgoznak, lám, ti hirtelen emberi arcot vágtok, nemcsak hogy emberit, hanem egyenesen a haverok arcát öltitek magatokra, majd leereszkedtek és így szóltok: ó, de hát ez elidegenedés, ez nem valami szép, no, várjatok csak, majd mi megmentünk titeket ettől, azon fogunk dolgozni, hogy megszabadítsunk titeket ettől az átkos szolgalelkűségtől, mi majd méltóságot adunk nektek. És ezzel ti a legvisszataszítóbb oldalra álltok, moralizálva arra ácsingóztok, hogy a mi áruvá tett vágyainkat, úgy ahogy vannak, hagyják figyelmen kívül, tiltsák meg, tapossák el; olyanok vagytok, akár a papok a vétkezőkkel szemben, szolgai vágyaink megrémítenek titeket, így azt kell mondogatnotok magatoknak: mennyit kell szenvedniük, hogy mindezt kiállják! És persze szenvedünk, mi, az áruvá tettek, ám ez nem jelenti azt, hogy ne élvezkednénk is benne egyúttal, sem pedig azt, hogy amiről ti azt gondoljátok, gyógyírként szolgálhat számunkra – ugyan mire? – nem kelt bennünk hányingert irántatok még inkább. Herótunk van már a terápiák vazelinjétől, inkább döglünk bele a túltöltekezésbe, amit ti a legnagyobb ostobaságnak tartotok. És azt is hiába várjátok, hogy spontaneitásunk forradalomban érjen a tetőpontjára.[1]
Lyotard Économie libidinale című kötete 1993-as fordításának bevezetőjében Iain Hamilton Grant a „kortárs bölcselet bizonyos érettségére” utal. Eszerint az „érettség” szerint, miként Grant felhívja rá a figyelmet, az Économie libidinale „egy csekélyebb jelentőségű és rövid életű fellángolása volt egyfajta naiv, filozófiaellenes kifejezésmódnak, egy esztétizáló divatnak, amely a 60-as évek második felében uralkodó, Nietzsche iránti megújhodott érdeklődésből bontakozott ki”.[2] Lyotard könyvét Grant három másikkal veszi egy kalap alá: Deleuze és Guattari L’Anti-Œdipe, Luce Irigary Speculum de l’autre femme, és Baudrillard L’échange symbolique et la mort című munkáival. „Az Éconimie Libidinale általánosságban kevés kritikai visszajelzést kapott”, folytatja Grant, „megmentve Lyotard-t attól, hogy valamennyi marxista barátját elveszítse. Néhány kivételtől eltekintve ma Lyotard az egyetlen, aki alkalmasint szóba hozza a könyvet, ő is csak azért, hogy újabb megvetésben részesítse, az ő »gonosz könyvének« titulálva azt, »a könyvnek, aminek elkészítése minden írót és gondolkodót megkísértett«.”[3] Ez egészen Ben Noys The Persistence of the Negative[4] című könyvéig így is maradt, amelyben a szerző az Éconimie libidinale-t és a L’Anti-Œdipe-et annak részeként pozícionálja, amit maga „akcelerácionista mozzanatnak” nevez. Pár idézet e két szövegből rögtön ízelítőt is ad az akcelerácionista felfogásból.
A L’Anti-Œdipe-ből:
De melyik a forradalmi irányvonal? Van-e egyáltalán? – Fordítsunk hátat a világpiacnak a fasiszta „gazdasági megoldás” különös megújításával, ahogyan Samir Amin javasolja a harmadik világbeli országoknak? Vagy épp ellenkezőleg? Hagyjuk még inkább fokozódni a piac, a dekódolás és a deterritorializáció mozgásait? Meglehet ugyanis, hogy az áramlások még nem deterritorializálódtak és nem dekódolódtak eléggé egy nagymértékben skizofrén áramlásokkal számoló karakter elméletének és gyakorlatának nézőpontjából. Nem kilépni a folyamatból, hanem még tovább jutni benne, „akcelerálni a folyamatot”, ahogyan Nietzsche mondta; ezen a téren, az az igazság, hogy még semmit nem láttunk.[5]
És az Éconimie libidinale-ból – a szöveg egyetlen passzusa, amely, ha másért nem is, hírhedtsége folytán emlékezetes maradt:
Az angol munkanélküliek nem azért lettek munkások, hogy túléljenek – most kapaszkodjatok meg és köpködjetek rám −, hanem mert élvezték a hisztérikus, mazochista kiszipolyozást, a mit tudom én micsodát, a bányákban, kohókban, gyárakban, vagy akár a pokolban való talpon maradást; élvezték organikus testük elpusztítását, amelyet igazából rájuk kényszerítettek; élvezték személyes identitásuk dekompozícióját, azét az identitásét, amit még a paraszti tradíció konstruált számukra; élvezték családjaik és településeik felbomlását, és reggel-este élvezték a külvárosok és kocsmák monstruózus anonimitását.[6]
Köpjünk Lyotard-ra, ők ezt biztosan meg is tették. De miben is áll mindmáig e passzus állítólagos felháborító jellege? Tegye fel a kezét, aki fel akarja adni anonim külvárosait és kocsmáit, és vissza akar térni a paraszti élet organikus sártengerébe! Tegyék fel a kezüket tehát mindazok, akik ténylegesen vissza akarnak térni a kapitalizmust megelőző territorialitásokhoz, családokhoz és településekhez! Valamint tegyék fel a kezüket azok, akik komolyan hiszik, hogy a vágyak, amelyek erre a visszaállított, organikus egészlegességre irányulnak, a kései kapitalizmus kultúráján kívüliek, s nem maradéktalanul inkorporált elemeit alkotják a kapitalista libidinális infrastruktúrának! Maga Hollywood mondja nekünk, hogy bár tűnhetünk kibertérre szoktatott technológiafüggőknek, legbelül, valódi énünkben primitív bennszülöttek vagyunk, akik organikusan kapcsolódnak az Anyához/Földhöz, és a katonai-ipari komplexum áldozatai. James Cameron Avatarja azért jelentős, mert rávilágít erre a kései kapitalista szubjektivitás alkotóelemeként működő elhatárolódásra, ugyanakkor közben azt is bemutatja, hogy ez az elhatárolódás mennyire hamvába holt. Mi, akiknek léte már előfeltételezi Pandora organikus idilljének elpusztítását, csak eljátszani tudjuk egy mozgóképi proto-VR technológia jóvoltából, hogy legbelül primitív őslakók vagyunk.
És ha nincs vágy a visszatérésre, kivéve mint egy mások szenvedéseiben kéjelgő olcsó hollywoodi nyaralás, ha, miként Lyotard fejtegeti, nincsenek primitív társadalmak (igen, „a Terminátor a kezdetektől fogva ott volt és mikrocsipeket osztogat, hogy meggyorsítsa, akcelerálja eljövetelét”), akkor az egyetlen út nem előrefelé van? Át a tőke geciségein, a hengerelt fémen, a polisztirolon, a puhatábálás könyvecskéken, a kolbászkrémeken, a kibertér mátrixán?
Három állítást kívánok megfogalmazni:
- Mindenki akcelerácionista.
- Az akcelerácionizmus sosem történt meg.
- Ha a marxizmus nem akcelerácionista, akkor semmi.
Azok közül a ’70-es évekbeli szövegek közül, amelyeket Grant egybegyűjtött, számos tekintetben az Économie libidinale jelenti a legmeghatározóbb kapcsolódási pontot a ’90-es évek brit kiberelméletével. És itt nemcsak a tartalom, hanem az Économie libidinale nyughatatlan hangvétele is számottevő. Ehelyütt felidézhetjük Žižek Nietzschéről tett megjegyzéseit: Nietzsche filozófiája tartalmát tekintve mára rendkívül bevetté vált, stílusa azonban, a rivalló perlekedés kortárs megfelelője, elképzelhetetlen számunkra, legalábbis nem olyasvalamiként, ami az akadémián ünnepélyes viták közepette kerülne terítékre. Mind Iain Grant, mind Ben Noys követi magát Lyotard-t abban, hogy az Économie libidinale-t az affirmáció műveként írja le, ugyanakkor – csakúgy, mint Nietzsche szövegei – az Économie libidinale szokás szerint elnapolja az affirmációt, és a szöveg tetemes részét (látszólag mellékesen odavetett) gyűlölködések sorozata teszi ki. Míg a L’Anti-Œdipe sok szempontból a késő ’60-as évek szövege marad, addig az Éconimie libidinale már a punk ’70-es éveket vetíti előre, és azokból a ’60-as évekből táplálkozik, amelyeket a punk visszamenőlegesen projektál. Nem is olyan mélyen Lyotard „vágytól megrészegült igen”-je alatt, ott hever a gyűlölet, a harag, és a frusztráció NEM-je: nincs kielégülés, nincs szórakozás, nincs jövő. Ezek a forrásai annak a negativitásnak, amellyel, úgy hiszem, a baloldalnak újfent kapcsolatba kell lépnie. Ám ehhez az szükséges, hogy a Deleuze-Guattari/Éconime libidinale politikai hangsúlyát egy szélesebb körű libidinális intenzifikáció eszközeként megfordítsuk; amiről tehát itt szó van, az inkább a vágy politikai célokra történő instrumentalizálásának a kérdése.
Ha az Économie libidinale-t elutasították, de még gyakrabban hunytak szemet felette, a ’90-es évek azon teoretikus mozzanata, amelyhez Grant fordítása is hozzájárult, ennél is jobban el lett marasztalva. A spekulatív realizmus egyik alapítójaként szerzett aktuális hírneve ellenére Grant ’90-es évekbeli parázs szövegeit – azokat a fenséges kiborg operációkat, amelyek a Szárnyas fejvadászt Kanttal, Marxszal és Freuddal öltik egybe – szinte már senki nem forgatja. Grant egykori mentorának, Nick Landnek a munkáit még gúnyos kommentárra sem méltatták. Akárcsak az Économie Libidinale, az ő munkái is igen szerény fogadtatásban részesültek a kritika részéről – pedig Landnek, hogy mást ne mondjunk, marxista barátai sem voltak, akiket elveszíthet. Sőt, igazság szerint Land munkáinak egyik libidinális motorja éppen az akadémiai baloldal iránt érzett gyűlölet volt.
Miként a Machinic Desire-ben írja:
A gépi forradalomnak ennélfogva a szocialista szabályozással ellentétes irányba kell haladnia, a társadalmi mezőt szétszaggató, egyre gátlástalanabb piacosítási folyamatok felé nyomulva, „még tovább jutni” a „piac, a dekódolás és a deterritorializáció mozgásaiban”, márpedig „a deterritorializáció irányában senki nem mehet elég messzire: még nem láttál semmit”.[7]
Land volt a mi Nietzschénk: az úgynevezett progresszív tendenciák ugyanolyan egzecíroztatásával, a reakciós és a futurista egyazon bizarr egyvelegével, és egy írói stílussal, ami korszerű frissességgel ruházza fel a 19. századi aforizmákat és azzá teszi őket, amit Kodwo Eshun „dallamsebes szövegnek”[8]* nevezett. A sebesség – absztrakt és kémiai értelmében – kulcsfontosságú itt: távirati stílusú tech-punk provokációk váltják le a posztstrukturalista kontinentalizmus jellegzetes elmélkedéseit, amelyek azt sugallják, hogy minél embert próbálóbb és gyötrelmesebb egy írás, annál több gondolatnak is kell beleszorulnia.
Bármik is legyenek Land egyéb teoretikus provokációinak érdemei (amelyekkel szemben hamarosan néhány komoly problémát is felhozok), bomlasztó támadásai az akadémiai baloldal ellen – azaz az elpolgáriasodott, állami finanszírozású morgolódás ellen, ami oly gyakran nevezi magát akadémiai marxizmusnak – mindmáig élesek. E „karrierista kóklerek” íratlan szabálya, hogy komolyan egyikük se számoljon azzal, hogy a burzsoá szubjektivitásról valaha is bármiféleképpen le lehet mondani. Lökd ide a merlot-t, van egy karrierrel felérő szőrszálhasogató kritikám, amivel elevickélek. Amivel itt találkozunk az nem más, mint a kispolgári érdekek politikai maskarába bújtatott könyörtelen védelmezése. Egy-két tanulmány az antagonizmusokról, aztán mindenki irány a kocsmába. Land ehelyett komolyan vette a spinoziánus-nietzscheiánus-marxista iránymutatást – egész a pszichózis és az öngerjesztett skizofrénia fokáig –, miszerint egy elméletet nem szabad komolyan venni addig, ameddig az megmarad a puszta reprezentáció szintjén.
Miről is szólna tehát Land filozófiája?
Dióhéjban: Deleuze és Guattari gépi vágyáról, kíméletlenül lefejtve róla minden bergsoni vitalizmust, és visszamenőlegesen összeegyeztethetővé téve a freudi halálösztönnel és a schopenhaueri Akarattal. A történelem hegeli-marxi motorja ebbe a pulzáló nihilizmusba van átültetve: az idiotikus-automatikus akarat többé nem egyetlen pont körül cirkulál, hanem egy ösztönné fejlődik, amelyet egy kvázi-teleologikus mesterséges intelligencia-attraktor vezérel, ami eszkatologikus végkifejlet nélkül intenzív küszöbértékek során vezeti keresztül a földi történelmet, és empirikus értelemben csakis abban az esetben szűnhet meg, amennyiben materiális szubsztrátuma kiég. Ez a hegeliánus-marxista történelmi materializmus visszájára fordítása: a Tőke végül nem lepleződik le mint kizsákmányolt munkaerő; az emberek sokkal inkább csak hús-vér játékszerei a tőkének, identitásaik és önértelmezéseik csupán szimulációk, amelyek le is hánthatók róluk, és, amelyek végül le is lesznek hántva.
Két további szövegrész alapozza meg ezt a narratívát:
Az Emergens Planetáris Kommercium a földdel teszi egyenlővé a Római Birodalmat, a Napóleoni Kontinentális Blokádot,[9]* a Második és Harmadik Birodalmat, a Szovjet Internacionálét, és a folyamatok összesűrítésén keresztül fokozza a világ rendezetlenségét. A dereguláció és az állam fegyverkezési versenye mindkettejüket a kibertérbe taszítja.[10]
Többé már nem számít, hogyan gondolkodunk a technikáról, mégpedig azért nem, mert a technológia egyre inkább önmagáról gondolkodik. Néhány évtized lehet talán hátra, amíg a mesterséges intelligencia végleg átveszi a hatalmat a biológiai felett, az az elképzelés viszont már szerfölött babonás, hogy a földi kultúra emberi uralma még évezredekig kihúzódik, mi több, valamiféle metafizikai örökkévalóságban marad magára. A gondolkodáshoz vezető út többé nem halad át egy elmélyítő emberi kogníción, hanem sokkal inkább egy olyanon, amelyik embertelenné válik, a kogníciónak a kialakulófélben lévő planetáris, technoszenzuális rezervátumba való kivándorlásán, „dehumanizált…kiüresített tájékokra”, ahol az emberi kultúra szerte fog foszlani.[11]
Ez – szánt szándékkal – elmélet mint cyberpunk fikció:[12]* Deleuze és Guattari kapitalizmusról alkotott koncepciója, mint a virtuális, megnevezhetetlen Dolog, ami a múlt minden alakzatát megkísérti, összeolvasztva a Terminátor-filmek meghajlított idejével; „ami az emberiség számára a kapitalizmus történeteként jelenik meg, az voltaképpen egy mesterséges intelligencia-térből érkező invázió a jövőből, aminek teljes egészében az ellenség erőforrásaiból kell megszervezni magát”,[13] ahogyan a Machinic Desire is teszi. A tőke mint megahalál-ösztön; a tőke mint Terminátor: ami nem fogad el semmiféle alkut, sem okoskodást, nem mutat sajnálatot, bűnbánatot vagy félelmet, és soha nem áll meg. Land kalózkodásai a Terminátor-, a Szárnyas fejvadász– és a Ragadozó-filmekkel egy konvergens tendencia részeivé avatták szövegeit – egy akcelerácionista kiberkultúra részeivé, amelyben a digitális hangtermelés is egy embertelen jövő perspektíváját nyitotta meg, amely inkább volt üdvözlendő, semmint megvetendő. Land gépi elméletköltészete párhuzamosan futott a ’90-es évekbeli jungle, techno és doomcore műfajok digitális intenzitásaival, amelyek pontosan ugyanezen mozgóképi forrásokhoz fordultak mintáért, sőt még azt is előre látni vélték, hogy „az emberiség küszöbön álló kihalása egy táncparkett képében fog megvalósulni”.[14]
Mi köze ennek a baloldalhoz? Nos, egyfelől Land pontosan az az ellenlábas, akire a baloldalnak szüksége van. Ha Land kiberfuturizmusa idejétmúltnak is tűnhet, csakis abban az értelemben lehet az, amennyiben a jungle és a techno is idejétmúlt – vagyis nem azért, mert új futurizmusok haladták volna meg őket, hanem azért, mert a jövő mint olyan fejet hajtott a visszatekintés előtt. A tulajdonképpeni közeljövő nem arról szólt, hogy a Tőke lerántja latexmaszkját és felfedi a mögötte rejtőző gépi halálfejet; éppen az ellenkezője volt: új őszinteség[15]* és Apple számítógépek, amelyeket giccses-mázas popslágerek hirdettek. Ennek a kudarca, hogy képtelenek voltunk előre látni, hogy a pastiche, a rekapituláció és egy hiper-ödipális neurotikus individualizmus milyen mértékben válhatnak domináns kulturális tendenciákká, nem egy véletlen hiba műve: ez egy alapvető félreértésre mutat rá a kapitalizmus dinamikáját illetően. Ugyanakkor ez még nem legitimálja a visszatérést a 18. századi polgári forradalom írótollaihoz és rizsporos parókáihoz, vagy a bukott ’68-as májusi események szüntelenül felelevenített logikájához, ugyanis ezek egyikében sincs semmi előremutató arra a politikai és libidinális terrénumra nézve, amelyben jelenleg helyet foglalunk.
Miközben Land kibergótikus Deleuze-Guattari remixe számos vonatkozásában felülmúlja az eredetit, kapitalizmusértelmezésüktől való eltérése végzetesen elhibázott. Land a kapitalizmust azzá omlasztja össze, amit Deleuze és Guattari skizofréniának nevez, így pedig legfontosabb meglátásuktól esik el arra nézve, ahogy a kapitalizmus a deterritorializáció és a kompenzatorikus reterritoriálizáció egyidejű folyamatain keresztül működik. A tőke emberi arca nem olyasvalami, amit a tőke végül lerázhat magáról, nem opcionális alkotóelem vagy selyemburok, amitől megszabadulhat. A kapitalizmusnak az általa életre hívott absztrakt dekódolási folyamatokat improvizált archaizmusokban kell megőriznie, nehogy megszűnjön kapitalizmus lenni. Hasonlóképpen a piacok lehetnek a Fernand Braudel és Manuel DeLanda által leírt önszerveződő hálózatok, azonban az biztos, hogy a kapitalizmus – olyan kvázi-monopóliumok által uralva, mint a Microsoft és a Wal-Mart – egy anti-piac. Bill Gates a gondolat sebességén szárnyaló üzleti életet ígért, ám a kapitalizmus ehelyett az üzlet sebességéhez alkalmazkodó gondolattal szolgált. Az innováció és az újdonság szimulációja palástolja a tehetetlenséget és az egyhelyben állást.
Pontosan ezen okokból kifolyólag képes az akcelerácionizmus antikapitalista stratégiaként funkcionálni – nem az egyetlen antikapitalista stratégiaként, de egy olyan stratégiaként, amelyet minden magát marxistának valló politikai programnak tartalmaznia kell. A tény, hogy a kapitalizmus a stagfláció felé közelít, hogy a növekedés sok tekintetben csak illuzórikus, még inkább megerősíti azt, hogy az akcelerácionizmus képes oly módon funkcionálni, amit Alex Williams „terrorisztikusnak” nevez. Amire itt most nem térünk ki, az a kizsákmányolás afféle felfokozása volna, amit a reflektálatlan és izgága szocialista humanista elképzelne, amikor az akcelerácionizmus szelleme megidéződik. Miként Lyotard is észrevételezi, a baloldal belemerülése a kapitalizmus morális kritikájába egyben reménytelen elárulása is annak az anti-identitárius futurizmusnak, amely mellett a marxizmusnak ki kell állnia, ha egyáltalán akar még valamit jelenteni. Amire most szükségünk van, mint Fredric Jameson – a Wal-Mart as Utopia szerzője – fejtegeti, az a jón és a rosszon való túllendülés egy új módja, amely szerinte nem máshol, mint a Kommunista Kiáltványban lelhető fel.
A kiáltvány azt ajánlja, hogy a kapitalizmusra tekintsünk a történelem legproduktívabb és egyszersmind legdestruktívabb pillanataként, illetve arra int, hogy a Jót és a Rosszat egyidejűleg gondoljuk el egyazon jelen elválaszthatatlan és szétbogozhatatlan dimenzióiként. Ez így egy sokkal termékenyebb módja a jón és rosszon való túllendülésnek, mint a cinizmus és a törvénynélküliség, amit a legtöbb olvasó a nietzschei programnak tulajdonít.[16]
A kapitalizmus képtelen bármiféle jövővel szolgálni, így hát le is mondott róla. Ennek ellenére a kortárs baloldali tendenciák a knutizmus[17]* felé közelítenek, ellenállási retorikájuk és obstrukcióik, a kapitalizmus anti/meta-narratívájának malmára hajtják a vizet, mely szerint az maradt az egyetlen elbeszélhető történet. Legfőbb ideje hát, hogy végre magunk mögött hagyjuk a bukott forradalmak logikáját, és ismét előrefelé gondolkodjunk.
Fordította: Fekete Róbert
A fordítást az eredetivel egybevetette: Csönge Tamás, Jaksa Csaba és Lukács Laura
* A fordítás alapja: Fisher, Mark: Terminator vs. Avatar. In: Mackay, Robin – Brassier, Ray (szerk.): #Accelarate: The Accelerationist Reader. Szerk. London: Urbanomic, 2014. 335–347. Fisher számos, ebben a kötetben is megtalálható írásra hivatkozik, így ezek esetén az ezekre vonatkozó oldalszámok is fel vannak tüntetve.
[1] Lyotard, J. F.: Économie Libidinale. Paris: Édition de Minuit, 1974. 141–142.; Angolul: Lyotard, J. F.: Libidinal Economy. Ford.: Grant, I. H. London: Athlone, 1993. 116.
[2] Lyotard: Libidinal Economy. xvii.
[3] Lyotard: Libidinal Economy. xviii.; Lyotard 1988-as Peregrinations – Law, Form. Event-jét idézve.
[4] Noys, B.: The Persistence of the Negative – A Critique of Contemporary Continental Theory. Edinburgh: Edinburgh University Press, 2010.
[5] Deleuze, G. – Guattari, F.: L’Anti-Œdipe. Paris: Édition de Minuit, 1972. 286.; Angolul: Deleuze, G. – Guattari, F.:Anti-Oedipus. Ford.: Hurley, R. – Seem, M. – Lane, H. R. London: Athlone, 1984. 239–40. Ebben a kötetben 162.
[6] Lyotard: Économie Libidinale. 135–136.; Lyotard: Libidinal Economy. 111.
[7] Land, N.: Fanged Noumena – Collected Writings. Falmouth and New York: Urbanomic/Sequence Press, 2010. 341–2. Beágyazott idézetek innen: Deleuze – Guattari: Anti-Oedipus. 239.; 321.
[8]* Az eredeti „text at sample speed” kifejezés, a „sample” zenei terminusára épül. A „sample” olyan digitálisan rögzített hangmintát jelent, amely már meglévő zenei struktúrák, dallammotívumok, ritmikus elemek, vagy akár környezeti zajok újbóli felhasználása, kombinációja és elektronikus manipulációja által jön létre. Eshun megnevezése itt azokhoz a ’90-es években felvirágzó, az Egyesült Királyságban igen népszerű elektronikus zenei irányzatokhoz kötődik, mint a rave, a jungle, vagy a doomcore, amelyek az újra felvett hangmintát kifejezetten az ismétlésen és a lejátszási sebesség, a tempó és a ritmus felgyorsításán keresztül töltik fel új jelentéssel. (A fordító megjegyzése.)
[9]* A napóleoni kontinentális blokád, vagy zárlat a napóleoni háborúk során a Brit Birodalom ellen elrendelt, egész Európára kiterjedő széleskörű embargó volt, ami a francia ipari és kulturális hegemónia megerősítését szolgálta. A végül sikertelen kontinentális blokád értelmében a francia fennhatóságú területeknek és a szövetséges államoknak meg kellett szakítaniuk a Brit Birodalommal ápolt kereskedelmi kapcsolataikat, aminek célja az volt, hogy csaknem minden európai ország egyetlen frakcióba tömörülve törje meg a britek gazdasági, katonai és territoriális dominanciáját. (A fordító megjegyzése.)
[10] Land, N.: ‘Meltdown’, Fanged Naumena. 411.
[11] Land, N.: ‘Circuitries’, Fanged Noumena. 293. Ebben a kötetben 255.
[12]* A szerző itt a teória–fikció (theory–fiction) szöveghagyományára referál. A teória–fikció olyan hibrid textualitást jelöl, ami a fikcionális szövegalkotás sajátosságait és műfajait, így akár például a tudományos fantasztikumot, a horrort, vagy a pornográfiát a tudományos írásművek fogalmiságával elegyíti. Ez egyfelől nemcsak az irodalmi fikció műfajainak és diszciplináris kereteinek a szétfeszítését jelenti, hanem a klasszikus filozófiai argumentációtól és az akadémiai normáktól való elrugaszkodást is maga után vonja. (A fordító megjegyzése.)
[13] Land, N.: Fanged Noumena. 338.
[14] Land, N.: Fanged Noumena. 398.
[15]* Az új őszinteség egy, a posztmodernre adott reakcióként érthető, és azt a ’80-as évek második felétől elterjedő, az irodalom, a filmművészet, az esztétika, a filozófia és a kultúraelmélet területein jelentkező tendenciát hivatott jelölni, amely igyekszik elszakadni a posztmodernnek tulajdonított jellegzetes vonásoktól, így például az iróniától, az intertextualitástól, a metafikciótól vagy a pastiche-tól, helyettük a realizmus kódrendszereihez igyekezett visszanyúlni. (A fordító megjegyzése.)
[16] Jameson, F.: Valences of the Dialectic. London and New York: Verso, 2010. 551.
[17]* Az angol „canutism” kifejezés hiábavaló, kudarcra ítélt cselekvést, szélmalomharcot jelent, és II. Knut angol király nevéből származik, aki a legenda szerint arra kérte udvartartását, hogy vigyék ki trónjával együtt a tenger elé, ahol parancsba adja a vizeknek, hogy többé ne mossák országa partjait, ne áztassák lábát, és hódoljanak be hatalma előtt. A tenger viszont változatlanul ringatózott tovább, ami az uralkodót hatalma korlátozottságával és esetlegességével szembesítette. (A fordító megjegyzése.)