Igen, a legkisebb királyfi kiállta a próbát,
de el kell mondani: az áldozat nem volt szükségszerű.
És a páncéljukba rozsdállt csontvázak, akikkel együtt nevelődött,
sem voltak kevésbé hősnek valóak.
Rosszul mondtuk a mesét, kedves vallomásosok,
mert a fele királyság szabályszerű jutalom, nem épít új rendet.
A körbehordozás, hogy a legkisebb királyfi mindent legyőzött,
nem egzotikum, különösen nem igazolás.
Beszélnünk kell a birodalomról, testvéreim,
amely vad sárkányokat enged magába,
királylányokat rekeszt tornyokba,
és játszi beavatásképp poklokat járat dudásaival.
Ezt a mesét is a végéről mondtuk.
A jó győz, a tehetség a kukorica közül is kibúvik.
Nagy lakodalmakat, kisebb kötetbemutatókat ülünk,
befogadjuk, körbehordozzuk, dohányzunk együtt,
boldogan élünk, és aztán meghalunk.
Hogy ez csak a kiváltságosok története,
és a birodalom külpolitikája finoman szólva is problémás,
hogy menedékjogok és identitások fukar őrei,
erről nem szólt a mese.
Már meglévő szálak mozognak, nincs erőforrás másra,
régi alkotmányok szerveznek, gránitnál is szilárdabb alapúak.
A pályázatokról elitgimnáziumoknak küldenek anyagot,
rendkívüli magyarórákat is csak oda szerveznek,
és a falunkból – ó megvan-e még az az otthon? –
mi vagyunk egyedül, na erről kell mese.
Mert az új alkotmánnyal olyan helyeken kell kopogtatnunk,
ahol eddig sosem, és a barbárok nyelvén is kell gyűjtenünk.
Világítótornyokat kell építenünk a határokra,
és a jövevények hűségét – mesebeszéd –,
nem szabad többé próbákban mérni.
Az új alkotmánynak tüzeket kell gyújtania,
és otthont kell adjon az arra tévedőknek.
Nevetésüknek és bánatuknak nyugalmat kell lelnie köztünk,
mert tíz év múlva majd, mesélőkedvű költők,
nem lehet úgy, hogy mindig ez a dal legyen.
