Nyálát harmatnak

A 48-as tér mellett, a Búza térre
fordulva mindig megcsap gyerek-
korom templomszaga. Az ujjak
alatt laposra préselődött aprópénz
az orromban csörömpöl,
a nosztalgia így kever össze
mindent mindennel.

Kettéharapja a krétapor-felhőt
a Platón IKEA-jából dizájnolt
tanteremben és a táblára tüsszent,
összeüti az összes szivacsot
és nem értem a felskiccelt Venn-
diagramot. Az életem halmaza
összekuszálódik azzal, amelyik
én vagyok: azt hittem, ennél
egzaktabb a matematika.

A 48-as tér egy természetszerű
zöld placc, ha elfogadjuk,
hogy a természet egy átverés,
amihez mindenki asszisztál, mert
olyan régóta tart. A 48-as
tér az emlékezés tere, az öregek
biztos szeretik hangoztatni,

de egy ideje nem beszéltem
öregekkel, ráadásul
nem is ismerek nyugdíjasokat
Baranyában. A 48-as téren
azért szoktam emlékezni. Arra
például, amikor olyan

rosszul lettem, hogy le kellett
szállnom a buszról és
utána bűntudatom volt, hogy
megint balfasz voltam, megint
szemtanúk előtt tepertek le
a pánik roham-
osztagosai.

Ha most a térre néznék, megint
őket látnám, csak őket.
Az érzékek közül a szaglás van
leginkább összeköttetésben az
emlékezéssel, ezt még
évekkel ezelőtt hallottam egy
jutúb videóban,
az összes titkosszolgálat közül
pedig az emlékezés köp
legtöbbet a pánik roham-
osztagosainak.

Én is köpök egyet az undorítóan
hamis fűbe, cigiíze van a számnak,
sárga Camel. Próbálom
elfelejteni, hogy miért ilyet szívok,
de ez az emlékezés tere.

Totál másnaposan loptam egyszer
egy zacskóval egy sráctól,
aki arról beszélt, hogy le akar állni
a dohányzással és vett egy pipát,
mert arra fog átszokni.
Kávézás közben kiesett a zsebemből
és azt hazudtam, hogy
a kocsmában találtam előző este.

Azóta minden másfajta dohány
nyugtalanná tesz. Vissza
szeretném adni neki, de a nevére
nem emlékszem, a hangja halk,
arca meg nem is tudom, hogy volt-e.

Íme az emlékezés tere, ím a tolvaj
és a gyerekkori templom életre kel,
idegen buszok kúsznak az úton,
járőröznek a pánik roham-
osztagosai

az, akit megloptak, elködösül, aki
mise előtt tüntetőleg Iron
Maident hallgat, akinek az ujja
laposra présel, a jelentéktelen,
aki azért szállt buszra, hogy ott
legyen, ahol most van,

egyszerűen elfelejtődik, pedig
épp az előbb hazudta nyálát
harmatnak és cipője most is az
átbaszott fűszálakon tapos,
amíg utol nem érik
a pánik rohamosztagosai.

Akkor lefekszik és sír,
mert megérti, hogy ott vagyok,
ahol most vagyok és igen,
visszaváltok E/1-be, mert a pánik
nem lehet személytelen,
különben minek a bűn-
tudat.

Tudatosítom magamban, hogy
emlékezni teljesen
természetes, ha elfogadjuk,
hogy a természet egy átverés, amihez
mindenki asszisztál, mert
mindenkit beetettek. Tudatosítom
magamban, hogy tudatosítani
valamit annyi, mint módosítani
a tudatot, az meg szükséges rossz.

Tudatosítom magamban, hogy
a pánik roham-
osztagosainál nincs gázspray vagy
sokkoló, az csak az emelkedett pulzus
meg a néhány idióta után
keletkezett hiány, akik hagyták,
hogy szeressem őket ahogyan
csak bírtam.

A 48-as tér az emlékezés tere, tudat-
osítom. A pánik rohamosztagosai
nem érhetnek el. Különben is,
P. S. is csak ivott, ő a Pilvaxból
vonszolta ki magát az utcára,
én az utcáról be a Szabadkikötőbe,
ő eltűnt, paták rendezték át az arcát,
véreset köpött a fűbe, én megvagyok,
és ahogyan a nyálam csillogását nézem,
érzem:
a csúszómászó buszok között
apró vagyok. Kiirtanám
a mártírokat, de nem csak azért,
mert nekem nincs semmi fogalmam
arról, hogy mi volt 48-ban.