Hans Magnus Enzensberger 1955-ben az erlangeni egyetemen Franz Brentano filozófiájából doktorált. Két nagysikerű korai verseskötet (Verteidigung der Wölfe [1957] és Landessprache [1960]) után 1962-től kezdett el (kötetekben is) bölcseleti esszéket publikálni. A „Tudatipar” ezek között kiemelt helyet foglal el. Enzensberger nem említi Horkheimer vagy Adorno nevét; ez a tanulmány mégis alapvetően A felvilágosodás dialektikájának „kultúraipar” fogalmát próbálja radikalizálni. A háttérben már ott lehet érezni a Marx-olvasmányokat: a cél nyilvánvalóan Marx aktualizálása a modern körülmények között. Ez az érdeklődés vezetett oda, hogy Enzensberger az évtized végére a diákmozgalmak egyik vezető gondolkodója / ideológusa lesz.


A maga saját tudatában mindenki – még a legönállótlanabb koponya is – szuverénnek tűnik. Amióta a lélekről csak akkor esik szó, ha gyóntatóatyára vagy pszichoanalitikusra van szükség, ez az a végső menedék, amelyet a szubjektum a katasztrofális világban önmagánál keres. És úgy véli, hogy meg is találja, mintha ő maga egy citadella lenne, amely a mindennapi megszállásnak ellen tudna állni. A totalitárius uralom extrém feltételei közepette is, és éppen ott, senki sem meri bevallani, hogy ez a citadella már régen elesett.[1] Nincs még egy illúzió, amelyet ilyen makacsul védelmeznének. Ilyen széles és ilyen mély hatást fejt ki a filozófia még a megvetőire is. Az a babona ugyanis, hogy az egyes ember a maga tudatában, ha már sehol máshol, úr maradhat a házban, egyfajta leülepedett filozófia, amely Descartes-tól Husserlig érvényben volt. Ez a polgári filozófia, az idealizmus házipapucsban, a privát világ szemmértékére redukálva.

Ezzel szemben egy régi könyvben ezt olvassuk: „A tudat már eleve társadalmi termék, és az is marad, amíg emberek egyáltalán léteznek.”[2] Nem eleve és nem mindig lehetett kimondani azt, ami ebben a mondatban benne foglaltatik. Ilyenkor szokták mondani: ez a mondat önmagát datálja. Habár kevesen gondolkodtak, ítéltek és döntöttek a sokakért, ez már a munkamegosztás kezdete óta érvényben van. Amíg azonban ennek közvetítése mindenki számára átláthatóan történik, amíg a tanár nyíltan áll ki a diákok elé, a beszélő a hallgatók elé, a mester a tanítványok elé, a pap a gyülekezet tagjai elé, addig a közvetített tudat magától értetődő és láthatatlan marad. Csak az átláthatatlan látható: csak akkor, ha ez ipari méreteket ölt, válik a társadalmi indukálás és a tudat közvetítése problémává.

A tudatipar az utóbbi száz év terméke. Olyan rohamosan és olyan sokféleképpen fejlődött ki, hogy a létezéséről mint egészről ma még nem sokat tudunk. Ennek jelenségei elbűvölik a korunkat, és ez némi nyugtalanságot is okoz; de az erről szóló vita egyelőre nem tud a maga tárgyának szintjére emelkedni, mert ezt a maga egészében nem tudja érzékelni. Minden válfaja egy újfajta magyarázatot és egy újfajta kritikát provokál. Mintha csak a hangosfilmmel és a televízióval valami teljesen új dolog lépett volna fel. A tömegmédiumok természetét nem lehet a technológiai előfeltevéseik és feltételeik alapján feltárni.

És ugyanígy a kultúraipar elnevezés (amely eddig használatban volt) sem megfelelő. Ez a kritikusokra vezethető vissza, akik hagyták magukat félrevezetni azáltal, hogy a társadalom őket rövid úton a kulturális élethez sorolta, aminek következtében a „kultúra-kritikus” fatális nevét kapták. Sőt, ezt nem ritkán még vidáman is viselik, és szórakoznak az ártatlanságuk igazolásával, miközben a tevékenységüket egy kis szegmentummá teszik. Mindenesetre a név, ha nem is egyértelműen, a tudat „társadalmi termelésének” eredetére utal: az egyes embernek a másik emberrel folytatott dialógusában. Az egyes ember társadalmilag cselekszik, de ez nem helyettesíthető egy kollektívumon keresztüli team-munkával, és nem lehet ipari eljárásokra sem visszavezetni. Ez a közhelyszerű igazság hozzátartozik a tudatipar lényegéhez, és döntően ez az oka a megragadhatatlanságának. A tudatipar monstruózus, mert benne soha nem a produkció a lényeg, hanem mindig csak a közvetítés, a szekunder és a tercier levezetés, a szivárgó hatás. Így válik számára a dal slágerré, és Karl Marx valamelyik gondolata egy állandóan ismételhető szlogenné. És ezzel már azt a helyet is megadtuk, amelyen sérülékeny, a túlereje ellenére. Amiről persze nem akar tudni. A tudatipar a filozófiát és a zenét, a művészetet és az irodalmat, azt, amiből – igaz csak végső soron – él, leszorítja, a „vonal alá” nyomja, és rezervátumokat jelöl ki a számára, amelyben védőőrizetben lehet tartani. Így elnyomjuk azt, amiből táplálkozik – erre épül a „kultúraipar” elnevezés. Ez nemcsak ártalmatlanítja a jelenséget, de el is homályosítja azokat a társadalmi és politikai következményeket, amelyek a tudat ipari közvetítéséből és megváltozásából adódnak.

Megfordítva: az ideológia kritikája és a politikai propaganda kritikája félreismeri a tudatipar hordtávolságát, amennyiben ennek hatásait a politikai elméletre és a politikai praxisra korlátozza le. Mintha iparilag csak lózungokat közvetítenének nekünk, mintha a nyilvános tudatról le lehetne választani egy privát tudatot, amely képes a maga ítéleteit önmagából meríteni.

Miközben az új technikai eszközöket, a rádiót, a filmet, a televíziót, a hanglemez-ipart, a propagandát, a reklámot, a public relationst szorgalmasan, de izoláltan diszkutálják, a tudatiparral a maga egészében senki sem foglalkozik. Ennek az újságírás a legrégebbi, és sok szempontból még ma is legtanulságosabb ágazata – de ez ebben az összefüggésben alig-alig kerül szóba: feltehetően azért, mert már nem számít sem kulturális újdonságnak, sem technikai szenzációnak. A divatot és a „forma-adást”, a vallási oktatást és a turizmust mint a tudatipar válfajait még alig ismerték fel, és egyáltalán nem kutatták. És azt is tanulmányozni kéne, hogy a „tudományos” tudás milyen ipari befolyás alatt áll – ezt kellene megvizsgálni az újabb fizika, a pszichoanalízis, a szociológia, a demoszkópia és más diszciplínák példáján. De ugyanakkor azt világossá kell tennünk, hogy a tudatipar teljes kifejlődése még előttünk áll; és hogy a magját, az oktatást, még mindig nem tudta teljesen birtokba venni. Az oktatás iparosítása csak napjainkban kezdődött; miközben mi még a tantervekkel, az iskolarendszerrel, a tanárhiánnyal, a réteg-oktatással vagyunk elfoglalva, már lassan rendelkezésre állnak azok a technikai eszközök, amelyek anakronisztikussá teszik az iskolarendszerről szóló minden beszédet.

A tudatipar már a legközelebbi jövőben arra fog minket kényszeríteni, hogy róla, mint egy radikálisan új, a kezdeteivel már nem meghatározható, rohamosan gyarapodó hatalomról vegyünk tudomást. Ez a 20. század tulajdonképpeni kulcsiparága. Ahol ma egy magasan fejlett országot megszállnak vagy felszabadítanak, ahol egy államsztrájkra, egy forradalomra egy megdöntésre kerül sor, ott az új rezsim elsőként nem az utcát, és nem a nehézipari centrumokat szállja meg, hanem az adókat, a nyomdákat és a távközlési hivatalokat. Amíg a nehézipar és a fogyasztói javakat előállító iparágak, valamint a nyilvános szolgáltatások menedzserei és szakértői általában meg tudják tartani a maguk pozícióját, addig a tudatipar funkcionáriusai nagyon gyorsan cserélődnek. Ebben az extrém helyzetben lehet nagyon jól látni a kulcspozíciójukat.

Első megközelítésben a tudatipar négy feltételét szeretnénk megnevezni és röviden jellemezni:

  • Minden tudatipar filozófiai előfeltevése a felvilágosodás, a szó legátfogóbb értelmében. Ez még ott is rá van szorulva a nagykorú emberre, ahol éppen a kiskorúsításával van elfoglalva. A maga monopóliumát csak akkor érheti el, ha már megtörte a teokrácia uralmát, és meg van törve a kinyilatkoztatásba és a megvilágosodásba vetett hit, valamint a papság által közvetített szentlélek uralma. Ez a filozófiai előfeltevés, a tibeti teokrácia bukása után, mindenütt a világon adott.
  • A tudatipar politikai előfeltevése az emberi jogok proklamációja (és nem megvalósítása), különösen az egyenlőségé és a szabadságé. A történeti modelleset Európa számára a Francia Forradalom, a kommunista országok számára az Októberi Forradalom, az amerikai, az ázsiai és az afrikai országok számára a kolonializmus alóli felszabadulás. Az a fikció, hogy mindenkinek joga van rendelkezni a közösség és a saját sorsa felett, a tudatot, amivel az egyes ember és a társadalom önmagáról rendelkezik, politikaivá teszi. És ennek ipari kiváltása minden jövőbeli uralom feltétele lesz.
  • Gazdaságilag a [tudatipar] kifejlődését megelőzi az eredeti felhalmozás. Korai kapitalista (vagy ezzel analóg) feltételek közepette – vagyis amíg a munkások és a parasztok a jövedelmükből csak a meztelen létüket tudják fenntartani – a tudatipar nem lehetséges, de nincs is rá szükség. Ebben a stádiumban a leplezetlen gazdasági kényszer teljesen hatályon kívül helyezi azt a fikciót, hogy a proletariátus maga dönthetne a maga helyzetéről; az uralkodó kisebbség fenntartásához azonban elegendők a tudatközvetítés iparosodás előtti módszerei. Csak akkor, ha az alapanyagipar már felépült és a fogyasztói javak tömeges előállítása már biztosítva van, tud kibontakozni a tudatipar. A termelési módszerek finomodása egy egyre magasabb iskolázottsági szintet követel meg, nemcsak a dirigáló rétegtől, hanem a polgároktól általában. Az életszínvonal növekedése, a csökkenő munkamennyiség mellett, lehetővé teszi számukra, hogy legyen (egy nem tompa) tudatuk. Eközben olyan energiák szabadulnak fel, amelyek nem veszélytelenek az uralkodók számára sem. Ezt a folyamatot ma néhány fejlődő országban meg lehet figyelni: ahol a tudatipar hosszú ideig mesterségesen hátráltatva volt, ott egy éjszaka alatt csak a politikai, de nem a gazdasági feltételei jöhetnek létre.
  • Az iparosítás gazdasági folyamata hozza magával az utolsó, nevezetesen a technológiai feltételeket, amelyek nélkül a tudatot nem lehetne egészében vagy részben iparilag előállítani. A rádió-, a film-, a fono- és a televíziótechnika alapjai csak a 19. század végén jöttek létre, miután az elektrotechnika már bevonult az ipari javak előállításába. A dinamó és a villanymotor megelőzték a mikrofonokat és a filmkamerákat. Ez a történeti késés megfelel a gazdasági fejlődésnek. Mindazonáltal a tudatipar technológiai előfeltevéseit nem kell mindenütt újra és újra létrehozni, hanem most már mindenhol egyszer és mindenkorra adottak.

Ezzel szemben a tudatipar politikai és a gazdasági feltételei máig csak a világ legfejlettebb részein adottak. De a megvalósításuk mindenütt a küszöbön áll. Ez egy irreverzibilis folyamat. Ebből következik: minden olyan kritika a tudatiparral szemben, amely ennek a megszűntetését követeli, egyszerre tehetetlen és értelmetlen. Ez arra az öngyilkos javaslatra futna ki, hogy az iparosítást teljesen vissza kellene fordítani vagy likvidálni kellene. Az, hogy a civilizációnknak egy ilyen likvidálása technikailag önmagán keresztül lehetséges, a reakciós kritikusok véleményét egy gyászos iróniával vonja be. Ők nem így értették a követelésüket: csak a modernitást kellene eltüntetni, a tömegmédiumokat és a televíziót. A kritikusok úgy gondolják, hogy ők még ebben az esetben is fennmaradnának.

Azt el kell ismerni, hogy a tudatipar hatásait részleteiben újra és újra, és néha nagy éleselméjűséggel írták le. A kapitalista országokra tekintettel a kritika különösen a tömegmédiumokkal és a reklámokkal foglalkozott. A konzervatívok és a marxisták túlzottan könnyen megállapodtak abban, hogy felpanaszolják ennek kommerciális karakterét. De ezek a panaszok nem találják el a dolog lényegét. Most tekintsünk el attól, hogy az sem kevésbé morális, ha a hírek vagy a szimfóniák sokszorosításával keressük a kenyerünket, mintha az autógumik sokszorosításával keresnénk: egy ilyen kritika éppen a fölött siklik el, amiben a tudatipar minden más iparágtól különbözik. A tudatipar fejlett ágazataiban ugyanis már nem is árukkal kereskednek: a könyvek és az újságok, a képek és a hanghordozók ezeknek csak a materiális szubsztrátumai, amelyek a fokozódó technikai érettséggel együtt egyre inkább elpárolognak, és már csak a régies ágazatokban (mint amilyenek a kiadók) játszanak gazdaságilag fontos szerepet. A rádiót például már nem lehet összehasonlítani egy gyufagyárral. A rádió termékei már teljesen immateriálisak. Nem javakat hoz létre, és nem ezeket osztja szét, hanem véleményeket, ítéleteket, előítéleteket és mindenféle tudattartalmakat. Minél inkább háttérbe lépnek ezek a materiális hordozók, minél elvontabban és tisztábban szállítják a termékeiket, annál kevésbé él az ipar az eladásukból. Már egy képes újság vásárlója is az előállítási költségnek csak a töredékét fizeti meg, de a rádió és a televízió adásai a befogadók számára szinte ingyen hozzáférhetők; sőt rájuk kényszerítik és utánuk dobják őket – hogy most ne is beszéljünk a tiszta reklámokról és a politikai propagandáról. Ezeknek már nincs is áruk, és már nehezen ragadhatók meg a kommercialitás fogalmaival. A tudatipar minden kritikája, amely ennek a kapitalista variánsára van kihegyezve, túl közelre céloz, és elvéti azt, ami benne radikálisan új, azt, ami az ő tulajdonképpeni teljesítménye. Erről nem, vagy nem elsősorban a társadalmi rendszer dönt, amely ezt felhasználja, és nem is az, hogy állami, közszolgálati vagy privát célra használják-e föl. Hanem ennek társadalmi küldetése. Ez ma többé-kevésbé mindig ugyanaz: a fennálló uralmi viszonyokat akarja (mindegy, milyen jellegűek) megörökíteni. A tudatipar csak azért hoz létre tudatot, hogy kizsákmányolja azt.

Így most először is tisztáznunk kell az immateriális kizsákmányolás fogalmát. Az eredeti felhalmozás korszakában minden országban a proletariátus anyagi kizsákmányolása állt előtérben – s ez érvényes (mint ahogy a sztálinista Oroszország és a vörös Kína esetében látható) a kommunista országokra is. De ahogy közeledünk e korszak vége felé, úgy nyilvánvaló lesz, hogy a kizsákmányolás nemcsak egy gazdasági, hanem egy tudati tény is. Hogy ki az úr és ki a szolga, az nemcsak azon dől el, hogy ki az, aki rendelkezik a tőke, a gyárak és a fegyverek felett, hanem azon is (minél hosszabb távot nézünk, annál egyértelműbben), hogy ki az, aki rendelkezhet mások tudatával. Mihelyst az anyagi javak termelése kellően kitágult, a régi proklamációk, a gazdasági kényszerek, a válságok elvesztik meghatározó erejüket. És ezeket semmivel sem lehet visszahívni. Miután ezeket elengedtük, minden uralom elvileg bizonytalan lesz, és a szubjektumok egyetértésétől fog függeni. Egy egyetértésre kell törekednie, folyton folyvást magát kell igazolnia, még ott is, ahol kizárólag a fegyverek erejére támaszkodik.[3] Az anyagi kizsákmányolás mögött egy immateriális elnyomást kell keresni: az uraltak egyetértését újfajta eszközökkel kell elérni. Most a politikai hatalom akkumulációja a javak akkumulációja elé kerül. Immár nemcsak a munkaerőt fosztják ki, hanem az ítélet- és a döntéshozatal képességeit is. Megkezdődik (méghozzá ipari méretekben) az alternatívák eliminálása, egyrészt a tilalmakon, a cenzúrán, a tudatipar minden termelőerejének állami monopolizálásán, másrészt az „önkontrollon” és a gazdasági nyomáson keresztül. Így a materiális elnyomorodás helyébe egy immateriális elnyomorodás lép, amely a legegyértelműbben az egyes emberek politikai lehetőségeinek eltűnésében fejeződik ki: létrejön a politikai nincstelenek tömege, akiknek a feje fölött még a kollektív öngyilkosságot is el lehet határozni. Velük szemben a politikai mindenhatók egyre kisebb száma áll. Hogy ezt az állapotot a többség elfogadja és szabadon elviseli, az a mai tudatipar legfontosabb teljesítménye.

A tudatipar jelenlegi hatásain keresztül azonban még nem írtuk le ennek lényegét. Ahogy a textil- vagy az acélipar létéből még nem következik a gyermekmunka és a deportálás, éppúgy nem következik a tudatipar meglétéből az immateriális kizsákmányolás, amelybe pedig ma lépten-nyomon belebotlunk. A tudatipar nemcsak feltételezi a tudatot, az ítéletet, a döntésre vonatkozó képességet mint absztrakt jogot, minden egyes ember esetében, hanem ezt mint egyfajta ellentmondást újra és újra létre is hozza. Kizsákmányolni csak olyan erőket lehet, amelyek megvannak; ahhoz, hogy ezeket az uralom szolgálatába állítsuk, először is fel kell ébresztenünk őket. Azt, hogy lehetetlen kibújni a tudatipar szorításából, már gyakran észrevették, és egy általános fenyegetettség bizonyítékának tekintették. De az, hogy kiváltja minden egyesnek az egészben való részvételét, nagyon könnyen visszaüthet azokra, akiknek a szolgálatában áll. A tudatipar a saját mozgását nem tudja felfüggeszteni, és ebben szükségképpen előtérbe lépnek olyan mozzanatok, amelyek szembe mennek a mindenkor adott uralmi viszonyok stabilizálásával. Ezzel a mozgással függ össze, hogy a tudatipar sohasem teljesen kontrollálható. Zárt rendszerré csak az elhalásának árán tehető, azaz azáltal, hogy erőszakosan tudattalanná tesszük, és átadjuk magunkat a mélyebb hatásainak. És be kell vallanunk, hogy ezekről a hatásokról ma már egyetlen hatalom sem tud lemondani.

Az a kétértelműség, amely arra épül, hogy a tudatipar a szubjektumoknak először mindig megadja azt, amit aztán el akar venni tőlük, különösen kiéleződik, ha az értelmiségre vonatkoztatjuk. Ugyan nem az értelmiségiek rendelkeznek az ipari apparátus felett, hanem az apparátus rendelkezik felettük; de még ez a viszony sem teljesen egyértelmű. Azt már gyakran vetették a tudatipar szemére, hogy végül is a „kulturális értékek” kiárusításával van elfoglalva. A folyamat jól mutatja, hogy milyen mértékben van ráutalva a tulajdonképpeni produktív kisebbségre; amennyiben ennek aktuális munkáját, mint az ő politikai küldetésével összeegyeztethetetlent utasítja vissza, rá van szorulva az opportunista értelmiségiek és a régi adaptációjának szolgálataira.[4] Ezeket a közvetlen energiákat nem lehet a tudatipar uralkodói számára közvetíteni, bárkik is legyenek azok; hanem éppen annak a kisebbségnek köszönhetőek, amelynek a megsemmisítése napirenden van. A tudatipar a létrehozókat mint peremfigurákat megveti, vagy sztárokká avatja őket – de mindenesetre csak az ő kizsákmányolásuk teszi lehetővé a fogyasztók kizsákmányolását. Ami igaz az ipar vásárlóira, az még inkább igaz a termelőkre: ezek egyszerre partnerei és ellenségei a tudatiparnak. Miközben a tudat sokszorosításával van elfoglalva, a maga saját ellentmondásait sokszorosítja, és felnagyítja a különbséget aközött, ami rá van bízva, és amit valójában csinál.

A tudatipar minden kritikája haszontalan vagy veszélyes, ha nem ismeri fel ezt a kétértelműséget. Hogy mennyi butaság van itt játékban, az már abból a tényből is kiderül, hogy a legtöbben, akik szemügyre veszik, képtelenek a saját pozíciójukra reflektálni: mintha a kultúrakritika nem lenne része annak, amit bírál, mintha egyáltalán megnyilvánulhatna anélkül, hogy a tudatipart igénybe venné, vagy pontosabban: hogy a tudatipar venné őt igénybe.[5]

Minden nem-dialektikus gondolatmenet itt elveszti a maga létjogosultságát, és minden visszavonulás kizárt. És nem lenne jó az a megoldás sem, hogy az ipari apparátusokkal való ellenszenv miatt a vélt exkluzivitásba húzódnánk vissza, mivel az ipari minta egészen a szektás rendezvényekig jelen van. Egyébként is különbséget kell tenni az eltántoríthatatlanság és a defetizmus között. Nem arról van szó, hogy tehetetlenül elvetjük a tudatipart, hanem arról, hogy belépjünk a veszélyes játékába. Ehhez hozzátartoznak új ismeretek, hozzátartozik egyfajta éberség, amely fel van készülve a presszió minden formájára.

A tudatipar rohamos fejlődése, a modern társadalom egyik kulcsinstanciájává való felemelkedése megváltoztatja az értelmiség társadalmi szerepét. Mostantól kezdve új lehetőségekkel és új veszélyekkel kell szembenéznie. A megvesztegetés és a zsarolás új és szubtilisebb kísérletei jönnek létre. Önként vagy önkéntelenül, tudatosan vagy tudattalanul egy olyan ipar cinkosává válik, amelynek a sorsa tőle függ, mint ahogy az ő sorsa meg amattól. Miközben ennek mai küldetése, a fennálló uralom bebetonozása, végső soron összeegyeztethetetlen vele. De bárhogyan is viselkedjék, ő itt nem csak azt teszi kockára, ami az övé.

Fordította: Weiss János

Eredeti megjelenés: Enzensberger, Hans Magnus: Bewußtseins-Industrie. In: Hans Magnus Enzensberger: Einzelheiten I. Suhrkamp Verlag 1962. 7–15.


[1] A Hitler-uralom alatti „belső emigráció” jó példát ad erre az önbecsapásra. A kommunizmusban fellépő hasonló jelenségek éles elméjű bemutatását lásd: Milosz, Czeslaw: Verfürtes Denken. Köln: Kiepenheuer & Witsch, 1953.

[2] Marx, Karl – Engels, Friedrich: A német ideológia, I. rész. Budapest: Magyar Helikon, 1974.

[3] A „tudatformálást”, a „tömegek tudatát” és a tömegek manipulációját sehol sem veszik komolyabban, mint a kommunista országokban.

[4] Lásd ehhez pl. azt, amit az NDK-ban „a nemzeti kulturális örökség ápolásá”-nak neveznek.

[5] Az ilyen nem-reflektált kultúrakritikára jó példákat találunk Georg Jüngernél, Romano Guardininél és Max Picardnál.

Print Friendly, PDF & Email
Megosztás
Avatar photo
Hans Magnus Enzensberger

Hans Magnus Enzensberger (1929–2022) német költő, író, műfordító.

Cikkek: 1