Nincs corpus delicti

A falum stratégiai pletykabázisai sorrendben: bolt, kocsma, templom, buszmegálló, iskolaudvar. Egyszerű a szabály: minél több fal, annál több fül. Az omladozó beton, az oszladozó műfű, a szélráncigálta tuják, az egyre csak halmozódó sörösüvegek éber megfigyelői az eseményeknek. A kocsmában például a lépcsőn kezdődik az elsuttogott szavak rituális tánca, a templom udvarán pedig macskakövek közé szorulnak a sáros félmondatok. Ha ilyen helyszínen hagyja el a szádat olyan információ, amely nem biztos, hogy a fél falura tartozik, vége. Indul a futótűz, hevül a forródrót, megbokrosodnak a pletykalovak, és tízkilométeres körzetben mindenki tudni fogja, hogy ki, mikor, mit és hol. Talán kicsit ferdítve, megmásítva és kicsinosítva, attól függ, ki milyen irányba hajlítja el a birtokába jutott információt.
A faluban a pletyka a legnépszerűbb bűnös élvezetek közé tartozik. Felszabadító, a felelősség teljes eldobását engedi meg: „nem tudom már, kitől hallottam, de…”, „nem vagyok biztos benne, de…”, „lehet, hogy nem igaz, de…”, „nem tőlem tudod, de…”. Ezek a mondatok könnyűszerrel falat emelnek közéd és a kárhozat közé. Megkettőződsz, és a hitványabbik éned mondja ki, hogy a szomszédasszony minden jel szerint szeretőt tart, aztán visszaalakulsz, mint Ben 10, amikor lemerül a mágikus karórája. Anonim maradhatsz, miközben a legrosszmájúbb dolgokat műveled. Hiszen csak szavak, a szél hozta, a szél viszi el, ráadásul még szórakoztató is, kinek árthat?

*

A falusi buszos utazás nem egy leányálom. Zötykölődsz, minden koszos, büdös, lassú, soha véget nem érő kanyarok, várakozás. Csak egy húszperces útról van szó, mégis egy évtizednek érződik. Ha a telefonod lemerülőben, olvasni nincs kedved, és már tényleg nem tudod, mit csinálj magaddal, a legjobb elfoglaltság a hallgatózás. Egy nénit hallok beszélni telefonon, a gyereke vagy az unokája lehet a vonalban. Meg is van a napi megbotránkozásadagom. A nő azt ecseteli, hogy a közeli városba ment elintézni valamit a nyugdíjával meg a félretett pénzével kapcsolatban. A vonalban kérdés hangzik el, valószínűleg úgy, hogy „És, ha már nem leszel?”, erre a nő azt mondja, hogy „Ha majd felfordulok, megkapod az egészet”. Semmi felháborodottság, indulat vagy érzelem. Mintha arról beszélt volna, hogy mit evett aznap reggel. A beszélgetés menete így is alakulhatott volna: „És, ha már nem leszel?”, „Jaj, fiam, majd elrendeződik, meglátjuk, ne fájjon most ezen a fejünk…”. Miért várom, hogy hárítson? Mióta lett ilyen hétköznapi téma a halál? Főzés, postára menés, bevásárlás, sepregetés, virágöntözés, fogmosás, halál. Ugye, hogy valahogy nem illik a sorba? Befeketíti a végét. Legalábbis szerintem, akinek ugyebár semmi oka erre gondolni fiatalként. De egyszer mind megtapasztaljuk, hogy milyen érzés lassan magunkhoz édesgetni az enyészetet, mondjuk azzal, hogy sírhelyet választunk magunknak. Kevés morbidabb dolgot tudok elképzelni, de hát ezt is meg kell ejteni: végig kell sétálni a végső nyughelyek Ikeájának polcai között, amit temetőnek hívunk. Ezért marad tátva a szám, amikor a déli buszon, Sinfalva és Várfalva közt a másvilágra kerülésről esik szó. Kifejezetten a válasz nyersessége, határozottsága és rutinossága vág mellbe. Mintha Piroska néni napi rendszerességgel elfogadná, hogy egyszer nem lesz. Mintha bevenné a napi adag halált a C-vitamin mellé. Másik oldalról viszont annyi érte el a tudatküszöbömet, hogy Piroska néninek hálátlan és telhetetlen családja van. Na, ez már valami, ez egy hír, oszthatjuk és szorozhatjuk. Hét faluba viszi majd el a rejtélyes fuvallat. Pletyka mindig volt, van most is; csak azt sajnálom, hogy egyre inkább fakulnak a mítoszok, a kollektív hallucinációk, a spiritualitás, az istenhit, az ízes falusi lelkület, ami az embereket évszázadokon keresztül összefogta. A régiek úgy tartják, hogy az öreg bácsik táltosparipákká változnak minden éjjel, egészen a halálukig. Hogyan is mesélhetném ezt olyan átéléssel a gyerekemnek, ahogy nagymamám mesélte nekem? Nem fogom tudni továbbadni, ha én sem vagyok képes hittel kacsintani a történet felé.
Azt hiszem, profánabbak, egyenesen unalmasak lettünk.
Zötykölődünk tovább, kinézek a koszos, ujjlenyomatos ablakon. Elégedett félmosollyal állapítom meg, hogy azért a Vár dombja, az Ibla kert, a csupasz sziklák és a fenyőerdő még ugyanott, kóbor kutyák rohangálnak lógó nyelvvel a búzatáblák szélein. A mellettem ülő kisfiú meglök a könyökével, miközben az ingjét próbálja visszavenni, a nénik megmarkolják a sok szatyrot, én is megfogom a hátizsákomat, lassan itt a várfalvi állomás, mellette szobros körforgalom. „Mulțumim, la revedere” darálja mindenki fásultan, a mormogás egyetlen elköszönéssé olvad össze.

*

Leszállok. Friss levegő. Már az ülések között is különös volt a mozgolódás, csak túlságosan el voltam foglalva magammal és azzal a különös telefonbeszélgetéssel. Megállok a boltnál, a vénasszonyok sustorognak, rájuk nézek, köszönök, bemegyek, elveszek egy kenyeret, kiállom a sort, fizetek, visszajáró, viszlát, kimegyek. Ebből a lélektelen robot-mozdulatsorból a szomszédlány ráncigált ki a lépcsők aljában azzal, hogy „Te hallottad, hogy …?!”. Felét nem értettem. Még egyszer, lassabban. „Te hallottad, hogy a Piroska néni unokája megpróbált elszökni egy konstancai románnal?” A „románnal” szót úgy mondta ki, mintha valami fondorlatos átok utolsó szava lenne: karcolta a levegőt, süvített, ötszáz kilót nyomott, és a bolt körül andalgó ilyen-olyan alakok úgy fordították felénk a fejüket, mint a napraforgó a délelőtti verőfény felé.
Hazafele azon gondolkodtam, hogy most tudok-e valamit, amit más nem, vagy csak beképzelem magamnak? Lehetetlen, hogy a buszon hallott telefonbeszélgetésnek köze legyen ehhez az egészhez! Vajon képes a kisasszony kirabolni a saját nagyanyját, hogy olajra léphessen az éppen aktuális, hamis Nike-cipőket árusító kedvesével?
Felejtsd el, Mr. Holmes, túl sok volt mára a kipufogófüst.

*

Másnap már dél felé jár az idő, amikor eszembe jut, hogy a faluvégi nagy eperfa az utolsó édes, fekete könnyeit hullatja. Nézek az égre, az ég rám. Valahol messze faeperfeketefelhők gyülekeztek. „Még kibírja”, gondoltam, nem ver meg az eső. Biciklire ültem és az aranyszínű nyárban elhajtottam egészen az áthúzott falunévtábláig, jóllaktam, aztán snitt és megint tekerek, mert az egyre erősödő szél kerget hazafelé. Ház ház után, kombájn, kocsi, másik biciklis, és egyszer csak különös fényeket látok tükröződni a bal oldali házsoron. „Ki olyan hanyag, hogy ilyen sokáig fenthagyja a karácsonyi fényeit?” – gondoltam, s ezzel rajtakaptam magam! Mégis mi közöm nekem más fénysorához, hogy mikor és hova teszi azt? Belém van kódolva a kíváncsiskodás: mint mindig mindenki, én is mindenbe beleütöm az orrom. Megrándítom a vállam, azért csak odamegyek megnézni mi a helyzet. Bekanyarodok és látom, hogy ez nem ünnepi színes fénysor, hanem a rendőrség fényjelzése Piroska néni háza előtt. Az utcára néző ablak nyitva, a forró nyári fuvallat beáramlik, játékosan megráncigálja a fehér csipkefüggönyt, és csodálkozva veszi tudomásul, hogy a fiókok, amelyekben ékszerek, a családi ezüst és készpénz volt, üresen tátonganak. Biztosan tudom, hogy mi volt azokban a fiókokban, édesanyám barátnőjének a lánya mondta, hogy amikor egyszer az unokához ment játszani, az egyiket kirámolták és magukra aggatták az összes fülbevalót meg karkötőt, és hercegnőnek képzelték magukat. Valószínűleg mindenki más is innen tudja, csak egyesek szerint aranyszélű süteményestányérjai, mások szerint indiai tűzzománcolt vázái és meglehetősen értékes kerámia figurái voltak az öregasszonynak. A lényeg, hogy tudtuk mi, megmondtuk mi, láttuk előre.
Piroska néni épp vallomást tesz a szigorú rendőröknek. Egy szót sem hallok belőle, de a tartalmát pontosan tudom: unoka, román szerető, konstancai kereskedő, szökés, fekete Mercedes. Nincs corpus delicti, csak ez a riport.