Százhetvenöt perc Mizilben
Geo Bogza (1908–1993) költő, riporter és esszéista, a román avantgárd és szürrealista mozgalom kiemelkedő alakja, „O sută şapte zeci şi cinci de minute la Mizil” című útirajzában egy romániai vidéki kisváros, Mizil életébe enged bepillantást. Riportja a településen töltött 175 percnyi átszállási időben átélt eseményeket veszi számba. Bogza szövegét 1940-re datálta, angolul 2017 óta, mostantól pedig már magyarul is olvashatjuk, E. Ferencz Judit fordításában.
Egyáltalán nem viccnek szánom, amikor azt mondom, hogy életem nagy álmai közé tartozott Mizilbe látogatni. Álmom – végre – tavaly ősszel teljesült. Öt évvel ezelőtt, amikor – életemben először – kenyérkereső lettem és úgymond űzni kezdtem az újságírói mesterséget, arra gondoltam, hogy a szakma alapfeltétele, azaz a mindenfelé utazgatás megteremti a lehetőséget, hogy megismerjem Mizilt – talán sokkal alaposabban, mint korábban tettem volna. Mindeközben, ahányszor csak a laptulajdonosok, akiknek dolgoztam, látván, hogy munkám megfoghatatlanná válik, megkérdezték, hogy miket tervezek írni, én magasrendű titkot sejtető, nosztalgiázó mosollyal a számon így válaszoltam:
– Van egy kedvenc témám: Mizil. Meggyőződésem, hogy ha már két napot Mizilben tölthetek, szenzációs riporttal térek vissza.
Megvallom: ennek puszta gondolata mindig is boldogsággal töltött el. Láttam magam, ahogy megérkezem a városba, elfoglalom szobámat egy szállodában, majd szabadon és kíváncsian róni kezdem az utcákat, elvegyülök a tömegben, és hallgatódzom: mit beszélnek az emberek egymás között.
Máskor, kevésbé személyes perspektívából személve a dolgokat, a mizili kiruccanás különösképpen fontosnak tűnt: olyasminek, amit a világról alkotott, modern ismereteink megkövetelnek. Lássuk csak, mondogattam magamban, mi a helyzet ezzel a Mizillel, amelyből egyszer Caragiale gúnyt űzött, és amellyel azóta sem foglalkozott senki. Lehet, eljött az ideje, hogy az egész ország megtudja, milyen is ez a Mizil – Mi-zil –, hogyan élnek, gondolkodnak, miről álmodnak, hogyan szeretnek és hogyan halnak meg ott, saját városukban az emberek, akik fölött már annyi, de annyi éve lekezelően lebeg a nagy humorista gúnyos mosolya. Olyan is volt, hogy semmi nem tűnt sürgősebbnek és fontosabbnak, mint hogy bemutassam Mizilt – korunk ismereteinek és érzékenységének tükrében.
Hosszú ideig sem ezek a gondolatok, sem a boldogságérzet, hogy Mizilben leszek, hogy a mizili emberek közelében alszom és eszem majd, nem váltak valóra. Az élet úgy hozta, hogy a viszonylag szép mesterség, amelyet űzök, sok városba, sokszor igen távoli helyre is elszólított, de sohasem Mizilbe.
Tavaly ősszel, mint annyian mások, én is kaptam egy Bodzavásárra szóló menetjegyet a toborzó irodától. A vonaton azon elmélkedtem, hogy életemben először az állam számlájára utazom. Nos, ilyen körülmények között adatott meg, hogy végre megismerjem Mizilt.
Ahogy elhagytuk Ploieşti-et, már nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy legalább néhány órára leszállhatnék Mizilben. Ezt a látogatást már az elmúlt évek során is elképzeltem néhányszor, amikor Blecherhez utaztam Bodzavásárra, de soha nem váltottam valóra. Némi bizonytalanság egyébként ezúttal is elfogott. Számos okból kifolyólag újságírói tettrekészségem az utóbbi időben számottevően lanyhult. S akkor meg minek? Mégis úgy döntöttem, hogy megszakítom utazásomat, mondván, csak úgy magamnak, hogy a Mizilben tett látogatás életem egyik történelmi eseményévé válhat. Délután négy óra tizenöt perckor szálltam le a vonatról.
Nem mondhatom, hogy túlzottam megrendültem volna, de egész lényemet áthatotta egyfajta terhes kíváncsiság, amely azért némi megindultságtól sem volt mentes. Nos hát: Mizil! Végre-valahára: Mizil! Hétfő, 1938. október 10. Meleg és szelíd, derűs őszi este volt, amikor folytattam utamat Bodzavásár felé (este hét óra tíz perckor).
Most lépésről lépésre, percről percre beszámolok mindenről, amit Mizilben csináltam: olyan dolgokról, amelyek halálosan banálisnak vagy épp szenzációsan kalandosnak találtatnak majd – annak függvényében, hogy miként látják és ítélik meg a világot az olvasók.
Első perc
(délután négy óra tizenöt perc)
Nos: Mizil.
Egy ismerősöm a prahovai olajmezőkről, Lungu mérnök úr is itt szállt le a vonatról. Ajánlatot jött tenni a meghibásodott villamos erőmű megjavítására. Ezt még a vonaton mesélte, véletlenül futottunk össze. Egyazon fiákerre ülünk vajon?
Második perc
Átvágok az első vágányon, a kavicsok között az állomás épülete felé. Nem hagy nyugton az érzés, hogy a vonat, amellyel jöttem, az én vonatom tovább megy, én pedig itt maradok Mizilben. Mit tettem? Elbizonytalanodást és némi bűntudatot érzek, majd rögtön megnyugvást, a rám váró kalandok tudatában.
S a már ismert, sokszor átélt érzés: ismét egy vasúti peronon, egyedül, ismeretlen emberek jönnek-mennek előttem, a vonatom pedig továbbmenni készül.
Harmadik perc
Lungu mérnök úr, aki már a kijárathoz ért, visszafordul és megkérdi, mihez akarok kezdeni. Aha, tehát velem akar fiákerezni. Segít feljegyezni egy fecnire a Bodzavásárra tartó vonatok menetrendjét.
Negyedik perc
Fürkészem, hogy hol a forgalmi iroda, belépek. A bent levőkhöz képest jól öltözöttnek tűnök. Az egyik forgalmista, enyhén megilletődve láttamozza menetlevelemet. Amikor kilépek, a peron már üres. Még látni a tovaszáguldó vonat hátsó kocsijait. A harmadosztály ablakain fejek hajolnak ki. A jelenetről hirtelen egy másik, hasonló jut eszembe, amikor először láttam ilyet még a háború idején. Ugyanazt a keserű nyugtalanságot érzem, mint akkor, gyermekkoromban.
Ötödik perc
Átmegyünk a várótermen, és az állomás másik felén kilépünk. Nagy, végtelenül nagy por, akár a tengervíz határtalansága a partról nézve. Három, riasztóan ütött-kopott fiákert pillantunk meg. A többi már el is indult – jól felverve a port. Beszállunk a legközelebbibe. A szekér elindul.
Hatodik perc
Bal felől egy kerítés suhan tova. Jobbról, gyéren, faoszlopok villanykörtével. Azokon túl pedig a Bodzavásár felé vezető vasút.
Hirtelen valami gügye és túlontúl harsány jókedv tör ki rajtam.
– S hallod-e, főnök, milyen az élet itt, Mizilben? S oszt találunk itt valami lányokat?
A mérnök nevet. A kocsis nevet.
Hetedik perc
Ugyanolyan hirtelen – a vidámság szertefoszlik. Be hülye vagyok! Most a mérnök azt fogja hinni, hogy ez a fő elfoglaltságom, ahányszor csak egy idegen városba látogatok. Egyébként csak azért kérdeztem ezt, mert ő is itt volt.
Nyolcadik perc
Hányszor is utaztam útitárssal fiákeren egy állomástól a belvárosba? Ja, igen, egyszer, Bălți-ben, egy zsidó kereskedővel. De csak akkor egyszer. Rajta kívül nem emlékszem, hogy lett volna más. S most ez a mérnök, aki az erőművet jött megjavítani.
Kilencedik perc
Kérdések özöne a kocsis felé. Mikor hibásodott meg az erőmű? Ki a polgármester? Mennyi a tejnek literje? Mennyibe kerül Mizilben a kenyér? Hát a húsnak kilója? A kocsis mindenre komótosan válaszol. A fiáker puha porszőnyegen halad.
Tizedik perc
Az út immár nem a vasút mentén halad. Balra tér, a város irányába. Kérdés a kocsishoz: „Vannak Mizilben szállodák?” Igenlő válasz.
Tizenegyedik perc
Kellemes, nagyon kellemes a fiáker rugóinak ringatása. Jó így haladni, a lovak ügetésében. Érzem, hogy a szép őszi nap érett és súlyos melege betakar. Annyira jó létezni, élni, elterpeszkedni egy fiákerben!
Előttünk a messzeségben napsütötte dombok láthatóak.
Vajon hogyan vélekednek a miziliek a csehszlovák konfliktusról, amely bármikor kirobbanthatja a háborút?
Annyira, de annyira jó az őszi napsütésben fiákerezni!
Tizenkettedik perc
Feltűnnek az első házak. Se nem cifrák, se nem csúfak, se nem nagyok, se nem szépek. Egyhangúbb már nem is lehetne. Pánik: hogy is képzelhettem, hogy Mizilben akad érdekes látnivaló? Egy csomó szürke ház. Semmi egyéb. De hát ez várható is volt. Megkönnyebbülten szusszanok fel: jó, hogy nem úgy jöttem, hogy cikket kellene írnom róla. Senki nem tud a kalandomról. (Boldogságérzet.)
Tizenharmadik perc
A fiáker jobbra tér: utca boltokkal. Balra egy tér. A kocsis kézzel mutogat: „Na, itt a szálló…” Emeletes épület. Ez a város főtere.
Tizennegyedik perc
Jobbra egy minden eddiginél szélesebb út. Száz méterrel arrébb a kocsis megáll. A polgármester háza. A kapunál egy olajfoltos ruhát viselő ember. Az erőmű gépésze. Azért küldték, hogy értesítse a polgármestert.
Tizenötödik perc
A mérnök fizet a kocsisnak: 20 lej. Kis tépelődés: beszálljak én is a „részemmel”? Tíz lej. Nevetséges! De mi van, ha elvárja? Meglehetősen halványan ismerem csak. Hogy aztán azt mondhassa, hogy kihasználtam? Előveszek egy tízlejes érmét. A mérnök arcán elképedés. Mosolyogva, laza mozdulattal veszi el.
Tizenhatodik perc
Megjelenik a polgármester a gépész kíséretében. Nem-tudom-milyen százados. Mindenesetre… valami „-escu”. Tartalékos százados. A kormány nevezte ki.
Tizenhetedik perc
Néhány mosolyváltás után a beszélgetés már útközben elindul. Az erőmű, a motor, a vezetékek. Mi az egészre teszünk ajánlatot. Az egész hálózatra, mondja a mérnök. Négy hónapja mindenki gázt éget, mondja a polgármester. Mellettünk autók hajtanak el. A Ploieşti-et Bodzavásárral összekötő országútnak a Mizilen áthaladó szakaszán vagyunk. A kocsis továbbáll, tisztelettudóan elköszön.
Tizennyolcadik perc
– Ez nem magukra tartozik. Mi felvállaljuk, hogy két hónapos határidőn belül… – a mérnök hangja.
A polgármester hangja: összesen megközelítőleg egy millió kilowatt évente.
Tizenkilencedik perc
Lehet, ideje volna lelépnem – gondolom. Fizikai erőfeszítés szükségeltetik ahhoz, hogy fellépésemből, testtartásom változtatásából kiderüljön, hogy indulni szeretnék. A beszélgetés hevében is – azok ketten érzékelik a disszonanciát, amelyet én kreálok. Kezet nyújtok, és minél szélesebben próbálok mosolyogni. Cipőtalp-mosoly. A polgármester elcsodálkozva mosolyog vissza. Azt hitte, a mérnök kollégája vagyok.
Huszadik perc
Gyalog indulok vissza a főtér felé. Egy léckerítés.
Huszonegyedik perc
Lábamban a fiákerezés utáni fura zsibbadással lépkedem. Ezt az érzést még gyermekkoromból ismerem.
Huszonkettedik perc
A főtér sarkához érek. Megállok körülnézni. Egy templomot látok, amelyet tágas kert vesz körül. Továbbindulok.
Huszonharmadik perc
A tér közepére érek. Megállok.
Huszonnegyedik perc
Mizil!
Huszonötödik perc
Itt vagyok hát, Mizilben. Akármerre nézek: Mizil. Mizil! Megdöbbenést és zavart érzek.
Huszonhatodik perc
Egy kutya szeli át az utat.
Huszonhetedik perc
Mizilben vagyok. (Hatalmas élmény mindenesetre. De zavarom nem szűnik.)
Huszonnyolcadik perc
Mit látok bénultságomban, egyedül a tér közepén, akár egy emberi jegenye? Balra, egy udvaron, egy emlékmű. Mögötte, távolabb – mező van. Még távolabb, a háttérben dombok. Itt előttem, egyik oldalon a templom, másik oldalon a szálloda. Cégére is van. Egy darabig a cégért bámulom. Olvasom a feliratot. Ho-tel. Csak ennyi áll rajta. Az nem, hogy milyen hotel. Hátul egy patika. Mellette egy ház. Egy tábla: „A mizili kereskedők tanácsa”. A másik oldalon fehér ház nagy cégérrel: TELEFON. Jobbra, hátrább, egy utca boltokkal.
Huszonkilencedik perc
Akkor hát Mizilben vagyok. Teszek néhány lépést, majd megint megállok. Újra betűzöm a hotel cégérét: Ho-tel.
Harmincadik perc
S most mi legyen?
Harmincegyedik perc
Az előbbi kutya újra átszeli az utat. Unottnak tűnik. Rajta kívül a tér teljesen kihalt. Ho-tel. Hotel.
Harminckettedik perc
Az az érzésem, hogy végeztem is Mizillel. Mégis lassan a boltos utca felé veszem az irányt. Lássuk, mi jöhet még.
Hirtelen arra gondolok, jó lenne vásárolni néhány képeslapot, hogy elküldjem ismerőseimnek. „Üdözlet Mizilből”. Ó, igen, ez talán jó ötlet.
Harmincharmadik perc
Nem: mizili tartózkodásom túl fontos esemény ahhoz, hogy pusztán képeslapok útján tudósítsak róla. Táviratot kell feladnom. Mindenképp táviratot.
Lázasan gondolkodom: ki lenne az a barátom, aki ezen legnagyobbat derülne? Vajon kinek címezzem a táviratot?
A kutya ismét a templom fele ballag. Rettenetesen unottnak tűnik.
Harmincnegyedik perc
Az utca sarkánál megállok. Szatócsbolt, kirakata tele egyforma kis csomagokkal. Cukorka: „505 a csíkkal”. Már napok óta nem megy ki a fejemből: „505 a csíkkal”. Selyemcukorka! Csíkos cukorka! Képtelen ötletek születnek a kereskedők fejében: „505 a csíkkal. Európa cukorkája”. Ez fantasztikus! Európa cukorkája.
Mellékgondolat: ugyan milyen lehet az íze?
Bevillan Horia Bottea.
Harmincötödik perc
Elindulok az utcán balra, Bodzavásár irányába. Kétségkívül, Horia Bottea az, aki legnagyobbat derülne a mizili táviraton. Be jó, hogy megvan a címe! Vízaknán tartózkodik.
Harminchatodik perc
Megpróbálom elképzelni, milyen arcot vág, amikor a postás kiviszi neki a mizili táviratot. Mit gondol majd? S egyszeriben: még jobb, ha nem írom alá. Hadd ne tudja, ki a feladó. Hogy törje a fejét: ki küldhetett táviratot Mizilből? S hirtelen egy névre gondolok: Caragiale.
Mi lenne, ha Caragiale nevével írnám alá?
Harminchetedik perc
Erre a gondolatra megtorpanok egy percre.
Harmincnyolcadik perc
Íme, végre valami, amit érdemes megtenni: feladni egy táviratot Mizilben, s Caragiale nevével írni alá. Mit szól majd ehhez Horia Bottea? Mizil. Üdvözlettel. Caragiale… Nem is: megilletődött üdvözlettel, Caragiale.
Ez a felfedezés szinte boldoggá tesz.
Harminckilencedik perc
Hirtelen egy másik gondolat töri le felbuzdulásomat: mit szólnak majd a postán?
S valóban, Mizilben nem lehet Caragiale néven feladni egy táviratot. Lehetetlen, hogy ne tudnák, csúfot űzött városukból.
Negyvenedik perc
Hogy adjam fel a táviratot, anélkül, hogy gyanút keltenék? Látom is magam a hivatalban. Üdvözlettel, Caragiale. Horia Bottea akkorát derül majd rajta! Lehetetlennek tűnik letenni tervemről.
Negyvenegyedik perc
Elhatározom, hogy mindenképp a posta felé veszem az irányt. Egy járókelő útba igazít. Az ellenkező irányban van. Visszafordulok hát. Megint az 505 a csíkkal. Üdvözlettel, Caragiale. Meg kell tennem.
Negyvenkettedik perc
Visszamegyek a főtérig.
Negyvenharmadik perc
Egy nagyon szűk utcán balra fordulok. Itt sok minden egyenesen nyomorúságosnak nevezhető. Lehet, hogy ez a sikátor Mizil nyomornegyede… Az utca végén élénk kalapácsütések zaja hallik. A bal sarkon egy asztalosműhely. Előtte, az ajtó mellett, szép sorjában hét kezdetleges koporsó. Alig gyalult lécek, összetákolva, akár valami silány árunak szánt dobozok. Mizili halottas ládák. Megállok, s mereven bámulom őket. Borzalmas. Mégiscsak lett volna, amiről riportot írnom…
Negyvennegyedik perc
Egy durva terméskővel kirakott teret szelek át. Biztos itt a marhavásár, a gabonapiac.
Egy ötlet: Caragealisként írom alá a táviratot. Caragealis akár egy Mizilen átutazó ember neve is lehetne. Például egy gabonakereskedőé. A postás uraknak nem lehet ellenvetésük. Ha nem akarják elfogadni, cirkuszt csinálok. Megnyitok egy kaput, s belépek rajta. Ahhoz, hogy a postához érjek, át kell mennem az udvaron. Az épület hátul van, elég nagy.
Negyvenötödik perc
A táviratfelvevő ablak zárva. Kopogtatok. Megjelenik egy szemüveges férfi, fekete öltönyben. Öregecske. Kérek egy formanyomtatványt. Idenyújtja. Semmit sem gyanít. Figyelemmel követem. El kell fogadnia. Nincs választása.
Az asztalhoz lépek, hogy megírjam a táviratot.
Negyvenhatodik perc
A távirat szövege: „Horia Bottea bíró, Vízakna. Megilletődött üdvözlettel, Caragealis”.
Minden bizonnyal elsőre meghökken. Rájön, hogy én voltam? Egy éve nem adtam már életjelet magamról.
Várom, hogy megszáradjon a tinta.
Negyvenhetedik perc
Most van most. A lehető legszenvtelenebb és leghivatalosabb arckifejezést öltöm. „Megilletődött üdvözlettel”. Vajon rágódni fog-e, hogy ez mit is akar jelenteni? Az ő baja. Az ablakhoz lépek.
Negyvennyolcadik perc
Az ablak ismét zárva. Megint kopogtatok. Kinyílik. Egy pillanatra elbizonytalanodom. Az előbbi, korosabb tisztviselő helyett egy másik van ott, fiatal. Erre nem számítottam. Határozott mozdulattal nyújtom át a táviratot. Kicsit úgy érzem, mintha tényleg Caragealis lenne a nevem. Gabonakereskedő. Miért ne? Ha kell, el tudom én játszani a szerepemet. Hirtelen visszacsukja az ablakot.
Negyvenkilencedik perc
Néhány percnyi izgalom. Mi van, ha mind a távirat köré gyűltek, és azt tárgyalják?
Az ablak kinyílik. Átveszem a szelvényt és a visszajárót.
Kimegyek. Kicsit úgy érzem magam, mint aki meggyújtotta egy dinamitos hordó kanócát. Valamikor, de nem tudni mikor, felrobban. Mit kap most Horia Bottea! Egy táviratot Mizilből!
Ötvenedik perc
Egy béres, erdélyinek tűnik, behúz a posta elé szekerével, amely elé két gyönyörű ló van befogva, s bátortalanul kiált egy járókelőnek, hogy merre is a posta. Amikor felfedezi, leugrik a szekérről, s hóna alatt egy dobozzal belép. Egy Stan és Pan-filmből vett jelenetnek tűnik.
Átmegyek a piactér másik oldalára. Húsárusoknak szánt pultok hosszú sora. Néhány nyitva is van. Gusztustalan hústömegek. És legyek. Rég nem láttam ennyi legyet.
Ötvenegyedik perc
Pompás kontraszt. Egy templom udvarán vagyok, virágok és puha gyep. Nyugalom.
A templomajtó ablakán hirdetés, ibolyaszín tintával: „A parókia bérbe ad tíz hektár földterületet. Érdeklődni a parókia irodáján.” Jobbra felfedezem az irodát, kis, tornácos épület.
Egy ötlet: belépek, előadom, hogy érdekel a terület, mennyiért adják hektárját? Új emberekkel találkozom, hallani fogom, hogy beszélnek, megtudom, mit gondolnak. Belső parancs: Gyerünk, ne légy rest, indulj már, csak így tudhatsz meg bármit is Mizilről. Menj, s add elő, hogy te vagy a gazda!…
Ötvenkettedik perc
Drámai tépelődés: lusta vagyok, lusta vagyok, nem akarok én beszélni senkivel.
Sajnálkozva ugyan, de elhagyom a templomkertet. Be jó lett volna, ha nem vagyok ilyen lusta! Amolyan mezőgazdász-hanglejtéssel adtam volna elő: „Érdeklődöm a templomajtón hirdetett tíz hektár föld iránt…” Mire ők így válaszoltak volna: „Íme, az árendás!”
Ötvenharmadik perc
Újra elsétálok a hét koporsó előtt (bentről kihallatszik a szögeket verő kalapács folyamatos csattogása), majd befordulok a szűk sikátorba. A sikátor másik végén néhány ember. Egy nő egy férfivel veszekszik, ordítva gyalázkodnak. A férfi részeg, támolyog.
Ötvennegyedik perc
Bámulom a kis csoportot, s hallgatom, hogyan szidalmazzák egymást azok ketten. Kivörösödve, dühösen. A férfi részéről a szokásos szidalmak, isten, meg a genitáliák. Anya, isten és szentek. A nő átkozódik: „Hogy száradna le…. hogy a tűz vetné fel…”
Ötvenötödik perc
Veszekedésünkben semmi újdonság. Úgy döntök, hogy tovább megyek.
Ötvenhatodik perc
Jobbra fordulok, s Bodzavásár irányába folytatom az utat, amelyen elindultam a postai kitérő előtt.
Ötvenhetedik perc
Boltokkal zsúfolt utca. Ruhanemű, lábbeli, gyarmatáru. Cégérek: „A menyasszonyhoz”, „A fejedelemségek egyesüléséhez”, „Ojtoz”.
Ötvennyolcadik perc
Minden szatócsbolt kirakatában kizárólag az 505 a csíkkal. Világos, hogy a gyár küldöttsége kiszállt egy szép délutánon, s itt kő kövön nem maradt. Az 505 dömpingje.
Ötvenkilencedik perc
Megyek. Derűs ég. Szép nap.
Hatvanadik perc
Egy szűkebb utcán balra térek.
Hatvanegyedik perc
Az egyik sarkon egy kis ház. Kint, egy izzó grillsütőn feketés, gusztustalan kolbász. Bent mulatozás. Az asztalnál fiatalok kornyikálnak. Egyikük kezében harmonika. Néhány idősebb ember távolról figyeli őket – irigykedve.
Hatvankettedik perc
Folytatom utamat. Egyszer csak észreveszem, hogy a házak, amelyek között haladok, semmiben nem különböznek a falusi házaktól. Falura emlékeztet itt minden. Elsősorban a kerítések. Aztán a kicsi, nagyon kicsi, apró tornácos és ablakos házak. Az udvarokon egy-egy asszony vagy egy-egy gyermek egy szál ingben.
Hatvanharmadik perc
Ugyanaz a falusi táj.
Hatvannegyedik perc
A közelben feltűnik a kopár mező. Nagyszerű, már vártam is.
Hatvanötödik perc
Ott találom magam a mező kellős közepén. Az utolsó házból egy asszony, aki látott ott elhaladni, figyelemmel követ. Már csak ez hiányzott. Továbbmegyek, megkerülök egy avatag, megfeketedett szalmakazalt.
Hatvanhatodik perc
Miközben öntözöm a földet, nyugodtan kémlelem a tájat. A sárga, őszi mező egészen a láthatáron kiemelkedő dombokig húzódik. Didaktikus gondolat: „A Kárpátok lábánál vagyunk.”
Hatvanhetedik perc
Másik utcán fordulok visszafelé, párhuzamos azzal, amelyiken jöttem. Azt hiszem, itt cigányok laknak. A különböző udvarokról asszonyok és gyermekek nézik, ahogy elhaladok.
Hatvannyolcadik perc
Fájni kezd a lában a kövektől, amelyek között botorkálok.
Hatvankilencedik perc
Egyik udvaron egy disznó visít, mintha épp vágnák. De nem vágja senki.
Hetvenedik perc
Jobbra térek, a főtér felé. Bánom, hogy nem vásároltam egy kis kenyeret.
Hetvenegyedik perc
Öt óra huszonöt. A vonatom hét óra tíz perckor indul. Még időznöm kell Mizilben.
Hetvenkettedik perc
Megint a boltos utcán haladok. Ellenkező irányból és a másik járdán. „Január 24.”, „Podgoreanu”, „A juhnyájhoz”.
Hetvenharmadik perc
A napfény halványodni kezd, s az esti levegő hűvösebbnek tűnik. Úgy érzem mintha eltévedtem volna valahol a nagyvilágban. Eszembe jut, de nem az eszem, hanem valami sokkal mélyebben a bensőmből jövő juttatja eszembe: így lépkedtem a szükrületben, egyedül az utcán, az iskolából jövet. Annyi idő eltelt azóta! S ennyi idő múltán, ennyi megismert és szeretett ember után ismét egyedül vagyok az utcán az őszi szürkületben. A világ sűrű ködnek tűnik, zavarosnak, kiismerhetetlennek, s ebben a pillanatban még hideg is, akár az esőcseppeket hordozó őszi szél.
Hetvennegyedik perc
A fény még egy árnyalattal halványabbá válik.
Hetvenötödik perc
Ugyanazon a mizili utcán haladok egyedül, valahol a nagyvilágban, egy hűvös őszi estén.
Hetvenhatodik perc
A főtér közelébe érek. Egy pékség roskadozó pulttal. A pult sarkán felfedezek egy lepényt. Már rég nem láttam lepényt. Érte nyúlok, s elveszem. A pult mögül egy kötényt – fehér, szürke csíkos kötényt – viselő asszony figyel. Mondom, hogy kérem a lepény felét.
– Mennyi lesz?
– Egy lej.
Válasza nagyon megindít. Már nagyon sok ideje annak, hogy egy vágyam, elég nagy vágyam, mint például az, hogy lepényt ehessek, ilyen kevésbe került volna. Meglepődve nézem az asszonyt, mintha nem hinnék a fülemnek. Egy lej…
Hetvenhetedik perc
Kezemben a fél lepénnyel folytatom utamat.
Hetvennyolcadik perc
A főtérre érek. Leülök egy padra a patika előtt, arccal a templom és a szálloda felé. Fáradtságot érzek. Fáj a lábam, elsősorban a köveken mászkálás miatt.
Hetvenkilencedik perc
Enni kezdem a lepényt.
Nyolcvanadik perc
Arra gondolok, hogy épp egy egylejes lepényt eszem.
Nyolcvanegyedik perc
Megettem a lepényt.
Nyolcvankettedik perc
Fáj a lábam. Kinyújtom, amennyire csak tudom, hadd pihenjen.
Nyolcvanharmadik perc
Egyedül üldögélve a padon munkanélkülinek vagy csavargónak képzelem magam.
Nyolcvannegyedik perc
Összeszámolom, kiket láttam itt elhaladni, amióta a padon üldögélek.
Balról jobb felé:
Egy ember egy lóval.
Egy rendőr.
Egy asszony, aki bement a patikába.
Egy mezítlábas lány.
Egy szekér.
Két, felöltőt viselő férfi.
Egy gyermek.
Jobbról bal felé:
Egy rosszul öltözött, hórihorgas ember.
Egy villanyszerelő.
Egy középkorú pap.
Egy kutya.
Egy szalmával megrakott szekér.
Egy nő egy tükörrel a kezében.
Egy libanyáj.
Egy szekér.
Egy cigány.
Nyolcvanötödik perc
Hirtelen nagy jelenetre leszek figyelmes. A templom előtti fák alatt egy ember összeesett. A társa tántorogva rákiabál. Aztán, mivel a lába össze-összeakad, leül egy padra, és csujogatni kezd.
Nyolcvanhatodik perc
Az emberi, aki összeesett, a földön fekszik mozdulatlanul. A másikat fergeteges vidámság keríti hatalmába, teljes erejéből csujogat. Nézi a társát, és röhög.
Nyolcvanhetedik perc
Kettőjük köré néhány gyermek gyűlt oda. Egyszerre riadtan és derülve nézik őket.
Nyolcvannyolcadik perc
A gyermekek köre egyre bővül. Húsznál is többen lehetnek. Körbeállják a két részeget. Cukkolják, s hátulról tuszkolják egymást a földön fekvő ember felé. Kis, éles kurjantások. Gyereklárma a szünetben.
Nyolcvankilencedik perc
Megjelenik egy pocakos férfi nagy, megsárgult bajusszal. Úgy vélem, ő a kántortanító. Aztán még két toprongyos ember is érkezik. Mind a földön fekvőt bámulják.
Kilencvenedik perc
(Háromnegyed hat)
Újabb szereplő jelenik meg a színen. Ahogy meglátják, a gyerekek rázendítenek:
„Costică, az április bolondja
Felmászott a toronyba…”
A pasas utánuk ered egy vasrúddal a kezében, a gyerekek riadtan szétrebbennek. Néhányan aztán újra odagyűlnek és megint elkezdik:
„Április bolondja
Felmászott a toronyba…”
Kilencvenegyedik perc
Hirtelen úgy döntök, hogy színre lépek. Felállok a padról, s elindulok.
Kilencvenkettedik perc
Velem egyszerre ér oda egy asszony, aki a földön fekvő fölé hajol: „Tănase, kelj fel onnan, te, Tănase!” Tănase nem reagál.
Kilencvenharmadik perc
Az asszony kétségbeesetten néz jobbra-balra. Feláll Tănase mellől, a kezét tördeli. Mellettük a bolond a gyerekeket kergeti.
Kilencvennegyedik perc
Ahogy ott fekszik a földön mozdulatlanul, Tănase-t ólomnehéznek érzem. Ivócimborája továbbra is vidám, megállás nélkül nevetgél. Felszabadultan kacarászik, úgy látszik, nem érzékeli, mi történik körülötte.
Kilencvenötödik perc
A kántor biztatására a két toprongyos segít az asszonynak felemelni és a padra ültetni Tănase-t. Nehezen sikerül. A hóna alá nyúlnak, hogy ne essen megint össze. Tănase nem ad életjelet. Az asszony megrázza és a nevét kiáltja. Kétségbeesésében elsápad. Tănase feje nehézkesen ide-oda dől.
Kilenvenhatodik perc
A teret egy hintó szeli át, benne egy úr. Az asszony odakiált a kocsisnak, hogy forduljon meg, és vigye haza Tănase-t. „Megfizetem, ne félj semmit…”
Kilencvenhetedik perc
Tănase ivócimborájának jókedve nem lankad. Ötven év körülinek tűnik, amolyan vén csirkefogó, akinek nincs szakma a kezében. Vég nélkül kacarászik: „hi-hi-hi”.
Tănase viszont gazdaembernek tetszik. Hatalmas termetű, óriási csizmát visel. Széles és erős váll. A felesége is jó erős asszony. A keze közé veszi Tănase fejét, úgy tartja, hogy ne himbálóddzon.
Kilencvennyolcadik perc
Igen komolykodó arckifejezéssel, akár egy miséző pap, a bolond Costică rúdjával a gyermekeket hessegeti el a helyszínről. Costică húsz év körüli fiú, rettenetesen koszos. Olyan fekete és olajos, mintha egyik szeméttárolóból a másikba mászott volna, s aztán egy kormos ládába esett volna bele. Egész arcát szétkent korom fedi. Cipőtlen lába olyannyira retkes, hogy első látásra úgy tűnik, mintha lábbelit viselne.
Fejére kötve egy kalap, amelynek karimája lehúzva a füle alá, s az álla alatt egy madzaggal összebogozva. Bal hónaljához egy halom miszlikbe szaggatott képes újságot szorít. Jobb kezével a rudat lengeti, s hessegeti a gyerekeket. Azok visszafordulnak, s rázendítenek:
„Április bolondja
Felmászott a toronyba…”
Kilencvenkilencedik perc
Gondolkodom: „Micsoda név egy bolondnak az, hogy Costică!”. A következő pillanatban fejemben megfogalmazódik a mondat, mintha ezt valakinek el kellene mesélnem: „Mizil bolondját Costică-nak hívják…”
Századik perc
Tănase felnyög néhányszor. Az asszony rusztikus és érdes hangon szólongatja: „Tănase, te! Tănase! Te, Tănase, te!”
Százegyedik perc
Egy üres fiáker jön erre. (Nem az, amelyik az előbb itt elhaladt.)
Az asszony s a két férfi Tănase-t a fiáker felé vonszolják. Nincs könnyű dolguk. A gyermekek odasereglenek, mintha csak cirkuszi medvét látnának. Costică elhessegeti őket a rúddal.
Hiábavaló erőlködés Tănase-t feltuszkolni a fiákerre.
Százkettedik perc
Tănase a földön, a fiáker kereke mellett. Azok hárman egyre elkeseredettebben próbálják felrángatni.
Százharmadik perc
Végre, nagy erőfeszítések árán felvonszolják, de csak a padlóra. Néhányszor megkísérlik felültetni a székre, aztán otthagyják, keresztbe fekve. Az asszony a lépcsőn állva marad, s lábával támasztja Tănase fejét.
A fiáker elindul.
Száznegyedik perc
Lent, ahol Tănase feküdt, vöröses hányástócsa.
Százötödik perc
A tömeg oszolni kezd. Tănase cimborája egy nagyot csujogat, majd tántorogva elindul, közben énekelni próbál. Minden ruhadarab rongyokban lóg rajta, de zsíros kalapjában van valami fenséges, mintha vadászkalap lenne.
Százhatodik perc
Visszamegyek a tér másik oldalára.
Százhetedik perc
Odaérek a TELEFON feliratú ház mellé. Nagy ablaka van, mint egy kirakat. Közelebb kerülök, hogy lássam, mi van odabent. Benézek, s egy vékony, fekete hajú lányt pillantok meg sötétkék pulóverben. Akkor emeli fel ő is a tekintetét, rám néz. Továbbmegyek a tér jobb oldala felé.
Száznyolcadik perc
Ismét a boltos utcába érek. Ezúttal a Ploieşti irányába vezető utcán haladok tovább.
Tépelődés: „Miért futamodtam meg? Ki kellett volna nyitnom az ajtót és be kellett volna lépnem!”
Lelkiállapot: Olyannyira egyedült volt! Egy mizili lány. Elbeszélgethettem volna vele.
Százkilencedik perc
Ez az! Itt is, mint minden más városban. Egy cukrászda, amely valószínűleg Mizil felkapott vendéglátóhelye. Bonbonos dobozok, sütemények, kint asztalok. Kicsit arrébb felirat: „Itt fagylalt kapható!” Valószínű, hogy a két cukrászda közti versengés izgalmas fejezet Mizil életében.
Száztizedik perc
Biztos, hogy meg kellett volna nyitnom azt az ajtót. Mindenkinek jogában áll belépni a telefonházba. Hülyeség volt elmennem onnan. Visszatérjek? Nem, ahhoz már késő. Látta, ahogy benéztem az ablakon, aztán pedig elmentem. Rögtön be kellett volna térnem, mintha csak sürgős dolgom lenne ott.
Száztizenegyedik perc
A mizili telefonos kisasszony! Ez vált volna igazán hasznomra. Hogy elbeszélgessek vele. Hülye vagyok.
Száztizenkettedik perc
Újabb boltok. Aztán egy újságosbódé.
Száztizenharmadik perc
Bemenjek? Ne menjek be? Unatkozom. Mi újat tudhatnék ott meg?
A belső hang, egyszerre biztatóan és gúnyosan: „Gyerünk, mozgás! Tegyél végre valamit a szakmádért! Tájékozódj!”
Elhatározom, hogy betérek.
Bemegyek.
Száztizennegyedik perc
Egy pulton lapok és krimik. Végignézem mindet.
– X újság van?
– Nem, már nem kapjuk.
– Miért?
– Nem tudom, kevés fogyott belőle, már nem küldik.
Száztizenötödik perc
– Ez a lap jól megy?
– Kettőt adunk el belőle.
– S ebből az újságból?
– Ötöt-hatot.
– Az kevés.
– Na ja, most nincs szenzonja az újságnak.
– Hogy? Ez nem újságszezon?
– Nálunkfelé télen olvasnak többet. Most a szőlősökben vannak az emberek, szüretelnek. Nincs idejük lapokat olvasni.
Száztizenhatodik perc
Gondolat: Éreztem én, hogy a város természetellenesen üres.
Száztizenhetedik perc
– Köszönöm szépen. Szép estét.
– Igazán semmiség. Jó estét.
Száztizennyolcadik perc
Tovább, a Ploieşti irányába tartó úton. Az ég vöröses és hideg. Igazából beesteledett.
Száztizenkilencedik perc
Nagyobb épület, gyanítom, hogy a malom.
Százhuszadik perc
Jobbról megint feltűnik a mező. Midenesetre elég kicsi ez a Mizil. Egyet kerülök, s visszaindulok a főtérre.
Százhuszonegyedik perc
Megkérdezhettem volna például, hogy meddig tartanak nyitva este. Vagy hogy lehet-e Nagyváradra telefonálni. Ó, annyi ürügyet találhattam volna…
Százhuszonkettedik perc
(Negyed hét)
Még majdnem egy óra a vonatig! Menjek már ki az állomásra? Mindenesetre a központ felé tartok.
Százhuszonharmadik perc
A mizili telefonos kisasszony! Olyan valaki, akivel feltétlenül beszélnem kell! S tetejében még csinos is, úgy hiszem.
Százhuszonnegyedik perc
Belépek, s azt mondom: „Jó estét, kisasszony! Kérem, mondja meg, hány óráig lehet Bukaresttel beszélni?” A többit meg meglátjuk…
Százhuszonötödik perc
Már megyek is!
Százhuszonhatodik perc
Befordulok a sarkon. Elmegyek a patika előtt. Odaérek. Kinyitom az ajtót.
Százhuszonhetedik perc
„Jó estét, kisasszony! Kérem, mondja meg, hány óráig lehet Bukaresttel beszélni?”
A kisasszony válasza: „Este tíz óráig.”
Nézem: sokkal kevésbé csinos, mint amennyire az ablakon át tűnt. Pulóvere is kifakult, elnyűtt. Kicsi, nagyon alacsony rangú vidéki hivatalnoknak néz ki.
Százhuszonnyolcadik perc
Csalódottnak érzem magam a lány miatt? Nem vagyok csalódott, de sajnálom őt.
Megkérdem, van-e bukaresti telefonkönyv. Kikeresi a többi közül, s idenyújtja. Egy padkára ülök, a fal mellé.
Százhuszonkilencedik perc
Egyelőre a telefonkönyvet lapozom. Különféle számokat keresek ki, s egy ceruzával feljegyzem őket egy papírfecnire. Barátok számait, amelyeket évek óta kívülről tudok. S mégis, amikor ezen a mizili délutánom rájuk találok, enyhe izgatottságot érzek.
Százharmincadik perc
Tekintetem egy névre szegeződik, amely annyira más, mint a többi. Egy név, néhány számjegy. Izgatottságom fokozódik, aztán szomorúságba csap át. Kinézek az ablakon. Megint fáradtnak érzem magam.
Százharmincegyedik perc
Gondosan összehajtogatom a papírdarabot, amelyre teljesen feleslegesen feljegyeztem a telefonszámokat. A kisasszony hangja: „Halló, tessék, Bodzavásár van a vonalban!”
Százharminckettedik perc
Megtudom, hogy Mizilben tizenhárom telefonszám van. Tíz hivatali és három magán.
– Csak három.
– Igen, három.
Megtudom a három, telefonnal rendelkező mizili lakos nevét is.
Százharmincharmadik perc
A lány egyszerű, rendes, szerény. Egy széken üldögél egy farács mögött, amely fölött mégis látni az arcát.
Százharmincnegyedik perc
Rosszul sminkelt, mint a vidéki lányok általában. Hosszú haja hátrafésülve. A helyiséget, ahol tartózkodunk, belakják az est árnyai. Beszélgetek vele, s közben rájövök, hogy itt jobban pihentetem a lábam, mint a kinti padon.
Százharmincötödik perc
Megtudom, hogy csak két hónapja telefonos kisasszony. Egyébként nem is mizili. Vidékről való. Meglepődés.
– Hogyhogy vidékről?
– Vagyis egy közeli faluból.
– Ja, persze!
Azért jött Mizilbe, mert otthon nem volt munkája. Itt telefonos kisasszony.
Százharminchatodik perc
Végzett valami szakiskolát? Nincs iskolája. Idejött, s a főnök két nap alatt betanította. Nem nehéz. Szükségük volt telefonos kisasszonyra.
– S mennyit adnak havonta?
Válasz: kétezer-háromszáz lejt.
Százharminchetedik perc
Kinyílik a hátsó ajtó, s belép egy öregasszony kezében égő petróleumlámpával. Hát persze! A meghibásodott erőmű, Lungu mérnök, a polgármester.
Százharmincnyolcadik perc
A petróleumlámpa fényénél üldögélünk. Érezni, hogy este van, korán beköszöntött, vidéki este.
A kisasszony a telefonkagylóba kiált: „Halló, Ploieşti, ott Ploieşti?” Belekiabál, ahogy csak a torkán kifér, s ettől félrenyel. Kint sűrű sötétség. Azon nyomban elindulok.
Százharminckilencedik perc
Tudor Arghezi verssorai jutnak eszembe:
„Ősz még sohasem volt ily gyönyörűséges
Immáron halálra szomjazó szívünknek.”[1]
Minden ősszel eszembe jutnak.
Száznegyvenedik perc
Fél óra múlva az állomáson kell lennem. Jó estét kívánok a kisasszonynak, ő a Ploieşti-tel folytatott hangos párbeszédben elfáradt hangján válaszol.
Megint kint, a már annyira ismerős téren. Jobbra indulok, megint elhaladok a patika előtt.
Száznegyvenegyedik perc
Az épületben, amelyen a „Kereskedők Tanácsa” felirat áll, néhány tucat ember megbeszélést folytat. Az ajtó megpattintva. Be akarok lépni, aztán gyorsan leteszek róla.
Száznegyvenkettedik perc
Még van némi időm a vonatig. Előttem a szálló. Mi lenne, ha bemennék, csak hogy lássam, milyen a mizili hotel? Terv: bemegyek, megkérem, mutassanak egy szobát arra az esetre, ha nem végeznék a dolgommal, és itt kellene éjszakáznom Mizilben. Honnan tudnák ők, hogy onnan egyenesen az állomásra megyek?
Száznegyvenharmadik perc
A bejárat egy kocsmába vezet. A söntéshez lépek, ahol egy asszony áll. Amikor kinyitnám a számat, a nevemet hallom. Meglepetés. Megfordulok: hátul, egy asztalnál Lungu mérnök. Kénytelen vagyok letenni szándékomról, hogy megtekintsek egy szobát. Sajnálom.
Száznegyvennegyedik perc
Beszélgetés a mérnökkel.
– Mi lett a villamos erőművel?
– Most tanácskoznak, hogy milyen választ adjanak.
– Ja, a kereskedők tanácsánál.
Igen, a kereskedők tanácsánál.
Száznegyvenötödik perc
A kocsma jó tágas. Sok a sötét sarok, amelyet nem világít be a petróleumlámpa. A mérnök itt várja ki a tanácskozás végét. Előtte egy pohár bor.
– Jó?
– Á, dehogy. Silány.
Száznegyvenhatodik perc
Felállok: Indulnom kell az állomásra. A mérnök: „Viszontlátásra!”
Kint már beesteledett a javából. Gyalog vágok neki az útnak.
Száznegyvenhetedik perc
A boltos utca. Mindegyik petróleumlámpával van kivilágítva. Balra az állomás felé vezető út.
Száznegyvennyolcadik perc
Megyek.
Száznegyvenkilencedik perc
Szatócsbolt. Már el is haladtam előtte, mire eszembe jut, hogy jobb lett volna betérnem és vennem egy szappant, hogy legyen majd Bodzavásáron, a szállodában. Lassítok, tétovázom, vissza szeretnék térni, végül továbbmegyek.
Százötvenedik perc
Találkozás egy kisebb tehéncsordával. Biztos a legelőről jönnek.
Százötvenegyedik perc
A házak és fák között hirtelen megpillantom a holdat. Most kel fel ott hátul, a Bărăgan síkjáról, hallgatagon. Érzékelem a most kezdődő éjszaka susogását, titokzatosságát, öblösségét.
Százötvenkettedik perc
Megyek. Időnként megpillantom a holdat. Mélységes és nyugtalansággal telített örömök.
Százötvenharmadik perc
Újabb vegyesüzlet. Néhány pillanatra megállok, tétovázva. Aztán belépek. „Jó estét”. Meresztgetem a szemem. A polcokon mindenféle áru. Kérek egy „Kulcs” szappant.
Százötvennegyedik perc
Egy bent lévő ember tovább beszélget a boltossal. Hallgatom, s durvasága elámít. A liberálisokat szidja az erőmű kapcsán. A boltos helyesel.
Százötvenötödik perc
Ott maradok a boltban, hallgatom. Az ember hozzám is intézi szavait. Zavartan bólogatok.
Bejön egy asszony s kimérős lisztet kér. A beszélgetés félbeszakad.
Kilépek.
Százötvenhatodik perc
Az utca jobb oldalán hirtelen egy látványos jelenet. Az éj sötétjében egy kovácsműhely. Lángnyelvek szakadnak fel a kemencéből, a fújtatók közül. Átkelek az úton, közelebb megyek.
Százötvenhetedik perc
Bekukkintok a kovácsműhely ajtaján. Nagyon tetszik, amit látok. A kovács az üllőn kalapálja a vasat. Szikrák s a kalapácsütések oly ismert, de rég nem hallott hangja. Egy kovácsműhely az éjszakában, az valami magasztos.
Százötvennyolcadik perc
Megfigyelek mindent, ami a kovácsműhelyben történik. A kovács mellett két inas segédkezik. Egy szekeret javítanak. Rövid, de egymást sűrűn követő lángnyelvek törnek fel a parázsból. Valóban: egy kovácsműhely az éjszakában, az valami magasztos.
Százötvenkilencedik perc
Nem tudok betelni a felcsapó lángok látványával, nehezen veszem rá magam, hogy odébb álljak, bár tartok tőle, hogy lekésem a vonatot. Sajnálkozva válok meg a műhelytől. Szaporán lépkedek. Megpillantom a holdat.
Százhatvanadik perc
A vasúthoz érek. Jobbra térek, a sínek mentén haladok tovább.
Százhatvanegyedik perc
Sietve megyek a mezőn. Az állomást még nem látni. A távolból zakatolást hallok. Csak nehogy a vonat legyen az. Mégis hátrafordulok, hogy lássam még a holdat.
Százhatvankettedik perc
A vasút mellett egy épület. Azt hittem, hogy az állomás. De most látszik, hogy csak a bakterház. Szerencsére a zakatolás megszakadt. Nem a vonat volt. Még van időm.
Százhatvanharmadik perc
Nagy baromság lenne lekésni a vonatot. Jobbnak látom sietni egy kicsit.
Százhatvannegyedik perc
Szaporán lépkedek a vasúti sínek mellett.
Százhatvanötödik perc
Halvány fények sejlenek fel. Végre: az állomás! Jó, hogy itt vagyok.
Százhatvanhatodik perc
Az állomás előtt vagyok. Nem hallik vonatzakatolás. Teljesen ellazulok. A fák alatti tömör sötétségben egy fiáker várakozik. Hallom a lovak csengőjét. Jobbra a mező – belemerül a sötétségbe. A hold alig jött fel, még nem világítja be.
Százhatvanhetedik perc
Teszek néhány lépést a mezőn. Inkább a sötétség sugallatára, megöntözöm a földet. Hogy aztán ne a vonatom kelljen hurcolkodnom. Nagyon kellemes annak tudata, hogy senki nem láthat meg. Mindenfelől sötétség borít be.
Százhatvannyolcadik perc
Egy autó lámpájának fényét követem, amely a távolban szeli át a mezőt. Lehet, hogy az a Ploieşti-Bukarest felé vezető út. A két fénypont felviláglik, aztán eltűnik, aztán megint feltűnik, a két fénycsóva átdöfi az éjszakát, messze utat tör a sötétségben, remeg, akár egy csáp, amely a sötétség falain tapogat végig.
Százhatvankilencedik perc
A háttérben a hold egyre fehérebb. Hátrafodulok. Épp a holdsugárban állok, s bámulom. A lovak nyakában a csengők szünet nélkül csilingelnek. A fémes csengés az éjszaka kis mélységeit szabdalja fel.
Százhetvenedik perc
Belépek az állomás kapuján. Hét óra öt perc. Néhány utas. A kocsisok. Mindnek a kezében ott az ostor. Megyek láttamoztatni a menetlevelemet.
Százhetvenegyedik perc
A peronokat gázlámpák világítják meg. A vasúti síneken túl végtelen mező. Ezüstösen csillog a holdfényben.
Százhetvenkettedik perc
Már hallani a vonat fémes kattogását. Egyre hangosabb. Az utasok a peronra gyűlnek, s Ploieşti irányába fordítják fejüket.
Százhetvenharmadik perc
A mozdony pozdorjává töri az éjszakát, ahogy végítéletszerűen behajt az állomásra. A fékező kocsik fémes jajongása. Fénylő négyszögek, amelyeken át férfiak és nők fejét látni.
Felszállok a legközelebbi kocsira.
Százhetvennegyedik perc
Összegzés:
Öt perc híján három órát töltöttem Mizilben. S mindeközben:
Feladtam egy táviratot.
Ettem egy egylejes lepényt.
Láttam két részeget.
Beszéltem az újságárussal.
Beszéltem a telefonos kisasszonnyal.
Vásároltam egy „Kulcs” szappant.
Százhetvenötödik perc
A vonat elindul. A szemközti ablakhoz lépek, amelyik a mezőre néz. A hold sugarai alatt a Bărăgan a végtelenségbe nyúlik, s a távolban összekuszálódik. Hétfő van, 1938. október 10., Geo Bogzának hívnak, harminc éves vagyok, és életemben először látogattam el Mizilbe. Fantasztikusnak találom az életet és a világot, ami ugye érthetetlen.
U.i.: Bodzavásár felé vágtatva, a vonat akár egy sárkány, úgy szeli át a mezőt, amelyet mesésen bevilágít a hold.
(1940)
Ferencz Judit fordítása
A fordítást az eredetivel egybevetette: Marin Diana Karola
[1] Eredetileg: „Niciodată toamna nu fu mai frumoasă / Sufletului nostru bucuros de moart.” A teljes verset Szemlér Ferenc fordításában lásd: Arghezi, Tudor: Illő igék, Kolozsvár: Dacia, 1980. 30.
