Holdvilág presszó
Feszített tempót diktál a nyár, augusztus vége. Összetevői különböző szorongások, kifulladások, nekilendülések: ez maga a tempójelzés, vonatzakatolás. A vonat a városba visz, fölmegyek a hegyre, kikísérek egy vendéget. Amíg kiérek, minden elszárad. Egy hónapig mind megyek föl a hegyre, az pont elég idő ennek a szárazságnak, és ekkor még nem is tudom, hogy az áprilisban eltett hagyma októberben fog kibújni, mert addig nem is esik. Mindegy most. Nézem a tájat, visszanéz-e az a pár legelői fa, a szederbokor, a juhnyájak régi nyomai a kiszáradt tócsában? Mi rendezte el őket így? Mit alakított a tájon a vasút, az őzek, a csobánkutyák egyszerre rémült és dühös pillantásai, a kipufogógáz szaga a szederbokrokon?
Ezer meg ezer kis beavatkozás, módosulás, változás néz vissza rám a vonatablakból. Minden alkalommal települések sora, ahogy elvonulnak. Sztána, Gălăşeni, Egeres, Egeres-Gyártelep, Daróc, Mákó, Gorbó, Méra, Rădaia, Szucság, Bács. Látom, ki húzott új cserepet a házára, ki festette át a kőoroszlánjait, ki takarította már be a krumplit. Kivágták-e a bokrokat a vasúti töltésen? Hogy bírja a százéves kubikosmunka a természetté váló idő rohamát ezen a távon?
*
Ebből a vonalból falvakat látok, érintkezem velük, majd elhagyom őket. De Egeres mindannyiszor bent ragad. Református temploma a dombtetőn, teljesen egyedül, mint valami szálfa, az ortodox templomot viszont körbeöleli, védi a cinterem. Az egyik uralni akarja a falut, a másik pedig maga a település, abban is egy pontnyi erősűrűsödés, ahova vonalai összefutnak. Mégis, ez az elsuhanó kép semmit sem mond el arról, hogy ott lent ki merre jár, hol vannak a kocsmák, a boltok, hogy a gyártelepi könyvesüzletben – fölötte öles betűkkel: Librărie – műanyag ruhákat árulnak, a világ vagy az ország másik végén fölszerelt gyártósorokról: a ruhák használói és készítői történetét milyen írás fejtheti fel, szálazhatja szét, akár az egykori kiadványokét, amelyeket itt lehetett kapni? És mégis, mindez akkor látszik csak, ha az ember nem a vonatról tekint le és nézi a falut, mint panorámát, hanem kocsival hajt rajta keresztül, érzékelteti jelenlétét, zajt csinál, akadályozza az egeresieket a mozgásban.
Ami a vonatból táj, az autóból rezervátum. És hol, honnan pillantható meg Jegenye széthordott vasútállomása? A reneszánsz Bocskai-kastély, amelynek köveit úgy törik a sűrű akácerdő apró, de annál szívósabb hajtásai, mint a bányászcsákányok? Valószínűleg hasonló szívóssággal védhették az onnan nem túlságosan messze található villanyfejlesztő központot a visszavonuló német csapatoktól azok az antifasiszta bányászok, akiket 1944. október 21-én Maniu gárdistái agyonlőttek. Augusztus van, a napfényben por száll, szigorú évszak.
*
Kolozsvár, ahova megérkezem, a metropolisz. Kicsit, mint a képregények Gotham Cityje, ahol óriáspatkányok sziluettje és a szteroidokra fogott art déco, a divatjából kiment eklektika – neogót, neoreneszánsz, neonoir, neoakármi – érzékelteti, hogy valótlan helyen járunk; Kolozsvár ugyanúgy megfoghatatlan, ám szennyesség- és mocskosságérzete túlságosan valós. Gotham egyszerűbb. Morális fertő és ipari fenséges: a jólfésültek és jólneveltek erkölcsei felől olvassuk a várost, a deklasszált, azaz osztálytalanított – elhasznált, megtört, pszichotikus munkásosztályt. A mi kincses városunk simaságra törekvése más. Itt nem patkányok grasszálnak, maximum 2023 őszének európai poloskainváziója sújtja, megfoghatatlan, akár az emlékezet állandó feltörlései, egy nem is tudni honnan lezúduló nyári olajzápor; aztán a gőzölgő felszáradás, a síkos csapadék nem tűnik el, csak méginkább megtapad, beszivárog.
Kolozsváron minden lázadás iránya belső. A buszokon a bűz, a rágó, a szeméttelepen a gettó, az untold fesztiválon „trágárságáért” megbüntetett énekes: ezek repesztik bele a történelmet a modern fáraók fantáziáiba. A város új gazdagságát egy, találóan Caritasnak nevezett piramisjáték alapozta meg, melyekből bankok, tévéboltok, vasbeton lázálmok, szobrok, templomok nőttek ki. A „második legnagyobb” városok purista dühének fitogtatása ez, amely egy ideje áramvonalas külsőbe bújt és trendivé lett, hogy végül megvezesse haszonélvezőit: Kolozsvár lassú kataklizmaként zajlik, változik, mint dagályra dagály, minden kapcsolódási pontot eltöröl. Mégsem tehetem meg, hogy belevesszek ezen a délutánon, amikor arra a helyre megyek, amely egyszerre fedi el előlem és jelenti számomra az egész várost: a Holdvilág presszóba. Itt összesűrűsödik minden, ami addig az út, a fák, a sínek, vagyis félelmeim voltak. Most ennek a helynek, ennek a térnek a körvonalait veszik magukra.
*
A Holdvilág úgynevezett magyar hely: látogatói magyarok, azon belül értelmiségiek, diákok, művészek. Két emeletnyi lépcső visz föl egy főtéri bérház vagy palota gangjára. Ahogy odaérek, kifulladok, mert mindig párosával veszem a fokokat. A lépcsőház három ablakos, azok előtt összeszedem magam, még mielőtt megjelenek az ajtóban, mert tudom, hogy az egész kocsma végigmér majd. Vállam, hátam begörcsöl, összehúzom magam, és így is maradok a második sörig. A hely maga a hosszúkás gangból és két-három teremből áll, melyeket a covid óta nem nagyon használnak. Inkább a gang a lényeg: az a keskeny, hosszú, asztalokkal megrakott rész, amely egy szélesebb, álldogálósabb térré öblösödik ki a bejárati ajtó és a pultos terem ajtaja között. Kissé homályos itt a füsttől, cigizők vegyülnek a mosdóra várókkal, többen ülnek a wc alatti két sor lépcsőn is, ami kényelmes, de túl sok nadrágszárral nézhet róluk farkasszemet az ember, ha nem a kis törzsasztalt akarja bámulni, ahol rendszerint a tulaj üldögél barátok, ismerősök, vándorok körében.
Míg a partvonalszerűen kiöblösödő részen egy pár könyöklő van, addig a keskeny folyosón kisebb asztalok, négy vagy öt szék fér el körülöttük kényelmesen. A ganggal átellenben levő háztetőn viszont kedvükre sétálgatnak a macskák, ahogy azt az asztaloktól látni is. Nehezebb a dolguk a pultosoknak a székek és a fal között, amikor kihoznak vagy bevisznek valamit; talán ezért is tűnik olyan jól meghatározott választóvonalnak maga a pult, amelyen innen pillantások, köszönések és félrenézések ezer formája kavarog, pulton túl meg tiszta zen, önfeledt pörgés.
Az egyik asztalnál várnak, de én maradok még egy kicsit, hátha sikerül a bejárat előtt elvegyülnöm. Figyelek egy darabig, magamon érzem egy lány tekintetét, aki félig a könyöklőnek támaszkodva kis kortyokat iszik a borából, pohara pereme fölül néz, neglizsé. A képbe alulról beúszik egy nagytestű kutya, a kötéltánc hirtelen ernyed, én dumálni kezdek, a kutya kinyúlik a folyosón; az emberek áthaladnak, keresztüllépnek rajta. A lány figyel, én beszélgetek, figyelek én is, a kutya fekszik.
*
Lassan átlépek én is a kutyán, és az asztalunkhoz érve Dé mellé ülök le. Négy különböző nyelven társalgunk, de egyiknél sem állapodunk meg, kényelmesebbek nekünk a váltások. Trump jön szóba, mert Dé élt Amerikában, ebbe aztán mások is bekapcsolódnak, röhögünk. Egy adott ponton fölveti, hogy akárhány erdélyi magyarral találkozott is a Holdvilágban, egyik sem olvasta Lenintől az Állam és forradalmat, vagy egyáltalán akármi mást se, mintha ez a horizont innen teljesen hiányozna. Elkezdek kifele figyelni, lassan megtelik az asztal. Borbát, Lungu és Zóra diákok. Csodálattal függnek a zenész Nina szavain, bár a mondottakhoz kapcsolódni nem igazán tudnak. Dé egykedvűen figyel, kicsit talán kívülről is. Megvédi őt a saját bábele. Megkérdezem, mit szeret ezekben a társaságokban. „Azt, hogy ugyanazok a beszélgetések játszódnak le újra és újra. Megnyugtat, tudod, mi jön.”
*
Szerelmespár indulna felénk, még az italukra várnak. Moira az, egy kabátos alak kíséretében. Nem is olyan régen még a pultossal kavart, aki most idegesen két sört tesz le barátném és a belekaroló színes kabátos alak elé. Jákót, a pultost a főnök holnap kiteszi, de erről ő még mit sem tud, csapol tovább. Eközben az asztalnál még mindig Ninára szegeződik a figyelem, Moira megérkezik, nemsokára int nekem, hogy kinézne egyet a Főtérre levegőzni. Helyére, Ninával szemben a színész, Frani ül le, aki Ninához hasonlóan, úgyszintén köztiszteletnek örvend. Kiérünk, kérdem, mi baj. Nina és az őt töretlenül hallgató asztaltársaink még mindig „a művészetről” beszélgetnek, „ilyen exkluzivitási aurával”. Nyilvánvaló, hogy Moira például már fél órája be szeretne kapcsolódni a beszélgetésbe, és az a kabátos is, akit a barátjának nevez, már rég föladta, unalmában, némi fölénnyel Jákó tekintetét keresi; teljesen természetes, hogy nem szólhat mindenki hozzá, próbálom ezzel nyugtatgatni Moirát. Dé is például, ő már egy ideje a macskákat bámulja, de nem vesszük észre, mert minden figyelmet ez a beszélgetés ránt magába.
„Utálom ezt a semmit” – mondja Moira. Próbálok visszaemlékezni, én mit csináltam úgy tíz-tizenöt perce; azt hiszem a söröm címkéjét gyúrtam galacsinokká és pöcköltem be az asztal alá szórakozottan. Lehet semmi ez, a figyelemnek ez a körbe-körbe járása, amely mint a vonat, amivel érkeztem, nem áll meg mindenhol és mindenkinél: Nináék szelektáló tekintete, a kíváncsiságnak álcázott unalom, felszínesség. Féléve még Jákó ült köztük, de most Zóra az, akit ezzel kitüntetnek. Fél éve jött fel Kolozsvárra szerencsét próbálni, az egyetem „snassz” volt, aztán a munka is, ezért már csak úgy lakik, mindig valahol, de bejáratos minden menő társaságba, most is épp miről beszél: a nyolcvanas évek kijevi cyberpop szcénája. „Semmi”: de lehet, nekem pont erre a semmire van szükségem, hajszál híján kimaradni az örökös pozícióosztásból, ahonnan még épp látni a sok „könnyed nyomasztást”. Közben a lefojtott szerelmi dráma továbbra is ott lebeg pár centivel a kutya feje fölött. Moirával kilépünk a térből, visszapillant.
*
Moira indítványozására később füvezni megyünk, egy közeli, de nehezen megközelíthető belső udvarra. A teteje maga a csillagos ég, Csillagbár, mondják, ahova néha kiszökünk a Holdvilágból. A bejáratnál kis négerszobor nyújtja felénk a tálcáját, ezt a Holdvilágot látogató és ide beeső művészek alkalmanként felborítják. A helyi fodrászüzleté lehet, mert valakik visszateszik, még jól oda is láncolják, hogy baja ne essék. Ezzel telik el a nyár, a néger rakosgatásával, hosszú Facebook-posztokat írnak róla, körbedicsérik egymást, fel-felhabzanak a kommentek is. Ebből a nyárból lopunk egy pillanatot, feszengünk, guggolunk, kétszer-háromszor idegesen körbeadjuk, majd szétrebben mindenki. Rajtunk kívül csak a magyar miniszterelnökség kocsija parkol az udvaron, de az marad éjszakára.
*
Éjfél, mindenki nagyon izgatott. A kutya nyugton fekszik, most valószínűtlenül hosszabb, mint pár órája, a vihar szeme ő a kocsmai zsongás kellős közepén. Zóráék társasága a kocsma oldaltermében kiállításmegnyitóra készül, széles gesztusokkal mennek végig a menetrenden. Valamiféle otthonról hozott, tipikusan nem a zakuszkaszagú bentlakások Kolozsvárjába illő lazaság terjed szét amerre néznek, nincs miért aggódni, idegeskedni. A lazaság egyedül Jákón nem tud eluralkodni, és ezt is csak közelről veszem észre, mert mintegy mellékesen, fesztelenül mellé sodródok. Valószínűleg most kaphatta azt a bizonyos felmondó sms-t, Kával beszélget, közben végig idegesen tickel, fel-fel rándul a szája jobb sarka, Ká testbeszéde együttérzést sugall: ő egy másik helyen csapol, de már foszlányokat kapok csak el, mert a megnyitó elkezdődik.
Nina és Borbát ülnek a kisasztalnál, pecegtetik a mikrofont, tökéletes a hangbeállítás: a közönség morajába kis gépi zajok vegyülnek, naprendszer soundscape. És nem is kell sokáig várni, már szóródik Nina hangja a teremben, az égitestek vonzástörvényéről beszél, mellettem Jákó pusmog, a pultosjelöltek, akik közt hetekig castingolnak, Ká szerint ez végülis ingyenmunka… a mágia mibenléte, s a szavak hullámzásában felsejlik egy egész planetárium. Főleg egyetem mellett – kiszámíthatatlan. Borbát figyelmeztet, hogy a Szaturnusz pár napon belül együtt áll a Holddal, amit itt a képeken a kameraállások, a szem viszonya az objektívvel tükröz. Az sem utolsó persze, ha az ember természetesen, megnyerően tud mosolyogni, a pultból a jó vájb kisugárzik, ha ebből elég sok van, tuti nem rúgnak ki.
*
Aztán megnyílik az ajtó, és a beharangozáshoz képest nincsenek bolygók vagy csillagok, portrékat látok, üres, opálos, gyöngyházfényű arcokat fekete keretben, szemük bogarában céltalan, tört szomorúság. Az egyik kép különösen lefagyaszt, Franiról készült, jellegzetes fekete anyajegyével az arcán, amelyről a fény majdhogynem természetszerűen siklik át a beállított, hanyag orrvetésre. Aztán tovább nézelődöm, más képeket is, a gyenge villany megsokszorozza rajtuk az árnyékot, de így is rájövök, hogy láttam már mindegyiküket itt, a Holdvilágban.
Hátam mögé egy román srác kerül, a semmiből, miközben a képeket nézem. Kérdezi, hogy összefoglalnám-e neki a megnyitót. Mondom, a legfontosabb dolgokat nem a szavak mondták, mondtam volna, mert belecsavarodtam a saját román mondataimba, mint amikor egy gomolyagot próbálna az ember kibogozni, de csak annál több felé vezetnek a szálak, az viszont látszott, hogy nagyon megörültem ennek a beszélgetésnek, ő pedig ezt nem tudja mire vélni. Zavar van. Ezt azzal oldom, hogy a helyzetből mintegy előre menekülve megszólítom a figyelős lányt. Lába az egyik székre föltéve, könyöke a térdén, kezében a bor, szilárd, kimozdíthatatlan. Minden nap eljön a Holdvilágba a beöltözős melójából, ezt tudtam meg, egész napon át egy kulissza, de este kifordítja maga körül, a könyöklő mögül az egész előteret.
*
Ez már az éjszakai bulikör, mint valami vetítés, a gangról képsoronként látom, ahogy a kocsma ablakain fény világít ki, a pultnál várakozók az ablaküvegen túl, a képkeretben összekacsintanak és mozognak, ki-be mászkálnak a képből, nyílik az ajtó, rágyújtanak, esetleg ellenkező az irány, valamelyik benti asztal; a szemek viszont fixek, apró, szomorú, velőkig hatoló pontok, a kameramozgás szinte átszúrja és föltűzi őket gyűjteményébe, onnan néznek, közben leülök, vissza az asztalunkhoz. Az eddig jellemző általános elégedettségi légkör összeomlik, talán Lungu arcán leglátványosabban, egykedvű laposságra, undorra váltva. Közben körülöttünk épp megtelik a gang, selyemfiúk és picipankák, egyen-alterrel vegyül a mellre tapadós ing, az izzadság és a glitter.
Antropológus kollegám hajol hozzám, látva, hogy csak forgatom a poharat, nem beszélgetek. Nézd azt a két srácot, a szakállasokat, csinosra nyírva, ott állnak, pár méternyire a törzsasztaltól. Milyen fesztelenek egymással. Miközben, ha figyeled, a világoskék ingesnek ott a barátnője is, vele milyen kimért, szinte elhátrál. Nézem, kezeik apró, táguló köröket futnak le, egyikük valamit magyarázhat, egymásba áramlanak a gesztusok, teljes fesztelenséggel, önkéntelenül többször is hozzáér, valahogy szinkronban az egész kocsmai tömeggel.
