Versek március 8-ra

Kovács Gabriella:

miértnembeszélő 

Eleget vártam másra, hol oktalan, hol okkal.
Magamra hagyom magam: tájkép állatokkal.
Nem írok, nem beszélek, csak leszek szeretettel.
Beérem magammal, vagyis egyre kevesebbel.
Se szép, se csúnya, egy közepes valóság
vagyok. Két mell és két kéz még alakítható válsága,
összegről összegre, vásárról vásárra.
Csak kicsit szeressetek, utána elárulhattok,
nincs veszteség, nincs vigasztalás, csak titok van, titok,
majd mennyiségi szív és minőségi gyász
és becsületes semmi, mi ha szólnék, felvigyáz.
De ne vonjátok a gyávákat sose kérdőre.
Négy hónapja nem néztem rá az erdőre.
Már nem tudom, kevesebb vagy több így a világ.
Szerelmes vagyok. Fa vág ki fát.

Mărcuţiu-Rácz Dóra:  

112 

hamarabb hívom fel anyámat
részegen egy taxi hátsó ülésén,
ha a sofőr nem az időjárásról beszél,
hanem arról, hogy hasonlítok a nőjére,
amelyik elhagyta egy fekete csávóért;
ha megfütyülnek az utcán, és
nincs a közelben nonstop,
ahová behúzódhatok.

hamarabb hívom fel anyámat, ha
a rendőrök épp az orrom előtt
viszik el a virágárus néniket a horea útról,
ha a barátaim dílerek lesznek,
biciklivel járunk kocsmázni
sisak nélkül,
Stick n poke tetkót
csináltatunk az arcunkra, és
miattuk egyre ritkábban
utaznék haza hétvégére.

hamarabb hívom fel anyámat, ha
munkát ajánlanak külföldről,
ha a rendőrség szerint megszöktem egy
idegen pasassal, mert itt
nem voltak lehetőségeim,
hogy állítólag mindent megpróbáltak, de
kikapcsoltam a telefonom,
számot cseréltem, és kijelentettem, hogy
soha többé nem akarok hazamenni.

hamarabb hívom fel anyámat, hogy
mondjam meg neki is,
sose lesznek szeretőim,
nem akarok elköltözni innen,
és ha svájcból hazatelefonálnék,
hogy hazudtak a nevemben,
akkor is hamarabb hívnám őt,
és akkor is csak annyit mondanék:
minden rendben, ne haragudjatok rám,
nemsokára otthon leszek,
várjatok türelemmel, és
ne hívjatok vissza ezen a számon. 

Dara Yen Elerath:

Amiért nem tudtam elhagyni a bántalmazómat

Mert évekig szomorú voltam és ő ragyogott, mint egy sötét angyal.

Mert Carl Jungot olvastam, aki szerint a sötét angyalok fényt hordoznak, és hordozzák az eget.

Mert az ég hideg, ezért a hidegségét, a közömbösségét, a szeretet tüneteként fogadtam.

Megfelelni vágytam, de nem tudtam neki. Acél tüskékkel rúgott ló voltam. Futásra kényszerítettek, és jól esett a futás.

Mert a szája egy rothadt szilva volt, ha megcsókoltam, folyadék csorgott le torkomon,
keserű, mint a méreg, táplálva bennem valamit, ami arra vágyott, hogy marják.

Mert éjjelente acél színű csüngőlepkékkel álmodtam  – a csüngőlepkék cianidot nyelnek, hogy megmérgezzék a ragadozókat, és magukhoz vonzzák a párjuk. Azt hittem, cianid lepke vagyok. Azt hittem, a méreg az elemem, hogy része a véremnek.

Mert amíg vele voltam, megszűntem félni a saját halálomtól. Ahogy a tömegektől, pókoktól,
az idegen szemektől. Egyedül tőle féltem.

Mert minden reggel szorongva ébredtem: ma vajon fog-e bántani? Felhív-e részegen, hogy  ismét elmondja, te hülye, te csúnya, te szerencsétlen?  Ő újság volt, borzalmas híreivel és függővé tett az olvasása.

Mert amikor körém tekerte súlyos karjait, elöntött a béke. Mert azokban a pillanatokban majdnem el tudtam hinni, hogy szeret, még amikor a telefonjáért is nyúlt, hogy a nőkkel beszéljen, akikkel épp csalt.

Mert egyszer egy nő voltam, akivel csalt. Hazudott a feleségének, és a felesége elhagyta.
Vajon én megérdemeltem-e a bántalmazást, amelyet aztán kapni kezdtem?

Mert amikor egy barátnőmnek magyaráztam a kapcsolatunkat, ő egy utazáshoz hasonlította azt.

Mert az utazás izgalom, mert még akkor is ha rettegsz, felélénkülsz, így amikor éreztem, hogy a fejemet a kocsiablaknak üti, és dudorok nőnek a koponyámon, nem tudtam
erőt venni magamon, hogy kiszálljak. Az ülésbe kapaszkodtam, az ajtó fogantyújába.

Mert az acélszínű csüngőlepkék a cianidot egyszerre fogyasztják és termelik, ez a csüngés, az hogy ő kell, volt a mérgem.

Mert amikor megalázott, a karjaimba üvegszilánkokat véstem, hogy kivérezzem a mérget.

Mert vérem eláztatta a havat a háza előtt, rózsaszínre pecsételve, mint egy szerelmeslevelet.

Mert a sürgősségi egy órára volt kocsival, és ő túl részeg volt ahhoz, hogy vezessen.

Mert épp esésben voltam, és már hét éve estem.

Mert hét év hosszú zuhanás.

Mert attól féltem, ha padlót fogok, végül összetöröm magam.

Mert elkápráztatott fenyegető szépsége, és elkápráztatottságomban voltam őz, ami egy épp szembejövő kocsi fényszórójába bámul.

Mert a verőfény könnyen tűnhet mennyországnak.

Visky Bence fordítása.

Kustos Júlia:  

Ofélia, felelek 

a     [A bűn tudva tudatlan paktumát az ismeri,
                 aki el tudná még mondani annak az évnek
                 a májusát, nyarának melegét. 
A tömegben a szemét, a sötétben a szagát.] 

b     [Az utcákon, hogy merre ment, és honnan
        követték.] 

c     [A közeg beszédét, a beszédben
        a rosszallást.] 

d                   [A tenyereket] 

e                                [(És persze a sorok közti
                                  fenyegetést,
                                  a sorok közti elárvulást:] 

f      [félelmet, mert zárójel
        egyedül nem állhat.)] 

g     [A dohnak a szagát mint tömjént ajándékul
        megkapod.] 

Mărcuţiu-Rácz Dóra:  

nem megoldás 

amikor a moldvai szobatársam
arról mesél, hogy tegnap éjjel
megvert valakit, elsőre
nem akarok semmire sem gondolni,
másodjára mégis arra gondolok,
hogy ez megőrült. 

miközben azt részletezi, hogyan törte el
a férfi állkapcsát, elsőre nem akarok
ítélkezni, másodjára mégis az jut
eszembe, hogy én sosem mernék
hozzáérni egy idegenhez.
tipikus,
egy férfi letaperolta tánc közben,
de megbasználak, cica, de
megbaszta, ahogy a földre terült. 

a szobatársam még mindig mesél,
hogy miket kiabált neki, amikor
magassarkúban rugdosta az arcát,
hogy elege van abból, hogy még
mindig csak ennyinek nézik, meg itt is,
a telibe baszott kultúrkolozsváron.
a biztonsági őr röhögött, meséli
a szobatársam, aztán finoman
kikísérte őt a szórakozóhelyről,
óvatosan,
nehogy rosszul érjen hozzá. 

elsőre nem, de másodiára
arra gondolok, milyen jól
jönne, ha letörhetném
az idegen kezeket. 

félek a moldvai szobatársamtól,
mi lesz, ha véletlenül
hajnalban felébresztem,
ha éjszaka horkolni fogok,
vagy véletlenül elpakolnám a töltőjét,
de ő legyint, hogy ez nem igy működik. 

nevetünk mindketten, vicces.
a szobatársam jéggel borogatja a kezét,
a rohadék biztos belátott a combja közé,
miközben rugdosta, mondja. 

amikor megkérem, hogy
tanítson meg mindenre, amit tud,
legyint, és csak annyit mond,
hogy az agresszió nem megoldás.
vicces, elnevetjük ezt is,
miközben új szoknyát húz magára,
elsőre nem akarok semmire sem gondolni,
másodjára mégiscsak arra gondolok,
hogy az sem segít, ha elmeséli,
aznap mit viselt. 

Kovács Gabriella: 

actus tragicus 

Mióta nem félek a férfiaktól
nő se vagyok. Kikeményedtek látomásaim
külön formát kapott minden szívverés
és külön szívet minden pozitúra.
Ebben a gazdag szívtelenségben
 – egyre halkabb zenétől betörő ablakok  –
állandó kilátásom van a szeretetre.
Tudniillik, a maximum érzéketlenség is eksztázis
tartalmas, sűrű és istenre fogékony hidegség
nem ördögi, nem rossz. Vállalt kiűzettetés
mint mezők vállalják saját felgyújtásukat forró nyarakon.
Mert én nemérteni jöttem és nem is látni át
ég és föld többszörös frusztrációját
csak lankadni a szépet, lassítani magamat
ezt a gyomorból keresztényt, csapvízben halakat.
És lefejeztetni magam minden királynak,
a nyilvános vagdalkozás lepkéi szállnak
ágyról ágyra minden egyes este.
Könnyű az Istennek. Nincs esélye a testre. 

Kustos Júlia:  

Virágot a virágnak! 

 Bocsánat, de nem szeretnénk megköszönni a helyet az asztalnál, 
amit magunk is ácsoltunk, ha még rémlik, kedves Áron / Péter
Márton / Ernő / István / Bálint / Lajos / Gergely / Péter / Péter 
/ Péter! Talán, ha legközelebb nem veszi ki kezünkből a kalapácsot, 
nem kell visszaadnia (virágot a virágnak!) egy szép gesztus kíséretében.  

Mi most elhajózunk. Ez nem koporsó, még ha annak is tűnik. 
Attól, hogy fedett, még úszhat a vízen. Számításunk megtalálni, 
könyörgöm, ne segítsen. És igazán ne féljen, nem jövünk vissza. 
A szakácskönyvet idővel biztos megleli. És a komódban a fiókot 
a kupac csekkel. Macskatáp a mosogató alatt. Kukanap szerdánként, 
értekezletre öltönyben, az anyja névnapja október tizenhét, és most 
már igazán mennünk kell. A többihez sok szerencsét uraim. 
Tudják: nincs több elnéző tekintet.  

Kustos Júlia fenti versei a Hullámtörő című, Mărcuţiu-Rácz Dóra versei pedig a már minden nő hazament (2020) című köteteikben olvashatóak. Dara Yen Elerath verse eredeti nyelven elérhető a Poetry Foundation oldalán.