Diákigazolvány

I.

Nem egyszerűen a várakozással volt baj, hanem azzal, hogy mi mindent képzeltem el közben.

Egy hideg augusztusi reggelen indultam hajnali fél ötkor a kolozsvári vasútállomásra. Magát a hajnalt csak a magasabb emeletek ablakainak visszatükröződésében láttam, amelyek átkukucskáltak a felhők és a hegyek szürke függönye fölött, hogy rálessenek, milyen élet folyik ott, ahol már-már hitszegően fényt gyújtanak. Az eső dióhéj-ropogása megtisztította a levegőt, a frissen mosott vas és beton szagától libabőrözött a hátam. A cseppek hullásával új színbe láttam a még bóbiskoló negyedet, az ablakokra hegesztett ketrec-kamrákkal, parkolókat foglaló óriási kődarabokkal, a hintákat leszámítva rendben tartott játszóterek, a szoci negyedben éppencsak felhúzott ultramodern, de már szétgraffitizett többemeletes parkolóház, és az ablakon át délelőttönként az ott parkoló autókat kémlelő idős úriember hiányával együtt. Amikor a hőmérséklet csökken az ember egyébként is élesebben érzékeli a környezetét. Az esőcseppekben hallottam magát a várost, valóban, még egyszer utoljára, a városhoz tartoztam. Mikor az eső minden port és szemetet elmosott, mikor üresen kongtak az utcák a hajnali derengésben, mintha a város házai, fái és útjai csupán egy múzeumi kiállítás közömbös tárgyai lennének, akkor éreztem, hogy mindez, ami körülvesz, nagyon is emberi. De persze nem tudhattam, ki beszélt hozzám akkor.

Szerencsémre elkaptam az első arra induló villamost a Buciumból. A vonatállomáson a korareggeli órákban nagy volt a kavarodás, az emberek mindkét peront figyelték, a digitális kijelzőjű és analóg menetrendek közötti ingadozásuk a türelmetlenség és a tanácstalanság csárdása, kettőt jobbra kettőt balra. Végül a kalauztól megtudtuk, hogy a Budapestre tartó mozdonyt utolsó pillanatban átirányították az ötösről a négyes vágányra. Sokan várakoztak, leginkább magyarok és románok, volt ki nyárias ruhában, volt aki már érezte az őszt, bár ki tudja – szerintem a nyáriaskodók rosszul saccolták meg az időjárást.

Indulás előtt tizenöt perccel megszólított angolul egy fiatal srác. Beszédében reflektált természetesség hallatszott, egyfajta csipkelődő lazaság. Elmondta, hogy ő ukrán, tegnap érkezett Moldovából, és nem érti mi történik, nem érti a nyelvet, s legyek olyan jófej, hogy segítsek neki. Fekete rövidujjú póló, farmernadrág és fekete Doc Martens volt rajta. Összes poggyásza egy mekis tasak, a tenyerében összegyűrt vonatjegy és egy útlevél. Haja fekete és drótszerű, rendben tartott, de egyik füléből mintha kitépték volna a fülbevalót. Nemigen szoktam megnézni senkit sem ennyire, de az ukrán szóra felkaptam a fejem.

– S melyik városból jössz?

– Odessza.

– Ah, a város délen, igen-igen, indeed, ismerem. Moldovai ismerőseim mondták, hogy szeretnek ott vakációzni.

– Hát biztos nem mostanság.

– Valóban.

Hallgattunk.

– És akkor te román vagy? – kérdezte.

– Nem, nem, magyar vagyok.

– Ja, hát róluk csak annyit tudok, hogy Pushkas és Orban.

Azért mindketten elmosolyodtunk.

Különböző vagonokra szálltunk fel, később láttam, hogy a folyosón állva alszik. Ismét pár óra elteltével elárulta, hogy Romániában nem érvényes a helyjegye, csak Magyarországon, valamiért az ukrán útlevéllel gondok voltak, nem tudták visszavezetni zökkenőmentesen megfelelő aktákra, illetve úgy gyanította, hogy valamit el is rontottak (nem pontosította, hogy szándékosan-e vagy sem), s igazából örült, hogy egyáltalán megkapta a jegyet. Törte az angolt, de nagyjából olyasmiket mondott ezután, hogy értsem meg sokan jöttek, it’s like a mass, és valahogy ezt a masszát áttekinthető számokká kellett gyúrni – ezt tanulták szociológiából alapképzésen, most ment volna mesterire. Szeretett beszélni és szerette, hogy tud dolgokat, de nem ragadtatta el magát a beszédben, bár igaz, ő maga mondta, hogy annál figyelmesebb, mintsem elbízza magát. Szavai mögött modorosságot sejtettem. És aztán mesélte, hogy egy örökkévalóság volt a határátkelés is, az elhelyezésük is, minden tovább és tovább húzódott, mindig találtak valami mást, amire rá tudtak mutatni, hogy „hát ez hol van?” Vagy ami még rosszabb – folytatta – hogy amikor odaadod a dokumentumokat a hatóságoknak, s erre ők visszaküldik neked és még meg is kérdeznek, hogy „ezekkel mit kezdjünk?”

– Most már azt sem tudod, hogy pontosan mitől félj – próbálta lekerekíteni nekem még reggel fél hétkor. – Most teljesen egyedül vagy. There’s no state.

II.

Idén felvételiztem az ELTE mesterképzésére, ami azt jelentette, hogy az utóbbi néhány Kolozsváron töltött év végeztével más országba, más társadalomba kerülök, ami jóllehet beszéli a nyelvemet és osztozik velem bizonyos attitűdökben, mégis: az emberek finom tekintetével és beszédükben hallható, de alig fellelhető hangsúlyozásával érzékelteti velem, hogy én itt bizony magyar kisebbségi vagyok egy magyar többségben, egy félidegen. A macskakövek sem úgy tapadnak a talpamhoz. Egyik este kisebb félreértést okozok, mikor Budapesten egy köszönéskor azt mondom valakinek, hogy „örvendek” a „helyesebb”, a bevettebb „örülök” helyett. Meglepődök, mikor közlik velem, hogy „errefelé ezt nem mondják”. A másik is szintén meglepődik: azt feltételezi, hogy román anyanyelvű vagyok. Meg ugyan kinek másnak lenne olyan magyar neve, ami csak két keresztnévből áll? Közértbe megy le tejért János és Tamás?

*

A helyváltoztatás két dolgot von maga után: magát a költözést, illetve az ehhez kapcsolódó rengeteg papírmunkát. Az utóbbi egy űrlappal kezdődött valamikor februárban, ezek után a szokásos motivációs levél (azaz amikor fanfictiont írsz az egyetemről az egyetemnek) és egy választott tanulmány elküldésével kellett folytatnom; a külföldieknek kreditelismerési eljárást kellett volna indítaniuk, el is kezdtük a szükséges dokumentumok összegyűjtését, de mivel – mint később kiderült – én nem voltam úgynevezett „külföldi”, ezért gyorsan végeztek az egésszel. Hiába minden jószándék és idősporlás, mégis szemérmetlennek éreztem ezt a döntést. Mert volt egyfajta aránytalanság egyrészt a biztosság alapja, vagyis a titkárság ítélete, másrészt ennek a döntésnek a zökkenőmentes meghozatala között, attól a perctől kezdve, hogy megkaptam a válasz e-mailt. Az a tény, hogy a levél délután négy óra negyvenkettőkor érkezett, és nem negyvenkor vagy negyvenötkor, az a tény, hogy akár más is állhatott volna benne, az a tény, hogy olyan emberek hozták meg a döntést, akik néha inget váltanak, nyaralni mennek, esetleg színházba, s hogy egy olyan bizonytalan fogalom nevében hozhatták, mint a „magyar”, mindez az én szememben,nagyon meggyengítette ezt az ítéletet. „Nem vagyok külföldi”. Pedig de. Nem vagyok belföldi sem, és az államhatároknak ehhez semmi köze. Mi más lenne egy határ, mint pár bódé meg duty free bolt? Tagadhatatlan a minket övező és lényegünket képező bizonytalanság.

Körülbelül száz-százötven diák, a Bölcsészettudományi Kar A épülete előtt gyűlnek, emberfürtökké tömörülnek. Sorszámot kapunk, az enyém 130-as, egy kijelölt székhez irányítanak bennünket, kapunk külön fehér mappát is, ahova a táblán feltüntetett iratokat össze kell gyűjteni, majd várni a sorunkra. Frászom van a gyülekezésektől, remélem hamar meg fogom úszni, mert „határontúli” vagyok. Az első sorban kapok helyet, de azt átengedem egy látássérült lánynak, az előadóterem felső részében úgy is vannak helyek.

Madártávlat.

Minden rendezett és kimért, minden sorban ugyanannyi felvételiző ül, akiket rendszeresen tízpercenként egy másik terembe irányítanak véglegesíteni a beiratkozásukat, ismertetni velük a további információkat. Hamarosan én következek, és újból összeszorul a torkom.

Az ukrán srácra gondolok, akivel a kolozsvári állomáson találkoztam. Már nem tudom hol van és mit csinál.

Mi történik, ha sem én, sem a másik sem tud mit kezdeni valami irattal, amiről tudnia vagy tudnunk kellene? Például: egy alsóbb sorban helyet kapó erdélyi honfitársam túl későn veszi észre, hogy a magyarországi buletinje múlt héten lejárt, és a tájékoztatóban nem szerepelt, hogy útlevelet is kellene hozni. Nem is hozott. Emiatt fél óra leforgása alatt új lakcímkártyát kéne kiállítson a legközelebbi kormányablaknál, de mivel az útlevél ott is elengedhetetlen, ezért a romániai követségen kéne a román személyigazolvány alapján bizonyos iratokat kitölteni, lefénymásolni, lefordíttatni, a fordítást hitelesíteni, és utána újból elmenni a kormányablakhoz. Csakhogy ő kollégiumban lakik, tehát fel kell venni a kapcsolatot a Corvinusszal, kérni tőlük papírokat, ami alapján kérvényezni lehet lakcímkártyát ideiglenes tartózkodási engedéllyel. S még nem is említettem, hogy egyébként nem a lakcímkártyája járt le. Mégiscsak szolidaritást vállaló honfitárs vagyok, s ezért látszólag odafigyelek, de igazából mégis próbálom elterelni a figyelmem. Akhilleusz és a teknős történetére gondolok. Bemondják a nevem.

*

Akhilleusz tízszer gyorsabban fut, mint egy teknősbéka, ezért tíz méter előnyt ad neki. Míg Akhilleusz lefutja ezt a tíz métert, egyet halad a teknőc; míg lefutja Akhilleusz ezt a métert, egy decimétert halad előre a teknős és í. t. egészen a végtelenségig, anélkül, hogy a Fürgelábú Akhilleusz valaha elérné a teknősbékát. Közben áthallom a tanulmányi osztályon levő srác gondolatait: „elintézendő”, „leadandó”, „beadandó”, „adandó”, „kerülendő”, „követendő, „elolvasandó”, „beírandó”, „elvégzendő”, „kezelendő”, „leendő”, „esendő”, „eredendő”, „földerengő”, „ligeterdő”, „születendő”, „ondó”, „kombó”, „Bandó”, s így folytatandó. Az aleatorikus láncszemek útvesztőjében mindenki volt már, lesz még, bizonyos szempontból soha ki nem fog jutni. Megérkezek a váróterembe.

Rájövök, hogy nyaram felét különféle irodákban ücsörgés és telefonos átkapcsolások közötti társalgózene auditív nem-létében való várakozás tette ki. Arra gondolok, hogy a fenti ellentmondás csak akkor lehetséges, ha közben Akhilleusz is a végtelenségig zsugorodik. Csak zsugorodtam?

Ez a hely túlságosan is ismerős. Teljesen olyan mint a többi váróterem – széttapodott csempék, a terem közepén téglalap alakú világosbarnára lakkozott nagyasztal, rajta néhány újság vagy nyomtatvány, körülötte szétült fekete székek, a falakat pedig az asztal színéhez passzoló, összekarcolt deszkák fedik. Várakozó társaimmal együtt betartjuk a kötelező távolságot, mindenki felveszi a korábbról megtanult ülőpozíciókat, elhelyezkedéseket, és valami épp ideillő elfoglaltságokat folytat. Megtöltjük várótermiséggel a várótermet. A tér beissza az embert, de vissza is szivárog az ott ülőkbe, hogy így a tanulmányi osztály munkatársa felismerje: ők azok, akik várnak. Itt tudomásul veszik létezésem, mint szomorú tényt, s miután jól felbosszantották magukat velem, ügyet se vetnek rám.

Már nincsenek előttem sokan.

III.

A diákokra a tanulmányi osztály egyik munkatársa várt. Az íróasztalánál ült és izzadt. Tengerész-mintás pólója volt. Az összes víz igazgatása végtelen munkát adott neki, látszott, tapasztalt hajós, mindenki körülötte sürgött-forgott. Odaböki kollégájának, hogy „a ma is szar nap lesz”. Nagyon komolyan vette a munkáját, minden adatot és számítást, minden regisztrációt maga nézett át, így az asszisztensei vagy munkatársai nem sok hasznára voltak. De egy percig sem élvezte. Csak azért csinálta, mert ezt bízták rá. Minden félreértés, értetlenkedés, vagy dadogás nagyon könnyen feldühítette. A könnyen feldühödő természetéből arra következtetek, hogy már többször is beadta a kérvényt egy lelkileg tűrhetőbb munkáért, de az asztalán heverő felbontott dékáni borítékok arra utaltak, hogy valahányszor valami mást ajánlottak neki, mindig kiderült, hogy semmi sem felel meg neki annyira, mint a jelenlegi pozíciója. És egyébként is, ilyen embernek elég nehéz bármi mást találni. Éppenséggel lehetetlen őt egy bizonyos tengerre beosztani; eltekintve attól, hogy a számokkal való munka még így sem lenne kevesebb, sem jelentéktelenebb, Poszeidón mindenesetre csak vezető beosztást tölthet be. És ha a vízen kívüli munkát ajánlottak neki, ő épp attól lett tengeribeteg. Ami a legjobban irritálja – és talán ez volt a fő oka a munkájával való elégedetlenségének –, az a róla kialakult kép volt: hogyan lovagol állandóan a szigonyával a dagályok között, hogyan fér hozzá felfoghatatlan mennyiségű irathoz, a könyvtárhoz, amely egyes szerzők szerint, maga az univerzum képmása. Ehhez képest egész idő alatt ott ült a világóceán mélyén, és megszakítás nélkül számolt, csak néha-néha törte meg a monotóniát egy-egy kirándulás Jupiterhez vagy a közeli antikváriumhoz, amelyről ráadásul általában dühösen tért vissza. Így alig látta a tengert, a világegyetemet – csak futólag.

Minden dolgok végét várja: akkor valószínűleg megadatik majd egy nyugodt pillanat, amelyben, közvetlenül a vég előtt, miután ellenőrizte az utolsó Excel-táblázatokat is, tehet egy kis sétát.

IV.

Az utóbbi időben a legtöbbször a „mikor jössz vissza és meddig maradsz Kolozsváron?” kérdést hallottam. Való igaz, úgy számoltam 3000 kilométert utaztam ezen a nyáron (ha beleszámolom a napi lépéseket), úgy, hogy Chișinăunál vagy Budapestnél tovább nem mentem. Állandóan úton voltam. Legutóbb május végén cseréltem lepedőt, a hűtőm régóta üres, pedig még ott lakok. De ez így volt rendjén, már csak a jövő érdekelt. Mindig a jövőre tekintettem, de semmiképp sem a jövőbe. Az túlságon nyugtalanító lett volna, és ennyire azért nem vagyok sem elbizakodott, sem naiv.

Talán nem is vártam semmi konkrétra, hanem csak átéltem a folyamatos átmeneti állapotot. A régi viszonyaim fellazulása nem pontszerű. Olyasmi, ami nem várat magára, de nem is történt még meg. Tényleg inkább átéljük az ilyet. Nincs az eseménynek meghatározott pillanata, az eddig ismert világ nem egy robbanással dől össze, hanem szerteágazik, kibomlik, fokozatosan szétesik. Senki nem tudja mi okozta az esemény bekövetkeztét; az oka a távoli múltban van, lemaradva a jelentől, sőt, egy demiurgosz szeszélyének tűnhetne: talán csoda, esetleg rosszindulatú ítélet vagy áldás. Akárhogy is, ezen már semmiféle bűnbánat vagy hálaadás nem enyhíthet.

Vannak emberek, akik felé egyfajta homlokzatot, egy arcot mutatok, akiknek a társaságában például egész egyszerűen felkiálthatok, akiknek a társaságában mondhatok bizonyos szavakat és kifejezéseket, amelyeket máshol nem tenném. Néha úgy esik, hogy azonosulni tudok a nyelvemmel. Hisz amikor ezeket a szavakat először kimondtam a hétvégi házakban, a kocsmákban, a fesztiválokon, és a teraszokon, ezeknek a szavaknak története lett, amelynek sodrásában lehettem valaki magam és mások számára. A leitmotifok, catchprase-ek halmaza továbbra is megmarad. Emlékezni fogok rájuk, társas szubsztanciámnak az anyagi részei. De már sosem fogom használni őket. Mindenesetre mostmár tudom, hogy nem csak pszichém, hanem biográfiám is van.

Most azt tapasztalom, hogy ez az egész olyan mint a saját kontextusomból való lassú kiragadás, ami sohasem tud befejeződni, és ez teszi egyszerre izgalmassá és vészjóslóvá. Egyszerre voltam ott a Keletinél, Zsobokon, Kolozsváron és Csíkszeredában, egyszerre voltam augusztus huszonharmadikán és szeptember másodikán. A hajszárítóm Szeredában volt, a fésűm pedig nálam, a müzlim Kolozsváron, a zsírszegény hatóságiáras tejem meg Budapesten. Lakótársaim holmijai dobozokban vannak, mondhatni egyszerre két, vagy akár több helyen.

A költözéssel elkerülhetetlenül megtört az életemben valami. Törés, hogy már nem a Mănășturban ébredek, hogy nem ugyanazok a sárgás fények kígyóznak szobámba a felhők fölött és az redőn át, hogy nem a terasz alatti virágoskert és a szobát előttem bérbe vevő humánok és nonhumánok életének illatát szippantja be vakolat a szobámban. Talán nem is igazán szag az utóbbi, hanem a falak transzszubsztanciációja. Törés, hogy nem ugyanazok az arcok köszöntenek mindennap, hogy a buszbérlet negyvenkét lej egy hónapra, s nem huszonöt lej háromra. Törés, hogy a szebb az a város mint ez, és törés, hogy még nincs rutinom. És mégis, amit a használat és a rutin különös mindennapossága miatt magától értedőnek vettem, most a mindennaposság különösségével kanyarodik vissza hozzám.

Minden egyetemista flaneur, csak nem tud róla.

Erősnek, külsőnek, és szilárdnak érezzük a mindenkori világunkat: földrajzilag láthatónak, térben mérhetőnek. Azonban valamiért mégis ott vannak a repedések, a butaságok, a furcsaságok, az ésszerűtlenségek. Talán azért, hogy tudjuk: egy picit hamis.