Wasserhasa

Tegnap este néhány percig rózsaszínű volt az ég. Ez nagyon ritka, egy évben talán két-háromszor ilyen, és ha valaki egyáltalán, akkor talán Johann ezt tudja pontosan, minden este napnyugtakor ott ül a dombon, szemben a nappal. Ez télen délután, nyáron késő este, az év minden napján egy kicsit más pont az óra körén, de itt azt csinálnak a gyerekek, amit akarnak, és amikor akarják, és akkor sem történik semmi, ha valaki kihagyja bármelyik étkezést, reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát, vacsorát. Johann, ha nagyobb lesz, és már el mer indulni egyedül, mert ismeri annyira a térképet, hogy ne tévedjen el, akkor néhányszor lemegy majd a tengerpartra, ami két kilométerre van innen, mert kíváncsi a napfelkelte színeire is. Talán igazságtalannak tartotta, hogy az ég legtöbbször kék, mint most is, ahogy itt fekszik a fűben, és a felhőket bámulja, azt játssza, hogy mire hasonlítanak, de ritkán bordó vagy vörös, még ritkábban lila, és még annál is ritkábban rózsaszínű. Keserűt érzett a szájában, mert már a harmadik fűszálat rágcsálta szét, az orrában kakaó és fahéj, sült kalács, tehénszar és a vágott fű szaga kevergett, ebből az illatmasszából pedig édes ízű nyál lett Johann szájában, aki fel is tápászkodott, hogy bemenjen uzsonnázni.

A konyhában egy hosszú, durván ácsolt faasztalra terítettek, középre, nagy tálakban szolgálták fel az ételt, a gyerekeknek maguknak kellett mindenből tenniük az odakészített tányérokba és csészékbe. Az edényeken ott volt a nyuszi képe, elég sok helyen ott volt a nyuszi képe, és ez idegesítette Johannt, de még jobban Alant, mert Johann legalább aranyosnak, de Alan ijesztőnek találta ezt a – ha nem is mindenhonnan, de elég sok helyről idevigyorgó – nyuszit. Johannt már kicsi gyermek korától ijesztették, hogy ne menjen hátra a nagyárokhoz, mert jön a Wasserhasa, ne ólálkodjon a kút körül, mert jön a Wasserhasa, a kenderáztatónál vigyázzon, mert lehúzza a Wasserhasa. Végül egy aprócska lápban találkozott a Wasserhasával, ami még megmaradt a lecsapolás után, az egyik kis ottfelejtett vagy visszafoglalt mocsárfoltban egy legelő mélyebb részén, békákkal, gémekkel, fekete gólyákkal tele. És csak akkor jött rá, hogy egy nyusziról van szó. Alan még inkább meglepődött, mikor a jéghideg, vaksötét, sós víz mélyén meglátta, mert ő soha életében nem hallott róla.

Johann erősre főzve, fahéjjal, vajas-mézes kaláccsal szerette a kakaót, Alan tejszínhabbal, édesen és egy darabka fekete csokoládéval. Johann beszélt többet az uzsonna alatt, hogy az apukájával a legjobb, télen, mikor hóban, az erdőbe mentek fát gyűjteni, csak ők ketten, az apukája megmutatta neki az ilyenkor könnyebben meglátható állatokat, a nevüket is elsorolta, délben tüzet raktak, teát is forraltak, neki már volt saját zsebkése, estére megjött a szekér, felrakodtak, már sötét volt, mikor elindultak hazafelé, néha látszottak a csillagok is, egyszer, egyetlenegyszer lovas szán jött utánuk, és talán ugyanakkor, bár nem biztos, de Johann szerette azt gondolni, hogy ugyanakkor, az apukája elmondta a csillagok nevét is.

A két fiú nem ugyanabban a házban lakott. Néha egyikük, néha másikuk szobájában töltötték az estét, mióta Alan megjött, és végre Johannak is lett legjobb barátja. Kicsi szobácskák voltak, benne ágy, asztal, polc a játékoknak. Alan még csak most kezdte lekapargatni a nyuszi képét mindenhonnan, ahonnan nem lehetett, oda színes papírokat ragasztott, ügyelve rá, hogy ne legyen két egyforma. Johann szobája telis-teli volt a saját rajzaival, meg képekkel, amiket Greg nyomtatott ki, néha megkéri rá, mikor a könyvtárban, ahol filmeket is vetítenek minden nap, lát vagy olvas valami valami jót, és szeretné kiragasztani. Greg az interneten keres neki képeket, ki is nyomtatja, ha megkérik. Egy házban hat szoba van, az emeleten, lent nagy nappali meg konyha, két fürdőszoba, udvar, kert, de nincs két egyforma ház, más színek, más bútorok, más növények mindegyikben. A gyerekek a saját szobájukban aludtak. Bármelyik házba bemehetett bárki, de a szobákba csak az mehetett be, akit az ott lakó beengedett. Alan egy háborúról mesélt aznap este lefekvés előtt. Hogy az elején nagyon fél az ember, aztán megszokja a szirénákat, mint az iskolacsengőt. Itt szerencsére nem volt csengő az iskolában. Hogy a halottaktól azért fél még egy kicsit, bár már elég sokat látott. Ezen Johann nagyon csodálkozott. Hogy reméli, az unokatestvérei még nem haltak meg. Alannak nem volt testvére, de nagyon szerette az unokatestvéreit. Itt senkinek nem volt testvére, Johannak sem, esetleg ikertestvére, de az ikrek mindig együtt jöttek, szóval olyan nem volt, akinek úgy lett volna testvére, hogy az ne lenne itt, és ne az ikerpárja lenne.

Szymonhoz jártak iskolába, Alan az elején nem, de aztán Johann meggyőzte, hogy Szymon, bár nem olyan vicces, mint Joanna, de van egy csomó kutyája, cicája, tengeri malaca meg pókja. Johann nem járt be mindennap, jobban szeretett bóklászni az erdőben, de túl messze még nem merészkedett egyedül. Vagy bement inkább a könyvtárba, Greg egyáltalán nem haragudott, hogy iskola helyett oda megy, Szymon se különösebben. Ma egész nap a nagy kertben voltak, egy darabig hallgatták Szymont, aki a növényekről mesélt, aztán inkább nekiláttak kolorádóbogarakat szedegetni egy dobozba, ami csak azért nem volt unalmas már tíz perc után, mert közben Johann a szüleiről mesélt, akik estére el is fáradtak, be is rúgtak, reggel még rosszkedvük volt, este már, nap közben nem voltak otthon se ők, se Johann, este veszekedtek, és olyankor vigyázni kellett, mert ha nagyon feldühítette valamelyiket, akkor az apukájának remegni kezdett a szája, de csak alig észrevehetően, az anyukája elvörösödött, és vagy üvöltés, vagy pofon. Aztán bementek az osztályterembe legózni, most legalább nem zavarta őket senki, bár a már megépített dolgokhoz nem nyúltak, ez volt a szokás, vagy az illem, pedig nagyon kellett volna az egyik világító hatos kocka, amit Andris beépített a jelzőtornyába, általában a világító kockákon ment mostanában a veszekedés, viszonylag újak is voltak, és kevés is volt belőlük. Johann azt is nagyon szerette itt, hogy nem kellett dugdosnia a babáit. Alan régebben egy tömbházban lakott az unokatestvéreivel, szóval bármikor át tudtak menni játszani egymáshoz, ha épp nem volt iskola, Alan most is szereti a legókatalógusokat lapozgatni, és mutogatni a képeket, hogy melyik legó volt meg neki, melyik volt meg az egyik unokatesójának, melyik a másiknak, melyik a harmadiknak. És hogy legózás végén mindenki összeszedte a sajátját, bármennyire is összekeveredtek a kockák, és akinél játszottak, annak az anyukája uzsonnát hozott nekik játék közben, ki sem kellett menniük a szobából, ott meg is ehették, sokszor megtörtént, hogy együtt aludtak, mind a négy unokatesó, főleg a kirándulásokon, és egyszer az egyiken ők is az éjszakai eget nézték, és a Csillagok háborújáról beszélgettek.

Néha szörnyen unatkoztak, amit Johann gyűlölt, Alan viszont mindig azt mondta, hogy az unatkozás a nagyvakációra emlékezteti, és ilyenkor muszáj valami jó ötletnek jönnie, amit aztán meg lehet csinálni, és nem tudja, hogy mi az unatkozás ellentéte, de egy-egy ilyen ötletet megcsinálni, az éppen az. Most is unatkoztak, de legalább együtt, bár Johann szeretett egyedül lenni még így is, hogy már volt legjobb barátja, köveket dobáltak a tóba, amihez az elején minden új gyerek félt közel menni. Johann a ződasszonyokról mesélt, akik az erdőben élnek, ősellenségei a Wasserhasának, egy ideig erősek voltak és gonoszak, mert a lápot lecsapolták, nem kellett félniük senkitől, de azóta megint kicsik és kedvesek, mert az erdődből is egyre többet kivágnak, és persze a Wasserhasa sem tűnt el, Johann éppen egy ottfelejtett feneketlen lápfoltban találkozott vele, ahova pisilni indult, mikor a mezőn gombásztak a nagytatájával. Talán eszébe jutott, hogy a nagytatájával milyen csúnyán üvöltöttek, mikor megtudták, hogy elveszítette őt, talán meg is pofozták, de erről nem mesélt. Az ötlet Johanné volt, de Alan élte bele jobban magát, már szaladt is a könyvtárba, ahol megkérték Greget, hogy tanítsa meg őket térképet olvasni. Most. Kaptak egy tabletet, amin volt térképalkalmazás, Greg megmutatta nekik, hogy mi micsoda a térképen, és hogy melyik a legbiztonságosabb és legkönnyebb útvonal a tengerig.

Alan az erdő bejáratánál kezdett mesélni, a kiskapunál, ami az ösvényen van, ahol az befut a fák közé, miközben semmi értelme, mert nincs kerítés mellette, úgyhogy meg is lehet kerülni. Közben elhagyták a házakat, az iskolát, könyvtárat, uszodát, strandot, a fagyizót, a játszóteret, a parkot, a tavat, megint házakat, istállót, a teheneket, a traktorok garázsát. Egy útról mesélt, ami az elején izgalmas volt, de aztán egyre többet fázott, volt, hogy éhes is volt, de a legrosszabb az volt, hogy egyre gyakrabban találkoztak olyan emberekkel, akik üvöltöttek vele is, az apukájával is. Az erdő után már az ösvény következett, ami hosszan-hosszan-hosszan nyúlt egészen a tengerig, idáig soha nem mertek még egyedül eljönni, bár már jártak erre többször Szymonnal, egyszer Joannával is, aki az egyik nyári reggelen a parton tartotta a jógát, amúgy sem volt amitől félni, itt egyáltalán nincsenek autók, csak traktorok, de azok nem száguldoznak. A hajóról mesélt, arról, hogy a tenger teljesen más, még a szaga is sokkal erősebb, mikor hajón vagy, és nincs szárazföld sehol, és

A Wasserhasa monológja

Meg kell védenünk magunkat, a saját érdekünkben. A víz sóval vértezi fel magát. A tűz, mint a kutyák, akik öt évig, amiből kettő legalább szökőév, elhitetik, hogy az éhség ragaszkodás, a beletörődés hűség, aztán egy hajnal előtti holdtalanságban a pattanásigfeszült közösség szétreped, a fogak áttörik a szőrrel alig benőtt bőrt, a vérnek csak szivárogni van helye, nagy sebességgel egészen a ki. A tolerancia a sókoncentrátum függvénye. Mert a sós vizet ezek nem tudják meginni. De a sós vízben én sem tudok enni, csak befurakodni a tüdőhólyagokba, a fogaimmal belülről lekaparni, amennyit lehet, aztán a szőrrel alig benőtt példányt a fövenyre kiteríteni, ahova néha delfinek, és a nyelv tövéig. De ez csak egy hasonlat. A sziklák meg a homok, a sár információkat csempésznek a sejthártya alá, hogy az őrült burjánzás belülről nyissa szét a szőrrel alig benőtt bőrüket, hogy a legszánalmasabb meddőhányó utolsó göröngye is élvezze, ahogy a rákos sebből szivárgó szövettörmelék a bosszúszomjat csillapítja. Az atmoszféra is ellenáll valahogy, de erre nekem gondolni sem szabad, a nevet ki nem ejthetem. Néha delfinek és bálnák kísérik őket, el a saját kiszáradásukig, bár a legtöbben már feladták ezt a szokást. Vájatokat áskálnak a vízbe, lápnak mondják, láp, láp, jobban lehessen a gyűlöletet köpni, mikor kiejtik, mintha véletlenségtől. Háromezernégyszázharminchat éve áskáltam én előbbször itten, az otthonkámat a homokba, amit a tengerecske hagyott maga után, mikor elindult innentrünnen, most három hétig kell ugrándozni, hogy száraz manccsal érjünk oda. Leáskáltam a homokozóba, berendeztem, az aljasságára kutat furmányoztam a két nagy fogazatommal, azóta jön onnan, én vájtam a lápot a valóság fenekéből, és eleddig nem féltem, tőlem félnek a puják. Sok sok sok puját bezabáltam. De mostan ezek áskálódnak, árkádokat, alagi utukat, kiviszik a vizet, hogy megnyuzigálják a fődet, belespriccentsék a magukat, kurváskodjon a főd nekik mit zabálni. Nem szabadna mondják a láp nevét, ez három, ez három, ez három szenthang így egymás után. Meg kell védenünk itten a szentséges értékleteinket, mert ezek lecsapolják az agyvilivelőnket is, csak jönnek, jönnek, jönnek, jönnek, jönnek és