A globális felmelegedés és Sztálin kísértete
Az eredeti, román nyelvű szöveg először a CriticAtac oldalán jelent meg.
Számomra egészen elképesztő az az optimizmus, amellyel liberális barátaim közül többen is viszonyulnak a világ helyzetének alakulásához, különösen a globális felmelegedéshez[1] és a környezet szisztematikus romlásához[2]. Kína rengeteget költ a megújuló energiaforrásokra, India célul tűzte ki, hogy 2030-ig teljesen kivonja forgalomból a nem elektromos autókat, Kenya bevezeti a műanyag zacskók használatát tiltó eddigi legszigorúbb törvényt, stb. Valóban dicséretes, ha egyes országok szükség esetén, eltérő mértékben ugyan (Kína kevésbé, Kenya inkább), de képesek meghaladni a „ha korábban nem vittem túlzásba a szennyezést, tehát most jogom van megtenni” logikáját. Főleg most, amikor a Trump által vezetett Egyesült Államok kezd visszatérni a 19. század gondolkodásmódjához.
A napokban néztem meg Al Gore egyik TED-előadását. Ő volt az, aki tíz évvel ezelőtt meghúzta a vészféket az általa hangoztatott kellemetlen igazságokkal. Most pedig arról beszél, hogy mennyire optimista a dolgok jelenlegi alakulásával kapcsolatban: „Megküzdünk ezzel a problémával. Győzni fogunk.” Christiana Figueres pedig, az az ember, aki az ENSZ részéről a 2015-ös párizsi tárgyalásokat vezette – amelyek eredménye gyakorlatilag egy informális, jelentéktelen államközi megállapodás lett, egyfajta bizalmi megegyezés arról, hogy 2°C-ra korlátozzák az átlaghőmérséklet növekedését –, szintén egy TED-előadásban magyarázza nekünk, hogy „még egy okom van az optimizmusra: a klímaváltozás. Talán nem hisztek nekem, de nézzük csak meg az adatokat.”
Fogalmam sincs, hogy ők mit szívnak, de akkor nézzük csak meg az adatokat:
Már most mérhetetlen mennyiségű műanyag van a világ óceánjaiban, kb. nyolcvanezer tonna csak a Nagy csendes-óceáni szemétszigetben. Évente további nyolcmillió tonnányi műanyaghulladék jut a Föld vizeibe – ez a mennyiség nagyságrendileg megfelel egy Románia méretű ország évi szeméttermelésének –, amely beszennyezi az óceánok mélyének legelrejtettebb zugait is. Tegyük fel, hogy ezután, valamikor a jövőben nagy léptékű hulladékgyűjtő projektekre számíthatunk világszerte, viszont a tengeri flórára és faunára vonatkozó ökológiai következmények már most pusztítóak. Ennek a hulladéknak jelentős részét a cigarettacsikkek teszik ki. A füstszűrők műanyag alapú összetevőkből készülnek, és néhány évtized kell a lebomlásukhoz; a folyamat során mérgező anyagok szabadulnak fel, amelyek nyomai a tengeri madarak több mint 70%-ának, a teknősök 30%-ának szervezetében már kimutathatók. Sőt, a műanyag tulajdonképpen nem alakul át szerves anyagokká, hanem csak egyre kisebb darabkákra (mikroműanyagokra) aprózódik, amelyeket a mikroszkopikus méretű élőlények, a planktonok nyelhetnek le. Amint más élőlények megeszik ezeket, a mikroműanyag-részecskék bekerülnek a táplálkozási láncba. Így a műanyag már el is jutott a mi élelmünkbe a halakon és tengeri állatokon keresztül, amelyeket elfogyasztunk. Különböző, a Föld számos pontján végzett kutatások kimutatták azt is, hogy a csapvíz (a vizsgált helyszínek 80%-án) és a palackozott ivóvíz (a legnagyobb forgalmazók 90%-ánál) műanyag-részecskékkel szennyezett.
Egyelőre nincsenek átfogó kutatási eredmények arról, hogy milyen hatása van a mikroműanyagoknak a szervezetre, de az tény, hogy bekerülhetnek és felgyűlhetnek az állatok testében – beleértve valószínűleg az emberekét is – és megzavarhatják a szervek normális működését, valamint általában leépíthetik az anyagcserét. Mihez kezdünk, ha néhány év vagy évtized múlva kiderül, hogy a mikroműanyagokkal való hosszú távú érintkezés visszafordíthatatlanul károsítja az ökoszisztémák reproduktív képességét? Vagy hogy számottevően és helyrehozhatatlanul csökkenti az emberek születéskor várható élettartamát? Miért vállalnánk ezeknek a kockázatát? És ki, milyen jogon hozza meg ezeket a döntéseket most a minket érintő kérdésekben?
Jelenleg a fajok olyan iramban tűnnek el, amilyenre csak a több tíz-, illetve százmillió évvel ezelőtti nagy kihalások idején volt példa, amikor kétharmad és 95% közé volt tehető a bolygóról kihaló fajok aránya. 1970-től napjainkig a Földön élő állatok fele (nem fajokról, hanem egyes élőlényekről van szó) pusztult el. Az egyik kutatás azt mutatta ki, hogy civilizációnk kezdete óta a növények fele és a vadon élő emlősök 82%-a tűnt el, amelyet a természetes élőhelyek elpusztítása, a madarak és nagy emlősök esetében pedig a túlvadászat és az orvvadászat okozott. Elizabeth Colbert a The Sixth Extinction [A hatodik kihalás] című könyvében bebizonyítja, hogy ami éppen most zajlik, annak a megfelelő megnevezése a fajok újabb tömeges kipusztulása lenne[3].
A mostanra fennmaradt emlősök 60%-át, a madarak 70%-át háziállatok teszik ki. A mezőgazdaság 20%-át termeli ki azoknak a gázoknak, amelyek az emberi tevékenység folytán a légkörbe kerülve hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. Az ilyen jellegű tevékenység keretében pedig a hústermelés jár a legtöbb pazarlással, valamint – közvetlenül és közvetve – a legnagyobb szennyezéssel. Egyszóval világos, hogy a Föld szélsőséges és visszafordíthatatlan változásait csak úgy lehet megelőzni, hogyha nagy mértékben változtatunk az életmódunkon, valamint azon, ahogyan a többi élőlényhez viszonyulunk, amelyekkel osztozunk ezen a bolygón, tehát általában a természethez való viszonyunkon.
Különböző friss kutatások kimutatták, hogy hosszú távon a hőhullámok, a szárazság (ld. itt és itt), a mezőgazdaság összeomlása[4], az óceánok halpopulációinak ijesztő visszaesése[5], az ivóvízforrások eltűnése, az egyre gyakoribb és egyre intenzívebb természeti katasztrófák, az óceánok vízszintjének emelkedése (ld. itt, itt és itt) együttesen több tíz millió ember halálát, és százmilliók vagy akár milliárdok áttelepülését, vándorlását fogják eredményezni[6]. A WHO becslése szerint a jövő évtizedekben 250.000-rel több olyan haláleset fog bekövetkezni évente, amelyek a klímaváltozásnak tudhatók be az alultápláltság, a betegségek és a termikus stressz miatt.[7] A szélsőséges hőhullámok, amelyek száma és intenzitása az elmúlt évtizedekben rohamosan megnőtt, a globális felmelegedés egyik legtöbb halált okozó következményei, amelyekkel azonban a legkevesebbet foglalkoznak. A pontos ok-okozati kapcsolat a hőhullámok és az ember okozta globális felmelegedés között még nincsen letisztázva, de ezek gyakorisága és erőssége az átlaghőmérséklettel együtt ugrott meg.[8] Egyedül a 2003-as hőhullám, amely Európa nagyobb részeit is érintette (főleg Franciaországot), 70.000 korai halálesettel járt (ld. itt és itt).
A legtöbb előrejelzés mérsékelt (!) forgatókönyveket vázol fel, olyanokat, amelyekben a felmelegedés alig haladja meg az „elfogadható” két fokos küszöböt, amelyet a párizsi kongresszuson szögeztek le. Vagyis olyan forgatókönyvekről beszélünk, amelyek felé radikálisabb intézkedések hiányában haladunk, tehát még távolról sem a lehető legrosszabb forgatókönyvről [worst case scenario] – (Anyám! Arról jobb nem is beszélni – de ha valaki mégis ki szeretne akadni: Mark Lynas Six degrees [Hat fok] című könyvében leírja a felmelegedés fokonkénti következményeit, az ipari forradalom előtti átlagnál hat fokkal magasabb hőmérséklet hatásaiig)[9]. Vannak olyan folyamatok is, amelyek lehetséges következményeit alábecsüljük, vagy még nem ismerjük eléggé. Ilyen például a méhek, lepkék és általában a beporzást végző rovarok pusztulása, amely a gabona- és gyümölcstermelés összeomlásához vezethet, vagy az élősködőfajok egyharmadának eltűnése, ami miatt több ökoszisztéma katasztrofális mértékben destabilizálódhat. Ezenkívül vannak olyan visszacsatolási hurkok [feedback loops], amelyek hatásait még csak most kezdik felfedezni, ezért még hiányoznak a klímamodellekből, mint amilyen például a metán felszabadulása a permafrosztból (örökfagyból) vagy az óceáni áramlatok megszűnése és a tengeri ökoszisztémák átalakulása, amelyek közép- és hosszú távon befolyásolják a szén-dioxid megkötését, tárolását és felszabadítását (ld itt és itt). Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a tudományos világban létezik egyfajta nyomás vagy elvárás, hogy szerényebb számokat közöljenek, amint az az IPCC-jelentésekben is erőteljesen látszik (ld. itt, itt és itt), elmondhatjuk, hogy a kockázatot nagyon-nagyon alábecsülik. Arra mutató jelek is vannak, hogy a felvázolt legsötétebb forgatókönyvek irányába haladunk.
De akkor mégis mi az alapja ennek a hatalmas optimizmusnak!?
Akik optimistán viszonyulnak a problémához, általában a kisebb léptékű intézkedésekben hisznek, amelyek a lehető legkevesebb beavatkozással járnak. Számomra elképesztő, hogy ők, akik közül sokan jó barátaim és értelmes emberek, ismerik ezeket a kutatásokat és az említett jelenségek valószínű következményeit, de mégsem vállalnak egy határozottabb álláspontot. Ahogy Žižek mondaná, tudják, de nem hiszik el (a következményeket). Én úgy látom, hogy ha valaki a helyzet ismeretében nem húzza meg a vészharangot, az annyit jelent, hogy ezeket az életeket és életformákat elfogadható veszteségeknek tekinti. Gondolom, a többség nem tudatosan vet számot ezzel (noha egyesek valószínűleg igen!), de a hallgatás mégis passzív cinkosságot jelent.
És most provokálnék egy kicsit:
A szocializmust gyakran (a jobboldali diskurzus mentén) Sztálinnal azonosítják, a gulággal és a holodomorral[10], semmi esetre sem azzal a minimális, de igenis valóságos szociális biztonsággal, amit a leghátrányosabb társadalmi rétegek is élveztek. Ezek szerint egy társadalmi és gazdasági rendszert a legrosszabb epizódok alapján ítélünk meg, nemde? Disclaimer: a létezett szocializmus ugyanolyan romboló és kizsákmányoló módon kezelte a környezetet, akár a kapitalizmus: mindössze egy felélhető és elherdálható erőforrást, az ember szabad prédáját látta benne, még akkor is, ha a belőle származó javakat igazságosabban osztotta el. A környezet kizsákmányolása szinte elkerülhetetlen volt attól a perctől kezdve, hogy lemondtak az internacionalizmusról, és elfogadták az iparosítás és a minden áron elérendő gazdasági növekedés logikáját, illetve a nemzetállamok közötti versengést (gyakorlatilag egyfajta államkapitalizmust). Vessük ezt össze azzal a holisztikus szemlélettel, amellyel számos amerikai törzs viszonyul a természethez, Murray Bookchin szocio-ökológiai filozófiájával (ld. itt és itt), vagy az olyan elgondolásokkal, amelyek az emberben a természet gondviselőjét és karbantartóját látják, mint a Teremtés könyve vagy Iuliu Neagu-Neagulescu Arimania című utópikus írása[11], vagy éppen azokkal a koncepciókkal, amelyek a természetet önálló értékkel és jogokkal rendelkező szubjektumnak tartják, ahogyan azt egyes országok, mint Ecuador, Bolívia és Új-Zéland alkotmányában elismerik (ld. itt és itt). Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy ha a létezett szocializmust a legborzasztóbb fejezetei alapján ítéljük meg, akkor ez vajon miért nem érvényes a kapitalizmusra is? Ez utóbbinak is bőven vannak ilyen epizódok a tarsolyában, mint például a 19. század végi atrocitások Kongóban, ami II. Lipót belga király magántulajdonát képezte, vagy a katasztrofális éhínségek egész sorozata Indiában, ami több tízmillió ember életét követelte.
Mike Davis Late Victorian Holocausts [Késő viktoriánus holokausztok] című könyvében hátborzongató részletességgel írja le, hogy a 19. század végén a brit imperializmus és a klímaváltozás hatásai miatt az éhínség több hullámban is végigsöpört Indián, aminek következtében tízmilliók vesztették életüket.[12] Pontosabban arról van szó, hogy az akkor nagyon heves El Niño-szerű jelenségek[13] sorozata rendkívüli szárazságot okozott az ország különböző régióiban, a szabad piac hitvallása pedig „megakadályozta” a briteket abban, hogy beavatkozzanak a gabonaárak korlátozásával és/vagy az egyes helyeken betakarított javak újraelosztásával, mert India más részein és Burma (Myanmar) területén gazdag volt a termés. Sőt, az Egyesült Királyságba szállított gabonaexport rohamosan megnőtt (!) az éhínség legkegyetlenebb éveiben (az 1875 és 1878 közötti négy évben ennek mennyisége 308, 757, 1409, illetve 420 ezer negyedtonna volt). Egy amerikai misszionárius például a következőt írta, amikor elborzadva látta a spekulánsok importálta hatalmas mennyiségű gabonát a vasút mentén fegyveres őrökkel körülbástyázva: „Több vonatállomáson is láttam, ahogy galambok ezrei tömik magukba a gabonaszemeket a teli vagonokból, míg a helyi hatóságok közönyösen álltak ott, és nézték, ahogy az értékes élelmet elpusztítják a falusiak szeme láttára, akik az éhínségtől szenvedtek és ennivalóért ordítottak.” Ugyanakkor „amint az éhínség egyre nagyobb méreteket öltött, a bombayi kormány úgy döntött, hogy megfosztja ezeket a »puhány embereket« és a családjaikat legutolsó tartalékaiktól is. »Az adókat« így szólt a parancs »mindenáron be kell hajtani«. – ezt a döntést Nash úgy foglalja össze, mint »amikor a nép csontjairól lekaparták a húscafatokat s maradékát is«. Amikor a patidar kaszthoz tartozó földművesek, akik teljesen leszegényedtek a szárazság miatt, összefogtak a 24%-os adóemelés ellen, az adószedők egyszerűen elkobozták a földjeiket.”
A szerző tézise az, hogy ezen életek és életformák ilyen pusztításának ez a sorozata a mai napig érezteti a hatását, amennyiben létrehozza az alárendeltség és fejlődésbeli elmaradottság modelljeit, amelyeket valaha a „Harmadik Világ” bélyegzővel láttak el, és nagyrészt megfeleltethető annak, amit ma „Globális Délnek” nevezünk.
A centrumból érkező szokásos reakció ezekre példákra általában az, hogy ezek az események a múltban, már több mint egy évszázada történtek meg, és a gyarmati időszakhoz kötődnek (ami a javak primitív felhalmozását, extraktivizmust[14] és ehhez hasonlókat jelent), nem pedig a piacgazdasághoz. Ez az érv – főleg India esetében – egyáltalán nem helytálló, mert éppen a szabad piac logikája és a spekuláció vezetett el a katasztrófához, amit el lehetett volna kerülni, vagy legalábbis nagy mértékben tompítani. De hát egye fene, részemről legyen: nézzük a jelent és a jövőt. Vajon a klímaváltozás hatásai nem jelentenek egyet a holodomorral, a szigetek és a partok pedig, amiket hamarosan elnyel a víz, nem a kapitalizmus gulágjai? És így, pontosan a liberális kapitalizmus elvei mentén haladva jutunk el egyfajta „nyitott” gulághoz, amelyben rendelkezhetünk ugyan az egyéni döntés formális szabadságával, de a jövőnk gyakorlatilag jelzálog alatt áll [foreclosed future].
Hagyjuk végre a kettős mércét.
A kapitalizmus azt teszi, amihez a legjobban ért. Terjeszti a kockázatot, térben és időben elmozdítja az externáliákat[15], kihelyezi őket a nyugati, „központi” szemektől messzire, a perifériára és a minél távolabbi jövőbe. Ugyanez a dinamika érvényesül különböző tér- és időbeli léptékkel: a városok szélén és évekre szóló hatással (például ha szemétégetőket létesítenek a hátrányos helyzetű csoportok lakta területekre, és ez kihat az ott élők egészségére) vagy „a bolygó perifériáján”, ahol a következmények csak évtizedek múlva látszanak meg (mint az elsivatagosodás okozta termőföldpusztulás, a talajerózió stb.). A Föld jólétet élvező része, a centrumbéliek életmódjának költségei azzal járnak, hogy a bolygó másik felén a periférián élők életminőségét, megélhetésük eszközeit teszik tönkre. Ezen ok-okozati kapcsolatok elfedése – úgy is mondhatnánk, fetisizálása – a kapitalizmus egyik jellegzetes vonása.
A globális igazságtalanság: az egy főre eső GDP, illetve az elsivatagosodás kockázata (forrás: Wikimedia Commons)
Mi több, a következmények távolról sem csak a klímát érintik. Naomi Klein egyik előadásában megemlíti Eyal Weizman izraeli építész The Conflict Shoreline[16][A konfliktusok partvonala] című könyvét. A szerző egy térképen egymásra helyezi a szárazság határvonalát (ami kijelöli azt a földrajzi területet, ahol az éves csapadék nem éri el a 200 mm/m2-t – vagyis ahol az általánosan elfogadott adatok szerint nem lehetséges az öntözés nélküli mezőgazdaság) és a nyugati országok – mint Egyesült Államok – által végrehajtott dróntámadások helyszíneit (ami nagy mértékben tükrözi azokat a helyeket, ahol a Földön nyílt fegyveres konfliktusok zajlanak). A térképen megfigyelhető, hogy a legtöbb támadás sújtotta terület pontosan ezen a határvonalon helyezkedik el. A klimatikus tényezők és a fegyveres konfliktusok közötti ok-okozati kapcsolat szembeötlő példája Szíria esete, ahol az ország feljegyzett történelmében ismert legnagyobb szárazsági hullám tömeges elvándorlást eredményezett a falusi régiókból a városok felé; ez a jelenség kiélezte a már meglévő társadalmi és gazdasági feszültségeket, amelyek végül a polgárháború kitöréséhez vezettek.[17] A közelmúltban megkérdőjelezték a klíma felmelegedésének jelentőségét ebben az eseményláncolatban[18], de akár kicsi, akár nagy ennek a befolyása, a „fejlett világnak” vállalnia kell a felelősséget a következményeiért. A Föld felmelegedésének egyik hatása márpedig az lesz, hogy az Egyenlítőtől egyre távolabb tolódik a szárazság sújtotta területek határvonala, ami növelni fogja azoknak a területeknek a kiterjedését is, amelyek potenciálisan konfliktusövezetté válhatnak.
Azt hiszem, az egyetlen ésszerű álláspont az, ha elfogadjuk a lehető legrosszabb forgatókönyvet. Hogy ismét Žižek kifejezésével éljek: csak akkor fogjuk azt tenni, amit kell, ha belátjuk, hogy a jövő már rögzítve van, a katasztrófa elkerülhetetlen, hogy eljön a világvége. Ha nem jön el, akkor is eljön. Ha az emberiség nem is tűnik el a Föld színéről, több tízmillió embertársunk halála egyenlő az apokalipszissel. Pragmatikusan tehát csakis vészmadárként, vagy akár fatalista hozzáállással tehetjük meg azt, ami szükséges.
Jelen pillanatban a világgazdaság olyan, mint egy fék nélküli vonat, ami egyre gyorsabban halad egy rozoga híd felé, és nem tudjuk, hogy a híd megbírja-e vagy összeomlik alatta. Utópikus – vagyis elérhetetlen álom – azt hinni, hogy apró, nem invazív beavatkozásokkal le lehet lassítani a vonatot, és átkelhetünk a hídon a kritikusnál alacsonyabb sebességgel (a fenntartható fejlődés logikájának megfelelően). A tőkének megvannak az idő- és térbeli paraméterei, amelyekben és amelyek között különböző sebességgel mozog. Nem tudjuk megjósolni, hogy globális szinten és hosszú távon milyen következménye volna egy olyan beavatkozásnak, amely korlátozná egy bizonyos tőketípus körforgásának sebességét vagy hozzáférhetőségi mezejét: ha korlátoznak vagy betiltanak valamit, a tőke átszivárog oda, ahol ezek az akadályok nem érvényesek (David Harvey a spatial fix terminust alkalmazza erre): egy másik szektorba, vagy egy ország gazdaságából az adóparadicsomokba, stb. Nehéz előre megmondani például, hogy hogyan csapódna le egy szén-dioxid-kibocsájtásra kiszabott adófajta, vagy a kibocsátáskvóták kereskedelmi forgalmi[19] rendszerének bővítése. Egyes vállalatok például plazmafáklyákkal égetik el az általuk kibocsátott üvegházhatású gázokat, amiért kibocsátási kvótaigazolásokat kapnak, és ezeket eladják más cégeknek.[20] Ez a teljes mértékben improduktív (!) tevékenység több vállalat számára fontos, vagy akár elsődleges bevételi forrást jelent! Ennél súlyosabb eset: ha egy erdőt természetvédelmi területté nyilvánítanak, körbevehetik egy kerítéssel, és kilakoltathatják az ott élő embereket, akik számára az erdő jelenti megélhetésük elsődleges formáját. Mindezt azért, hogy kibocsátási kvótaigazolásokat szerezzenek, amelyeket eladhatnak egy multinacionális cégnek, bevételi forrást teremtve az illető adminisztrációnak, miközben a cég számára lehetővé teszik, hogy annyit és úgy szennyezze a környezetet, amennyit és ahogy csak akarja.
Megértem, hogy történelmi szempontból nagyon megsínylettük a múltban bekövetkezett hirtelen és teljes körű váltásokat (pl. a Szovjetunió önkényuralmi birodalommá válása eredményezte kudarcokat). De akkor mi a teendő? Csak nem fogjuk a jövő genocídiumait a múlt genocídiumaival kimagyarázni!? Szerintem olyan drasztikus gyakorlati intézkedésekre szorulunk, amelyek egyfajta utópikus gondolkodásra alapoznak – ez pedig nagyon hosszú távú tervezést igényel, éppen ezért nevezik néha „nem reformista reformoknak” az ilyen típusú megközelítést.[21] Más szóval olyan radikális reformokról van szó, amelyek megmaradnak ugyan a hegemonikus diskurzus keretei között lehetséges intézkedések szférájában, de nem a fennálló rendszer megerősítéseként működnek, hanem megmutatják a belőle kivezető utat. Például nem az albérleti támogatásokkal oldjuk meg a lakhatási válságot vagy a lakásszegénységet, mert ez lehetővé teszi a tulajdonosok számára, hogy továbbra is nem fenntarthatatlan lakbéreket szabjanak ki, – ehelyett szociális lakásokat kell építeni, amelyek esetében az árak függetlenek a piactól. Nem elég olyan szén-dioxid-adót bevezetni, amely a gazdagabb vállalatok számára továbbra is lehetővé teszi, hogy rengeteget szennyezzenek, hanem fokozatosan, de teljesen ki kell vonni a gazdaságból a fosszilis eredetű üzemanyagokat, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül. Olyan intézkedések ezek, amelyek lehetővé teszik, hogy meghaladjuk a mi beszűkült kapitalista valóságunkat, és nyissunk egy olyan világ felé, ahol az embertársainkkal, a többi élőlénnyel és a természettel való kapcsolatunkat nem a piac határozza meg.
Hogy megértsük az abszurditás szintjét: azok a szénbányák és kőolajmezők, ahol már zajlik a kitermelés, máris elegendő szén-dioxidot termelnek majd ahhoz, hogy átlépjük azt a bizonyos 2°C-os küszöböt, és azok, amelyeket még csak most fedeztek fel, és nemrég kerültek a kitermelés körforgásába, apokaliptikus jövő felé taszítanak (ld. itt, itt és itt). Ne dőljünk be az olyan jólfésült és „haladó szellemű” politikusoknak, mint Justin Trudeau, akik mosolyogva kezet szorítanak velünk, és biztosítanak afelől, hogy a kormányuk „világelső” a klímaváltozás enyhítését célzó intézkedésekben, meg egyéb szédítő dumáknak. A kanadai Alberta államban zajló olajhomok-bányászat jelenleg a Föld legnagyobb ipari projektje, a kanadai kormány terveiben továbbra is ott szerepel a kőolaj és természetes gázok kitermelése, sőt a kitermelés növelése. A világ minden táján még mindig ásványkincsek lelőhelyei után kutatnak. Drasztikusan korlátozni kellene a már használatban levő forrásokból származó kitermelést is, nem beszélve az új projektek indításáról és a további ilyen jellegű infrastruktúra kiépítéséről, amit teljesen be kellene tiltani. Ez egyaránt vonatkozik a magánvállalatokra és a kőolajból élő országok tevékenységére, mint Norvégia, Venezuela vagy a Perzsa-öböl államai.
A problémát azonban nemcsak a hasonló intézkedések gyakorlatba ültetése képezi, hanem az is, hogy milyen gyorsan tudjuk csökkenteni a szén-dioxid kibocsátását, más szóval a globális felmelegedés esetében, ahogyan Bill McKibben mondja, „lassan győzni annyit jelent, mint veszíteni.”
Igen, ez azt jelenti, hogy korlátozzuk egyesek magántulajdon-használati jogát. De a korlátozás hiányában mások létezéshez való joga sérül vagy szűnik meg. Középút nincs. A való világ valódi helyzeteiben rendszerint a felek érdekei és jogai között konfliktus áll fenn, és folyamatosan változó – explicit vagy implicit – ítéleteket alkotunk ezek viszonylagos fontosságáról. Mondd meg, hogy melyik fél joga nyom többet a latban, és megmondom, ki vagy.
Hogyan lehet mindezt méltányosan megvalósítani? Jó kérdés.
2012-ben, egy 7,2 milliárd dollár értékű olajmező felfedezését követően, amelyre a Föld egyik leggazdagabb biodiverzitású területén találtak, Ecuador kormánya felvetette, hogy nem kezdi meg a kitermelést, amennyiben a nemzetközi közösség ennek az összegnek a felét kártérítésként kifizeti az országnak. Az előterjesztés hátterében álló elgondolás a következő: az amazóniai esőerdő, amelynek a Yasuni rezervátum is része, a Földön egyedülálló, felbecsülhetetlen értékű kincs. A nemzetállamok rendszerében azok az országok felelősek érte, amelyek területén található, esetünkben pedig mind „fejlődésben levő” országról van szó. Az alapanyagok (fa, kőolaj, stb.) kitermelése a trópusi esőerdőből nagyobb és gyorsabb gazdasági hasznot hozna, mint a meglévő környezet védelme. Mivel a nyugati világ gazdag államai évszázadokon keresztül gondolkodás nélkül kizsákmányolták a természetet, így szerezve meg vagyonuk jó részét, méltányos lenne, ha az említett országokat anyagi juttatásokban részesítenék. Egy ilyen eljárás kettős haszonnal járna: egyrészt többen osztoznának a természet védelmének felelősségében, másrészt pedig egyfajta gazdasági újraelosztást eredményezne. Azért tűnik ígéretesnek számomra ez a megközelítés, mert gyakorlatilag arra kötelez bennünket, hogy a Földre szocio-ökológiai egészként tekintsünk, úgy, mintha ez egyfajta globális közjó volna.
Talán az egyik legkiemelkedőbb példa, amely ennek a gondolkodásmódnak az elsajátítására ösztönöz, a Virunga természeti rezervátum esete, amely Afrika bármely védett területénél nagyobb biodiverzitással rendelkezik, sőt, e tekintetben az egész világon is csak az amazóniai esőerdő előzi meg.[22] A védett terület a Kongói Demokratikus Köztársaság területén fekszik. Itt több mint tíz éve polgárháború folyik, amiért Kongót „bukott államként” tartják számon. Ez azonban nem akadályozta meg azt, hogy az ország teljes mértékben integrálódjon a világpiacba, hiszen a multinacionális vállalatok közvetlenül a katonai diktatúra képviselőivel alkudoznak, hogy engedélyt kapjanak a területükön fellelhető erőforrások kitermelésére. Így többféle ásványkincset bányásznak itt, amelyek nélkülözhetetlenek a világgazdaságban, főleg az elemek gyártásában használt kobaltot, és ezt a munkát gyakran hét éven aluli gyerekek is végzik. Az altalajkincseket már a Virunga nemzeti park alatt is kutatják.
Hogyan kellene eljárnia ennek az országnak az adott körülmények között, hogy megóvja a Virunga-hegyek ökoszisztémáját? A kihalás fenyegette hegyi gorillák teljes állományának fele (kb. 500 állat) él a Virunga-hegyekben. A fellázadt katonák gyakran élelmet keresve vagy gyakorlatozáskor is vadásznak rájuk. A nemzeti park őrei sokszor az életük árán védik meg őket.
Abszurd az a gondolat, hogy egy országnak, amely egyébként is nehéz helyzetben van, egyedül kell vállalnia a felelősséget a Föld egyik egyedülálló természetvédelmi területének megóvásáért, amikor ez a feladat már eleve önkényesen meghúzott határvonalak miatt hárul éppen rá.
És igen, mindezeket a problémákat – a klímaváltozást, a környezetrombolást, a fajok kihalását, stb. – együttesen kell kezelni. A trópusi esőerdők, valamint a tengeri ökoszisztémák a Föld legnagyobb biodiverzitással rendelkező területei, és ezeket fenyegeti leginkább a globális felmelegedés, ugyanakkor ezek alakítják át a legtöbb szén-dioxidot oxigénné. A flóra és fauna nagymértékű átalakulása – mind a szárazföldön, mind a tengerben – megváltoztatja bolygónk albedóját[23], és befolyásolja a légkörben található vízgőz koncentrációt; ám mégis nehezen lehet előre látni, hogy milyen nem-lineáris módon fejti majd mindez közvetlen és közvetett hatását a klímaváltozásra. Mindezeket nem szabad különálló problémákként kezelni, és főleg nem úgy viszonyulni hozzájuk, mintha csak egyes országok gondjait vagy kihívásait képeznék.
Összegezés: Az „optimisták érvei” bizony vékony jégen táncolnak.
Mivel nem sikerült más országok támogatását megszereznie a kezdeményezéséhez, Ecuador elkezdett olajkutakat ásni – egyelőre csak – az esőerdő szélén. Kongó még nagyobb eréllyel léphetne fel a maga érdekében, hogy megszerezze a szükséges pénzbeli támogatást, ami egyúttal oda vezethetne, hogy elkezdünk szélesebb körben beszélni a globális közjavakról, vagy akár meg is haladhatnánk a kártérítésszerű megoldások korlátolt logikáját a Föld kollektív kormányzásának lehetőségeit tárgyalva.[24] Ami jó kezdet lehetne.
Igen, tudom, eléggé valószínűtlen. Sőt, lehetetlennek hangzik. De az alternatívát, úgy tűnik, alig lehet elképzelni!
A következők kérdésekre kell választ adjunk magunknak:
Milyen kockázatot vagyok hajlandó vállalni, ha a tét nem kevesebb, mint az életem? Hát ha az életfogytiglan tartó gürcölésről, vagy a megélhetéshez szükséges (termelő)eszközökről van szó? Vagy, ha a bennünket körülvevő környezetünkről van szó, és azokról az élőlényekről, amelyekkel közösen lakjuk be a Földet?
Folytatva a fenti analógiát: annak az esélye, hogy a vonat teljesen lezuhanjon a hídról, valóságos, de kicsi; azaz megeshet, hogy a Föld óriási kiterjedésű területei válnak az emberek számára lakhatatlanná. A hátsó vagonok vannak leginkább kitéve a zuhanásnak. Lehet, hogy csak azok, de mindenképpen azok lesznek az elsők. És azok biztosan lezuhannak, hacsak nem foganatosítunk minél drasztikusabb intézkedéseket, és minél hamarabb.
Milyen mértékű kockázat, ami még elfogadható számunkra, ha a hátsó, a sereghajtó vagonokról van szó, a világ lakosságának szegényebbik feléről? Hány (százmilliónyi) életet tekinthetünk elfogadható veszteségnek – járulékos kárnak? És mindez milyen értelemben nem Sztálin?
[1] Az utóbbi időben túlnyomórészt a klímaváltozás terminust használják, mivel a Föld átlaghőmérsékletének növekedése egyes helyeken rövid- és középtávú lehűléshez vezethet. Ennek példája a Golf-áramlat várható gyengülése, majd megszűnése. Az áramlat meleg vizet szállít a Mexikói-öbölből az Atlanti-óceán északi része felé. Így a megszűnése alacsonyabb hőmérsékleteket eredményez majd a Brit-szigeteken, illetve Skandináviában. Bővebben ld. itt és itt.
[2] A két témát (a globális felmelegedést, illetve a környezet károsodását) együtt tárgyalom. Noha két különböző jelenségről van szó, ezek egyidejű tünetei ugyanannak a módnak, ahogy a természethez viszonyulunk, és úgy vélem, ezeket nem lehet egymástól függetlenül megközelíteni, ha nem akarunk lemondani bizonyos lényeges következtetésekről.
[3] Elizabeth Kolbert: The Sixth Extinction: An Unnatural History (2014).
[4] IPCC-jelentés, AR5, SPM.9 (b) ábra, 15. oldal.
[5] IPCC-jelentés, AR5, SPM.9 (a) ábra, 15. oldal.
[6] A klímaváltozás hatásainak minden típusát összegző számokról van szó. A meglévő kutatások nagy része csak egyetlen folyamatra fókuszál. Ezért van annyi vita a valós számokról és lehetséges szcenáriókról. Megfogalmazásom szándékosan homályos, mert nem ismerek egyetlen tanulmányt sem, amely megpróbálna számot adni a klímaváltozás összesített hatásairól.
[7] A WHO becslése a 2030 és 2050 közötti időszakra vonatkozik; az évente 250.000-rel több haláleset összesen ebben a húsz évben több mint ötvenmillió életet jelent.
[8] Hansen, J., Sato, M., Ruedy, R.: Perception of climate change. Proceedings of the National Academy of Sciences, 2012. 109.
[9] Mark Lynas: Six Degrees (2007).
[10] A holodomor (ukrán: голодомор, orosz: морити голодом = éhhalál) az 1932-33-as nagy szovjet éhínség Ukrajnát érintő része, amelyet ukrán genocídiumnak is neveznek. Az éhínséget már 1930-ban előre lehetett látni a betakarított termés csökkenéséből, és mégsem tettek semmit a megelőzéséért. Sőt, a tömeges éhhalál szándékos és ember által elkövetett genocídiumnak tekinthető olyan részletei miatt, mint a külső segítség elutasítása, az élelmiszertartalékok elkobzása a családoktól, vagy a lakosság mozgási szabadságának korlátozása. (Ford. megj.)
[11] Neagu-Neagulescu, Iuliu: Arimania sau Țara Buneiînțelegeri. Editura Pagini Libere, 2018.
[12] Davis, Mike: Late Victorian Holocausts: El Niño Famines and the Making of the Third World. 2002.
[13] El Niño: az a folyamat, amelynek során a Csendes-óceáni térség keleti részén, valamint Dél-Amerika partjainál felmelegednek a tengeri áramlatok, ami hurrikánokat, szárazságot, árvizet közvetetten éhínséget és járványokat okozhat. A természeti jelenség nevét onnan kapta, hogy Dél-Amerikában az áramlatok karácsonykor a legmelegebbek (el niño = a gyermek, a kifejezés Jézus születésére utal). (Ford. megj.)
[14] Extraktivizmus: a Föld természeti erőforrásainak kitermelése és világpiacra helyezése. (Ford. megj.)
[15] Externáliák: külső gazdasági hatások, vagyis a gazdasági döntések olyan következményei, amelyek a döntésben nem részes feleket érintenek, és számukra nem járnak semmilyen kompenzációval. Ezeket a hatásokat a döntéskor sokszor nem is veszik számításba. Például a környezetszennyezés gyakori externália az iparban. (Ford. megj.)
[16] Naomi Klein: Let Them Drown: The violence of othering in a warming world.
Az előadást itt nézheted meg, az előadás átiratát pedig ide kattintva olvashatod el.
[17] Kelley, C.P., Mohtadi, S., Cane, M.A., Seager, R., Kushnir, Y.: Climate change in the Fertile Crescent and implications of the recent Syrian drought. Proceedings of the National Academy of Sciences, 2015, 112.
[18] Courtland, A., Ide, T., Barnett, J., Detges, A.: Sampling bias in climate–conflict research. Nature Climate Change, 2018, 8.
[19] Kibocsátáskereskedelem: Az erőművek, légitársaságok, vállalatok szabadon kereskedhetnek a kibocsátási kvótákkal, amelyek azt határozzák meg, hogy mennyi szennyező anyagot lehet a levegőbe bocsátani. Ld. itt. (Ford. megj.)
[20] Klein, Naomi: This Changes Everything: Capitalism vs. The Climate (2014).
[21] Hahnel, Robin, Wright, Erik Olin: Alternatives to Capitalism: Proposals for a Democratic Economy (2014).
[22] Az erről készült dokumentumfilm: Virunga (2014).
[23] Albedó: egy felületre érkező elektromágneses sugarak visszaverődési képességének mérőszáma. A Föld átlagos albedója 39%. (Ford. megj.)
[24] Ostrom, Elinor: Governing the Commons: The Evolution of Institutions for Collective Action (1990).
Harvey, David: Rebel Cities: From the Right to the City to the Urban Revolution (2012).
