Szkucsno

„Fut velem egy rossz szekér.” (Ady Endre)

„Baszom, aki hová való, / Én se vagyok idevaló” (Zerkula János)

1. Fanatikusok és cinikusok

A házasság fogalmát szűkítő népszavazás, noha elbukott, néhány megoldatlan kérdést hagyott maga után. A minap munkából jövet az egyik román rádiót hallgattam, ahol a nap témája az egyik PSD-s képviselő törvényjavaslata volt a válás esetére biztosítandó három napos szabadságról. A kérdést jellegzetes leegyszerűsítéssel úgy fogalmazták meg, hogy válás esetén vajon ünnepelnünk kell, vagy emlékeznünk. Záporoznak a sziporkák, a betelefonálók és a műsorvezetők szekuláris felszabadultsága, iróniája nyilvánvalóan a népszavazás pár nappal ezelőtti bukásából is táplálkozik. Az egyik betelefonáló azonban úgy kezdi mondandóját, hogy a válás bizony súlyos bűn. A bűn szót hallva a műsorvezető rögtön a betelefonáló szavába vág, és olyan típusú (rosszindulatú, gúnyos) kérdéseket tesz föl a hallgatónak, hogy vajon az, aki kétszer házasodott, a túlvilágon melyik feleségével lesz együtt. A hallgató hiába próbálná árnyalni, illetve elmondani véleményét a maga vallási meggyőződése felől, a műsorvezető nyilvánvaló lenézéssel és cinizmussal, mi több, a győztesek agresszív fölényével hallgattatja el a hívőt, kicsinyli le vallási meggyőződését, végül egyik mondatának közepén egyszerűen kinyomja és átkapcsol egy másik hallgatóra.

Ez az obszcén türelmetlenség kicsit sem nyugtatott meg. Nem mintha egyetértettem volna a betelefonálóval, aki a maga részéről, úgy tűnt, szintén nem akart tudomást venni a vallás nélküli, mondjuk racionális életvezetés lehetőségéről, és azt hajtogatta, hogy „de hát keresztény ország vagyunk, stb.”, mintha lehetséges lenne olyasmi, hogy keresztény ország. Ami megdöbbentő volt, inkább az, hogy az eset a nem-beszélgetés és a nem-meghallgatás kirívó példájának mutatkozott, ahol egyik fél sem akar tudni a másikról, illetve vitatkozni a másikkal, már a kezdet kezdetén túl vannak minden érven, már csak előre eldöntött sztereotip profilok vannak a fejükben egymásról: beszólok egyet a cinikus liberálisoknak, aki majd jól beszól a konzervatív fanatikusoknak. Mivel nem számítanak az érvek, mivel nem működik a meghallgatás etikája, mivel mindegyiküket zsigerien irritálja a másik, a küzdelem nem dőlhet el máshogyan, mint az erő törvénye szerint: aki éppen hatalmon van, elhallgattatja a másikat. Koránt sincs szó ideológiai vitáról és szembenállásról, pusztán az ideológiai vita látszatába bújtatott  merev frontvonalak vannak, és senki nem hisz abban, hogy a nyelv, a vita, a beszélgetés, az artikuláció, a meghallgatás, a figyelem, a nyilvánosság, végül is valamifajta demokratikus konszenzus révén esetleg megpróbálhatnának szót érteni. Mindenki jobban tudja, és mindig az tudja jobban, aki épp beszél.

Úgy tűnik hát, hogy a párbeszéd kultúrája Kelet-Európában megbukott, ha a demokratikus látszaton túl egyáltalán valaha is létezett. Ma már a média nem közvetít olyan műsorokat, ahol egymással eszmei, ideológiai, politikai alapon egymással szemben álló felek vitáznak, hanem csak olyanokat, ahol a lényeget illetően mindenki ugyanazt gondolja, ezért a megszólítottak mindig csak egymást lábjegyzetelik és árnyalgatják, és szidják azokat, akik épp nincsenek jelen. Olyat is látunk, persze, ahol a politikai ellenfelet csak és csakis azért hívják be egy stúdióba, hogy ott mondjuk a műsorvezető porig alázza és elhallgattassa. De tulajdonképpen nem egymással szemben álló táborok vannak, hanem mindenütt ócska klikkszellem uralkodik. A liberális nagyképűség és a fanatikus patriotizmus megegyezik abban, bevallva vagy bevallatlanul, hogy úgy érzékelik: ez az ország, Románia, végső soron katasztrofális állapotban van, segíteni rajta úgysem lehet.  Sőt azt lehet érzékelni, hogy a liberálisok is fanatikusak és a hívő fanatikusok is cinikusak. Hogy a látszólag ellentétes elvek külön tévé-, rádiócsatornákat vagy napilapokat működtetnek, nem téveszthet meg: a dühödt elkülönülés gesztusai mögött ugyanaz a kongó üresség, ugyanaz a látens, föl sem ismert kétségbeesés.

Talán éppen ez a lényegi hasonlóság az oka annak, hogy képtelenek meghallgatni egymást: az irritáció, amit egymást hallva éreznek, lényegi, be nem vallott hasonlóságukra emlékezteti őket. Ami a másikban irritálja az egyik felet, valami olyasmi, ami benne magában is megvan, ezért lesz a másikkal szembeni türelmetlenség irracionális, önellentmondásos és önromboló: mert valójában saját maga ellen irányul. A másik, akit elhallgattatsz: te magad vagy.

2. Egy anarchista keresztény

De nem pusztán ennyi, ami aggaszt. Hanem, hogy mindkét álláspont, a konzervatív keresztényé és a liberális demokratáé egyaránt téves. Mondom a tételt: keresztény Kelet-Európa sohasem létezett és úgy tűnik, nem is lehetséges; hasonlóképpen liberális demokrácia Kelet-Európában sohasem létezett és úgy tűnik, nem is lehetséges. A tétel első felét egy Lev Tolsztoj-idézettel szeretném illusztrálni, nevezzük ezt játékosan anarchista keresztény álláspontnak. Tolsztoj Az újkor vége című esszéjében a következőket írja:

„Arra a kérdésre, hogy a keresztény népek miképpen kerültek abba a helyzetbe, amelyben ma vannak, a válasz: az előzmények igen régi időkre nyúlnak vissza. Az előzményeket ott kell keltezni, ahol a kereszténységet államvallássá tették. Az állam, amelynek alapja a hatalom és az erőszak, amelynek életformája és létfeltétele, különösképpen a törvényeknek, az egyházi törvényeknek is való vak engedelmesség, az állam, amely büntetés, megtorlás, hadsereg, háború nélkül nem állhat fenn, az állam, amely uralkodói székébe az erőszakot és a gazdagságot helyezi: ez az állam, ez a berendezkedési forma az, amely a kereszténységet felszívta – azt a kereszténységet, amely minden ember teljes egyenlőségét és szabadságát hirdeti, amely Isten parancsát mindennemű emberi törvény fölé helyezi, amely nemcsak minden erőszakot, minden megtorlást, minden háborút megtagad, hanem ezen felül azt is követeli, hogy az ember szeresse ellenségét, amely nemcsak az erőszak és a gazdagság trónra helyezését nem viseli el, hanem királyának éppen a türelmet és a szegénységet tekinti – ezt a kereszténységet a pogány államfő természetesen nem igazi, hanem meghamisított alakjában magára vette, olyan meghamisított alakjában, amely mellett a pogányság nyugodtan tenyészhetett. S a fejedelmek, mivel tanácsadóikkal együtt a kereszténység lényegét legnagyobbrészt egyáltalán nem értik meg, tökéletes jóhiszeműséggel felháborodnak az embereken, akik az igazi kereszténységet vallják és hirdetik, sőt ezek az uralkodók az embereket a legjobb lelkiismerettel elítélik, száműzik és megtiltják nekik, hogy a kereszténységet valódi értelmében vallhassák. A papság rendelkezést bocsát ki, amelyben megtiltja az evangélium olvasását és a magyarázat kizárólagos jogát önmagának tartja fenn, agyafúrt álnokságot eszel ki az állam és az egyház egybekapcsolásáról, fényűző és szédítő szertartásokat vezet be, amelyek a népet elkápráztatják. Az emberek többsége századokon át úgy él, hogy kereszténynek tartja magát, mialatt a valódi kereszténység századrészéről halvány sejtelme sincs.”

Fűzök néhány értelmező megjegyzést ehhez az állásponthoz: a kereszténységet már a kezdet kezdetén eltorzították és a hatalom szolgálatába állították; a kereszténység társadalmi eszménye – ha van ilyen, és Tolsztoj szerint van –, ellentmondásban áll a hatalom bármiféle gyakorlatával, így mindaddig, amíg az emberek államokba szerveződve élnek, s főként mindaddig, amíg a kereszténységet állami törvényekben igyekeznek garantálni és kodifikálni, a kereszténység egyszerűen nem létezhet. Sőt mivel a kereszténység történelmét tekintve mindig is összefonódott a hatalom valamilyen formájával, a keresztény társadalom még sohasem jött létre. Amire a mai konzervatív keresztények mint követendő, visszaállítandó múltra hivatkoznak, az nem kereszténység, hanem egy olyan hatalmi berendezkedés, amelyben „Az emberek többsége századokon át úgy él, hogy kereszténynek tartja magát, mialatt a valódi kereszténység századrészéről halvány sejtelme sincs.” Elég csak arra gondolni, hogy az európai kereszténység hosszabbik szakaszában a Biblia szövege egyszerűen nyelvi és műveltségbeli okok miatt nem volt hozzáférhető a tömegek számára, így nem lehetett tiszta fogalmuk arról, hogy mi áll abban a könyvben, amelynek a nevében fölöttük hatalmat gyakorolnak. Hiába található meg a Bibliában néhány olyan elv, amilyenre Tolsztoj is hivatkozik, ha azok az értelmezések és azok az intézmények, amelyek révén ezek az elvek továbbörökítődtek, ellentmondtak a szövegben foglalt elveknek.

Bár ma a helyzet elvileg jobb, gyakorlatilag még rosszabb: maguk a papok sem olvassák a Bibliát, hanem recitálják, rituálisan ismételgetik holttá merevített betűit, anélkül, hogy a szöveg értelmét, társadalmi jelentését kutatnák, igyekeznének lefordítani, élővé tenni ezt a számunkra, mai emberek számára már sok tekintetben szívből idegenné vált szövegegyüttest. „A szeretet megfagy” – mondja Tolsztoj. A tömegeket pedig ma egyáltalán nem érdekli a Biblia és természetesen nem is olvassák (ezt sem), a Biblia helyett értékekről, hagyományról, rendről, nyugalomról, állandóságról ábrándoznak, tekintélyek és hatalmasságok szavait követik és követelik. Megjegyzem, ábrándozásuk jogos, hisz annyiban mindenképpen igazuk van a keresztény konzervatívoknak, hogy az értékek, a hagyományok, a rend, a moralitás, a nyugalom, az állandóság stb. minimuma nélkül nem lehetséges emberi élet, sőt lelki élet sem. A Biblia azonban mindezt nem adja meg, mert ennél jóval többet követel: „minden ember teljes egyenlőségét és szabadságát hirdeti, amely Isten parancsát mindennemű emberi törvény fölé helyezi, amely nemcsak minden erőszakot, minden megtorlást, minden háborút megtagad, hanem ezen felül azt is követeli, hogy az ember szeresse ellenségét, amely nemcsak az erőszak és a gazdagság trónra helyezését nem viseli el, hanem királyának éppen a türelmet és a szegénységet tekinti”.[1]

Lehetséges ma ilyesmi? Ne firtassuk.

3. „Alázatosan jelentem”

Azt, hogy hogyan is működik nálunk felé a liberális demokrácia, egy híres kelet-európai regényből, a Svejk, a derék katona című műből vett jelenettel szeretném szemlélteni. Svejk, miután belesodródik az államgépezetbe és ezzel egyúttal a háborús gépezetbe, egy olyan főhadnagy segédje lesz, aki szeret a tisztességről  és a becsületről prédikálni. Svejk, aki a regény egész folyamán szinte semmi mást nem tesz, mint ezt, ezúttal is átveszi feljebbvalójának retorikáját, szó szerint elismétli, illetve eltúlozza a tisztességről és becsületről való retorikus beszédet. Azzal, hogy saját hanggal nem rendelkező, néma tükörként viselkedik, leleplezi ennek a prédikációnak az ürességét, értelmetlenségét és érvénytelenségét az adott körülmények között. Svejk ellenállási stratégiája nem az ellentmondás, hanem a túlazonosulás. Hallgassuk Svejket:

„– Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem, hogy meg tetszik értve lenni. Nincsen rosszabb annál, mint amikor az ember hazudik. Ahogy elkezd belekeveredni, máris el van veszve. Egy faluban, Pelhrimov mellett volt egy Marek nevű tanító, aki a Spera erdész lánya után járt, és ez az erdész megüzente neki, hogy ha kimegy randevúzni a lánnyal az erdőbe, és ő rajtacsípi, akkor sörét helyett sóra tölti a puskáját, és a fenekébe lő neki. A tanító visszaüzente, hogy nem igaz az egész, de egyszer megint, amikor a lánnyal volt randevúja, az erdész megtalálta őt, és már hozzá is akart látni a beígért művelethez, de ő kimagyarázta magát, hogy csak bokrétát szed, aztán meg, hogy bogarakat akart gyűjteni, és úgy belegabalyodott, hogy a végén megesküdött rá, mert annyira be volt gyulladva, hogy ő csapdát akart állítani a nyulaknak. Erre ez a kedves erdész fogta őt, és bevitte a csendőrszobára, onnan pedig bíróság elé került, és a tanítót kis híján lecsukták. Ha megmondta volna a tiszta igazat, akkor csak azt a sót kapta volna a fenekébe. Énnekem az a véleményem, hogy mindig az a legjobb, ha az ember mindent bevall, és őszinte, és ha már elkövetett valamit, odamegy, és azt mondja: ’Alázatosan jelentem, hogy elkövettem ezt meg ezt.’ És a becsületesség, amit mondani tetszett, az is nagyon szép dolog, mert az ember mindig azzal jut a legtovább. Mint ahogy ezeknél a gyaloglóversenyeknél szokott lenni. Mihelyt svindlizni és szaladni kezd az ember, mindjárt ki van zárva a versenyből. Így járt az én unokatestvérem is. A becsületes embert mindenütt megbecsülik és tisztelik, az ilyen ember meg van elégedve magával, és úgy érzi, mintha újjászületne, amikor este lefekszik, és azt mondja: ’Máma megint becsületes voltam.’

E beszédet hallgatva, Lukas főhadnagy már régen leült, Svejk bakancsát bámulta, és ezt gondolta magában: ’Uramisten, hisz gyakran én is ugyanilyen hülyeségeket beszélek, csak az a különbség, hogy más formában adom elő.’”[2]

Most vegyük úgy, hogy a liberális demokrácia eredetileg valami tisztességes és becsületes dolog, Svejk pedig Kelet-Európát személyesíti meg. Ekkor a tanulság a következő: a liberális demokráciáról Kelet-Európában (Svejk szájába adva) általában ki szokott derülni, hogy, Lukas főhadnaggyal szólva, hülyeség, sőt az is, hogy eredetileg is hülyeség volt. A liberális demokráciával is pont annyira jutunk a legtovább, mint a becsületességgel: semennyire. Mintha nem éppen a liberális demokráciák válságának lennénk tanúi Európában is. A liberális demokráciához továbbá nálunk egész egyszerűen hiányoznak bizonyos történelmi, gazdasági és társadalmi feltételek, ezért itt a liberális demokrácia formális, felszínes érvényesülésére van esély, amely együtt jár a tömegek anyagi és szellemi elnyomorodásával, a demokrácia bürokratikus úton való biztosításának kilengéseivel, és a hierarchikus viszonyok folytonos újratermelődésével.

Minap hallotam, hogy valaki ezt mondta: „Kelet-Európában a feudalizmus és a szocializmus között nincs semmi.” Mi kellene a kettő között legyen? Például egy erős, integráló erejű polgári kultúra, ami megágyazna a liberális demokráciának. Ehelyett mindennapos tapasztalat, hogy az akár elvileg helyeselhető liberális demokratikus elveket olyan társadalmi környezetben kell alkalmazni, ahol ezek jelentése a visszájára fordul, és bebizonyosodik: a szabadságot, az együttérzést, vagy az egyenlőséget végtére is nem lehet megparancsolni. Ahol az emberek valahogy zsigerből a depresszió és a tekintélyelvűség különös elegyét hozzák létre maguk körül a mindennapjaikban, és a másokon való gúnyolódás felszabadító érzésnek számít (“Semmi bajom a buzikkal, de nem fognék velük kezet, hö-hö-hö”. “Ha nők csókolóznak, esetleg, de hogy férfiak… he-he-he!”), ott a liberális demokrácia talán legfontosabb eszméje, a jogegyenlőség követelése abszurd paródiát, értelmetlenséget, vagy éppen gyűlölködést eredményez, egyszerűen mert az elvek és a realitás között mindig túl nagy marad a távolság. Vagy mert a szabadság sohasem válhatott az anyanyelvünkké. A közjó föl sem ismerszik, vagy idegen hatalom erőszakjának tűnik. Mintha a melegeket mondjuk rókaarcú PSD- és Soros-ügynök reptilinánok szállítanák ide magánrepülőiken, hogy megfertőzzék ezt a makulátlanul heteroszexuális pátriát.

4. A szkucsno

Régóta irigylem a portugálokat egyetlen szó, a saudade miatt. A saudade egy perifériára szorult nemzet karakterjegye, egyfajta melankóliát és hiányérzetet jelöl. Egy értelmezés szerint a saudade-ot azok érzik, akik emigrálnak, így van benne valami a nosztalgiából; illetve azok is, akik a tömeges emigráció után otthon maradnak, mintha a szülőföld akkor is hiányozna, amikor otthon vagy. Románia szép, kiürült falvai ilyenek. Mindenesetre a saudade nem egyszerűen személyes elhagyatottságot, hanem a hiány és vágyakozás társadalmi tapasztalatát, valamiféle társadalmi magányt jelent. Már ha jól értem, a saudade ugyanis olyan szó, amelynek nincsen megfelelője más nyelvekben. Nemrég azonban találtam egy ehhez némiképp hasonló jelentésű szót: szkucsno. A bukovinai Rezzori kezdi így Egy antiszemita emlékiratai című könyvét: „A szkucsno orosz szó, amelyet nehéz lefordítani. Több, mint sivár unalom: olyan lelki üresség, mely meghatározatlan, de heves vágyakozásként keríti hatalmába az embert.”[3]

A szkucsno, a félperiféria érzésvilága, érzelmi gazdaságtana valamiféle magyarázat lehet arra, hogy miért gyanakodhatunk joggal az olyan nyugati modellekre, mint amilyen a liberális demokrácia. A szkucsno a metafizikai neve annak, amit egy bolgár szerző, Alexander Kiossev öngyarmatosító kultúrának nevez:

„Az öngyarmatosító kultúra egy nagy helyettesítés kihordója: egy idegen civilizációs modellt tesz arra a strukturális helyre, ahol az egészen más (das ganz andere), a hiányzó transzcendencia, az egyetemes kellene legyen. Az idegen civilizáció szimbólumrendszerét keletkezése pillanatában egyetemes teremtő sémaként veszi át. Saját öntudatában, önlegitimációjában és propagandájában ez az idegen (mely egyenértékű a terjeszkedő, racionális, kiábrándult modern világgal) úgy jelenik meg, mint az általánosan elfogadott, mainstream történelmi norma és az egyetemes emberi sors megtestesülése. A Nyugat narcisztikus ideológiájával ellentétben az öngyarmatosító nemzetek egy tragikus paradoxont szenvednek el: számukra az idegen az egyetemes, de ennek ellenkezője is ugyanúgy igaz: az egyetemes mindig idegen marad. Ez a végzetes egybeesés a nagy másik és az idegen között az, ami az öngyarmatosító nemzeteket arra az érzésre ítéli, hogy az egyetemes értékek sosem az ők értékeik, hanem az egészen más (das ganz andere), vagyis a civilizált világ értékei. Ellentétben a premodern társadalommal, itt az idegen mássága és az idegenek nem a démonival társíthatóak, hanem normatívvá válnak.

Úgy is mondhatjuk, hogy az idegen egyetemes modellek átvételével az öngyarmatosító kultúrák saját magukat traumatizálják: saját alsóbbrendűségüket, saját egyetemességük és autenticitásuk hiányát  teszik magukévá. Saját világi értékeik ökonómiájában a hiányzó Isten archetípusának strukturális helyére az istenített Nyugat kerül. Így a Nyugat önmagáról alkotott képe hasadttá válik. Egyrészt az empirikus Nyugatot, a nagyhatalmakat és a nagy nemzeteket jelenti, melyek ugyanakkor ellenségesek is lehetnek mint a szüntelen háborúk, a folyamatos diplomáciai és gazdasági konfliktusok igazolói. Másrészt azt is jelenti, ami elvesztette empirikus jellemzőit, egybeesik az autentikussal és az egyetemessel, miközben – a modernitás szekuláris ideológiája ellenére – rejtett transzcendens aurára tesz szert.”[4]

Mi tehát a saudade-szkucsno magyarázata? Röviden az, hogy tulajdonképpen gyarmati társadalmak vagyunk, azzal a kiegészítéssel, hogy gyarmatosításunk a saját beleegyezésünkkel és aktív hozzájárulásunkkal, ellenállás nélkül történt és történik, továbbá hogy emiatt annyira természetes módon vagyunk gyarmatiak, hogy nem is érzékeljük, hogy azok vagyunk. Tulajdonképpen magát a szkucsnót is eladtuk már: a szkucsno piaci (és egyben tudati) megfelelője az, amit egyik változatában Balkán-romantikaként ismerhetünk. A Balkán-romantika a tömeggyártott szkucsno, de a dáko-román kontinuitás elmélete és a türk/hun/avar-magyar kontinuitás elmélete sem más, mint őshonosított szkucsno.

Kiossev magyarázatából viszont másvalami is következik, mégpedig az, hogy a gyarmati/félgyarmati helyzet csak az egyik, nevezetesen politikai oldala a szkucsnónak. A lelki üresség, amely heves vágyakozásként keríti hatalmába az embert, a hiányzó transzcendenciára, az egyetemesség hiányára is utal, a szkucsno ezért metafizikai probléma is. Kelet-Európában Isten nem meghalt, hanem nem született meg. A távoli ősök és az autentikus hit, a demokrácia és a szabadság utáni vágyakozás a szívbéli idegenség és egy isten utáni vágy is, aki arra méltatná végre kies szép hazánkat, hogy ide szülessen meg. De el tud-e valaki képzelni egy bukovinai istent? Kicsit gyanús lenne, nem hinnénk neki. Pedig hát Jézus is egy toprongyos volt, nem egy vállalkozó, s nem is egy pap.

Szóval Kelet-Európába elígérkeztek, de nem érkeztek meg az istenek. Hiányuk itt nem ugyanazt jelenti, mint mondjuk a szekuláris nyugati társadalmakban. Valahogy mindig hiányozni fognak. Még olyankor is, amikor észrevétlenül épp itt vannak.

De mi köze mindennek a népszavazáshoz? Némi józan ész, kicsinyke műveltség, egy kis elfogulatlanság és csipetnyi jóindulat elég lenne ahhoz, hogy egy több ezer éve megbélyegzett szexuális kisebbség egyenlőségét végre elismerjük. De a kérdés még csak nem is az volt, hogy elismerjük-e őket, hanem hogy megtiltsunk-e nekik valamit. Ahelyett, hogy többet tudtunk volna meg ennek a szexuális kisebbségnek az életéről, traumáiról, értékeiről, valóságos ellentmondásairól, valójában a romlott, liberális Nyugat metaforájaként használták őket. Mindvégig nem róluk volt szó. Ezért most mindenki megalázottnak érezheti magát, a győztesek és a vesztesek is. Nem a liberálisok győztek, hanem a lelki üresség. Szkucsno.

[1] Lev Tolsztoj: Az újkor vége. (Részlet), In: Anarchizmus (Modern ideológiák). szerk. Gyurgyák János, Bp., Századvég, 1991. (Online: http://mek.oszk.hu/02000/02003/html/)

[2] Jaroslav Hašek: Švejk. Bp., Európa Könyvkiadó, 1990, 194-195.

[3] Gregor von Rezzori: Egy antiszemita emlékiratai. Bp., Osiris/2000 Kiadó, 1996.

[4] Alexander Kiossev: Jegyzetek az öngyarmatosító kultúrákról. In: A szem, 2017.  01. 11.