Egyetemes alany (AKPH: Hisz Sztori /Kis Kece/)

Az AKPH Hisz Sztori című felvételéből kiindulva az egyetemes alany vagy másképpen: az egyetemes szubjektivitás megteremtésének retorikai stratégiái kapcsán szeretnék megfogalmazni néhány javaslatot.

De először is: mi az az „univerzális alany”? Jelen esetben univerzális alanyon egy, a szubjektumok lehető legszélesebb köre számára nyitott azonosulási kódot értek, ami így e különféle szubjektumok közös szubjektivitását teszi megnevezhetővé. Az „alany” itt nem a „személy”-lyel szinoním értelmű jelölő, tehát nem egy létező személyt értek alatta, hanem inkább szófajt, még inkább retorikai figurát vagy stratégiát, tehát nyelvi-retorikai jelenséget. Továbbá az egyetemességet vagy az univerzalitást nem egy valamiképpen már adott, mindenkiben meglévő közös értelmében fogom fel, hanem olyanként, ami abban a pillanatban jön létre, amikor ki tudjuk mondani, amikor performálni tudjuk. Egyszerűbben: egyetemesség nem „van” (vagy „nincs”), hanem létre kell hozni azáltal, hogy megtaláljuk a kimondását lehetővé nyelvi stratégiát.

A Hisz Sztorit az univerzális alany mondhatóságának feltételeit megteremtő performatív költői teljesítménynek tekintem.

A cím egyrészt az angol history (=történelem) szóra utal, de a magyarosított írásmód további lehetőségeket is játékba hoz. Így például az angol szó etimologiai értelmezését (his story=az ő története), amivel a feminista történetkritika is eljátszott, azt hangsúlyozva, hogy az angol history (= his story) szó hímnemű alanyra, s így a férfiak történelmére, illetve a történelemre mint a férfi cselekvési területére utal, aminek kiegyensúlyozásaként meg kellene teremteni a herstory-t, egy olyan történelmet és történetírást, amelynek immár a nők is az alanyai. Számomra most egy másik lehetőség érdekes, mégpedig az, hogy a magyarosított írásmódban az első tag a ‚hinni’ ige E/3. személyű jelenidejének felel meg: hisz sztori = ‚hittörténet’, ‚az ő hitenének története’ vagy ‚egy hittörténet’.

Az első két sor (”Földről hallgattam meg az első csontroppanást / Miután véginéztem az ősrobbanást”) rögtön fölvethetővé is teszi az alany kilétére vonatkozó kérdést: ki lehet az, aki hallotta az első csontroppanást és végignézte az ősrobbanást? Amennyiben követjük a címbe rejtett utalást a hitre, úgy egy lehetséges válasz ez: Isten. A bibliai Teremtéstörténet irányába visz az is, ha az „első csontroppanás”-t Káin gyilkosságára tett utalásként értjük. A két esemény (az ősrobbanás és az első gyilkosság) kronológiai sorrendjének és a szöveg lineáris rendjében elfoglalt helyének meg nem felelése bevezet egy újabb perspektívát: a történelem (history) a Káin-történet perspektívájából az erőszak történelmeként mutatkozik meg. Ezt a lehetőséget erősíti fel olyan további történelmi események, szereplők, társadalmi jelenségek említése a szövegben, mint a trójai háború, a sztálini és a hitleri erőszakpolitika, a kamikáze-pilóták, a százéves háború, a háborúbiznisz, a Kennedy-gyilkosság. Az első két sor viszonya (előbb van említve a későbbi) a látás, tudás, észlelés, érzékelés perspektivikusságának a kérdését is fölveti: a múlt mindig csak egy utólagos perspektívából látszik annak, aminek látszik. A perspektivikusság megjelenése így egy másik válasz lehetőségét is megengedi arra a kérdésre, hogy ki lehet az, aki hallotta az első csontroppanást és végignézte az ősrobbanást? Ez nem más, mint maga az Ember, aki mintegy visszatekint a kezdetekre, elképzeli, elmeséli, létrehozza, képernyőre vetíti stb. egy utólagos perspektívából önnön eredetét.

Nem szeretnék dönteni arról, hogy Isten vagy az Ember ez az alany, mivel a szöveg sem követel tőlünk meg egy ilyen döntést. Szigorúan véve ugyanis a szövegben egy egyszerű grammatikai én-funkcióról van szó, az azonosulás egy operatív nyelvi stratégiájáról („én voltam a…, én vagyok a…”), ha tetszik, egy populista „üres jelölőről”, amely válogatás nélkül (nyilván a szavak materiális össze- és széthangzási lehetőségei által  irányítottan) teszi lehetővé a történelem kis és nagy, jelentős és jelentéktelen, morális vagy amorális, rossz és jó szereplőivel, eseményeivel, sztorijaival, alanyi és tárgyi helyzeteivel való azonosulást. Egy olyan én, aki potenciálisan mindent és mindenkit magába fogad. Az egyetemes alany egy retorikai pozíció, ahonnan bármiről lehet beszélni, azzal a feltétellel, hogy magamba fogadom, szubjektiválom, alanyi módba ragozom át a bármit.

A refrén éppen az univerzális alany működését magyarázza el: „Maradunk mindig mozgásban, mint minden / mint az élet, mind Egy – mindegy milyen szinten, / nincs fizika, nincs idő – igazából nincs semmi sem, / csak én vagyok és Te, lendülünk a semmiben.” Az alany mozgása itt nem szétszór, hanem egyesíti a szétszórtakat („mind Egy”) és közös szubjektivitást hoz létre („Maradunk”), visszavonja a tárgyiasítást, alanyiasít, mégpedig egyfajta nihilisztikus (vagy buddhisztikus?) szituációban teszi ezt („nincs semmi sem/ (…) lendülünk a semmiben”). A „semmi” ugyanakkor a tárgy helyének, a tárgyi pozíciónak a kiüresítésére is utalhat: mivel minden alannyá lesz, mindent magába szippant az „én voltam/vagyok” szubjektiváló ereje, a tárgy és a tárgyiság helye üresen marad.

Az erősen affirmatív én-funkció persze a rap-szövegek retorikájának alapsajátossága, de a legtöbb esetben az én egy olyan te-vel szemben fogalmazza meg magát, akivel verseng, akinek megpróbál fölé kerekedni, akit megpróbál „lealázni”. Ez az önaffirmáció különféle morális, személyes vagy társadalmi szempontok szerint szelektál a „spanok” és a „lúzerek” között. A Hisz Sztoriban az én-funkció ettől eltérő, nem kompetitív, hanem empatikus pozíciót képez meg. De úgy, hogy ezzel nem törli el a kényelmes identifikációkat megbontó ambivalenciát, konfliktust sem („vegáriánusnak egy szendvics, ami sonkás”, „hatalmas tábornok, aki éppen kapitulál”, „Voltam fény a vaknak, kéj a papnak”), illetve a győztes és a vesztes pozíciót is elfogadja („Akkora raj csávó, hogy kajak szopattam csak, / Máskor fullos gádzsi, örültek, ha szopathatnak”, „Lelki multimilliárdos, mégis valamit várva”). Az én helye így nem lokalizálható egy identitásban, egy társadalmi osztályban, egy elvi alapállásban, ahogyan ez a szokványosabb rap-szövegek esetén lenni szokott, hanem tisztán formális, operatív és üres – éppen ez teszi lehetővé, hogy a bárki egyetemes helyét jelölje.

Egy ilyen üres (nihilisztikus?) pozíciónak vannak kulturális analógiái. Gondolhatnánk a buddhizmusra, amit támogatnának további AKPH-szövegek utalásai is. A zen hagyományában azonban az ént leginkább olyan jelenségnek, illúziónak vagy konstrukciónak tekintik, amelyet a zen gyakorlása során meg kell tanulni megszüntetni, vagy legalábbis annyira „elvékonyítani”, hogy rögzítés, tapadás nélkül átengedő lengőajtóként, tisztán, semmi sajátot hozzá nem adó visszatükröző „felületként” legyen jelen az észlelési-érzékelési folyamatokban. Az én egy olyan észlelési módnak, intencionális viszonynak a neve, amely a szenvedés generatív oka, ezért meg kell szabadulni tőle. A zen-gyakorlás célja éppen az én-szerű „szennyeződésektől” való megtisztulás. Egy zen-mester, mikor a tanítvány kérdezte tőle, hogy mi a buddha, azt válaszolta, hogy a buddha a bot végén száradó szar – mivel éppen a vécéről jött, és éppen a szarvájó bot volt a kezében, pillanatnyilag éppen az volt jelen a tudatában. A Hisz Sztori üres én-funkciója némiképp rokoníthatónak látszik egy ilyen lengőajtó-énnel is, amelynek nincs saját valósága, szubsztancialitása, így tartalma annyi, amennyit éppen magába fogad, amivel azonosul, ami éppen hozzátapad. Sőt a videoklip antigravitációs bréket bemutató képsorai is egy ilyen buddhisztikus eloldozódás felé terelhetnék az értelmzést.

Egy másik kulturális analógia, a keresztény, pontosabban a páli egyetemesség-koncepció jobban illeszkedik választott kiindulópontomhoz, az egyetemes szubjektivitás kérdéséhez. A páli metanoia nem az én megszüntetéséről, kiüresítéséről beszél, mint a zen, hanem a régi én haláláról és egy új én születéséről: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal 2, 20) A szubjektivációnak ez a módja, a metanoia, egy a régi énben végbemenő hasadáson keresztül történik meg: egyrészt megmarad a régi én, de az új én felől relativizálódik, korlátozottnak, partikulárisnak lesz tekintve, másrészt integrálódik az új énbe, a hit által létrehozott új szubjektivitásba, amelynek a neve: Krisztus. A metanoia aktusában minden régi identitás, jog és előjog, társadalmi vagy vagyoni státusz, rang, nem, nemzetiség, privilégium stb. a maga helyén hagyva kerül meghaladásra, mintegy zárójelbe téve és integrálva az új Egybe: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga sem szabad; nincs férfi, sem nő: mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3, 28). A feltámadásba vetett hit nem valamiféle szupranaturális csodához való dogmatikus vagy irracionális ragaszkodás, hanem az egyetemes testbe, a Krisztus testébe való integráció követelése, a hamis én elveszítése és az új én megszerzése. Egy olyan új éné, aki paradoxon módon “nem én”, nem egoisztikus szubjektivitás, hanem decentrált: az önmagán túli, szóródó (messiási) felől helyezi el magát, és amely a legkisebb, az elkóborolt, az elveszett, az eltékozolt, a szórvány felé (sőt: felől) közelít (el).

Krisztus testét szokás tévesen az Egyházzal azonosítani, az Egyház azonban történelmi-társadalmi-kulturális fejlemény, mint ilyen objektív, nem pedig szubjektív valóság, alá van vetve az aktuális társadalmi-történelmi, kulturális feltételeknek, míg a hit éppen a történelmi-társadalmi-kulturális körülmények felőli identifikáció zárójelbe tételének, az ezen meghatározottságok alóli szubjektív emancipációnak az eseménye. Az egyetemes test, amelynek a neve Krisztus, az a közös vagy egyetemes, amelyben bárkinek van hely, amennyiben magába fogadja a régi énnek az új egyetemesség általi meghasítását, korlátozását és az ebbe az új egyetemesbe való integrációját. Ilyen értelemben Krisztus vagy a krisztusi test nem egy személy, akár egy isteni személy neve és teste, hanem inkább egy konstrukciós elv, az egyetemesség létrehozásának formája vagy kódja. A krisztusi test a legkisebb közös többszörös, nem valami, hanem valamivé levés, keletkezés, az eljövetel lehetőségének megnyitása, szemben mindazzal, ami belőle hagyományként, örökségként egy múltbeli állapothoz marad rögzítve: „Maradunk mindig mozgásban…”

A Hisz Sztori az egyetemes alany létrehozásának nyelvi stratégiáját alkalmazza, és annyiban is analóg viszonyba állítható az evangéliumok Jézusának hermeneutikai alapállásával, hogy Jézus az ószövetségi szövegekhez viszonyul ahhoz hasonló módon, ahogy ennek a popszövegnek a beszélője: minden régi törvényt, jövendölést magára vonatkoztatva teljesít be, a múlt, mi több, a történelmi idő inkarnációjaként, a relatívba, a partikularitásba, a történelmileg determináltba beíródó egyetemesként performálja magát. Ez a hermeneutikai stratégia nem az új destrukcióját, hanem a réginek a régit meghaladó egyetemesbe való integrációját célozza. Ez okozza, hogy a kereszténység egyszerre hordozza magában a konzervatív és a forradalmi identifikáció lehetőségét. Míg azonban a kereszténységgel való konzervatív azonosulás hajlamos a kereszténység eseményszerűségét domesztikálni, puszta kulturális othonossággá vagy a kulturális otthonosság utáni nosztalgiává tenni, így ellentmondásba kerül az alany egyetemességének keresztényi követelményével, addig a kereszténységgel való forradalmi vagy politikai identifikáció a keresztény egyetemesség depolitizációra irányulásával, a társadalmi-történelmi dimenzió relativizálásával (azaz metafizikus kiindulópontjával) nem tud mit kezdeni, így az egyetemesség követelményét morális vagy humanista perspektívába fordítva torzítja el.

A Hisz Sztori mindkét fenti csapdát elkerüli, amikor a lehető legegyszerűbb lehetőséget, nevezetesen a jézusi beszéd modalitásbeli, retorikai imitációját („Én vagyok az út, az igazság és az élet.”) alkalmazza, hogy létrehozza az egyetemesség mondhatóságának feltételeit egy populáris (populista?) műfajon, a rap-en belül. A keresztény egyetemességhez hűséges szöveg ez, anélkül, hogy különösebben tudni vagy tudatni akarná ezt magáról.