Laurie Penny: A legtöbb nő, akit ismersz, dühös – és ez rendben is van

„Teljesen rendben van, ha dühösnek érzed magad. Valójában rendben van, bármit is érzel.”

Laurie Penny angol feminista újságíró, szerző és aktivista. Legújabb könyve, a Bitch Doctrine: Essays for Dissenting Adults, a női dühvel foglalkozik – azzal, hogy miért érezzük, miért rejtjük el, miért félünk tőle, és hogyan egyeztethetjük össze egy jobb világról alkotott elképzeléseinkkel. A főként fiataloknak szóló TeenVogue véleményrovatában megjelent esszéje azt járja körül, hogy miért káros, ha nem vállaljuk fel és elfojtjuk dühünket, és hogy mit tehetünk azért, hogy ezeket az érzéseket pozitív változások előidézésére használhassuk fel.

A szöveg fordításával egy olyan társadalmi kontextusban bátorítanánk az olvasókat felszólalásra és cselekvésre a környezetünkben tapasztalt nemi alapú egyenlőtlenségek, és általában vett igazságtalanságok ellen, amelyben az erről folytatott nyilvános beszéd folyamatos támadásnak és elhallgattatásnak van kitéve. Hogy csak néhány példát említsünk, az erdélyi és magyarországi közbeszédre tekintve utalhatunk a hatalmi pozícióval való szexuális visszaéléseket, zaklatásokat nyilvánosan tematizáló #metoo-kampányt követő áldozathibáztatásokra, a felszólalókat és a leleplezést végző újságírókat érő támadásokra. Vagy olyan állami intézkedésekre, mint Romániában a szexuális nevelés tiltására,[1] vagy Magyarországon a társadalmi nemek tudományának az egyetemi oktatásban való betiltására vonatkozó előterjesztés, amelyek a nemi esélyegyenlőséget megalapozó tudományos párbeszédet, pedagógiai munkát lehetetlenítik el.

Fontosnak tartjuk a feminista diskurzusban az érzelmek jelentőségének tematizálását, amely támpontot nyújthat a társadalmi igazságtalanságok szimptómái, a gyűlöletbeszéd, a gyűlöletcselekedet és az igazságtalanságokkal szemben támadt düh megkülönböztetésében és ennek produktív felhasználásában, emellett pedig a szövegszervezés szintjén vállalt dühöt a rendszerszintű elhallgattatással szemben.

A szöveg Gegő Virág fordításában olvasható, amit az eredetivel Bíró Noémi vetett össze.

A nőismerőseid többsége dühösebb, mint gondolnád. De, mivel gyerekkoruk óta jól beléjük verték, nagyon jók abban, hogy elrejtsék.

Amikor előadásokat tartok a politikával és a társadalmi nemmel kapcsolatos könyveimről, az egyik leggyakrabban feltett kérdés a dühre vonatkozik. Sok fiatal nő szokta kérdezni tőlem azt, hogy hogyan tudok ennyire látszólagos egyszerűséggel hangot adni a dühömnek, és a férfiak reakciója miatt aggódnak, ha ők ugyanígy tesznek. Ezek a kérdések általában elkendőzött engedélykérések. A női düh egy tabu, és jó okkal az – azokban az esetekben, amikor egyenesen beszélünk róla, és akkora számban, hogy már nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor van esély arra, hogy egy-két dolog megváltozzon.

Az eseményeimre járó nők gyakran azzal fordulnak hozzám, hogy sokkal őszintébbek szeretnének lenni, de szörnyen aggódnak amiatt, hogy „túlságosan dühösnek fognak majd tűnni.” Én pedig többnyire azt szoktam válaszolni, hogy történnek még ennél rosszabb dolgok is. Ha ki merészelsz állni magadért, ha érvényesítenéd az önbecsüléshez és a testi autonómiához való jogod, vagy ha véletlenül széles mosoly nélkül hagyod el a házat, könnyen megeshet, hogy néhányan nyersnek, satrafának, akadékoskodónak, keserűnek tartanak majd, vagy lekurváznak. És ez rendben is van. A kurvák, Tina Fey frappáns szavaival élve, végigviszik a dolgokat.

El sem tudod képzelni, milyen dühösek lehetnek a körülötted levő nők, amíg rájuk nem kérdezel. A legmérgesebb nők, akiket ismerek, egyben a legédesebb, legkedvesebb, legkellemesebb és a legönzetlenebb emberek is. Legbelül azonban jó eséllyel fortyognak a dühtől, amit jól megtanítottak nekik soha ki nem mondani, és amelyet még önmaguknak is alig mernek beismerni. Valószínű, hogy meglepődnének, ha tudnák, mennyire gyakori ez az érzés. Mind megtanulták már, hogy a dühük kimutatása felér egy kigúnyolásra, megszégyenítésre való felhívással, vagy okot ad arra, hogy elkerüljék őket. Ezért eltüntetik a mérgüket, megpróbálják csendben elfojtani, mert beléjük sulykolták, hogy a jó lányok nem hisztiznek. A jó lányok nem feleselnek és nem állnak ki magukért. Ez ugyanis úrilányhoz nem méltó viselkedés. Illetlen. És, ami a legrosszabb, a maszkulinitásra nézve is veszélyt jelent. Jöhet a mintapélda: a menstruációs poén. Hányszor hallottál már valakit azzal a szöveggel elhessegetni és bagatellizálni egy nőt, csak azért, mert érzelmei kifejezésére adta fejét, hogy biztosan csak menstruál? Hány alkalommal történt már meg, hogy egy hatalmon levő férfi — beleértve Donald Trumpot — az őt kritizáló nőket úgy próbálta háttérbe szorítani és elhallgattatni, hogy a véleményünket a sok mocskos, véres hormonunk eredményének tekintette, melyek ennél fogva nem lehetnek sem racionálisak, és végső soron nem is reálisak? Ezek fegyelmező stratégiák.

A patriarchátust annyira megrémíti a nők haragja, hogy végül mi is megtanultunk félni tőle. Időzített bombákként járkálunk fel-alá, még magunk előtt is tartva attól, hogy elismerjük, mennyire dühösek vagyunk. Valódi társadalmi következményei vannak annak, ha „mérges nőnek” tűnsz — főként, ha nem vagy fehér, heteroszexuális és cisznemű[2]. Közéleti íróként és szereplőként megismertem azokat a velem született privilégiumokat, amelyek lehetővé tették, hogy könnyebben „megússzam” a dühöm nyilvános felvállalását, mint más nőismerőseim. Kis édes fehér nőként, aki elmegy még cisznek, könnyebben tűnhettem „tüzesnek” vagy „harsánynak”, ugyanazokért a szavakért, amelyeket ha valaki más ejt ki, valószínűleg toxikus sztereotípiákkal kell szembesülnie. „A rassz”, írja Roxane Gay a New York Timesban, „bonyolítja a haragot”.

Ha egy dühös nő sikeresen elpalástolja kellemetlen érzéseit, általában megdicsérik azért, hogy milyen „erős.” Az „erős nő” kifejezésünk azonban gyakran egyenértékű azzal, hogy „a nő, aki nem panaszkodik.” Legfennebb a félelmeinkről, a szomorúságunkról beszélhetünk. A társadalom meg tud még birkózni az elkeseredett nőkkel – azonban azok, akik égnek a haragtól, már problémát jelentenek, ezért kontrollálni kell őket. Amikor a barátaimmal olyan emberek felől érkező zaklatással, abúzussal és fenyegetéssel gyűlt meg a bajunk, akik szerint a női jogokat jobb lenne meg sem említeni, csak addig számíthattunk egy kevéske szimpátiára, amíg a saját ijedtségünkről beszéltünk. De nem csak ijedtek vagyunk. Dühösek is vagyunk. Dühöngünk, mert nem fair és nem igazságos az, ami történik.

A fiúk azt tanulják meg, hogyan álcázzák dühnek fájdalmukat és sebezhetőségüket — míg a lányokat, túlságosan is gyakran, ennek az ellenkezőjére szocializálják. De, sajnálatos módon, a düh letagadása nem szünteti meg azt. Távol a napfénytől, a sötétben torzzá és betegessé növi ki magát, miközben belülről emészt téged. Amikor tinédzserkoromban nehéz időszakon mentem keresztül, nem tudtam, mihez kezdjek a dühömmel, ezért, akár egy foltos pólót, kifordítottam, úgy, hogy a folt belül kerüljön, ahol senki sem láthatja. Befelé irányítottam a frusztrációimat, és a saját testemen vezettem le őket, saját magam bántottam és éheztettem. A felépülés lassú és fájdalmas éveiben megtanultam, hogy léteznek sokkal jobb megoldások a dühöm kezelésére, ahogy azt is, hogy nem kell félnem tőlük. Egy részem mégis mindig tartott attól, hogy ha leállok az önostorozással, akkor másokat fogok bántani – de a düh nem feltétlen vezet erőszakhoz.

A düh nem egyenlő a gyűlölettel, annak ellenére, hogy egy olyan politikai légkörben, ahol gond nélkül lehet gyűlölködni, a racionális dühöt pedig gyakran cinizmussal fogadják, könnyen össze lehet téveszteni őket. A düh egy érzés. A gyűlölet pedig cselekedet. Válogatás nélkül alkalmazott harag, ami kegyetlenséggel társul — mentséggé alakított düh, hogy odacsapjunk valakihez, azért aki vagy ami. A düh önmagában viszont nem más, mint az emberi szív lázadása vélt vagy valós igazságtalanságok ellen, gyakran nagyon is jó okkal.

Teljesen rendben van, ha dühösnek érzed magad. Valójában rendben van, bármit is érzel — a társadalmunk még mindig képtelen arra, hogy különbséget tegyen érzések és cselekedetek között. De a helyest az határolja el a helytelentől, amit teszünk, nem pedig az, amit érzünk. Nem az számít, hogy mennyire érzed magad dühösnek, hanem az, hogy mihez kezdesz vele. Sokkal jobb megoldás a dühöt egy jól cél szolgálatába állítani, mint elfojtani vagy hagyni, hogy belülről emésszen fel. A harag hasznos tud lenni. Mozgásban tart, és arra ösztönöz, hogy tovább dolgozz, amikor feladnád. Bátorít, amikor szükséged lenne rá. Arra irányítja a figyelmed, hogy a közösségedben vagy az életedben min kellene változtatnod. Ugyanúgy lehet eszköz, ahogy fegyver is, mégpedig egy olyan eszköz, amelyet nem szabadott volna elnyomjunk, és amelyet soha nem tanultunk meg használni.

Túl sokat aggódunk azon, hogy a férfiak vagy a fiúk hogyan reagálnak majd a dühünkre. Azokban a helyzetekben, amikor a női dühről beszéltem, gyakran felmerült, hogy a dühös nők nem vonzóak. Ez az érv pedig a vita végét hivatott jelenteni, mert ugye, minden nő és lány elsősorban arra kellene vágyjon, hogy vonzó legyen. Ha kimutatjuk a haragunk, a fiúk nem akarnak majd járni velünk, főleg, ha rájuk vagyunk dühösek. Ha kimutatjuk a fogunk fehérjét, senki sem fog szeretni minket. De én azért vagyok itt, hogy elmondjam neked, hogy ez nem így van. Az, hogy őszinte vagyok a saját dühömmel kapcsolatosan, magabiztosabbá tett, most pedig teli az életem olyan barátokkal és partnerekkel, akik nem kérnek arra, hogy fogjam vissza magam. A férfiak biztonság- és háborítatlanságérzetének fenntartásáért vállalt felelősségem útjában állt annak a tervemnek, hogy a patriarchátus leépítésével egy olyan világ létrehozásához járuljak hozzá, amelyben nőnek lenni nem jár annyi fájdalommal. Ami engem illet, aki csak „nyugis, chilles csajokkal” szeretne lenni, menjen randizni a hullaházba.

Akkor is dühös maradtam, amikor már felnőttem – de a dühöm is felnőtt velem együtt. Besűrűsödött, és valami szilárddá és árnyalttá csiszolódott, amit irányítani tudok. Katartikus élmény kiírni a dühömet – és mindemellett hasznos is. Szerencsés vagyok, hogy ez a küzdelmem egyben a karrierem is. Jó néhányan dühösek a nők közül, és miért ne lennének azok? Éppen elég, hogy a nőket egyéni és csoportos szinten továbbra is támadják és aláássák – amikor az ingyenes egészségügyi ellátásra vonatkozó jogunkat játsszák ki, amikor minket hibáztatnak a rajtunk elkövetett erőszakért, és megszégyenítenek a saját szexualitásunkért, amikor a rasszizmus, homofóbia és osztályelfogultság elleni küzdelemmel kell felkeljünk minden nap. Éppen elég, hogy még mindig harcolnunk kell azért, hogy egész, egyenlő emberi lényekként kezeljenek, anélkül is, hogy megszégyenítsenek és elhallgattassanak, ha ez a helyzet feldühít bennünket. Igen, dühösek vagyunk. Miért ne lennénk azok? Te miért nem vagy az?

Forrás: Laurie Penny, Most Women You Know Are Angry — and That’s All Right. TeenVogue, 2017.08.02.

[1] A Lege pentru salvarea Inocenței copilăriei [Törvénytervezet a gyermekkor ártatlanságáért] nevet viselő romániai törvénytervezetről, amely 3 hónaptól 2 évig terjedő börtönbüntetéssel sújtaná a szexuális prevenciót folytatókat és a Szexuális és párkapcsolati oktatás társadalmi jelentőségéről, prevenciós szerepéről bővebben itt olvashatsz. (szerk. megj.)

[2] Cisznemű az a személy, akinek nemi identitása megegyezik a születésekor kijelölt nemével, tehát nem transznemű. (szerk. megj.)