Terike Haapoja: A másként valóság története
A ZKM, Törvényszék a 20. század bűneivel szemben (ZKM Tribunal against the crimes of the 20th century) konferencia során bemutatott tanulmány
ZKM, Karlsruhe, 2015. 06. 19.
A videofelvétel itt tekinthető meg.
Tisztelt jelenlevő hölgyek, tisztelt Kerryn Higgs, tisztelt Saskia Sassen![1]
Megtiszteltetés számomra, hogy ma itt lehetek, és megoszthatom önökkel, illetve előrebocsáthatom egy, a huszadik század során tapasztaltaktól radikálisan eltérő jövő lehetőségét. Mindannyiuk figyelmét örömmel fogadom, ugyanakkor csak benneteket szólítalak meg, akik társaim és kollégáim vagytok a történeti másságban, egy olyan másként[2] valóságban, amely, évtizedek tüntetései és aktivizmusa ellenére, még mindig fennáll. Az emberiség (humankind) története során a nőkre az értelem, isten és a haladás másikjaként tekintettek. A nők biztosították az emberiség (mankind) számára azt a gyarapodáshoz szükséges láthatatlan alapot, melyet a támogatás és jólét forrásául szolgáló ingyenmunka garantált – a „munka” szó mindkét jelentését, a szülést és a munkavégzést is ideértve (labour). És mégis a hivatalos intézmények továbbra sem veszik tekintetbe őket, és a jogi diskurzusokból kirekedtek maradtak. Évszázadokon keresztül túl földhözragadtnak, túl állatiasnak, túl ostobának, túl civilizálatlannak, túl szexuálisnak tekintették a nőket ahhoz, hogy részt vehessenek a hatalomszervezésében és a jelentésképzés folyamatában.
Az, hogy mi most itt lehetünk, nem valami kiváltságnak, hanem a félresiklott történelem helyreigazításának a jele. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy milyen új ez a korrekció, ahogy arról is, hogy megbocsássunk magunknak és másoknak azért a világért, mely e tekintetben még mindig nem igazságos. A nők még mindig a legelmásítottabbak a világon (othered), egy apró kisebbséget képviselnek a társadalom hatalommal bíró szegmenseiben, míg őket sújtja a társadalmi igazságtalanságból fakadó problémák nagy része.[3] Mára azonban a világ legtöbb részén rendelkezünk egy hallható hanggal, valamint egy jogilag elismert személyiséggel (personhood). Ezekkel az eszközökkel végre elérhetjük, hogy a saját szavainkon keresztül hallgassanak meg bennünket, és nem egy férfiképviselő közvetítésén keresztül. Ma már lehetőségünk van arra, hogy tulajdonnal és jogokkal rendelkezzünk, ahelyett, hogy valaki más tulajdonát vagy jogtárgyát képeznénk.
A tárgyalás
Hatalmas szakadék tátong a világunk középpontjában. Abból, hogy a kultúránk ilyen mély történeti megbecsülést tanúsít a tulajdonjog (ownership) iránt, megérthető, miért osztja a modern jog az egész világot két kategóriára: jogi tárgyakra (legal objects) és jogi személyekre (legal persons). A jogi tárgyak azok, amiknek hangzanak: dolgok, amelyeket birtokolni és cserélni lehet, amelyeknek az értékét pusztán használatuk és csereértékük határozza meg. A jogi személyek ezzel szemben önmagukból fakadó értékkel bírnak: jogaikat autonómiájuk és jólétük erénye biztosítja számukra. A jogi személyek kategóriájába tartozni mindig is védett kiváltságot jelentett. A nőkhöz hasonlóan a rabszolgasorban tartott afrikai-amerikaiaknak, valamint számos más embercsoportnak ki kellett harcolnia azon jogát, hogy személyeknek és ne tárgyaknak tekintsék őket. S noha nem ismerték el őket törvényes jogokkal rendelkező, autonóm egyénekként, ezeket a nem-személyeket mégis büntethetőnek tekintették ugyanazon törvény előtt. Mint e láthatatlanságra és kontrollra alapozott büntetés alanyai ezek a nem-személyek még saját autonómiájuk kifejezésének a szabadságától is meg voltak fosztva – pontosabban, ellehetetlenítették ezt.
A tárgy (object) kategóriából való kilépésért és a személy (person) kategóriába való bebocsátásért folytatott harcot mindig is több fronton vívták. A kirekesztetteknek a saját érdekükben kellett beszélniük, átkiáltaniuk a szakadék fölött, gyakran évszázadokon át. A már elismerteknek meg kellett hallaniuk a hangjukat ahhoz, hogy komolyan vehessék őket. Mi több, a rendszeren belülieknek is bátorságra volt szükségük ahhoz, hogy a kirekesztettek érdekében felszólaljanak a fennálló paradigmával szemben, és hogy képviseljék őket a törvénnyel szemben. Végül pedig magának a jognak kell szembenéznie a ténnyel, hogy a lapjain írottak többé már nem képviselik a környező valóság tényszerű igazságát. Világos, hogy az emberiségnek a modern világ középpontjaként történő meghatározása folyamatos vita tárgyát képezi. A történelemírás olyan eseteket, amelyek akár mulatságosak is lehetnének, ha nem rejlenének mögöttük borzalmas atrocitások. Ilyen például Emily Murphy ügye, aki ma egyike az öt híres protofeministának. Azt kérdezte a kanadai legfelsőbb bíróságtól 1927-ben, vajon a nők személynek tekinthetők-e, hiszen az alkalmas személyi státus elvárás volt ahhoz, hogy valaki jogosult lehessen a szenátusi tagságra. A legfelsőbb bíróság azt a döntést hozta, hogy jóllehet a nők nyilvánvalóan emberek, de nem „ugyanolyan [értelemben vett] személyek (mint a férfiak)”.[4] Vagy vegyük az amerikai törvényhozás történetének azt a különös csavarját, miszerint egy állam lakosságának kiszámításakor a rabszolgákat 3/5-öd rész emberként kellett számításba venni. Ez a kompromisszum oldotta meg a rabszolgatartó államok dilemmáját. A rabszolgákat is személyekként akarták számlálni, mivel egy állam lakosságának száma határozta meg a kongresszusban elfoglalható helyek számát, ugyanakkor úgy akarták számlálni őket, mint „puszta tulajdonokat”, mivel az államok megadóztatása a lakosságszám alapján történt.[5]
Ma a nyugati világ törvényei minden embert születésétől fogva jogi személyként ismernek el. Államok, vállalatok és más ember-csinálta társadalmi konstrukciók birtokolhatnak saját tulajdont, így őket is jogi személyeknek tekintik, a jogok széles spektrumával rendelkeznek. Minden egyéb a világon – a természet, más fajok, a környezet (atmoszféra), az óceánok, illetve mindaz, amit ezekből kinyerünk – a tárgyak kategóriájába esik, jogilag birtokolható, felcserélhető és, ha úgy kívánjuk, megsemmisíthető.
A huszonegyedik század elején olyan pontra érkeztünk, ahol ez a nagy szakadék áthidalódni látszik. Noha a nonhumán világ teljessége a tárgyak tartományához tartozik, és ugyanúgy kihasználják, fogyasztják, mint ahogy ez a rabszolgákkal mindig is történt, mégis szembesülni kezdünk a szétválasztás következményeivel. A föld megremeg, az óceánok felforrnak, az esőerdők elhullatják leveleiket. A tudomány minden területe ugyanazt a történetet mondja nekünk: a természet cselekvő (has agency). Megismerés, nyelvek, kultúrák, együttműködés és kommunikáció – mindez felismerhető a nonhumán fajok körében is. Mindaz, amire mi, emberek képesek vagyunk, a faji barikád másik oldalán is megtörténik – és még annál sokkal több is. Mégis, ez utóbbi játékosokra pusztán a birtoklás és a kontroll tárgyaiként tekintenek. Szenvedhetnek, meghalhatnak, de nem lehetnek áldozatok. Kirabolhatók, elpusztíthatók, de nem lehetnek felperesek a saját ügyeikben. Következésképpen, minden érvényben lévő, emberalkotta határozat, mely a nonhumán érdekeit látszik képviselni, pusztán azért létezik, hogy megmondja, mit tehetsz egy lénnyel adott körülmények között – legyen szó gyógyászatról, földművelésről, vagy vadászatról –, de nincs olyan törvény, amely megtiltaná per se egy másik faj valamely individuumának az elpusztítását. Abból kifolyólag, hogy a nonhumán világ csak eszközértékkel bír, a vállalatok – amelyek a nonhumánokkal szemben elidegeníthetetlen jogi háttérrel bírnak – globális mérvű pusztítást hagynak maguk után.
Ma azonban ez a határ megkérdőjeleződik.
1972-ben Christopher D. Stone ügyvéd írt egy forradalmi könyvet Legyenek-e a fáknak jogai (Should Trees Have Standing) címmel.[6] Ebben a könyvében Stone amellett érvel, hogy ha vállalatok lehetnek jogi személyek, akkor nincsen ésszerű akadálya annak, hogy különböző nonhumán lényeket is képviselni lehessen a törvényszéken. A könyv elismerést váltott ki környezetvédelmi körökben, ugyanakkor gúny tárgyává vált az ügyvédek körében, és majdnem harminc évig semmi sem változott ezen a területen. Csak mostanában, hogy a környezeti aggályok lassan behatolnak a mainstream politika öntudatlanságába, kezdtek felbukkanni komoly indítványozások ezzel kapcsolatban. 2008-ban Ecuadorban új alkotmány lépett érvénybe, amely Föld Anyának alapvető jogokat biztosított az élethez, és minden érintettnek megengedte, hogy pert indítsanak az érdekében.[7] Hasonló törvénykezés lépett életbe Bolíviában, ahol a Föld Anya Törvényét (Law of Mother Earth) 2011-ben vezették be.[8] Olyan gondolatokat, amiket eddig pusztán new-age-utópiáknak tekintettek, most komolyan vesz a jogelmélet és zöld politika, ahonnan aztán lassan elérik a mainstreamet is. A vállalatok hatalma az emberek és a természet védelme fölött olyan pontra érkezett, ahol már drasztikus jogi változásokra van szükség. A nonhumán lények ügyeinek képviselete a jogi küzdőtereken és különböző döntéshozó platformokon a közeljövőben valóság lesz. Az lesz, mert annak kell lennie.
2013-ban egy farkasorvvadász-ügy került nyilvánosság elé Perho városában, a vidéki Finnországban. Majdnem harminc egyén vett részt a farkasvadászatban, amely három állat megölésébe torkollott, melyek közül az egyik egy rádiónyakörves alfa nőstény volt. Az orvvadászok elégették a holttesteket, és azt állították, hogy a farkasok valójában farkas–kutya keverékek voltak – ami döntő különbség, hiszen a farkasok veszélyeztetett és védett állatok Finnországban, míg a farkas–kutya hibridek szabadon megölhetők.
A másság története (History of Others) – egy általam és Laura Gustafsson által létrehozott művészeti és kutatási projekt, amely a valóságunk nonhumán jelentőségére fókuszál – kiindulópontként vette ezt az esetet bírósági performanszunkhoz, A tárgyaláshoz (The Trial), amely 2014-ben Helsinkiben került bemutatásra.[9] A performansz a Helsinki Egyetem régi egyháztanács-termében zajlott, a régi patriarchátus képeivel a háttérben (az egyetem valamennyi elnöke meglepő módon fehér volt és férfi). Olyan kellékeket használtunk fel, mint a finn alkotmány egy példánya, vagy egy, a teremhez tartozó Biblia. Az interaktív performansz rekonstruálta a Perho-ügy bírósági tárgyalását. Emellett bemutatott az üggyel kapcsolatos, nyilvánosan elérhető anyagokat.
Sajtóanyagokra, újságokra, jogi dokumentumokra és aktivista interjúkra támaszkodva, A tárgyalás fiktív védelme és vádja elkezdte eljátszani az ügyet, ahogyan az a mai törvénykezés értelmében zajlana. A vádló, aki a halott farkasok képviseletében érvelt, újra és újra legyőzetett, mivel nem állt rendelkezésére semmilyen jogi eszköz, amelyet felhasználhatott volna az érvelése során. A birtokjogi törvények fölülírták a nonhumán lények védelmében felmutatott érveit, és felszólítása, hogy az emberek hagyják el a farkasoktól elvett területeket, nevetség tárgyává vált. A tárgyalást időről időre megszakították olyan előre felvett videobetétek, amelyek a törvénykezés abszurditását mutatták meg. Míg a törvénykezés az egyik mondatban még azt hangsúlyozta, hogy az állatok szenvedésre képes, érző lények, a következőben már nyolc különböző jogilag elfogadott módot sorolt fel az elpusztításukra, az elgázosítástól a felaprításig.[10]
De mikor a kollégámmal megalkottuk az újrajátszás valóságát, úgy döntöttünk, hogy játék közben megváltoztatjuk a szabályokat. A tudomány jelenlegi állására és a társadalmi igazságosság alapelveire támaszkodva egy új törvénykezést hoztunk létre, amely a farkasok szükségleteit és jogait is figyelembe veszi. Mivel egyelőre nem létezik a nonhumán lényekre kitalált jogi nyelv, úgy döntöttünk, hogy a hagyományosabb, ember kontra ember típusú ügyek sztenderdjeit használjuk. Ahelyett, hogy az ügyet vadászati kihágásként kezeltük volna, ahol a felperes az állam, a kártérítés pedig egy jogdíj kifizetése, a mi performaszunkban a lehetséges ítéletek közt szerepelt a gyilkosság, a farkasölés és -mészárlás, a kártérítés pedig közvetlenül a farkas falka megmaradt tagjait illette. A vád egy védett területet követelt a farkasok számára, amely egy legfennebb nyolc éves periódus idejéig az emberek ideiglenes kivonulását vonta maga után a farkasok területéről. Az új rendelet bemutatásával, amelyet kézzel írtak egy rózsaszín füzetkébe, és a Biblia, valamint az alkotmány mellé helyeztek, azt hangsúlyoztuk, hogy a nonhumán lények jogi személyként való elismerése nem föltétlenül előfeltételez kötelezettségeket a részükről: nem várjuk el például a kisgyermekektől és a mentálisan sérült emberektől sem, hogy kötelezettségeket teljesítsenek, mégis védelmezi őket a jog. Továbbá, mivel a jog emberi konstrukció, az a mi nonhumánnal szembeni viselkedésünket szabályozza, és nem egy nyúl vagy egy róka belső ügyeit. A tárgyalás további menete már ezt a rendeletet alkalmazta. Végül az esküdtszék, amely a közönség tagjaiból állt, kimondta ítéletét. A per mind az öt performansz esetén a farkasok javára dőlt el.
Társadalmi változások idején valóság és fikció nagyon közel kerülhet egymáshoz.
1970-ben, akkoriban, mikor Christopher D. Stone még a könyvén dolgozott, egy másik ügyvéd, Steven Wise állatok bántalmazásával kapcsolatos ügyekkel, pontosabban az emberszabású majmok kutatási célokra való felhasználásával szembesülve ugyanerre a következtetésre jutott. Stone-hoz hasonlóan Wise sem látott majdnem 30 évig semmilyen változást. 2013-ban Wise és szervezete, a Nonhumán Jogi Projekt (The Non-Human Rights Project) pert indított három különböző fogságban tartott New York-i csimpánz nevében.[11] Wise és csapata azzal érvelt, hogy a jelenlegi szociológiai, etológiai és kognitív kutatások azt mutatják, hogy a csimpánzok kétségkívül autonóm, öntudatos lények, akiknek az intelligenciai szintje eléri legalább egy négy éves embergyerekéét. Az Egyesült Államok alkotmányának – érvelt – meg kellene védenie az autonómiát és a szabadságot, függetlenül a fajtól, amelyhez az egyén tartozik, és így a szóban forgó csimpánzok fogvatartását törvénytelennek kellene minősítenie. Wise az illegális fogvatartásra vonatkozó habeas corpus jogelvet idézte, ugyanazt a jogi eszközt, amelyet sikeresen alkalmaztak James Somerset híres rabszolgaperei esetén 1772-ben. Angliában ez vetett véget a jogszerű rabszolgatartásnak.[12] Nem meglepő, hogy a védelem hasonló retorikát használt, mint a régi rabszolgaperek: „Ha jogokat adunk neki, nem fogja elárasztani a jogi rendszerünket perekkel és nem dönti-e végső soron össze a gazdaságunkat?” Ennek az egyértelműen hamis logikának az átlátszósága megerősíti a tényt, amely olyan nyilvánvaló, hogy még a védelem is alapértelmezettnek tekinti: a valóságban a jogi kereteken kívül igenis vannak ismert áldozatok, igenis nyíltan bántalmazzák őket, illetve ha lehetőségük nyílna erre, mindannyian pert indítanának ellenünk. De a döntő kérdés a fent idézett esetben még csak nem is az, hogy vajon a bíró törvényesnek vagy törvénytelennek ítéli-e a fogvatartást, hiszen bármely hivatalos döntés implicit módon precedensként szolgálna a nonhumán lények mint jogi személyek törvény előtti láthatóságához.
2015 májusában a Nonhumán Jogi Projekt által Leo és Hercules csimpánzok nevében előterjesztett ügy meghallgatásra került a New York megyei legfelsőbb bíróság előtt. A forradalmi ülésen Barbara Jaffe bíró mind a csimpánzokat képviselő Steven Wise-t, mind pedig az ember tulajdonosok képviseletét meghallgatta. Bár Jaffe bíró még nem hozta meg döntését, a tény, hogy egy egyesült államokbeli megyei legfelsőbb bíróság meghallgatta egy más fajhoz tartozó egyén képviseletét, hallatlan volt. Nyilatkozatában Jaffe bíró kijelentette: „Nem a bírói testületre hárul-e, hogy legalább fontolóra vegyük, biztosíthatunk-e a lények egy osztálya számára bizonyos jogokat, vagy legalább valamiféle jogra emlékeztetőt a habeas corpus jogelve értelmében?”[13]
Egy kirekesztésre épített világban élünk. A konferencia során megalkotott törvényszék már önmagában is felér egy tárgyalással – tárgyalás arról, hogy a valóságunkban létrehozzunk egy etikusabb megértést. De ha nem sikerül magukat a premisszákat, a törvény embercentrikusságát megváltoztatnunk, a ma fennálló igazságtalanság örökké láthatatlan marad a világ tárgyalótermeiben.
A másként valók íratlan történelme
Megérteni azt, hogy vannak áldozatok, annyi, mint belátni, hogy van valaki, aki elveszíthet valamit: hogy valakinek lenni nem lehet semmi. Thomas Nagel filozófus a mára klasszikusnak számító, 1974-es, Mit jelent denevérnek lenni (What is it to be a bat?) című cikkében arra a következtetésre jutott, hogy mivel a szubjektivitás központi eleme a tudatnak, logikailag lehetetlen rátalálni az objektív tudomány módszereivel.[14] Sok idő eltelt, és bár a más fajokról szerzett tudásunk exponenciálisan megsokszorozódott, még mindig fogalmunk sincs arról, milyen lehet denevérnek lenni.
Az, ha valamit nem ismertünk, évszázadokon keresztül igazolásként szolgált ahhoz, hogy ne is érdekeljen bennünket. Mára azonban a valóságunkat belakó lények és teremtmények sokaságának bizonyossága olyan követelőző lett, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni ezt. És nem csak arról van szó, hogy mi tudunk-e róluk – tekintetek szegeződnek ránk minden irányból, amelyek a maguk sajátos módján szemlélnek, értenek, ismernek bennünket. Hogyan ismernek minket ezek a mások? Milyen ragadozóként, milyen gondviselőként, milyen jelenségekként érzékelhetnek bennünket ők, a másként valók?
Azt szokták mondani, hogy a történelmet a győztesek írják. Azt is mondhatnánk, hogy emberi gyakorlatként a történelem mint olyan a győztesek története. De ha elfogadjuk, hogy a történelem nem a mienk, hogy nem tartozik hozzánk, ahogy Amerika történelme sem tartozik Cortés örököseihez, akkor hogyan írhatjuk újra azt? Hogyan gyógyíthatnánk be ezt a sebet, ezt az űrt a történetírásunkban, amely, minél többet gondolkozunk rajta, annál nyilvánvalóbbnak és tágabbnak tűnik, tekintetbe véve, hogy a világ történelmét mindig is egyetlen faj nézőpontjából írták? Ha a Yersinia pestist, vagyis a pestisvírust faggatnánk a történelemről, nagyon eltérő változatát hallanánk az evolúció történetének. Ugyanígy a tudomány eredményei is megkérdőjeleződnének, ha megkérdeznénk a madarakat, patkányokat és kutyákat, akik a „haladás” nevében szenvedtek.
És ki látott minket közelebbről, mint a szarvasmarha, ez a csendes társ, akinek oly sok értelemben magát a civilizációt is köszönhetjük? Több mint 10000 éve kezdődött el az emberek és a szarvasmarhák közös léte, a Holocénkezdeti lehűlő klíma közepette. Nem tudjuk pontosan, hogy a fenséges őstulok, amely Ázsia és Észak-Afrika szavannáit rótta, hogyan lépett szövetségre ezzel a furcsa, szőrtelen majomfélével, aki a folyópartokra építette bűzös fészkeit. A tudás örökre elveszett az utolsó őstulok egyeddel, egy nősténnyel, aki öregen halt meg a Jaktorowi-erdőkben 1627-ben.[15] De együtt éltek, és az őstulok volt az, akinek trágyája, munkája és teje segítette a szőrtelen majomfélét jólétének és családi stabilitásának létrehozásában, és abban, hogy végül emberré válhasson.
A történelemből fokozatosan az emberek emelkedtek ki győztesként, olyan technológiák révén, amely lehetővé tette számukra, hogy túllépjék saját élettartamukat és korábban elképzelhetetlen sebességgel adják tovább tudásukat és módszereiket. Az őstulok, amely mostanra szarvasmarhává változott, az idő örvényének békés középpontjában élt. A jólét, amelyet az ő munkájával állítottak elő, számára láthatatlan maradt: minden nap ugyanazt a rutint követte évszázadokon át. A háborúk megölték őket, de ugyanúgy a béke is. Az életük védett és korlátozott volt, az emberek döntötték el, kivel párosodhattak, mikor halhattak meg.
Az emberi haladás instrumentumai közül a tenyésztés tudománya volt az, mely legnagyobb hatást gyakorolta a szarvasmarhák életére. Amikor az emberek felfedezték az élet természetes rendjét – amelyet minden más faj születésétől fogva ismer –, vagyis azt, hogy az élet fejlődik, elkezdték ezt lelkesen alkalmazni minden fajra, amely a kezeik közé került, beleértve a saját fajukat is. A nemkívánatos testek társadalomra háruló költségeinek minimalizálására törekedve, az emberek a sterilizációs és tenyészeti programok kifejlesztésére fókuszáltak. A nemkívánatos és költséges egyéneket eltávolították, a társadalom számára előnyös vonásokat pedig felerősítették. Emberi körökben leggyakrabban a világos bőr és a racionális gondolkodás számított kívánatos vonásnak; utóbbi pusztán a tudósok elméjét tükröző gondolkodásmód eufemizmusa. A szarvasmarhák esetében a kívánatos vonásokat a testük hasznossága felől határozták meg, a haszon pedig az őket életben tartó ember érdekeit tükrözte.
A nyilatkozatok, amelyek a második világháború borzalmait követték – az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata és a Genocídium-egyezmény – megtiltották az államilag szervezett népirtást, és az egyén jogainak védelmére törekedtek. Ezek a nyilatkozatok azonban szintén az emberközpontú világ saját koráról vallott elképzeléseire alapoztak, így tovább mélyítették a szakadékot az emberek, mint védelem alatt álló jogi személyek, illetve más, alapvető jogokkal nem rendelkező lények között. Ma azok a tenyésztési technológiák, amelyeket a huszadik század folyamán fejlesztettek ki állatokra, ismét elérhetők az emberek számára is, mára viszont nem államilag irányított programokként, hanem „önkéntes” szelekció révén, a piac által vezérelt in vitro megtermékenyítések, termékenységi kezelések és petesejtpiacok formájában. Ezt az új szaporodástudományi területet, valójában eléggé találón, neoeugenetikának nevezik.
A szarvasmarhák történetének ahistorikus szakasza a huszadik század elején kezdődött és a mai nap is tart. Ebben a korban a szarvasmarha élete teljesen eltávolodott minden megélt időtől, és a végtelenül ismétlődő mért idővel helyettesítődött. Örökségük továbbadása lehetetlenné vált, hiszen utódaikat születésük után azonnal elviszik, az utódlás lévén megképződő kultúrájukat pedig vasból és betonból épített, újraprogramozott élettel helyettesítik. Specializáció, fragmentáció, hatékonyság és kontroll határozza meg az üzemen belüli életüket, az üzemen kívül pedig nincs semmi. Az ipari folyamatban megrekedt szarvasmarhának ma semmije nincs a sorsán kívül – egy olyan sorson kívül, amelyet még csak nem is birtokol, mielőtt az magával ragadná őt.
A Szarvasmarhák történetének/történelmének múzeuma (The Museum of the History of Cattle)[16] a világ első olyan múzeuma, amely a történelmet valamely nonhumán perspektívából tekinti. Nem próbálja azt állítani, hogy tudná, mit gondolnak a szarvasmarhák, vagy eldönteni, hogy ők hozzánk hasonlóan lineárisan érzékelik-e az időt. Ehelyett rámutat a helyekre, ahonnan hiányzik a szarvasmarhák hangja, míg az állat maga nyilvánvalóan jelen van: egy hiány, egy tehén alakú lyuk a narratívánkban. Nem tudhatjuk, milyen lehet tehénnek lenni, de mégis feladatunk, hogy kitöltsük ezt az űrt, hogy gondolkodjunk róla fáradhatatlanul, hiszen azt tudjuk, hogy valamilyennek lennie kell. Mindez arra is lehetőséget ad, hogy elképzeljük önmagunkat a kirekesztettek szemén keresztül. Az antropomorfizmus már hosszú ideje átkozott szó. A késő huszadik század nyelviség által uralt, szolipszista gondolkodásában nincs kiút az „ember fennhatóságából”, mintha egy tükörterembe zárattunk volna, arra ítélve, hogy akárhányszor próbálnánk kinézni, mindig csak önmagunkat lássuk. De ez hamis felismerésnek bizonyul, mivel még születésünkkor sem vagyunk pusztán emberek; soha nem voltunk „bent”, és soha nem létezett egy tőlünk szakadékkal elválasztott „kint”, amelyhez csak reprezentációkon keresztül férhetünk hozzá. Ökoszisztémák vagyunk, kollektíven gondolkodó szuperorganizmusok, de egyben hibridek is, akiknek a világa és egész létezése fajok együttműködésének eredménye. A képzelet és az empátia átléptet saját határainkon, abban az értelemben, hogy megváltoztathat minket: így már nem csak mi vagyunk azok, akik antropomorfizálják a szarvasmarhákat, hiszen ők is szarvasmarhamorfizálnak bennünket, azaz megváltoztatnak azáltal, hogy látnak és megengedik, hogy megtapasztaljuk őket. Elképzelni a másikat annyi, mint közeledni hozzá és feltárulkozni a léte ismeretlenségével szemben. Hiszek a képzelet erejében, ahogyan Elizabeth Povinelli antropológus leírja azt: a képzelet nem az imaginárius, hanem a „létezésbe rántás” (pulling into existence).[17] Szóval a létezésbe rántjuk ezeket a lehetséges valóságokat annak érdekében, hogy nagyobb teret kapjanak a mi valóságunkban, azért hogy egyszer majd a segítségünk nélkül is hallhatóvá válhassanak.
A szarvasmarhák történelmének múzeuma a maga módján egy holokausztmúzeum. Megmutatja, hogy van egy rejtettebb, örökké elnyomott áldozat az emberi genocídiumok mögött, és hogy létezik egy még hatékonyabban gépiesített genocídium, amely korunk alapjául szolgál, háborúban és békében egyaránt. A lények birtokolható és elpusztítható tárgyakká való redukálása ez, beleköpülve egy iparosított erózióba, amely a megélt valóságokat puszta anyaggá, majd újra profittá változtatja.
De a nonhumán és humán áldozatok összehasonlítása, rendszerint határozott ellenkezéshullámot eredményez. Mikor Steve Wise emlékeztette a New York megyei legfelsőbb bíróság kapuja előtt összegyűlt újságírókat a habeas corpus-ügyek történelmi szerepére a rabszolgaság történetében, a New York Post, nem éppen előreláthatatlan módon, olyan szalagcímet választott, amely rasszista asszociációkat válthatott ki: Laborcsimpánzokat hasonlítottak fekete rabszolgákhoz állatjogi tárgyalás során.[18] De nem ez az összehasonlítás szolgál az erőszak alapjául, hanem maga a határvonal, ez az alaptalan elválasztás köztünk és köztük, amely megengedi kétféle morál létezését – egyet számunkra és egy másikat minden más lény számára –, egy elválasztás, amely lehetővé teszi, hogy valakit a határvonal túloldalára lökjünk és „állatként bánjunk vele”.
A nonhumán vége
Az űr kultúránk elmélete és gyakorlata között talán még sohasem volt ennyire kiterjedt, mint most. Amit a világról tudunk, mély összefüggéseiről, a benne élők intelligenciájáról és képességeiről, a jólétünk érdekében létrejött kölcsönös egymásrautaltságról, el kellene hogy vezessen bennünket egy válaszhoz, egy gyakorlati megoldáshoz, a visszalépéshez, tisztelethez és felelősséghez. Mégis, jelen gyakorlat további erőszakhoz, kizsákmányoláshoz, leegyszerűsítéshez vezet. A határvonal köztünk és köztük, ez a seb a modern civilizáció szívén él, virul és megismétlődik, újrafelfedeződik, illetve újrahasznosítódik olyan iramban, amely elképzelhetetlen lett volna a Nagy Háború utáni nyilatkozatokat jegyző nemzedék számára. A rasszizmus, szexizmus és xenofóbia hideg szelei, melyek Európa felett fújnak, ugyanarra az érvre alapoznak: az emberiség, az „ember” tisztasága a többivel, a szörnyeteggel szemben, bárki is legyen ez az adott pillanatban.
Egyetlen elmélet sem pártfogolja a dehumanizáció használatát az erőszak igazolására – ahogyan egyetlen tudomány sem hisz az emberi „fajok” létezésében. Az „állat”, amely szembekerül az „emberrel” vagy még inkább az „emberivel”, fikció; a dúvad, a mocskos ragadozó, amely pusztán ösztöneit követve éli életét, a túlszexualizált, irracionális lény nem létezik sehol a természetben. Csupán az emberiség kultúráin belül létezik, és mindannak a kivetüléseként jelenik meg, amit az ember önmagában utál. Valójában a nonhumán világot ugyanúgy és ugyanazzal az indokkal dehumanizáljuk, ahogyan az ember a saját fajtáját elnyomja.
A nonhumán múzeuma (Museum of Non-Humanity) – egy készülő nagyszabású projekt, amely része A másként valók történetének (History of Others) –kiállításokat, publikációkat, előadássorozatokat és egy levéltári kutatást foglal magában a dehumanizáció gyakorlatának történelméről. Asszociatív és költői módon merül el a nonhumán, vagyis a „humán” nagy Másikja történelmében és jelenében. Mert mikor az Interahamwe a tuszik csótányok módjára történő elpusztítására szólít fel, vagy mikor a náci közigazgatás a zsidókat patkányoknak nevezi, vagy mikor a nőket teheneknek hívják és a testükről úgy beszélnek, mint húsról, akkor világos, hogy a pusztítást az állat és az ember vonatkozásában ugyanaz a tükörgesztus igazolja. A téma nyilvánvaló brutalitása ellenére, a projekt arra törekszik, hogy lírai összehasonlításokat végezzen, amelyek képesek megmutatni – gyakran elnézően és humorral –, mennyire abszurd, alaptalan és valójában mennyire „emberi” dehumanizációs késztetésünk.
A múzeumépítés performatív tett. A holokausztmúzeumok egyaránt szolgálnak egy tragédia emlékeztetőjeként és központozási jelekként: pontot tesznek minden végére. A múzeumban a tragédia a múltba ágyazódik, ahonnan soha nem térhet vissza. A nonhumán múzeuma ilyen múzeum akar lenni. Megmutatja annak számos módját, ahogyan a dehumanizáció megkonstruálódott és fennmaradt, illetve teszi ezt ma is. Ugyanakkor e pálya végét is bejelenti: a dehumanizáció vége ez, egy olyan határvonal mauzóleuma, amelynek egyetlen funkciója az erőszak igazolása.
A társadalom újraképzelése
A másként valók történelme a másság fogalmával játszik. Felismeri, hogy a másság mindig egy társadalmi konstrukció, amely egy kultúra elfogultságaiban és gyakorlataiban gyökerezik. Ebben az értelemben a „másként valóság” szó mindig idézőjelbe kerül. Ugyanakkor a másként valóság (othering) egy fizikai valóság, amellyel egyének szembesülnek, s amelynek tapintható következményei vannak. A rasszhoz hasonlóan létezik, még akkor is, ha nem valóságos.
Amikor gondolkodásunk alapjai olyan mértékben kérdőjeleződnek meg, ahogyan ez a jelenlegi krízisek közepette történik, nem elég, ha a művészet pusztán tükrözi a valóságot. A társadalomnak újra kell épülnie, újra kell szerveződnie, újragondolásra szorul. Ha sikerül olyan új intézményeket építenünk, amelyek művészetet, de ugyanakkor új valóságot is teremtenek, ezzel kikövezünk a társadalom többi része számára is egy követhető utat. A művészet a létezésbe ránthat dolgokat, amelyek túl utópikusak a mai valóságnak, dolgokat, amelyek csak egy lehetséges jövőbe való bepillantásként létezhetnek, bepillantásokként, amelyek segítenek világra hozni egy új paradigmát.
Ma a világot számok irányítják. De létezhet-e fontosabb annál, mint gyakorolni a másik nézőpontjának elképzelését? Fontos elfogadnunk, hogy soha nem érthetjük meg igazán a másikat. De annak a megértése, hogy van valami, ami megtudható, már önmagában megnyithatja az elménket a kérdezésre, és egy idő után a meghallásra.
A másik nevében beszélni mindig veszélyes feladat. Lehetetlen elkerülni, hogy birtoklók és gyarmatosítók legyünk. A világot azok uralják, akik hangosak, és gyakran úgy uralják, hogy elfoglalják a némák helyeit. De a kirekesztetteket képviselni, emlékeztetni a világot a létezésükre, önmagában véve nem kellene cél legyen. A kirekesztetteket képviselete nem valamiféle örök tiszteletbeli státusz vagy valamilyen kitűnőségnek a jele, hanem azon kiváltság eredménye, hogy a meghallgatottak csoportjához tartozhatunk. Az igazán emancipatorikus gondolkodásnak, egy új rendért való gondolkodásnak egyetlen célja kellene hogy legyen. Törhetetlenül azért kellene dolgoznia, hogy önmagát fölöslegessé tegye, hogy átadja a helyet, amelyet elfoglal, hogy visszavonuljon és teret adjon azoknak, akiket láthatatlanságba és csendbe taszítottak. Ahogy én a hangomat hallathattam ma, ugyanígy kell elérkeznie annak az időnek, amikor meghalljuk a nonhumán világ saját hangját, és annak a rendnek, amelyet ma még csak elképzelni tudunk.
Az eredeti szöveg itt olvasható.
[1] Ez a tanulmány a ZKM, Törvényszék a 20. század bűneivel szemben konferencián került bemutatásra (ZKM Tribunal against the crimes of the 20th century, Karlsruhe, 19. 6. 2015.). A konferencián részt vevő 22 előadó közül csak a két másik női felszólalót, Kerryn Higgst és Saskia Sassent szólítom meg személyesen.
[2] Az eredeti címben az othering szó szerepel (a fordító).
[3] Ma a nők a világ parlamenti képviselőinek 22%-át teszik ki, és az ötszáz leggazdagabb amerikai vállalatvezető 4,6%-a is nő. A nemek közötti, gazdasági részvételben és lehetőségekben mutatkozó rés 60%-os világszerte. Bár a nyugati világban a nők jogait széles körben elismerik, kimutatható, hogy három millióval több nő esik át genitális csonkításon, és a világ lakosságának 25%-a olyan országokban él, ahol a nők az abortusz kérdésében nem rendelkezhetnek saját testük felett. Csak az Egyesült Államokban több nő esik az élettársa által elkövetett fegyveres gyilkosság áldozatául, mint ahány katonát ugyanannyi idő alatt megölnek Afganisztánban és Irakban együttvéve. Források: unwomen.org, www.weforum.org, americanprogress.org, endfgm.eu, womenonwaver.org.
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/Emily_Murphy
[5] www.blackpast.org, https://en.wikipedia.org/wiki/Three-Fifths_Compromise
[6] Stone, Christopher, D. Should Trees Have Standing. Oxford University Press; 3rd edition
[7] https://en.wikipedia.org/wiki/2008_Constitution_of_Ecuador
[8] https://en.wikipedia.org/wiki/Law_of_the_Rights_of_Mother_Earth Lásd még:
http://www.huffingtonpost.com/peter-neill/law-of-mother-earth-a-vis_b_6180446.html
[9] A performanszról készült felvétel elérhető itt: http://www.historyofothers.org/the-trial/
[10] Finn állatvédelmi törvény (Suomen eläinsuojelulaki): http://www.finlex.fi/fi/laki/alkup/1996/19960247
[11] http://www.nonhumanrightsproject.org/category/courtfilings/hercules-and-leo-case/
[12] http://www.nationalarchives.gov.uk/pathways/blackhistory/rights/slave_free.htm
[13] http://www.nonhumanrightsproject.org/2015/05/29/media-coverage-hercules-and-leos-court-hearing/
[14] http://organizations.utep.edu/portals/1475/nagel_bat.pdf
[15] http://www.petermaas.nl/extinct/speciesinfo/aurochs.htm
[16] A kiállítás anyaga megtekinthető itt: http://www.historyofothers.org/museum-of-the-history-of-cattle/
[17] Elizabeth Povinelli előadása, Az antropocén project, Haus der Kulturen der Welt megtekinthető Youtube-on: https://www.youtube.com/watch?v=W6TLlgTg3LQ
[18] http://nypost.com/2015/05/27/lab-chimps-likened-to-enslaved-blacks-at-animal-rights-trial/
