A magyar munkásmozgalom története a Tesco-sztrájkig

A PROGRESSZÍV SZAKSZERVEZETISÉG KIFULLADÁSA

A két kereskedelmi szakszervezet sztrájkot hirdetett a magyarországi Tesco áruházakban a megnövekedett terhelés és a lassan növekvő bérek miatt. A sztrájkot szeptember 8-án, pénteken bejelentették, és aznap meg is kezdődött a munkabeszüntetés, ami másnap is folytatódott, 1-1,5 milliárdos kiesést okozva a vállalatnak. Az események hatására megindult a bérmozgás szinte valamennyi kiskereskedelmi láncnál. A résztvevők számát és hatását tekintve is az egyik legjelentősebb rendszerváltás utáni sztrájk volt, a kereskedelmi szektorban pedig korábban sem volt ilyen hatású munkabeszüntetés. A gyenge magyar munkásmozgalom és az ilyen sztrájkok ritkaságának gyökerei a szakszervezeti rendszer történetében, a magyar kapitalista fejlődésben és a munkaügyi rendszer politikai átalakításaiban rejlenek. Ezeket a folyamatokat megismerve próbáljuk megérteni a magyar munkásmozgalom problémáit és közelmúltjának legfontosabb eseményét is. 

korai kapitalizmus 

A szakszervezetek létrejöttének szükségessége könnyen értelmezhető Polányi kettős mozgásról szóló elmélete[1] segítségével. Polányi a munkát fiktív árunak nevezi, mert áruként kereskedünk vele annak ellenére, hogy alapvető tulajdonságaiban különbözik más árucikkektől. Annak, hogy áruként kezeljük, az a következménye, hogy a piac változásai hatással vannak a munkások életkörülményeire, pl. a munkaerő-felesleg munkanélküliségként jelenik meg, ami a munkásság életszínvonalát egyértelmű módon negatívan befolyásolja. Ez az első mozgás, a kommodifikáció folyamata. Polányi feltevése szerint a társadalom pusztulásához vezetne az a kiszolgáltatottság, ami a munkaerőpiac létezésével jár, ha nem jelennének meg ennek a folyamatnak a korlátozó tényezői.

De a kommodifikáció hatására beindul a dekommodifikáció, a második mozgás, ami azt jelenti, hogy a társadalom elkezd védekezni a munkaerőpiac változásainak káros hatásaival szemben. Ha a munkaerőpiac példájánál maradunk, ez azt jelentette, hogy a 19. század folyamán megjelentek a munkásszerveződések és ezzel együtt olyan követelések, mint a túlórák kifizetése, a meghatározott munkaidő, a fizetett szabadság, a társadalombiztosítás és a nyugdíj. A kommodifikáció és a dekommodifikáció együtt alkotják Polányi kettősmozgás-elméletét, ami folyamatosan meghatározza a piaci társadalom kényes egyensúlyát.

A korai kapitalizmus idején tehát még csak az első mozgás, a kommodifikáció folyamata tudott érvényesülni. A jobbágyság ekkor vált ipari proletariátussá: jobbágyfelszabadítás néven a korábban hozzájuk tartozó termelőeszközök elkerültek tőlük, ezáltal lehetetlenné vált az önfenntartásuk, így arra kényszerültek, hogy ezeket az eszközöket a tőkéssé váló rétegtől vásárolják meg. Ahhoz, hogy vásárlóerejük legyen, arra kényszerültek, hogy ugyanennél a tőkés társadalmi rétegnél vállaljanak munkát. Emellett az állam is egyre szigorúbb törvényeket vezetett be a munkásság ellen, teljesen tiltották a munkásszerveződéseket, de emellett egyes esetekben maximalizálták a munkabért, sőt, több országban gyakorlatilag újra bevezettek a rabszolgasághoz hasonló, a munkába nem állók foglalkoztatásáért felelős intézményeket.

A 19. századtól vált állandóvá a második mozgás, azaz a dekommodifikáció jelenléte is. Ez a gyakorlatban a proletariátus kollektív érdekeinek a megfogalmazásával és szervezetekbe tömörülésükkel járt. Tehát a szakszervezetek egy eszközt jelentettek arra, hogy a kiszolgáltatott munkások védekezzenek a piac kiszámíthatatlan mechanizmusai ellen.

első munkásszerveződések 

Nyugat-Európához hasonlóan Magyarországon is a 19. század közepén kezdtek el kialakulni a munkásszerveződések[2]. Elsőként, 1848-ban a nyomdászok szervezetét alapították meg az erősebb munkásmozgalommal rendelkező országokból, például az Ausztriából, Csehországból származó munkások. Pár évtized alatt kialakult a kollektív tagság, a munkakörülmények javítása mellett pedig megjelentek kulturális és oktatási célok is, például rövidebb szakképzések a munkaidőn belül, illetve megjelentek női szerveződések is. Azzal, hogy 1904-től legálissá vált a sztrájk, teljesült az akkor egyik legfontosabbnak számító követelés. Fontos, hogy a 20. század elején a munkásmozgalom szorosan összekapcsolódott a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) tevékenységével, majdnem minden országgyűlési képviselőjük egyszerre volt fontosabb pozícióban lévő szakszervezeti tag is.

a rendszerváltásig

Az első világháború kezdetétől a munkakörülmények javítása mellett fontossá vált a szakszervezetek háborúellenessége is, és ez még a második világháborúban is kitartott. A két világháború között gyakoribbá és nagyobbakká váltak a sztrájkok és a tüntetések. A munkásmozgalom két legnagyobb megmozdulása a bányászok 8 órás munkaidőért tartott 9 hetes sztrájkja volt 1925-ben, illetve egy 100 ezres tömegtüntetés Budapesten, 1930. szeptember 1-én. Ezekben az évtizedekben elég sok követelés teljesült is: bevezették a társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, elkezdtek foglalkozni a létminimum és a bérindex mérésével, illetve ezekben az években építették még az első szakszervezeti székházakat is Magyarországon. Az egyik legjelentősebb eredmény az 1937. évi XXI. törvény volt. Ebben bevezették a heti 48 órás munkaidőt, a fizetett szabadságot, a fizetett túlórát, a 15 perces ebédszünetet és a gyereknevelési pótlékot.

A második világháború alatt következett be az egyik legnagyobb változás a magyarországi szakszervezetek történetében. Először csak a politikai palettán változott meg a helyük, a szociáldemokratáktól átkerültek a kommunista párt hatáskörébe, majd 1947-re teljesen államosították őket. Ezzel elvették tőlük azt a lehetőséget, hogy politikai – bizonyos szempontból az állami vezetésnek ellentmondó – céljaik legyenek. Az egyik legnagyobb változást az jelentette, hogy az államosítások végére több mint tízszeresére nőtt a tagság, tehát gyakorlatilag minden dolgozó ember szakszervezeti tag lett. Emellett teljesen elszakadtak a szociáldemokratáktól, megjelent egy nagyon erős centralizáció, a munkások érdekvédelme helyett pedig a népgazdasági érdek vált a fő céllá. Természetesen nem vonható kétségbe, hogy a valódi szocializmusban nincs szükség szakszervezetekre, de a megvalósult szocializmusban problémát jelentett ez a teljes államosítás. Egyrészt teljesen elvesztették az érdekérvényesítő képességüket, csak olyan dolgokkal foglalkoztak, mint a május 1-ei felvonulás vagy a munkások gyerekeinek az üdültetése. Másrészt ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás ellenére a mai Magyarországon továbbra is kifejezetten gyenge a szakszervezeti mozgalom.

 a rendszerváltás 

A SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa), az államszocializmusban szerep nélkül tengődve főleg a nyaraltatás intézményét működtette, kiterjedt nyaraló hálózattal és ehhez kapcsolódó vagyonnal. A rendszerváltás utáni magyar szakszervezeti mozgalmat a kezdetekben főként e vagyon szétosztása érdekelte, a szervezeti sokféleség és mozgalmi töredezettség egyik oka ez a ’harc’ volt. Ez a híres-hírhedt vagyonelosztás a szakszervezetek rossz hírnevét is megalapozta, és hogy magyar értékkutatások alapján nincs bizalmunk abban, hogy a szakszervezetek valós érdekképviseleti funkciókat látnak el. A kollaboráló és autonómiával nem rendelkező Szakszervezetek Országos Tanácsának egyeduralma már a rendszerváltást megelőző években megtört: az ellenzéki Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete volt az első, a szocialista szakszervezeti rendszert kihívó szervezet. A rendszerváltó értelmiséget tömörítő szervezet (TDDSZ), és szövetsége, a Liga Szakszervezetek, bár korlátolt hatással, de az Ellenzéki Kerekasztalon is részt vettek. A rendszerváltás után sorra alakultak szövetségek és ágazati szervezetek, 1991-ig megalakult az összes nagy, mai szövetség: az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, a baloldali Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, az állami szektort lefedő Szakszervezetek Együttműködési Fóruma, a közlekedés és energiaiparban működő Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, és a keresztényszocialista Munkástanácsok Országos Szövetsége (amivel a kormány bensőséges viszonyt ápol).  Ezek a töredezett magyar szakszervezeti struktúra fő szereplői. Elmondható, hogy a progresszív munkásmozgalmi politika e szakszervezetek nagy részének agendájából hiányzik, a korábban is gyenge kommunista és szindikalista szakszervezetiség nem honosodott meg újra, az új szakszervezetek nagy részének céljai nem mutatnak a szűk munkahelyi kérdések megoldásán túl. A Tesco-sztrájkban résztvevő egyik szakszervezet, a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete az MSZOSZ-hoz, míg a kisebb, de hangosabb Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete az MOSZ-hoz tartozik.

A rendszerváltó pártok szakszervezeti stratégiája szinte kivétel nélkül az elutasítással vagy passzivitással volt jellemezhető, konszenzussá vált a szabadpiaci fundamentalizmus, ami meghatározta a szakszervezetekhez való hozzáállást is. A munkásmozgalom helyzete hasonló a többi poszt-szocialista országéhoz: alacsony szakszervezeti lefedettség (különösen a kis- és középvállalatoknál), gyenge kollektív alku[3] rendszer, és fejletlen finanszírozási rendszer. A modernizáló elitek neoliberális leckéit ezek az országok sikeresen megtanulták, aminek következménye a munkás érdekképviselet gyenge és megosztott rendszere. Ez alól kivétel Szlovénia, ahol csak az utóbbi években veszítettek erejükből a szakszervezetek, de továbbra is európai élvonalban vannak a tagság arányát tekintve. Így körvonalazható a magyarországi, szervezett munkás érdekképviseleti rendszer a történeti és a jelenlegi, posztszocialista kontextusban, de a sztrájkok megértéséhez a munkaügyi kapcsolatok dinamikájának és a magyar gazdasági-társadalmi viszonyok ismerete is szükséges.

 a munkaügyi rendszer ellentmondásai

Egy kapitalista munkaerőpiaci viszonylatban leírható, hogy a munkaügyi kapcsolatokban rejlő (hatalmi) egyenlőtlenségek és érdekellentétek egyszerre teremtik meg a konfliktus és az ellenállás lehetőségét[4], ez az ellentét pedig meghatározó a munkaügyi kapcsolatok rendszerében. Ezeket a feszültségeket részben az okozza, hogy a munkáltatók érdekei és prioritásai rendszerszinten eltérőek a munkásétól. Kérdés, hogy kinek javára történik változás: ha a munkás érdekérvényesítésnek adottak az intézményi, kulturális, jogi lehetőségei, akkor a munkások sikeresen tudnak munkás életükben javulást elérni. Ez a sikeres érdekképviselet feltételezi, hogy van valamilyen sérelem, amire reagálva követeléseket lehet artikulálni, és erre az összefogásra a szakszervezeti intézmények lehetőséget teremtenek, a jog pedig nem tiltja ezt. A konfliktusok kezelésének módja lehet a tárgyalás (kollektív alkukötés), illetve, ha ez sikertelen, a szervezett munkabeszüntetés.

A sztrájk a tárgyalások folytatásának tekinthető, más eszközökkel, amihez szükséges a szolidaritás és a megfelelő intézményi háttér, ami az egyéni sérelmeket becsatornázva, szervezetten ad azoknak hangot. A sztrájkok ezt szolgálják, de a véleményezésnél, a tárgyalásnál mindkét fél számára költségesebb formában, részben ezért is alkalmazzák ritkábban a vitás ügyek rendezésére.

 az új munka törvénykönyve

A jogi környezet alapvetően határozza meg a konfliktusok megoldásának módjait a munkaügyi rendszeren belül. A Munka törvénykönyvének átalakítása a hazai tőkésosztály sokáig húzódó projektje volt, előkészítése már a szocialista kormányok alatt elkezdődött, de végül a Fidesz-kormány fejezte be a nemzeti burzsoázia tőkésítésének egyik fontos lépéseként. Az alapvetően nem neoliberális gazdaságpolitikát propagáló Fidesz ezzel a lépéssel részben a nemzetközi tőkésosztályt (multikat), részben a hazai (és „nemzeti”) közép- és kisvállalkozókat hozta helyzetbe, azok jogainak érvényesülését segíti. Az új szabályozás szinte minden tekintetben előrelépést jelent a munkaerő rugalmasabbá és így kiszolgáltatottabbá tételében. Így a munkáltatók nagyobb hatalmat kaptak a pihenő és szabadidő megszabásában, ennek még szélsőségesebb változata volt a meg nem valósult „rabszolgatörvény”, amit szakszervezeti nyomásra inkább újragondol a Kormány. A plurális szakszervezeti modellben rejlő gyengeségeket a kormányzat kihasználta és megerősítette, amikor kizárólag a három legnagyobb szakszervezeti szövetséggel tárgyalt, ezzel hierarchiát hozva létre közöttük.

A kiszolgáltatottságot növeli a munkaügyi kapcsolatok rendszerének átalakítása, a szakszervezetek jogait és lehetőségeit is csorbítja az új törvénykönyv: elvették a munkáltatói döntések előzetes ellenőrzésének jogát, a munkakörülmények ellenőrzésének, felülvizsgálatának lehetőségét a szakszervezetektől, és a szakszervezeti megbízottak munkahelyi védelmét is csökkentették. A sztrájktörvény szigorítása tovább szűkíti a mozgásteret, és a sokféleképpen értelmezhető kitételek (főleg az „együttműködési kötelezettség” homályos intézménye) csökkentik a kiszámíthatóságot az egyéni döntések előtérbe hozásával. A jogi környezet és különösen a sztrájktörvény átalakítása megváltoztatta, és főként nehezítette a kollektív érdekérvényesítés lehetőségeit Magyarországon.

Amint azt az szöveg első részében kifejtettük, a kapitalista termelési viszonyok között az áruvá tett munkaerő elszenvedi a piac változásának ártalmait, és ugyanezen viszonyok adnak lehetőséget az ellenállásra a munkások egymás mellé szervezésével. A Tesco-sztrájk esetében a kommodifikáció folyamata a következőképpen körvonalazható. A globális béregyenlőtlenségek miatti kivándorlás és az országon belüli gyenge mobilitás (ami megakadályozza a munkaerő-felesleg átköltözését a munkaerőhiánytól szenvedő régiókba) munkaerőhiányt hoz létre a kiskereskedelemben. Ehhez a Tesco vállalati politikája nem tud, vagy képtelen alkalmazkodni, a hatékonyság növelésének céljával, de valójában a munkások túlterhelésével próbálja alacsonyan tartani a munkaerő-állományt (ami 4 év alatt 20 ezerről 16 ezerre csökkent). A kedvezőtlen bérezés miatt az állások betöltése egyre nagyobb problémát okoz, ezzel párhuzamosan szüntetnek meg vagy vonnak össze pozíciókat. A munkaerőhiány miatt az egy főre jutó munkamennyiség minden munkakörben nő, a béremelések viszont nem haladják meg a bérminimum szintjét. A munkahelyi kontroll magas szintje, a hatékonyság növelése minden áron, az emberi élet kiteljesedésének kárára történik, a munkások igényeit a biológiai igények szintjére korlátozzák, ezzel lecsupaszítva életüket. Ez a túlterheltség jelen van a kisebb vállalatoknál is, ahonnan azonban – részben a magyar szakszervezeti struktúra hiányossága miatt, részben ezen üzletek jellegéből fakadóan – hiányzik a szervezettség.

A sztrájkot kiváltó másik fő ok az alacsony bér. Ez részben Magyarország a világgazdaságban elfoglalt helyétől és a kormányzati gazdaság törekvésétől függ, ami egy lefelé tartó bérversennyel akarja (akarta, amíg a munkaerőhiány miatt látványosan kontraproduktívvá nem vált ez a bérpolitika) a régióban megőrizni versenyképességünket. A folyamat kritikus bérhelyzetet eredményez: az ágazatban országosan is feltűnően alacsonyak a fizetések, a Nemzetgazdasági Minisztérium felmérése szerint a más szakmában dolgozó fizikai munkások bére átlagosan 30%-kal magasabb. A helyzetet tovább rontják a regionális és a bérstruktúrán belüli egyenlőtlenségek. Ugyanazon pozíciókban dolgozók fizetése városonként változik, a fizikai munka alulértékeltsége pedig megmutatkozik a béremelések egyenlőtlenségében: a szellemi munkát végzők bére 38-85%-kal nőtt, a fizikai munkásoké 0-9%-kal.

A bérharc fontos a bérhányad és a termelékenység növelése miatt, de stratégiai fontosságú kérdés is lehet: a Nemzeti Együttműködési Rendszer gazdaságpolitikája az olcsó (és viszonylag jól képzett) munkaerőre épül. Ennek érdekében a jövő generációk mobilitási pályáit is erősen korlátozzák a szakképzési rendszer átalakításával. Amihez közvetlenül a munkavállalói érdekcsoportoktól érkeznek az ötletek: a Köznevelési Kerekasztal állandó résztvevője az Iparkamara képviselője. A közoktatás átalakításával a NER kinevel egy elveszett generációt, akiknek nincs meg a képességük arra, hogy idővel elavuló tudásuk helyett újat sajátítsanak el.

 a sztrájk

A Tesco a magyar kiskereskedelmi áruházláncok közül a legnagyobb foglalkoztató, közel 20 ezer munkás dolgozik a 206 áruház valamelyikében. A nemzetközi tőke kihelyezettjeinek adóterheit a kormányzati gazdaságpolitika folyamatosan csökkenti, ami a Tesco esetében több mint 1 milliárd forintot jelent. Az évet így 13 milliárd forintos nyereséggel zárta, de a bérfejlesztésről szóló ígéretek nem valósultak meg, a nagy áruházláncok közül a Tesco fizet a legkevesebbet dolgozóinak. A kedvezőtlen bérezés miatt az állások betöltése egyre nagyobb problémát okoz, ezzel párhuzamosan szüntetnek meg vagy vonnak össze pozíciókat. A munkaerőhiány miatt az egy főre jutó munkamennyiség minden munkakörben nő, a béremelések viszont nem haladják meg a bérminimum szintjét. A kialakult helyzetre kezdetben erőteljes szakszervezet-ellenes politika volt a reakció: egy jogellenesen eltávolított szakszervezeti tisztségviselőt viszonyának visszaállítása közben ismét elbocsátottak.

A kiskereskedelemben a többi ágazathoz képest is kevésbé jellemzőek a sztrájkok, az Auchannál 2006-ban alapítottak sztrájkbizottságot, az OBI-nál 2016-ban, ez a fenyegetés mindkét esetben elég volt a követelések elérésére, erőpróbára nem került sor. A mostani Tesco-sztrájk előzményei 2016. januárjáig vezetnek. A Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete ekkor nevezte meg sérelmeit (akkor még főleg az alacsony béreket, és a bérstruktúra egyenlőtlenségeit emelték ki), és jelezte igényeit a vállalat felé, márciusban pedig meg is alakultak a sztrájkbizottságok.

Másfél évvel a sztrájkbizottság megalakítása után sikerült a szervezett munkabeszüntetés: 2017. szeptember 8-9-én 18 üzlet zárt be, és az üzletek nagy részében jelentős fennakadások voltak. A bezárt üzletek közül 13 a leggazdagabb és a (képzett) munkaerőhiánytól legjobban sújtott régiókból került ki: Közép- és Nyugat-Dunántúlról, Budapestről. A sztrájkban résztvevő munkások száma egyelőre nem derült ki, de biztosan „ezres nagyságrendű”, ami az utóbbi idők legnagyobb munkabeszüntetését jelenti.  A működésben beálló zavart enyhítette, hogy a munkáltató diákmunkásokat használt a sztrájk megtörésére, akik kénytelenek voltak szinte elviselhetetlen nyomás alatt dolgozni. A kormány is használja a taktikát, amivel az egyik bizonytalan helyzetben lévő réteget kijátssza a másik ellen. Nyáron 120 munkásszállón élő munkást küldtek el elhelyezés és segítség nélkül szállójukról, hogy azt felújítva kollégiumként használhassák a jövőben.

követelés és kritika

A szakszervezeti mozgalom vitalitásának növekedése pozitív, de az érintettek igyekeztek a kérdést depolitizálni, és a követeléseik sem hordozzák magukon a progresszív osztálypolitika jegyeit. A problémák megoldását kizárólag munkahelyi szinten képzelik el, hiányoznak a rendszerszintű felismerések. A két kereskedelmi szakszervezet sztrájkfelhívásában leírt követelései (béremelés, létszám növelése, a munkaidő kevésbé rugalmassá tétele) egy a munkásérdeknek is csak részben megfelelő, a munkahelyi egyenlőtlenségeket újratermelő, szűk látótávú materialista és meritokratikus politikába illeszkednek. A KDFSZ által kiadott sztrájkkövetelés így áll ki a munkahelyi hierarchia bérekben való megnyilvánulása mellett:

„Kérjük, hogy a vállalat állítsa helyre a különböző munkaköri szintek közötti bérkülönbségeket, hogy a nagyobb felelősség nagyobb munkabérrel párosuljon.”

Utolsó követelésük szintén e mellett foglal állást:

„Kérjük, hogy a munkáltató értékelje a legalább 5 éve a vállalatnál dolgozó munkavállalók hűségét. Részükre negyedévente 10.000 Ft extra juttatást biztosítson bér vagy cafeteria formájában.”

Mindkét követelés növeli a munkások közötti hierarchizáltságot, a szellemi munkát pedig élesen elválasztja és értékesebbnek állítja be a fizikainál. A szintek közötti nagyobb különbség következményeként a magasabb pozícióban dolgozók elidegenednek a most tömegesen sztrájkoló áruházi munkásoktól, és ezzel együtt a kollektív munkásérdekektől, így ezek a pontok hosszabb távon csökkentenék a sztrájkok és a sztrájkot megelőző tárgyalások erejét. Illetve mindkét követelés jutalmazná, ha a munkavállalók minél hosszabb ideig dolgoznak a Tescónál, amivel egyben a bérmunka rendszerébe való minél zökkenőmentesebb betagozódást jutalmaznák. Ezen követelések mellé nem fért be a létminimumot elérő bérek követelése, vagy a fizetésekben tapasztalt regionális egyenlőtlenségek megszüntetése. A két kereskedelmi szakszervezet érdekérvényesítési működése a konkrét sztrájkköveteléseken kívül is kritizálható. Ezek a szervezetek, a kormány intézkedéseit halkan elfogadva, egyre kevésbé vannak összhangban a tagságot képző munkásság érdekeivel.

Ha a magyarországi szakszervezetek 20. századi történetével hasonlítjuk össze a mostani történéseket, akkor nem nehéz észrevenni, hogy erős apolitikusság érzékelhető a munkások mai érdekképviseletei részéről. Ennek egyik jele, hogy egyáltalán nem gondolkodnak távlati követelésekben vagy hosszabb távú következményekben a jelenlegi célkitűzéseikkel kapcsolatban, csak egy szűk materialista politikát követnek. Az államosítások előtti szakszervezetekhez viszonyítva ez nagyon kevésnek tűnik, akkor is, ha a két világháború között még olyan követeléseik voltak, amelyek ma már teljesen alapvetők a munka világában.

A sztrájkkal kapcsolatban a legszembetűnőbb jelenség a szakszervezetek teljesen depolitizált hozzáállása, és a kiváltó okok látszólagos figyelmen kívül hagyása. A szakszervezetek a bérhelyzet és a munkaerőhiány miatti feszültségeket nem csak artikulálják, sokkal inkább terelik és féken tartják azokat. A kormány terve (ahogy a V4-ek találkozóján elhangzott), hogy 2018 után a kiskereskedelemben is a nemzeti, hozzá hűséges vállalkozói réteget hozza helyzetbe, ami eddig állami segítség nélkül csak vergődött. Ebben a gazdasági harcban használják fel az opportunista szakszervezeti vezetőket, főleg a hivatalosan keresztény értékrendű KDFSZ-t használják bunkósbotként. A szakszervezeti vezetők elutasítják az ellenzéki pártok támogatását, de a kormányét nem: Bubenkó Csaba (a KDFSZ elnöke) több alkalommal megjelenik az EchoTV-ben, a sztrájk történéseinek és a szakszervezeti közleményeknek biztos helye van a Magyar Időkben, Sáling József (a KASZ elnöke) pedig Orbán Viktor vezetői képességeiről értekezik a sztrájkhelyzet elemzésekor. A problémát kiváltó okokat tudatosan nem kérdőjelezik meg a szakszervezetek, így a kormányzati felelősség sem kerül szóba.  A Nemzeti Együttműködés Rendszere ezekhez a helyzetekhez tökéletesen alkalmazkodott, a következmények kormányzásával kezeli a helyzetet, ezt pedig úgy teszi, hogy a saját gazdasági programjának következményeként létrejött elégedettlenséget csomagolja újra és használja fel saját érdekében, a munkás érdekképviselet vezetőinek kollaborációjával. Ebben a helyzetben a belviszályoktól meggyengült, a munkásságot érintő kérdéseket a jobboldalnak átengedő baloldali ellenzék pedig képtelen a szociális igazságtalanságok miatti elégedetlenség élére állni. A Tesco-sztrájk megmutatja, hogy van esély a munkásság szervezett ellenállására, és egyben rávilágít a progresszív, osztály alapú politika kihalására a magyar munkásmozgalomból.

[1]  Polanyi, Karl, and Joseph E. Stiglitz: A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004.

[2] Lux Judit: A magyarországi szakszervezetek történetéből. Friedrich Ebert Alapítvány, Budapest, 2008.

[3] A kollektív alku egy olyan, általában két résztvevővel zajló alkufolyamat, amelyben a munkások a szakszervezeteken keresztül, a vállalat képviselőjével tárgyalnak a munka feltételeiről: a bérről, a juttatásokról, a munkaórákról stb. Ennek célja a részben ellentétes érdekek összebékítése a két fél között. A folyamat törvényileg meghatározott módon zajlik le, és eredménye egy kollektív szerződés a cég és a szakszervezeti munkások között, iparági alkufolyamat esetén az ágazat összes szereplőjével. Az ilyen tárgyalások adnak lehetőséget arra, hogy a munkaszervezeti környezet demokratizálódjon, párbeszéd alakuljon ki munkás és munkáltató között, és a munkakörülmények állandóvá tételével csökkenti a munka árujellegét.

[4] Hyman, Richard: Industrial relations: A Marxist introduction. Springer, 1975.