Egy forradalom-élménypark geográfiája

beszámoló a hamburgi tüntetésekről

A hamburgi G20-as csúccsal szemben szerveződő tüntetésekről informáló híranyagok többnyire a demonstrációk erőszakos jellegét emelték ki, és a történtekről többek között olyan következtetések születtek, amelyek párhuzamot vonnak a baloldali tüntetők fellépése és az iszlamista terrorista akciók közé. Máthé Péter Kristóf helyszíni beszámolójában ezeket az általánosító, megbélyegző diskurzusokat kérdőjelezi meg egyrészt a tüntetők által alkalmazott, sok esetben szimbolikus, de akár tettleges erőszakos megnyilvánulások értelmezésével, ezzel együtt körvonalazva a hamburgi antifasiszta szubkultúra jellegzetességeit. Másfelől az események elemzésével számba veszi, hogy milyen tényezők összjátéka vezetett odáig, hogy a tüntetések territoriális harcba, vandalizmusba vagy politikai jelentés nélküli erőszakba fordultak át, és hogy ennek fényében miért érdemes különválasztani a radikális baloldal kritikáját, valamint a tüntetések felelőseire vonatkozó diskurzusokat.

Este kilenc óra van, gyönyörű esti fények, és ülünk négyen, én meg három svájci egy hamburgi udvarban, kávét iszunk, vegán kenőkrémes barna kenyeret eszünk. Teljesen abszurd, mert egy egészen más világból érkeztünk, a kapun kívül füst, tűz, rohangáló emberek, felzárkózott rohamrendőrök, nem utolsósorban szirénázó karavánok, vízágyúk és a fejünk fölött köröző kb. 6 helikopter háborús hangulatú alaphangja. Én még soha nem éltem át ehhez hasonlót. Az udvar egy úgynevezett infópont, amolyan kis menedék a tüntetések elől, fotózni nem szabad, van kaja, innivaló, és a kis színes díszítés meg a zene egész jó hangulatot ad. Emellett persze található itt egy rakás programfüzet, térkép és pár önkéntes elsősegélyes. Arról beszélünk, hogy tulajdonképpen most mit csináljunk, mert le kéne egy kicsit lépni innen. Nem azért mert veszélyes – nyilván meg lehet sérülni, de ha az ember odafigyel, nem vészes. Hanem simán azért, mert bár mi tüntetni jöttünk, azzal, ami most történik, nehezen tudunk azonosulni. Kicsit meg is untuk, mert valójában ugyanaz megy jó pár órája.

Kint a legtöbben az utca szélén állnak és piálnak, néhányan köveket és üvegeket dobálnak, barikádokat építenek és egyre kevésbé vállalható tárgyakat – mint például közbicikliket – dobnak az út közepén égő tűzre. Csak néhányuknál van transzparens, a legtöbben semmilyen politikai üzenetet nem továbbítanak, maximum azt éljenzik, hogy a rendőrség visszaszorul. A rendőrök hol felvonulnak, hol megrohamoznak egy csapat tüntetőt, de ahogy jönnek, úgy el is tűnnek, inkább csak ide-oda kergetik a fekete ruhás csoportokat, és, ahol érik, ütnek-rúgnak mindenkit, aki az útjukba akad. Csináltunk képeket, de már nincs fény. Az egyetlen, amit még fotózni lehetne, az a tűz. Egy nő a biciklijét tolva bekiált: „Die Schwarze Block sind genauso Scheisse wie die Bullen!” (A fekete tömb ugyanakkora szar, mint a zsaruk!). Mire a válasz: „Halt’s Maul Fotze!” (Fogd be, te picsa!). Az egyik kereszteződésbe egy csoport berlini rendőr érkezik, megtorpannak, a vezetőjük elővesz egy ahhoz hasonló térképet, amilyet mi is kaptunk korábban a tüntetésen, majd továbbindulnak az egyik irányba. Teljes a fejetlenség. Már nem látunk semmi újat, úgyhogy elkezdünk sörözni és elindulunk a protest camp-be aludni.

A hírek szerint reggelre elrepült néhány Molotov-koktél, és a rendőrség felvonultatott egy felfegyverzett speciális osztagot, ami végül lecsillapította a kedélyeket. Szombat estére a helyzet kiújult, azzal a különbséggel, hogy itt már alig volt jelen az előző este még érzékelhető politikai töltet. Ezenkívül megjelentek olyan csoportok is, amelyek már bármilyen politikai üzenet nélkül törtek-zúztak, vagy másként használták ki a káoszt: külvárosi srácok késsel próbáltak kirabolni valakit, egy náci csoport vidékről feljött balhézni az egyik jól ismert punk kocsma elé. Azt hiszem, hogy nagyon sokan csalódottak voltunk. Miért? Hiszen a lendület megvolt. Sőt, mint utólag hallani lehetett, több tüntetésszervező elégedett volt az eredményekkel. A közbeszéd viszont nem erről szólt, hanem az erőszakról. Egy akkora városban, mint Hamburg és egy olyan méretű esemény alatt, amely során több helyszínen egyszerre történnek különböző akciók, nagyon nehéz egy egységes képet kapni, és végül akarva-akaratlanul is a sajtó befolyásol az összkép kialakításában. A sajtóban márpedig az erőszak kapta a főszerepet.

Július 7-én és 8-án Hamburgban került megrendezésre a G20 (Group Of Twenty) nevű csúcstalálkozó, ahol a világ 20 legerősebb gazdaságának (Argentína, Ausztrália, Brazília, Kínai Népköztársaság, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, India, Indonézia, Olaszország, Japán, Kanada, Dél-Korea, Mexikó, Oroszország, Szaúd-Arábia, Dél-afrikai Köztársaság, Törökország, Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió) vezetője találkozik, hogy olyan témákról beszéljenek, mint a klímaváltozás, fejlesztési stratégiák, munkapiac és foglalkoztatási politika, digitalizálás és nem utolsó sorban a terrorizmus elleni harc. A találkozó mottója “shaping an interconnected world” (egy összekapcsolt világot formálni) önmagában is utal arra, hogy a találkozó célja a különböző államok közötti szerződések diplomáciai megelőlegezése.

Már hónapokkal ezelőtt komoly témája volt a német és az európai közbeszédnek a szerződések mibenléte, és hogy milyen legitimitással bír egy olyan rendezvény, amely a világgazdaság több mint 80%-át, és a világ lakosságának csak a kétharmadát képviseli, s ahol egyébként európai mércével mérve politikailag nehezen vállalható szereplők találkoznak. A csúcsot ellenzők tábora már hónapokkal ezelőtt láthatóan kirajzolódott, és politikailag aktív csoportok egész sora üzent hadat a rendezvénynek. Berlinben is több hónapja folytak a különböző fundraising események és a soliparty-k (solidarity party) a különböző protest-akciók megszervezéséhez. A tüntető tömeg nagyon sokszínű, bár a kapitalizmusból való kiábrándulás összeköti a különböző hangokat, az individuális motivációk is különbözőek. A legmeghatározóbb talán a globális nagyhatalmak, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok klímaügyi döntéseit kritizálók csoportja, de  más, különböző emberjogi és kultúrpolitikai téma is megjelenik. Sok olyan tüntető utazott Hamburgba, akik nem globális, hanem kifejezetten lokális jellegű témákat kívántak láthatóvá tenni, és vannak, akik olyan vezetők jelenlétét kritizálják, mint Vlagyimir Putyin vagy Recep Tayyip Erdoğan. Például a kurdok számára egy ilyen világszinten közvetített rendezvény komoly reprezentációs lehetőséget jelent; ők például nem egy menetelés első soraiban vonultak fel az ellen, amit kapitalista modernitásnak neveznek, és amelynek az Erdoğan-rezsim vagy a közel-keleti is csak egyik tünete. Sok hasonló csoport egyáltalán nem vett részt azokon a militáns tüntetéseken, amelyekről a továbbiakban írni fogok.

Ahogy arról a magyar és a román médiából is értesülhettünk, a tüntetések péntek éjszakára komoly összecsapásokba és vandalizmusba csaptak át. Sankt Pauliban és a szomszédos Sternschanze negyedben a rendőrség néhány órára gyakorlatilag elvesztette az irányítást, és bár még néhány helyszínen a politikai véleménynyilvánítás maradt előtérben – például a Neuer Pferdemarkt parkban –, a legtöbb helyszínen a tüntetés a rendőrség elleni tartalmatlan harcban, sőt több helyen csupán a káoszt kihasználó vandalizmusban végződött. Az erőszakos összecsapások és a rombolás természetesen aránytalanul nagy médiafigyelmet kaptak, és amíg az utóbbiak hétfőre gyakorlatilag lejárt témának számítottak, az erőszak, főleg a baloldal és a „szélsőbaloldali” szubkultúra felelőssége a történtekben, egy héttel később is vezető téma volt a német sajtóban, bár, ez utóbbi becsületére szólva, egyre higgadtabban és analitikusabban.

A helyzet a város baloldali undergoundjának szempontjából viszont nagyon is súlyosnak tűnik. Bár a Rote Flora – Hamburg egyik legfontosabb autonóm központja – elhatárolódott a vandalizmustól, több konzervatív politikus is az azonnali bezárását követelte, sőt Thomas Mazière belügyminiszter (CDU, Kereszténydemokrata Unió) a teljes németországi házfoglaló kultúrának hadat üzent. Peter Altmaier, egy másik CDU-s politikus és a Bundeskanzleramt jelenlegi feje Twitteren a szelsőbalt a szélsőjobbal és az szélsőséges iszlamista terrorizmussal azonosította. A zöld és a baloldali (Die Linke) hangok igyekeznek szembeszállni a mainstream sajtónak azzal a stratégiájával, hogy összemossa a Sternschanze negyedben randalírozókat a többi tüntetővel, és a „szélsőbaloldali” csoportokat terroristákként bélyegzi meg. Ugyanakkor többen felhívták a figyelmet a rendőri túlkapásokra is, a rossz szervezésre, valamint arra, hogy a történteket terrorizmusnak bélyegezni veszélyes túlzás. Ahogy azt a Frankfurter Rundschau kommentálta, bankautomaták és kirakatok szétverését emberéletek szándékos kioltásával összehasonlítani nem más, mint a felgyújtott menekültszállók, valamint a nizzai, párizsi és berlini merényletek áldozatainak az arconcsapása. Amiben egyetértés volt, az az, hogy hasonló esemény nagyon rég nem történt sem Hamburgban, sem Berlinben, ilyen méretű talán még soha.

A sajtóban többször is felmerült az a kérdés: ki a felelős a történtekért? Egy leegyszerűsített válasz azoknak fontos, akik azt politikai érdekek érvényesítésére kívánják használni: a rendőrség például egy még magasabb költségvetéshez, valamint bizonyos szabályozások kikezdéséhez, mint például a kötelező azonosító szám viselése, a CDU és az CSU (Bajor Keresztényszociális Unió) pedig a baloldali szubkultúrák elleni mozgósításra és a szigorúbb megfigyelés legitimizálására. Felmerült például egy európai adatbázis létrehozásának gondolata, amely szélsőséges csoportokat regisztrálna, és ezt az ötletet nemcsak a CDU, hanem az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) néhány tagja is támogatná. Bár a zöldek és a baloldal inkább ellenzékbe szorultak, a rendőrség stratégiájára és a rendőri túlkapásokra vonatkozó kritikájuk jelentős figyelemet kapott, és olyan nagy lapok is közöltek kritikus nézőpontú cikkeket, mint a Süddeutsche Zeitung vagy a Spiegel. Tulajdonképpen nem kérdéses, hogy egyszerre több szereplő is hibázott, valamelyikük teljes felelősségről beszélni nem biztos, hogy indokolt, és ahhoz, hogy véleményt alkossunk és tanuljunk a történtekből, érdemes megérteni a helyzet összetettségét.

Hamburg

A helyszínnek kétségkívül hatalmas szerepe volt a történtek alakulásában. Az első nagy kérdés tehát, hogy Angela Merkel és a Bundestag miért döntött úgy, hogy jó ötlet egy hasonló rendezvényt egy hasonló nagyvárosban megrendezni. A meglévő infrastruktúrára való hivatkozás nem eléggé meggyőző, ugyanis a biztonsági intézkedések és a kb. húszezer német, osztrák és dán rendőr az eredeti számítások szerint is 130 millió eurójába fog kerülni a német államnak. A kiadások teljes listája még nem érhető el, de összehasonlításképp a 2010-es torontói csúcs szervezői eleinte 180 millió euróra becsülték az állami költségeket, amíg a teljes kiadás végül 870 millióra rúgott.

De nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Hamburg más szempontokból is egy különleges hely(szín)nek számít.

A város a méretéhez és a gazdasági jelentőségéhez képest kiterjedésében viszonylag szűk. Szigorúan ellenőrzött útvonalakat biztosítani láthatóan nem volt egyszerű feladat, többek között sűrűn lakott negyedek forgalmát kellett teljesen megbénítani. A szervezők valószínűleg emiatt is dönthettek úgy, hogy a központi kerületből kitiltják a tüntetőket, ami aligha bizonyult végrehajthatónak, sőt mi több, jelentős mértékben hozzájárult a tüntetések eldurvulásához. Az, hogy a tüntetések kiszorultak a város nyugati oldalára, gyakorlatilag lehetetlenné tette bizonyos csoportok számára, hogy valós térben is elhatárolódjanak a militáns tömbtől. Emellett az egész ellenállási hangulat átfordult egyfajta territoriális harcba, ami helyet adott egy olyan felkelésnek, ami már nem volt képes egyértelmű politikai üzenet közvetítésére, csupán a rendőrséggel való kölcsönös provokáció generálására és fenntartására.

A köztér elfoglalása, még ha csupán szimbolikus aktus is, alapvetően minden tüntetés fő célja és eszköze, hiszen egy gyülekező tömeg ezáltal lesz képes üzenetét egy tágabb réteg előtt kinyilvánítani. A köztér elfoglalása, mint a vélemény magánszférából való kiemelésének aktusa, egy bizonyos ügyet képes a demokratikus parlamentáris rendszer által felkínált alternatívákon túl a politikai diskurzus részévé tenni. A gyülekezési és véleménynyilvánítási joghoz tehát hozzátartozik a tér ideiglenes elfoglalása. Nem kétséges, hogy ennek a folyamatát bizonyos helyzetekben meg lehet akadályozni, ahogyan azt a rendőrségnek egy adott ponton ténylegesen meg kellett volna tennie. Az sem kétséges, hogy pénteken voltak olyan helyzetek, amelyekben a tüntetők egy része tudatosan, a gyülekezési jogukra hivatkozva olyan területekre próbált behatolni, ahova egyébként felsőbb utasítások miatt a rendőrségnek nem állt módjában szabad utat engedni nekik. Ugyanakkor a német rendőrség nem először volt hasonló helyzetben: azt az érvet, hogy nem rendelkeztek elegendő információval és ezért nem voltak a megfelelő stratégiák birtokában, nehéz komolyan venni. A csütörtöki tüntetés békés tömegeinek szétverése egyértelműen annak a szimbolikus territoriális harcnak a kezdetét jelentette, amely péntek estére az értelmetlenségig és kezelhetetlenségig fajult.

Szombat este, naplemente közben a Millerntor-Stadion (Sankt Pauli) mögötti edzőpályán focizunk. Mellettünk, a háttérben punk koncert zajlik. A pálya és környéke viszonylag elszigetelt maradt a külvilágtól, pedig a kikötő a város közepén van, gyalog tíz percnyire a belvárostól és a még mindig folyó utcai összecsapások helyszíneitől. A stadion a tüntetések alatt végig nyitva volt, napközben, más infópontokhoz hasonlóan, étellel és különböző információval szolgált, éjszaka pedig a folyosók sátorhelyekké alakultak át. Nehéz nem úgy tekinteni erre a helyre, mint valamilyen barátságos erődre – ilyen azért nem mindenhol van. Ez a nem messze kezdődő szigorúan őrzött területek ellenpólusa.

Hamburg nyugati negyedeiben egy egyedülálló baloldali szubkultúra dominál, amely már a hetvenes évek óta jelenlévő erős baloldali házfoglaló kultúra és az antifasiszta fociszurkoló táborok fúziójából született meg a nyolcvanas években, végül pedig a Sankt Pauli klub baloldali azonosulásával intézményesült. A szubkultúrán belül, bár rengeteg különböző csoport létezik, általában a csoporthoz tartozás identitásának kifejezése és a szimbolikus erőszak alkalmazása a mai napig fontos szerepet tölt be. Bár a város földrajzilag inkább a fizikai erőszakot előtérbe helyező angolszász eredetű hooligan-kultúra tartományába tartozik,[1] a Sankt Pauli szurkolói magukat ultráknak (Ultras) tartják, tehát egy szimbolikus erőszakot megjelenítő csoportról van szó. Ez azt jelenti, hogy elsősorban különböző akciók révén, a stadioni koreográfiákkal, és nem utolsó sorban valamely terület szimbolikus megjelölésével (plakátok, graffitik, stickerek), tehát nem feltétlenül utcai összecsapásokon keresztül próbálják felvenni a harcot ellenfeleikkel. Az FC Sankt Paulinak több kisebb fanklubja van, többségük valamilyen precíz politikai önmeghatározással azonosul. Néha Orwell Katalóniája jutott eszembe, ahol egy uralkodó párt helyett több tíz különböző szervezet működik együtt, az anarchistáktól a szocialistákig terjedő skála minden lehetséges politikai árnyalata. Hamburgban a legtöbb csoport kifejezetten szélsőbaloldaliként, kommunistaként jelöli meg magát, kontrasztban a berlini mozgalmakkal, ahol az anarchista önmeghatározás a dominánsabb, legalábbis a házfoglalók szubkultúrájában (ott ugyanis a foci és a baloldal hagyományosan összeférhetetlen fogalmak). Ezzel együtt a csoporthoz való tartozás és egy bizonyos szintű hierarchia elfogadása inkább jellemző a hamburgi baloldali közegben. A legtöbb Sankt Pauli fanklub aktívan részt vesz a városban történő baloldali tüntetéseken, és ezen a hétvégén felsorakozott Schwarze Block nagy része is köztudottan közülük való volt.

A Schwarze Block vagy black bloc ugyanakkor nem egy szervezet, hanem egy megnyilvánulási forma, taktika. A 70-es évek elejétől a rendőrökkel való rendszeres összecsapások következtében a házfoglalók egy csoportja gyakorlatilag professzionalizálta az urbánus hadviselést. Ők képezik azt a militáns tömböt, amelyik reflektál a rendőrség szimbolikus és konkrét agresszivitására, és adott esetben vállalja a velük való összecsapást annak érdekében, hogy megvédje és életben tartsa a demonstrációt. A „fekete tömb” jelensége egyébként eredetileg nem feltétlenül tüntetésekhez köthető, hanem elsősorban blokádokhoz, legtöbb esetben a foglaltházak (squatok) kilakoltatása elleni fellépésekből ered. Az elfoglalt tér megvédése legitimizálta a hatóságok elleni agressziót, és ezzel a technikával a Schwarze Block nagyobb tömegeket állított maga mellé. Ahogy a házfoglaló kultúra lassan konszolidálódott (szerződések, jogszabályok révén), a Schwarze Block egyre inkább a tüntetések részévé vált, és az alkalmi részvétel helyett kialakult egy stabil fekete tömb, amely olyan csoportokból jött létre, amelyek rendszeresen felveszik a tüntetés militáns szárnyának a szerepét. Bár a csoporton belül vannak bizonyos hierarchikus szerepek, a különböző csoportok fölött nincsen összehangolt szerveződés.

A tüntetések előtt a Rote Flora egyik posztjában minden idők legnagyobb Schwarze Blockjáról beszélt, ami visszafelé sült el, ugyanis utólag sokkal nehezebb volt elhatárolódni bizonyos eseményektől. Ők persze a Schwarze Block jelenlétét a tüntetések hosszabb fenntartása érdekében támogatták, és habár ez az apatikus többség szemében nem érv, a tüntetések territoriális konfliktusba való átfordulását egész biztosan nem vették számításba. A Flora bejáratánál, bár a fényképezőgépen kívül semmibe nem kötöttek bele, azért az embernek az volt az érzése, hogy egy biztonsági megfigyelésen megy át, elsősorban a civil rendőrök jelenléte miatt. A ház kocsmája dugig volt zsúfolva emberekkel, alkoholt nem árultak – ezt tiltja a német tüntetéskultúra íratlan kézikönyve. A bár fölött egy hatalmas vetítővásznon a #G20-hoz kapcsolódó Twitter-bejegyzések mentén élőben követhettük az eseményeket. Az ember ott kávézott és figyelte, hogy mi történik a városban: Donald Trump dicséri a csúcs egyik koncertjét vagy olasz antifák a rendőri brutalitásról posztolnak. Az egyik Twitter-poszton egy mentős látható, aki határozottan visszalök egy lézengő rendőrt a helyére. A mentősök nagy tiszteletet élveztek egyébként, a palacktámadások is sokkal inkább elkerülték őket, mint például az újságírókat. Néhány órával később, ahogy a harc egyre közelebb kerül, a Flora bezárta a kapuit, és pár tagja nyíltan felszólította a tüntetőket, hogy tegyék le „a fegyvert”. De már késő volt.

A Flora a vandalizmus ellen foglalt állást, a legdurvább erőszakos összecsapások mégis a ház előtti utcában zajlottak, ami a Sternschanze környékének kulturális jelentőségével magyarázható. Bár a tüntetők előtt végig zárva maradt, a Flora puszta jelenléte megerősítette a tömeget a tér birtoklásának valósága felől. Más szóval, bár a város bármelyik más utcáját ugyanúgy el lehetett volna foglalni, a tér fölötti dominancia nyilvánvaló illuzió maradt volna, ami eltűnik az éjszaka leplével együtt. A Sternschanze-ben ugyanakkor egy sor vizuális-térbeli elem tette alkalmassá a terepet arra, hogy ez az illúzió végig fennmaradhasson. Ilyen például a Flora és egy-két másik foglaltház jelenléte, de ilyen a rengeteg balkonról, ablakból lógó zászló, az üzletek kirakatába akasztott „NOG20” felirat – amit egyébként legtöbbször csak azért tettek ki, hogy a rongálók elkerüljék az üzletet –, és ilyen a nagy létszámú, bizonyos fokig szolidarizáló, de sokszor simán közömbös tömeg. Bár az „antifa zone” felirat a legtöbb európai nagyvárosban értelmét vesztette, ahogy az antifa közösség szubkulturális ellenfelei visszaszorultak, legalábbis a városok központjából, itt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kulturális dominancia képes bátorítóan hatni a tüntetőkre és kiélezni a rendőrökkel jó ideje zajló territoriális harcot.

A tüntetők és a rendőrség

Péntek este nyolc óra körül van, és a Flora előtt állunk. Illetve nem állunk, valahogy mindenki ide-oda mozog. Az utca végében kb. 30 rohamrendőr. Körülöttünk sok fiatal áll az utca közepén, egyesek teljesen feketében, mások csak kendővel fedik el az arcukat, megint mások egyáltalán nem rejtőzködnek. A rendőrök az utca egyik szélére húzódva lassan elindulnak felénk. Különböző szlogenek hangzanak el: „Tutti siamo antifascisti!” (Mindannyian antifasiszták vagyunk!), „Tout le monde déteste la police!” (Az egész világ gyűlöli a rendőröket!), „Ganz Hamburg hasst die Polizei!” (Az egész Hamburg utálja a rendőröket!), „A, Anti, Anticapitalista”, stb. A tömeg már nem veszi át ezeket a szlogeneket, inkább csak kisebb csoportok zendítenek rá, és csak néhány alkalommal ismételik meg. Nincs itt semmilyen szerveződés, sokan nem is értik egymást, a tömegben németek mellett jelen vannak francia, olasz, spanyol, görög és más európai nemzetiségűek. Elrepül egy-két üveg, és a rendőrök hirtelen a tömeg felé rohannak. Nagy a fejetlenség, mindenki menekül, amerre tud. A rendőrök, taktikájukat követve a menekülőket beszorítják egy kis utcába, ahonnan nehezebben lehet menekülni, és a szűk helyet kihasználva rájuk törnek. Néhányukat elfogják, másokat megrugdosnak, majd szabadon engedik őket. Sokan filmeznek. Rövid szóbeli összetűzés a tüntetőkkel, egy-két komolyabb lökdösődés, majd hátraarc. A rendőrök visszaszerveződnek eredeti pozíciójukba. Amint háttal vonulnak visszafelé, megint megindulnak az üvegek, és mire visszatérnek oda, ahonnan elindultak, a tömeg ugyanott áll, ahol korábban. Olyan ez, mint egy gerillaháború, ahol a csatát mindig a központi hatalom nyeri, a háborút viszont csak népirtás árán tudná megnyerni, hiszen a lakosság rendszerint vagy szolidáris, vagy közömbös a felkelőkkel. Egy szervezetlen tüntetést nem lehet szétverni. Arra, hogy mindenkit szisztematikusan letartóztassanak, nincs kapacitásuk.

Pedig azért felkészültek rá. Egy 35.000 négyzetméteres területet rendeztek be ideiglenes fogdaként Hamburg Harburg nevű külvárosában. A fogda több mint 400 személy fogvatartására alkalmas, és egy szintén ideiglenes részleg intézi a fogvatartás adminisztrációját. A tüntetések alatt több mint 500 személyt tartóztattak le. Ez a szám nagyjából megegyezik a megsérült rendőrök hivatalos számával, igaz, ezeknek nagy része csupán könnygáz – értsd „baráti tűz” – áldozata lett.

A rendőri beavatkozások elsődleges célja tehát nem az erőszakos tüntetők következetes felelősségre vonása – erre egyébként is aligha lenne lehetőségük. Akcióik egész egyszerűen a tömeg tömbösülésének a megelőzésére szolgálnak. Ez a stratégia meggátolja azt, hogy bármilyen demonstráció, még ha bejelentetlen is, békésen bontakozzon ki, ugyanakkor a tömeget sem képes teljesen feloszlatni, ahogyan arra sem, hogy az agresszív tüntetőket a békésektől elkülönítse. Mellesleg, ez a taktika egyáltalán nem tudja kikezdeni a tüntetők azon illúzióját, hogy az elfoglalt köztér fölötti irányítás kicsúszott az állam kezei közül.

Ez az illúzió azon tüntetők számára, akik a rendőrökkel való konfrontációt közvetlenül azonosítják a politikai véleménynyilvánítással, egyfajta hamis hatalom képzetét adja, így folyamatosan kiújúló összecsapásokhoz vezet. Ugyanakkor, a szüntelenül eszkalálódó hangulat a környéken tart olyan tüntetőket is, akik igyekeznek valamilyen tömbben menetelő tömeghez verődni, és vonzza azokat is, akik csupán a bevert vitrinek mögötti üzletekre kiváncsiak vagy akik csak simán élvezik, hogy büntetlenül rombolhatnak. A rendőrség az így kiújuló konfliktust csak a helyzet végletekig fokozásával, egy felfegyverzett különleges osztag felvonultatásával, vagyis az állami erőszak-monopólium nyilvánvalóvá tételével tudta megszüntetni.

Az összecsapások méretének alakulásához a tüntetések nemzetközi jellege is hozzájárult. Ilyen szempontból ismét új jelenségről beszélhetünk. Habár a hasonló globális jellegű események Genfben, Frankfurtban vagy New Yorkban gyakran vonzottak nagyméretű nemzetközi tömegeket, az állami erőszakra erőszakkal felelő csoportok tagjai túlnyomóan a helyiek közül kerültek ki. Hamburg Európa közepét jelenti; elsősorban nem földrajzi, hanem infrastrukturális értelemben (Lisszabon-Madrid vonattal 45 euró és 10 óra, Lisszabon-Hamburg 25 euró és 3 óra). A dél-európai tüntetők jelenléte a hamburgi antifa udergrounddal való kapcsolatuk miatt, főleg a black bloc-kerek között nagyon fontos tényező. Athénben, Torinóban, Marseille-ben az ember gyakran találkozik a legendás kalózzászlóból átalakított Sankt Pauli logós pólókkal. A probléma az, hogy habár ezek az országok mind rendelkeznek militáns tüntetéskultúrával, adott esetben sokkal agresszívebbel, mint Németország, a német aktivisták sokkal tudatosabbak, vagy legalábbis felkészültebbnek.

Emiatt a szimbolikus erőszak helyi alkalmazása befolyásolta a vendégek viselkedését, ugyanakkor sok esetben, bár a helyiek nagyon is tudatosan választották ki célpontjaikat, a vendégek számára a választás dialektikája nem volt igazán értelmezhető. Mi a különbség két üzlet, egy bioszupermarket és egy kis helyi fodrászat kirakatának szétverése között? A válasz a legtöbb hamburgi antifa számára nyilvánvaló, de egy toulouse-i vendégtüntető vagy egy dél-németországi médiafogyasztó számára nem teljesen egyértelmű. Uagynis nem mindegy, hogy valaki a Schanze-negyed bioszupermarketének betört ablakai mellé a „biogentrification and greenwashing” (biodzsentrifikáció és zöldmosás) falfirkát fújja fel a falra, vagy hogy tét nélküli rombolást folytat. Az előbbi esetben, más bevert kirakattal ellentétben a rongálásnak nyilvánvaló politikai töltete van. A tüntetés nemzetközi jellege ebből a szempontból nagyon is közrejátszott a rongálások depolitizálódásában, de ennek eredménye mégis elsősorban a helyi szcéna országos megítélésére hatott vissza.

Összegezve tehát a fentieket, egy komplex problémáról beszélünk, aminek következményeiből elsősorban az európai baloldali undergroundnak kötelessége tanulni. Az a diskurzus, ami a német baloldali médiában a hasonló militáns fellépések konkrét negatív hatásairól folyik, nagyon is szükséges, és fontos, hogy pont a legradikálisabb csoportok tanuljanak a hibáikból. Azt hiszem, hogy a jelenlevők közül nagyon sokan éreztük utólag, hogy magyarázkodnunk kell. Ugyanakkor fontosnak tartom azt is, hogy két diskurzust egymástól elválasszunk: ki felel a fejetlen tüntetésekért, és hol a radikális baloldal helye Európában.

A saját védelmünkben

A Schanze-ban állok egy utcasarkon, George mellettem filmez. A rendőrök épp most vonulnak vissza, ugyanaz a jelenet, amit már láttunk: repülő üvegek és átható „Tout le monde déteste la police!”-skandálás. Ez az első pillanat, amikor úgy érzem, hogy itt már nincs mit keresni. De be kell, hogy valljam, egy bizonyos pontig élveztem ezt az új élményt. Azt, hogy a rohamrendőrökkel állunk szemben, de nem félünk tőlük. Pont ennek az élvezetnek a felismerése tudatosította bennem, hogy nincs rendben, ami történik. Megbeszéltük, egyetértettünk és leléptünk. Mégis nehezen tudok elfelejteni egy másik érzést, ami szintén ekkor tudatosult bennem: az égő utca, a lézengő tömegek, a zene, ez volt a köztér. A város kifordult magából, és nem ott volt, ahol lennie kellett volna, nem a védett és biztonságos központban, hanem itt, a front mögött. Arról, hogy hány civil sérült meg, még nincs adat – ellenben a megsérült rendőrök számadataival –, viszont az biztos, hogy ez a hely nem volt veszélyes.

Egy százezres tüntető tömegben majdnem 72 órányi folyamatos összecsapás alatt nem halt meg senki ( a helyszínen az a hír járta, hogy egy személyt újra kellett éleszteni, állítólag rendőri túlkapás miatt). Az egyik friss német kiadású Charlie Hebdo címlapján két szakadt moszuli ül egy lebombázott épület alatt és a tévében a “véres” hamburgi eseményeket nézi. A kép címe: „Mégsem olyan rossz itt nekünk.”

Amikor a 90-es években Bogota városa több éves erőfeszítések és fejlődés során megszűnt a világ legveszélyesebb városának lenni, a két ciklust is betöltő polgármester, Antanas Mockus gyakorlatilag az emberi élet felértékelését tette programja részévé (lásd a Life is sacred című dokumentumfilmben). Szerinte, amíg az emberek ingerküszöbét nem éri el, hogy a szomszédjukat valamely értelmetlen összetűzés miatt lövik le, és nem látják be, hogy ez így nincs jól, és hogy a helyzeten minden lehetséges eszközzel változtatni kellene, addig a bűnbandák elleni küzdelem is ugyanolyan értelmetlen marad. Az emberi élet elleni merényletek totális tabuként kezelése tehát egy olyan privilégium, amit mi itt Európában természetesnek veszünk, de világviszonylatban sajnos nem feltétlen az. Amikor a sajtó a hamburgi rongálásokat terrorista cselekedetként tünteti fel, akkor pont ezt a fontos szempontot hagyja figyelmen kívül. Ez azért is rendkívül veszélyes, mert ha hagyjuk, hogy az államhatalom elleni szimbolikus vagy akár tettleges erőszakot az állam „terrorista cselekedetként” azonosítsa, gyakorlatilag a civilek elleni állami erőszak legitimizálására bólintunk rá. Ami engem illet, meggyőződésem, hogy voltak, vannak és lesznek olyan indulatos megnyilvánulások, amelyek ilyen konfrontatív helyzetekben akár tettleges erőszakhoz vezetnek, az emberi életre törni, illetve annak kioltásának szándéka nagyon távol áll mindattól, amiben a tüntetők többsége – beleértve a magukat szélsőbaloldaliként meghatározó csoportokat is – hisz és amiért harcol.

——————————————————————————————————————————————————————–

Máthé Péter Kristóf (1992, Csíkszereda): Négy éve tanul építészetet a Berlini Művészeti Egyetemen (UdK Berlin), ahol a lakással főként mint építészeti, politikai és kulturális témakörrel foglalkozik. Az egyetem keretein belül a tervezési feladatok mellett az írás iránt is érdeklődik, az idén leadott vizsgamunkájában egy a romániai szocialista tömbházakkal kapcsolatos kutatás és egy tömbház felújítási terve szerepelt.

——————————————————————————————————————————————————————–

[1] A hooligan és ultra szubkultúrák közötti különbségről lásd: Dinu Guțu: Revoluția ultrașilor. Editura Cartier, Bukarest, 2012.