Johanna Suckman: Fenevad
Suomenkielinen tekti seuraavalla sivulla.
Finn nyelvű szöveg a második oldalon.
Kiléptem a gyógyszertárból magam előtt tolva a gyerekkocsit. Az ajtó automatikusan csukódott be mögöttem. A zacskót a fogantyúra akasztottam, és hagytam, hogy ide-oda harangozzanak benne friss szerzeményeim: a sebtapasz, fertőtlenítőszer, 400-as Burana 30 darabos, családi kiszerelésben és a hosszas latolgatás után megvásárolt új, hideg gélpárna.
A kocsi kerekei megállás nélkül forogtak, a kétéves pedig simléderese rejtekéből figyelte a szombat délutáni csendes forgalmat. A jelzőlámpa pirosánál várakoztunk, amikor a gyerek a mellékutca felé nézve felkiáltott:
– Anya, nézd! Ojoszlán! − mutatott az utca irányába az ujjával.
Bevártuk őket.
– Fantasztikus egy állat − mondtam.
– Fantattikus ojoszlán. KJÁÁ. − hagyta helyben a kétéves.
– Köszönöm − válaszolta a férfi.
– GRÁÁ! − nyugtázta az oroszlán.
A férfi ügyet sem vetett az arcomra vagy a szemöldökömre, hanem barátságosan mosolygott bozontos, őszülő szemöldöke alól. A férfinak pont olyan széldzsekije volt, mint amilyen apámnak valamikor régen, amikor én még kicsi, apa pedig nagy és legyőzhetetlen volt. A férfi kopott simléderesén a VALÓ IGAZ felirat állt.
Az oroszlán sem foglalkozott az arcommal vagy a szemöldökömmel, hanem barátságosan mosolygott a gyerekre bozontos, őszülő sörtéje alól.
A hátam mögött olyan hirtelen jelent meg egy másik férfi, hogy belerezzentem. Körülbelül velem egykorú, farmerben és egy ujjatlan fehér pólóban, mely kihangsúlyozta felső testének izmait. Megállt és felváltva tekintgetett az oroszlánra és az oroszlánt sétáltató férfira.
Tekintete megállapodott a férfin, majd elfintorította az orrát.
– Bazdmeg! − mondta.
Hosszan elnézte az oroszlánt.
– Bazdmeg! − köpött egyet az oroszlán és a gazdája felé.
– Baszmeg! − visszhangozta a kétéves.
– Nem beszélünk csúnyán − figyelmeztettem.
– Nem árt az, hallod, ha már kicsi korában megtanulja az egyenes beszédet − szólt immár hozzám a bazdmegoló.
Aztán elkezdett bámulni. Az arcomat és a szemöldökömet. A szája elferdülni látszott.
– Szóval, ILYESfélét tartogat maga is otthon…
A bazdmegolónak azonban nem maradt ideje arra, hogy folytassa, amit elkezdett, mert ebben a pillanatban az oroszlán kiszabadulva gazdája kezéből egy hatalmas ugrással a bazdmegolón termett, és egy határozott mozdulattal leharapta annak fejét.
A kétéves egy darabig figyelmesen nézte az oroszlán ügyködését, de aztán beleunt és valami izgalmasabb látnivaló után nézett: egy mókus vagy egy papírgomolyag után, amit a szél felkapott.
A fejét elvesztő bazdmegoló azonban nem esett össze, hanem ott állt továbbra is, mint valami villámsújtotta fa. Az oroszlán elégedetten ropogtatta a fejet. Gazdája gyengéden megsimogatta, és így szólt hozzá:
– Ügyes! − majd hozzám fordulva folytatta: − Elnézést, nem akartuk megijeszti önt. Sem a gyereket.
– Semmi gond, nem ijedek én meg minden apróságtól. A gyerek sem.
– Ezek a természeti lények időnként teljesen kiszámíthatatlanokká válnak.
– Előfordul ez az emberekkel is.
Abban a pillanatban a bezdmegoló nyakcsonkjából egy vékony, hosszú és tekergőző valami bukkantt elő. Ennek a valaminek a tetején egy ovális medál ingadozott. A vékony és tekergőző valami közvetlenül a nyakból nőtt ki, de az is lehet, hogy még mélyebbről.
Az oroszlán, a gazdája és én bámultuk a medált, mely egyszercsak abbahagyta az ingadozást és a férfi mellén telepedett meg. Csak akkor láttuk, hogy közben egy rugón lógó miniatűrfejjé változott. Az oroszlán böfögött egyet, állkapcsai még mindig őröltek. Gazdája nyugtatólag paskolta meg a nyakrésznél.
A miniatűrfej szóra nyitotta a száját:
– Az a ribanc, maga kérte. Most mit csodálkozik?!
A hang erős volt, tele megvetéssel. Az oroszlán gazdája, az oroszlán és jómagam tovább bámultuk a fejet, de nem szóltunk semmit. A száj újra szóra nyílt:
– Az a ribanc, maga kérte. Most mit csodálkozik?!
A hang kevésbé volt erős, de még mindig tele megvetéssel.
– Az a ribanc, maga kérte. Most mit csodálkozik?! Az a ribanc, maga kérte. Most mit csodálkozik?! Az a ribanc, maga kérte. Most mit csodálkozik?!
A hang minden egyes ismétléssel halkabb lett. Az utolsóból már alig hallatszott valami a c és cs hangokon kívül.
Az oroszlán gazdája felém fordult:
– Szüksége van segítségre a költözésben? Dobozolás, szállítás? Van egy régi Datsunom. Még működik, amikor szükség van rá.
– Köszönöm! Nagyon kedves öntől. Nekem és a gyereknek olyan kevés cuccunk van, hogy a Datsun is megteszi.
Otthagytuk a bazdmegolót és hazafelé indultunk: az oroszlán, a gazdája, a kétéves a kocsiban és én. A kétéves pont akkor nézett ránk érdeklődve, amikor az oroszlán az utolsó falathoz ért. Egy utolsó roppanás, majd a nyakon egy dudor: a nyelőcsőben lefelé tartó utolsó falat külső nyoma. Az oroszlán az üres száját nyitogatta, hogy ellazítsa állkapcsát, majd megnyalta az ajkát.
– Anya, nézd, az ojoszlánnak kecsapos a szája! És a mancsa is! Pofa- és mancsmosás következik!
– Igazad van, tényleg kecsapos.
Az oroszlán először az állát nyalta végig hosszú nyelvével, majd a mancsát is tisztára nyalogatta.
– Üdesz! − visított fel a kétéves tapsikolva. − Anya nadon öjül.
Rámosolyogtam a gyerekre, közben hátrapillantottam a bazdmegoló felé. Egy nő állt mellette, kezében a miniatűr fejjel, melyet folyamatosan simogatott. Úgy tűnt, a fej rohamosan növekszik. Az utolsó pillantásom már egy − a fejét a nyakán viselő − férfira esett. Folytatta útját. Egy nő a hónaljánál fogva támogatta.
Johanna Suckman (sz. 1977) írást és információtudományt tanul. Három kicsi és eleven gyerek anyja. Suckman novelláiban az emberek közötti találkozást, a gyermeki előítéletmentességet, illetve a lehetséges és lehetetlen között határ áttörését vizsgálja.
Varga P. Ildikó (sz. 1977) a kolozsvári Babeș—Bolyai Tudományegyetemen finn nyelvet és irodalmat tanít.
