Állam- és posztszocializmus – posztkonferenciális összefoglaló III.
Az utóbbi két hétben, Az állam- és posztszocializmus kritikája című műhelykonferenciáról készített posztkonferenciális sorozatunkkal az volt a célunk, hogy egy tájékoztató jellegű gyűjteményben tisztázzunk néhány, az államszocializmus korszakához kapcsolódó – sok esetben félreértett – fogalmat, jelenséget. (A gyűjtemény első része itt, a második itt olvasható.)
A harmadik részben olyan sajtófotókról és irodalmi szövegekről lesz szó, amelyek értelmezése szervesen összekapcsolódik a korszak publicisztikai, nevelési és biopolitikai gyakorlataival, és kitérünk a jugoszláv és posztjugoszláv identitás sajátosságaira.
Kocsis Árpád: Bevezetés Jugoszlávia történetébe
(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)
A kutatási témám a fecsegés, amelyben irodalomelméleti és filozófiai fogalmakkal dolgozom. Az eszmetörténet és politikafilozófia kérdései az érdeklődési körömhöz tartoznak. A különbség e kettő, kutatási terület és érdeklődés közt, szerény, de nem elhanyagolható. Tévelyegni, kalandozni és nomád útra térni mindig is jobban kedveltem.
(Mit gondolsz, mi a jugoszláv identitás sajátossága és aktualitása?)
A kérdés, mi az, ami Jugoszláviában igenelhető. A munkástanácsok rendszere, a munkás önszerveződések sokfélesége, az erős szakszervezetek, a jóléti állam szociális intézkedései, a fölszabadító gesztusok sokfélesége, s í.t., mindez nem kerülheti el a figyelmünket. A boszniai gyárfoglalóknak, a zágrábi és belgrádi egyetemista mozgalomnak volt hová visszanyúlnia kritikai eszközökért és gyakorlati módszerekért. A poszt-jugoszláv világról persze nem kívánhatunk szebb képet festeni, mint amilyen az valójában: rettenetes az egész. Az „internacionalista luxusokra” nagyobb szükségünk van, mint valaha.
Benke András: A megfigyelt test érzékelése Tar Sándor három novellájában
(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)
Tar Sándor életműve és élettörténete több szinten is erőteljesen, egzisztenciálisan kapcsolódott az aktuális államhatalmi berendezkedéshez, illetve annak represszív, manipulatív és megfélemlítő intézkedéseihez. Sőt, véleményem szerint a teljes Tar életmű recepciójában is központi szerepet játszik az, hogy szociográfiai indíttatásúnak, ezzel együtt pedig társadalmilag tudatosnak tételezett prózája milyen pozícióból beszél el olyan – főként mikrotörténelmi perspektívában bemutatott – történeteket, sorstöredékeket, amelyeket később valamiféle irodalomtörténeti narratívába lehet (?) helyezni. Azt hiszem, hogy a konferencia által is tematizált kritikai attitűdöt pontosan az a fajta írástechnika hordozza, amely a rendszerváltás – tételesen szinte ki sem mondott – tapasztalatához nem „történelmi eseményként” viszonyul. A mi utcánk lakói például nem azért nem járnak templomba, mert az új világrend szerint sem szabad/kell, hanem mert kivétel nélkül mindannyian munkanélküliek, ergó még „ünneplő” ruhára sem telik nekik.
(A test megfigyelésének és felügyeletének milyen formáival találkozhatunk Tar Sándor novelláiban?)
Ez a fajta próza rendkívül test-centrikus, nem azért, mert feltétlenül az akar lenni, hanem mert másmilyen nem is lehet. A Tar-prózák világában mindenki egyszerre megfigyelő és megfigyelt, főként a szabad függő beszédnek köszönhetően. Jean-Luc Nancy szavaival élve, itt tényleg ott van egy test határa, ahol egy másik test kezdődik. A test jól körülhatárolt és meghatározott kontrollja sokszor a létezés alapfeltételének, -struktúrájának és egyedüli láthatósági módozatának tűnik. Rendkívül szűkös a perspektíva, nincsen semmiféle madártávlat, ameddig el lehet látni, az csupán a közvetlen közelben levő, dolgozó, éhező, fázó vagy szenvedő test. Egy olyan kölcsönös kiszolgáltatottsági viszonyt körvonalaznak nagyon sokszor ezek a történetek, amelyben nem tud megmutatkozni egyfajta háttérstruktúra, rendezési és rendszerezési elv vagy szabály. A test egész egyszerűen a létfenntartásért, a szó szoros értelmében vett puszta létezésért küzd, dolgozik. A prózatechnika ezen sajátosságával kitüntetett szerephez jut az érzékelés, radikálisan leszűkül az időérzékelés, a jelenidő érzékelése pedig totálissá válik.
A rendszerváltás által jelzett szakadás – leszázalékolások, elbocsátások stb. –, tehát egy meghatározott kontroll, ritmus alól való kivonódás, éppen ezért sok esetben egy olyan válsághelyzetet eredményez, aminek markerei bizonyos heterotopikus nem-helyek lesznek, illetve a test oda való kiutasítása. Ezeken a helyeken, ha lehet, akkor még nagyobb szerep jut az érzékelésnek, illetve a magára hagyott, tétlen, de még mindig szenvedő test érzékeltetésének. Általában ilyenkor értékelődik fel egyfajta belső beszéd, monológ szerepe, ahol legtöbbször csak a puszta intencionalitás, a mondás gesztusa válik fontossá. Ebben a történelmi jelentőségű „felszabadulásban” tehát Tarnál sokszor odáig szűkül a perspektíva, hogy a magára hagyott test – legtöbbször az emlékein, az én-elbeszélésen keresztül – már elsősorban csak saját magát képes érzékelni. A felügyelet tulajdonképpen azáltal válik totálissá, hogy direkt módon érzékelhetetlen marad, ennek megszűnése viszont majd’ minden esetben tragikus következményekkel jár.
Szigeti Attila: Szocialista és neoliberális biopolitika
(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)
A kritikai elmélet filozófiai tradíciójának alapító motívuma a kapitalista társadalom társas patológiáinak a kritikája. Napjaink legszembeszökőbb szociális patológiája a társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság növekedése – sőt: biopolitizáló kultusza –, amelynek a közelmúltbeli okai a kapitalizmus fordista-keynesiánus, jóléti korszakát az 1970-es években felváltó neoliberális korszakváltásban keresendőek. Röviden: míg az előbbit a lényegében egyenlősítő, inkluzív népjóléti állam (teljes körű foglalkozási, szociális jogok, ingyenes közszolgáltatások stb.) határozta meg (s ebből a szempontból, tagadhatatlan totalitárius jellegük mellett, az ún. létező államszocialista – valójában államkapitalista, de erre itt most nem térhetek ki – államok is népjólétiek, tehát egyenlősítőek, emancipatórikusak voltak), addig a neoliberális (tájainkon: posztszocialista) korszakot az inklúzió helyett az exklúzió, a munka és a szociális jogok világából való kisemmizés, az egyenlőtlenségek expanziója, az újszegénység etnicizálása és kriminalizálása jellemzi.
Ugyanakkor, a kelet- és közép-európai volt szocialista országok – elsősorban Magyarország és Románia – gazdaság- és társadalomtörténetét a kapitalista világrendszer kontextusában értelmező munkákat olvasgatva, az utóbbi időben az is meggyőződésemmé vált, hogy e gazdaságilag a fejlett kapitalista centrumtól függő, félperiférikus országok rendszerváltás előtti, illetve utáni története – a szocialista eladósodás, a neoliberális/posztszocialista korszakban eluralkodó egyenlőtlenség, az emancipációs küzdelmek kudarcának, a centrumhoz való „felzárkózás” mítoszának, stb. kérdései – az egyenlőtlenségeket globálisan kitermelő kapitalista világrendszer összefüggésrendszerében értelmezendőek.
(Hogyan határoznád meg a biopolitika fogalmát és a neoliberális biopolitika specifikumát?)
A biopolitika, a biohatalom foucault-i fogalmai az ember biológiai életét a modernitásban, a XVII.-XVIII. században megszálló hatalmi technikákat jelölik: ilyenek például individuális szinten az engedelmes és hasznos testeket teremtő, fegyelmező hatalom-technikák (amelyek ezidőtájt honosodnak meg nemcsak a börtönökben, hanem az iskolákban, gyárakban, kórházakban stb.), a népesség biológiai élete szintjén pedig a populációk életfolyamatait (pl. a születést, a halált, a reprodukciót stb.) szabályozó technológiák. Előadásom argumentációját azonban inkább a biopolitika radikalizált, Agamben-féle tézise ihlette. Eszerint a nyugati bio-politika rejtett, az állampolgár látszat-alakja mögött fel-felsejlő valódi alanya, alapja nem más, mint a háttérben mindig is kísértő, s a XX. századi totalitarizmusokban végül normává váló kivételes állapotnak alávetett, a politikai-jogi rendből kizárt (és végeredményben a szuverén hatalmi erőszaknak, a halálnak, a thanatopolitikának kitett) puszta élet: az archaikus római jogi alak, a profán jogi-politikai, de a vallásos szférából is végérvenyesen kihullott, a büntetlenül megölhető Homo Sacer puszta élete, melynek legkézenfekvőbb kortárs analogonja a poliszhoz, a bármely politikai-jogi közösséghez való tartozás jogától megfosztott, dehumanizált menekült.
A neoliberális biopolitika sajátossága a kapitalista termelés szempontjából feleslegessé vált fölösleg-populációknak a munka világából való kisemmizése, kriminalizálása, az állampolgárságból való fokozatos kizárása. Manapság maga a hagyományos értelemben vett értéktermelő munka hanyatlik, szűnik meg – a munka automatizálása-robotizálása, a financiális, fiktív tőke autonomizálódása stb. következtében. Ezért a kortárs neoliberális állam egyre több foglakozási, továbbá szociális és politikai jogaitól megfosztott, puszta életükre redukált nem-állampolgárt, homini sacrit kénytelen létrehozni, akiket a neoliberális – és egyre posztfasisztább színezetet öltő, bár nyilvánvalóan nem thanatopolitikai értelemben – biopolitika a társadalomnak a munka privilégiumával megáldott testén élősködő parazitáiként stigmatizál, etnicizál, kriminalizál. Ide sorolhatóak a munkanélküliek, a bizonytalan, alkalmi, ideiglenes munkák között evickélő prekariátus; a világszerte elterjedt nyomornegyedek (slum-ok, favela-k, bidonville-ek) lakói; a posztindusztriális nagyvárosok szegregált és stigmatizált városrészeinek (AEÁ-beli fekete ghettók, Franciaországi banlieue-k stb.) etnicizált és kriminalizált rétegei; a migránsok és a menekültek, a nők, az idősek, a segélykérők, stb.
Berszán István: A táj mint időtér-jelenség egy kommunista ifjúsági regényben
(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájához?)
Az általam javasolt gyakorláskutatás az irodalmi írás és olvasás figyelemgyakorlatait természeti környezetben végzett kísérleti Terepkönyv-táborokban vizsgálja, s ennél fogva több ponton kapcsolódik egyfelől az ökokritikához, másfelől a cselekvéselméletekhez. Ezen a konferencián arra vállalkoztam, hogy Theodore Schatzki cselekvéselmélete felől vizsgáljam meg az emberi gyakorlatokba vont táj szubjektív időtér-jelenségét egy, a pionírok nyári táborozásról szóló kommunista ifjúsági regényben (Nagy István: Ácsék tábort vernek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1961.) Úgy gondolom, az államszocializmus kritikájának fontos részét képezheti annak feltárása, hogy a(z irodalmi) nevelés milyen társadalmi gyakorlatok összefonódott időtereibe igyekezett beavatni az iskolás gyerekeket, és hogy ez milyen tapasztalatokkal járt önmagukkal, a másikkal, illetve a nem emberi környezettel kialakuló kapcsolataikban.
(Miben látod az államszocialista időtér-konstrukció sajátosságát?)
A pionírok táborozás közben tapasztalt időterének sajátosságait az adja, ahogy a nem emberi környezet a munkások és parasztok idealizált cselekvésmodelljeinek helyeiként és útvonalaiként rendeződik el, valamint az a mód, ahogy a táj a cselekvés preszocialista múltját és kommunista jövőjét tölti ki. Ha a táborozás előkészítésekor az a kérdés, hogy hol van alkalmasabb hely egy bányavárosnak a táblára felvázolt tájban, akkor a hegyvidék nem a természeti környezettel találkozás helyeiként és útvonalaiként, hanem egy város szocialista életének, és az azt megalapozó nevelőgyakorlatoknak a helyeiként és útvonalaiként vonódik be a táborverés és a kirándulások gyakorlatába. Az instruktor kérdése szempontjából nem annyira a tényleges válaszok fontosak, hanem a cselekvés teleológiájának eldöntése. Így válik majd a zuhogó és a duzzasztott patak a fürdés helyéből az erőműépítés helyévé, a kirándulás az állami gazdaság juhászatának meglátogatásává, társadalmi felfedezések expedíciójává vagy nyersanyag kereséssé a vasgyár számára, és ugyanez a teleológia változtatja a havasi esztenát a szövő-fonó gyár egyik legtávolabbi részlegévé, a juhokat pedig gyapjúgyáracskákká. Az ideológiailag szigorúan ellenőrzött nevelőgyakorlatok a gyerekek képzeletét is úgy szabályozzák, hogy a táj csak a szocialista létesítmények tereként válhasson jövővé. És míg a Schatzki által vizsgált amerikai lófarmokon a hagyományos foglalkozások és a turizmus társadalmi gyakorlatai alternatív tájakat tárnak fel, ezúttal a játékról, pihenésről és a természeti környezet élvezéséről szóló kirándulás csakis az osztályellenség zűrzavaros „ellentáboraként” kap helyet, hogy a szocialista nevelés forradalmi tettei ennek felszámolását tűzhessék zászlójukra.
Újvári Dorottya: A Minerva Archívum. Két kolozsvári napilap (Făclia, Igazság) fényképhagyatéka
(Hogyan kapcsolódik a kutatási területed a konferencia tematikájával?)
(megj.: nem egészen ez a kutatási területem, csak részt vettem a Minerva Archívum digitalizálásban és ezért meséltem róla.)
Fotótörténetet kutatni nálunk viszonylag bonyolult, mivel a fényképek nehezen elérhetőek: az állami intézményeknél (könyvtárak, múzeumok, levéltárak) kevés hangsúlyt fektettek a fotóanyag rendezésére, sokszor rossz körülmények között tárolják ezeket, és az archiválásnak sincs egységes rendszere. Ebből adódóan sok esetben nem lehet pontosan tudni, hogy mennyi fényképpel rendelkezik egy adott intézmény, hogy milyen korszakból származnak, hogyan kerültek be a gyűjteménybe. Az utóbbi időben viszont egyre több olyan kezdeményezés jelent meg – nagy részük nem állami intézményeknél –, amelyek nagy számú fényképet tettek akár online is hozzáférhetővé, pontos adatokkal, hozzájárulva így az erdélyi, romániai fotótörténet, fotóhasználat megismeréséhez és feldolgozásához. Az államszocializmus korszakának jobb megismeréséhez pedig szükséges, hogy a képi világát is feltárjuk.
(Hogyan járul hozzá a Minerva Archívum az államszocializmus korszakának megértéséhez?)
A Minerva Archívum fotóhagyatéka két kolozsvári napilap, az Igazság és a Făclia sajtófotóiból áll. Az 1960-as évek első felétől, egészen az 1990-as évek legelejéig készült felvételek bemutatják az államszocializmus hivatalos oldalát, valamint a ’89 utáni első szabad éveket. Viszont a több mint 30 ezer kép között olyan felvételeket is találhatunk, amelyek biztosan nem hivatalos megrendelésre készültek: bekerültek családi fotók is, amelyeket valamelyik lap fényképésze otthagyhatott, kirándulások képei, vagy megrendezett fotók. A fényképeknek csak nagyon kis hányada volt az újságokban publikálva, így a legtöbb most került először nyilvánosság elé. A fotóanyag betekintést nyújt a korszak társadalmi életébe, propagandától nem mentesen elénk tárva a mezőgazdaság, iparosítás, hivatalos események – például gyárlátogatások, vidéki és városi élet elemeit és részleteit.
Résztvevői megfigyelés:
Makai Edina:
(Emelj ki egy összefüggést, amely számodra fontosnak tűnt a konferencián felmerülő problémakörök közül – amellyel kapcsolatban ötleteid merültek fel, vagy olyanokat, amelyek összekapcsoltak előadásokat vagy beszélgetéseket!)
Bár sajnos nem tudtam részt venni Újvári Dorottya, A Minerva Archívum. Két kolozsvári napilap (Făclia, Igazság) fényképhagyatéka c. szemináriumán, mégis leginkább ehhez a témához tudok kapcsolódni, azon kívül természetesen a többi előadás is nyitott ki kapukat.
A fényképhagyaték egy remek lehetőség arra, hogy megismerjük a múlt század politikájának, környezetének és embereinek a történetét. Közel ötvenezer fotóról van szó, amelyek mind megtekinthetőek a Minerva online archívumában, amelyek egy múlt század társadalmi berendezkedését tükrözik, az államszocializmus korszakát és annak jellegzetes életképeit: építkezéseket, a mezőgazdaságot, a gyári munkát, a hivatalos ünnepségeket, illetve bizonyos személyek privát élethelyzetét és a hozzájuk köthető eseményeket. A fotóhagyatékkal személyesen a Tranzit Házban szervezett Ki hol dolgozott? c. kiállításon találkoztam. Ez a fotóhagyaték egy izgalmas művészeti projektet indított el, amelyet Miklósi Dénes és Miklósi Szilárd képzőművészek kezdeményeztek, és a Conset műhely keretében jött létre. A fotókat felhasználva a képzőművészek új műalkotásokat hoztak létre, mintegy a művészi kisajátítás jellegével újraértelmezték és újra behozták a fotókat a köztudatba. A projekt még ennél is fontosabb lehet abból a szempontból, hogy az alkotók igyekeztek a fotókat visszacsatolni azokhoz az alanyokhoz, akik szerepelhetnek rajtuk. Találkozókat szerveztek, több héten keresztül megjelenítették a fotókat a helyi Szabadság napilapban, amelyek a kiállítások meghívóiként is funkcionáltak. A kiállítások anyagát és a projekttel kapcsolatos információkat meg lehet tekinteni a Conset internetes oldalán.
A személyes viszonyom ezzel a projekttel egy már megírt kutatási anyag, amelyet szeretnék tovább bővíteni. Ezzel egyetemben felhívni a figyelmet a projekt létére, mert úgy gondolom remek kutatási területet nyújt, ugyanúgy, mint a fotóhagyaték. Csak egy szempont, hogy a fotóhagyaték a segítségünkre lehet abban, hogy betekintsük a múlt század ideológiájába, és eme hatalmas képi anyagon keresztül értelmezzük és újraértelmezzük azt. Ezért fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk a fotókra, és ezért is örülök, hogy a konferencia egyik előadásában szerepelt.
Mini-bibliográfia:
Kocsis Árpád:
Dévavári Zoltán: Új partok felé. Kisebbségi kiútkeresés, szellemi és politikai irányzatok a Délvidéken és a Magyar Párt megalakulása (1918-1923). Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2014.
Srećko Horvat – Igor Štiks: Welcome to the Desert of Post-Socialism: Radical Politics After Yugoslavia. Verso, 2015.
Benke András:
Primér:
Tar Sándor: Ennyi volt: Novellák. Budapest: Cégér, 1993.
Szakirodalom:
Jean-Luc, Nancy: Corpus. Kijárat Kiadó, Budapest, 2013.
Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai. Apertúra, 2009.
Ranciére, Jacques: Esztétika és politika. Az érzékelhető felosztása. Műcsarnok Kiadó, Budapest, 2009.
Rákai Orsolya: Korporális narratológia és idegenség: egy kontextuális narratológia továbbgondolása. Irodalomismeret, 2015/1.
Szigeti Attila:
Agamben, Giorgio: Homo Sacer. Puterea suverană şi viaţa nudă, Idea, Cluj, 2006.
Jappe, Anselm: Aventurile mărfii. Pentru o nouă critică a valorii. Tact, Cluj-Napoca, 2014.
Standing, Guy: Prekariátus. Lakosokból állampolgárok? Fordulat, 2012/3.
Berszán István:
Primér:
Nagy István: Ácsék tábort vernek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1961.
Szakirodalom:
Jeff Malpas: Place and the Problem of Landscape. In Jeff Malpas (ed.): Place and Landscape. Concepts, Contexts, Studies. Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, Massachusetts, 2011. 3–26.
Theodore R. Schatzki: Landscapes as Temporalspatial Phenomena. In Jeff Malpas (ed.): Place and Landscape. Concepts, Contexts, Studies. Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, Massachusetts, 2011. 65–90.
Theodore Schatzki: The Timespace of Human Activity. On Performance, Society, and History as Indeterminate Teleological Events. Lexington Books. A division of ROWMAN & LITTLEFIELD PUBLISHERS, INC. Lanham – Boulder – New York – Toronto – Plymouth, UK, 2010.
Ed. Theodore R. Schatzki, Karin Knorr Cetina and Eike von Savigny: The Practice Turn in Contemporary Theory. Routledge, London and New York, 2001.
Újvári Dorottya:
Charles Merewether (szerk.): The Archive. The MIT Press, Cambridge, 2006.
