Scheibner Tamás: A magyar irodalomtudomány szovjetizálása. A szocialista realista kritika és intézményei, 1945–1953, Budapest, Ráció, 2014, 314 old., 2750 Ft.

„De azért mentségemre mondom, hogy 19-20 éves voltam, és akkor nem úgy gondolkodik az ember, mint most öregen. Nem tisztáztam ezt még akkor, és amellett, ha nagyon tisztességes akarok lenni (…) azt kell mondjam, az emberben volt egy félelem attól, hogy végiggondoljon dolgokat. (…) Proustnak van az a jó kifejezése, »les intermittences du cœur«, (…) a szív intermittenciái, himbálózásai, kihagyásai, hullámzásai – valami ilyesmi volt akkoriban (…). Hol azt mondta [az ember], hogy ez egy őrület, ebben nem lehet élni, hol azt mondta, hogy hát azért mégis, a Marx, az jól képzelte el, és ezek így váltakoztak”.

                           Réz Pál: Bokáig pezsgőben

 

Ortutay Gyula: – Áttérünk az egyik „ad fortissimum” problémára (…).
Rudas László: – Hogyan nevezted?
Ortutay: – Nunc venio ad fortissimum.
Rudas: – Ezt csak ironikusan értetted?
Ortutay: – Semmi irónia, csak azzal az aggodalommal, hogy nincs semmi, tehát hosszú vita lesz.

                          Ortutay Gyula és Rudas László a Magyar Tudományos Tanács ülésén, 1949. május 9-én.[1]

 

A jelzős szerkezetek és az idézőjellel ellátott szavak sokszor annyi félreértésre adnak okot, hogy a kritikai szellem minden hevülete sem elég tisztázásukhoz. Az idézőjel csapdájára jó példa lehet, hogy a nyelvi fordulatot (linguistic turn) követően, amikor az igazság és valóság értéke megkérdőjeleződött, a nyugati tudományos világban szinte mindenütt, nemcsak írásban, de szóban is – egy ismert kézmozdulattal – macskakörmözték ezt a két szót. Carlo Ginzburg, a világ egyik legismertebb történésze egyszer azt mondta, hogy mikor megunta ezt az átgondolatlan áltudományos divatot, egy konferencián szándékosan úgy fogalmazott, hogy „igazság – idézőjelek nélkül”, mire a hallgatóság kacajra fakadt.[1] A történet csak annyiban érdekes, amennyiben rámutat arra, hogy még az akadémiai világban is sokszor mennyire félünk egyes kifejezésektől.

Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy az egyik leginkább terhelt, félreértett és félelemmel telített jelzős szerkezetünk Európa keleti felén: a szocialista realizmus. Nem állítom, hogy ennek ne lenne oka. Azonban több mint negyedszázaddal a Fal leomlása után, a tudományos kutatásnak ki kell radíroznia a félelem diktálta idézőjeleket és farkasszemet kell néznie e kérdéssel is, még ha ehhez önmagában is le kell bontania a kultúrába ivódott pszichikai elhárító mechanizmusokat. Aki 1989 előtt kezdte aktív pályafutását, annak feltehetően rossz emlékei vannak a szocialista realizmusról, s mint fentebb jeleztem, ezeket az ellenérzéseket én megértem, de már felnőtt másfél nemzedék, mely hivatását a rendszerváltás után kezdte, s úgy hiszem, ennek a generációnak a fő feladata értelemszerűen nem a Fal, hanem az idézőjelek lebontása lenne. Vajon mire gondolhatott Réz Pál, amikor a szív himbálózásairól beszélt?

Most, hogy Standeisky Éva, György Péter, Prakfalvi Endre, Szücs György, Rieder Gábor, Szolláth Dávid, Scheibner Tamás, Reichert Gábor, Ignácz Ádám, Ránki András és mások munkája nyomán újraindul az 1945 utáni korszak irodalmi, művészeti kutatása, illő hangsúlyozni a nagyközönség számára, hogy a szocialista realizmus nem előzmény nélküli jószág.[2] Amikor szocialista realista szépirodalomról, építészetről, képzőművészetről vagy zenéről beszélünk, akkor térben és időben többnyire leszűkítjük műveleti területünket; térben sokszor csak Magyarországra vonatkoztatjuk, jóllehet a Szovjetunió szerepe nélkül alig is elképzelhető, időben pedig az 1945 utáni időszakra alkalmazzuk, pedig még a sporadikus módon szerveződő magyar baloldal történetében sem lényegtelen az előtörténet (a szovjet esetben pedig teljesen egyértelmű a képlet).

Azt hiszem, nem kétséges, hogy a háború előtti korszak művészeti progressziójának egyik legértőbb, legmeghatározóbb kritikusa Kállai Ernő volt; esztétikai ítélőerejét máig az teszi vonzóvá, hogy baloldali szimpátiái ellenére szigorú és igazságos döntnöknek bizonyult. Amikor 1941-ben kritikát jelentetett meg a szocialista munkás-képzőművészek kiállításáról, közleményét rögtön azzal kezdte, hogy bármennyire is szimpatikus a csoport másfél évvel korábbi jelentkezése, feltűnő hibák és hiányosság jellemzik tevékenységüket. A fejlődést két, ma már kevéssé ismert festőben, Búti Istvánban és Kania Istvánban látta meg, s bár realizmusukat „kissé szűkkeblűnek” és „satnya távlatok közé szorultnak” vélte, de emberileg mélyen igaznak és rokonszenvesnek láttatta őket, mert szerinte piktúrájuk „póztalan, egyszerű tükre a proletársorsnak”.[3] Ez akár lehetne a szocialista realizmus credója is. Öt évvel később, Gorkij halálának tizedik évfordulójára írt cikkében úgy fogalmaz Lukács György, hogy a szocialista realizmus nem formailag új: „alapja a társadalmi megújhodás perspektívájába vetett hit; az a meggyőződés, hogy ez a megújhodás nemcsak az egész emberi nem magasabb fejlődési fokát jelenti, hanem minden egyes ember számára az egyéni magasabbra fejlődést, az emberi teljesség és harmónia megteremtését, vagy legalábbis megközelítését”.[4]

Négy évvel a Történelem és osztálytudat megjelenése előtt Lukács György népbiztos beszédet tart a vörös katonáknak. (forrás: filmhiradoonline.hu)

Kállai beállítódását röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy politikailag és társadalmi szempontból vonzó számára a szocialista képzőművészek realizmusa, de a piktúra tekintetében bőven van mit fejlődnie. És jóllehet 1981-ben, a tevékenységét az akadémiai és a politikai szcénában egyszerre kifejtő Aradi Nóra művészettörténész tendenciózusan állította össze a hivatkozott kötetet, a rendszerváltás után huszonöt évvel azt is látnunk kell, hogy a baloldali forradalmi művészetnek igenis vannak hagyományai, ám ezek meglehetősen szerteágazóak. Egyszerűbben fogalmazva nem 1945-ben, egy politikai gesztus nyomán, varázsütésszerűen kelt életre ez a szcéna, jóllehet kétségtelen, hogy – a korabeli viták ellenére és nyilván a politikai kontextus nyomasztó súlya miatt – koherens esztétikai elképzeléssel nem bírt.[5] Sajnos Scheibner Tamás nem tárgyalja, de érdemes lett volna néhány szó erejéig kitérni a Gondolat kiadó reprezentatív művészeti antológiájában megjelent, Köpeczi Béla szerkesztette két kötet szocialista realizmus képére: a művelődéspolitikus–történész ugyanis meglehetősen bő válogatást készít, s teret enged annak a beállítódásnak, melyet fentebb szóvá tettem. A szocialista realizmus lehetséges előfutárait ugyanis a 19. század elejétől datálja, Saint-Simontól Walt Whitmanen és Émile Zolán át jutunk el V. I. Lenin jól ismert, A párt szervezete és a pártos irodalom című írásáig, Makszim Gorkij több esszéjéig vagy meglepő módon Antonio Gramsci Szocializmus és kultúra című cikkéig. Ugyanakkor az itt terítéken lévő kötet egyik vitathatatlan főszereplője, Lukács György inkább mellékesen szerepel Köpeczinél: milyen árulkodó, hogy az 1945 utáni részben a Marx és Engels irodalomelmélete, a – később még tárgyalandó – ún. Lukács-vitában előadott önkritikája, illetve egy 1965-ben a Kritika folyóiratban megjelent értékelése.[6]

Példaként említem meg, hogy amikor 1990-ben, Sztá-lin! Rá-ko-si! Propaganda és valóság az 50-es években Magyarországon címmel kiállítást rendezett a Munkásmozgalmi Múzeum romjain újjáalakult Legújabbkori Történeti Múzeum, akkor a szimbolikus reváns jegyében Fenyő A. Endrének a Kádár Jánost ábrázoló portréját (1949) olyan kontextusba helyezték, hogy a kép ne tűnjön másnak, mint az elbutult hatalmi gőg illusztrációjának. Ám arra már nem derült fény, hogy Fenyőnek a szocialista képzőművészek csoportjában komoly előélete volt, így piktúráját nem lehet ilyen szűkkeblűen értelmezni.[7] Végül is nincs min csodálkozni, ez a fajta vulgáris dekontextualizálás nemcsak a szocialista realizmusnak jutott osztályrészül, hanem a szocialista képzőművészekhez, utóbb az Európai Iskolához tartozó Bán Bélának is, aki a Kónyi elvtárs című képe miatt szintén kikerült a magyar művészet történetéből.[8] Goldman György vagy Sugár Andor megítélésén érdemben még az sem változtatott, hogy mindketten koncentrációs táborban haltak meg a háború végén. Dési Huber István nevére pedig ma már legfeljebb azok emlékeznek, akik egy róla elnevezett utcában laktak hajdanán.

Ahhoz, hogy megértsük általában az elkötelezett baloldali, forradalmi művészet és konkrétan a szocialista realizmus tétjét, nemcsak az akkori korszakkal, de a jelen diszpozícióival kapcsolatban is finomra hangolt ideológiakritikát kell gyakorolnunk. Rainer Rochlitz 1990-ben épp arra hívta fel a figyelmet az avantgárd kutatásával kapcsolatban, hogy a mozgalom politikai és kulturális komplexitástól való megfosztása, és az esztétikai ítélőerő primátusnak egyetlen lehetőségként való felmutatása olyan dekontextualizáló művelet, mely a neokonzervatív–neoliberális ideológia térnyerése idején politikai szempontból egyáltalán nem ártatlan.[9] Ez a megváltoztatandók megváltoztatásával a szocialista realizmusra még fokozottabban igaz lehet. Azt hiszem, az igazi kérdés az, hogy miben áll a háború előtti, avant la lettre, szocialista világnézetű művészeti cselekvés és a háború utáni, expressis verbis szocialista realizmusnak nevezett esztétikai ideológia közötti kontinuitás. Úgy vélem, sem a naiv és szelektív (merthogy pártos) folytonosság tézise, sem a kettő közötti összefüggés ignorálása nem tartható ma már. Az 1945 előtti és utáni korszak közötti finom átvezetések, a személyi, biográfiai, politikai, etikai, esztétikai összefüggések feltárása volna fontos feladat ma. Ebbe éppúgy beleértendő a két háború közötti szociáldemokrata munkáskultúrával való – a kádári párttörténetírás által tudatosan ignorált – kapcsolat, mint a kommunistákat a népi irodalomhoz és mozgalomhoz fűző szálak, melyek akkortájt kezdtek igazán fontosak lenni, amikor a háború ideje alatt a népiek befolyásuk csúcsán voltak.[10]

Sőt, a helyzetet bonyolítja, hogy bár módszertanilag szükséges, de az esztétikai ideológia szempontjából nem feltétlenül szerencsés szétválasztani a szocialista realizmus irodalmi, építészeti, képzőművészeti vagy zenei szcénáját és teljesítményeit. Csak a példa címén említem, hogy Déry Tibor középső – A befejezetlen mondat írása (1934–1937) és a Felelet, illetve az azt követő vita (1952) közötti – korszaka és ugyanezen időszakban Major Máté építészeti és mozgalmi tevékenysége között fontos analógiákra figyelhetünk fel. Utóbbi 1933-tól egyszerre volt a kor progresszív nemzetközi építészeti szövetségének hazai képviselője (CIAM) és a Kommunisták Magyarországi Pártjának illegális tagja, s karrierje átmenetileg szintén a szocialista realizmus mibenlétén folyó vitán törik meg 1951-ben.[11] Pályaképük felfelé ívelő szakasza és megtörése egyaránt Révai József tevékenységének köszönhető.[12] A vita (hisz a döntés előtt valóban teret engedtek a diszkussziónak) nyomán megszületett politikai döntés sikerességét korántsem csak az szavatolta, hogy ekkor diktatúra működött, sokkal inkább annak volt köszönhető az intervenció hatékonysága, hogy hazánkban egészen egyszerűen – tegyük hozzá, mindmáig – nem alakultak ki azok a szakmailag autonóm intézmények és terek, melyeket művészetszociológiai írásaiban Pierre Bourdieu később mezőnek nevez.[13]

A mező egy sajátosan elkülönülő, pozíciókért folytatott küzdelemmel telített társadalmi alrendszer, melyen belül a tőkeformákkal különböző mértékben felszerelt cselekvők bizonyos autonómiát élveznek a maguk szabta szabályoknak köszönhetően. A fő kérdés, mind Bourdieu-nél, mind konkrét empirikus esetben, a mező határa, a cselekvők akciórádiusza. Ha a magyar irodalom, építészet vagy képzőművészet történeti értelemben mezőként működött volna (amelyen belül vannak bizonyos szakmai normák, sajátos nyelvezet, intézmények s hozzájuk kapcsolódó rítusok), akkor – parancsuralom ide vagy oda – ilyen egyik pillanatról a másikra végbemenő döntések nem biztos, hogy ilyen gyors tempóban végbe tudtak volna menni.[14] Márpedig ha nem a mezőben tevékenykedő cselekvők és intézmények szabják meg a normát, nem az ő hatáskörük a nomikus aktusok meghozatala, akkor ugyancsak bajos mezőről beszélni. Erre legjobb példa az, ahogyan Révai különböző szakmai érveknek feltüntetett ürügyek mozgósításával mintegy leszámol Déryvel és Majorral, hisz ő maga mondja meg a Párt nevében, hogy mi a követendő a szocialista realizmus ügyében. A Lukács-vita megint nem a mező – hanem mint látni fogjuk a magyar kommunista politikusok – logikáját követi, hiszen épp arra lehet példa, ahogyan a nemzetközileg ismert és elismert filozófust ugyan félre lehet állítani, de mivel ő személyében intézmény, két lábon járó autoritás, hosszabb távon mindig meggyűlik vele a baja a mindenkori Pártnak. Ebben az értelemben a korszak vita fogalma nem más, mint egy átmeneti rítus, mellyel a központi hatalom éppenséggel azt kommunikálja, hogy nem létezik autonóm esztétikai mező, mivel a hatalmi logika s annak gyakorlata oly hathatósan impregnálja a frissen alapított intézmények szövetét, hogy minden műalkotás születése pillanatában mezőn kívüli, heteronóm ítéletek foglya lesz.

Révai József 1945-ben. (forrás: filmhiradoonline.hu)

Scheibner Tamás kötete ebből a szempontból rendkívül fontos alapkutatás, amennyiben munkája nem egyes szerzők munkái köré épülő irodalomtörténeti és esztétikai kontextusok alapján óhajtja feltérképezni az irodalom működésmódját, vagy egyes munkák regénypoétikai elemzéséből szeretné megérteni, hogyan működik a szocialista realizmus esztétikája[15], hanem abból indul ki, hogy a korszakban az ítélőerő a politika – és nem az irodalom – dominálta egyes intézmények rabja. Jóllehet a könyv nem használja Bourdieu fentebb kivonatolt téziseit, mégis a kurrens nemzetközi, elsősorban orosz és angolszász szakirodalom kritikai szemléletét érvényesítve munkája elsősorban kultúratörténeti összefüggésben közelíti meg tárgyát. Scheibner tehát Jevgenyij Dobrenko nyomán a szocialista realizmus diskurzusáról beszél, mely komplex kommunikációs rendszerként magában foglalja azt a kritikai nyelvet, mellyel a külső valóságról szóló egyetlen helyes elbeszélés előállítható. Így a szocialista realizmus esztétikai ideológiaként rendkívül zárt rendszert alkot, s a benne uralkodó szimbolikus univerzum azt a nyelvet szabja meg, amellyel a kor világnézeti problémái kizárólagosan végiggondolhatóak, politikai és kulturális törekvései megfogalmazhatóak.[16] Ebben az értelemben a szocialista realizmus politikai, nyelvi, uralmi technikája rendkívül arrogáns, hiszen a világ értelmezésére és megjelenítésére exkluzív módon tart igényt. Ráadásul a heteronómia miatt ez az igény nem annyira az irodalmat gyakorlók (írók, kritikusok, irodalomtörténészek) sajátja, vagyis kevésbé belső szükséglet, mint inkább a politikai hatalom képviselőjéé; ezt a szerepet Magyarországon Révai József játszotta el, még akkor is ha a teória oldalán Lukács György neve megkerülhetetlen.

Scheibner Tamás maga is kitér a – fentebb már feszegetett – folytonosság kérdésére, s a szovjetunióbeli szocialista realizmus kapcsán Régine Robin, Hans Günther, Matthew C. Bown, illetve Boris Groys nyomán igyekszik rámutatni eszmetörténeti forrásokra, ám a magyarországi szcéna sajátosságai miatt ennek megállapítása a kutatás kezdetlegessége miatt, mint fentebb már utaltam rá, eléggé problematikus marad. A hazai miliőben tapasztalhatunk egyfajta folytonosságot, melyről korábban említést tettem, de ez részben ex post facto konstrukció, amennyiben a magyar kommunista politikai elit javarésze nem ismerte sem az alkotókat, sem a műveket. Nem is ismerhette, hisz a vezető garnitúra javarésze a két háború közötti időszakot börtönben és/vagy emigrációban töltötte, ennek következtében a munkáskultúrával cimboráló avantgárd csoportok vagy a népi mozgalom által szóvá tett társadalmi problémák számukra többnyire ismeretlenek voltak (Lukács pedig közismert okokból avantgárd-ellenes volt). Ez az expressis verbis tájékozatlanság szerintem a Felelet-vitában érhető tetten: a párt és a munkáskultúra ábrázolásakor Déry Tibor nagyjából a saját tapasztalataiból táplálkozott, míg Révai József, aki vajmi kevés időt töltött ebben az időszakban Magyarországon, egyebek mellett azt kérte számon az írón, hogy az nem megfelelően ábrázolta a pártot. Szocializmus ide, realizmus oda, azért az utókor bírálója mégiscsak csóválja a fejét, hisz honnan tudhatta volna Déry, hogy a saját a szcénához kapcsolódó élményei nem lesznek megfelelőek a párt és Révai számára, ha maga a párt is csak évekkel később rögzítette saját – alaposan leegyszerűsített és áramvonalassá tett – üdvtörténetét.[17] Vagyis a folytonosság–megszakítottság problémájának forrásvidéke Magyarországon megítélésem szerint máshol keresendő, mint a Szovjetunióban, s csak egyes alkotói életutak, csoportok munkásságának szisztematikus, alapos rekonstrukciója nyomán állhat elő a kutatás saját értelmezési javaslattal.

Révai József a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 30. évfordulóján. (1948. november; forrás: filmhiradoonline.hu)

Mielőtt belefognánk a kötet az intézményekről szóló empirikus fejezetinek kritikai ismertetésébe, érdemes egy rövid utalást tenni a – kötet főcímében is szereplő – szovjetizálás kifejezésre. Elsősorban az amerikai álláspontot követve, de egyes magyar szerzők véleményét is figyelembe véve, Scheibner Tamás arra a következtetésre jut, hogy megszorított értelemben alkalmazható a szovjetizálás koncepciója. Állásfoglalása kétségkívül árnyalt, amennyiben nem valamiféle zökkenőmentes, már jó előre megírt tervek alapján zajló, teleologikus gyakorlatnak képzeli azt el, hanem egy fokozatosan kiépülő és érvényre jutó uralmi technikának. Ám a nyelvi, szemléleti árnyaltság ellenére a szovjetizálás kezdetét, bárminek is gondoljuk azt, mégiscsak 1945-re teszi, s ebben megítélésem szerint „vékony jégre” viszi azt, hogy megállapításait politikatörténészek véleményére alapozza. Kalmár Melinda globális történelmi megközelítésmódja szerint is inkább 1947 a fordulópont a kelet-európai politikát illetően, hisz a „Marshall-terv valójában azt a politikai kérdést tette fel Sztálinnak, hogy hajlandó-e a háborús szövetség alapján a lenini Nyugat-feltartóztató stratégia alapjait felülvizsgálni. Ezt elvetette, ellenben a frissen megszerzett európai területeken (…) felgyorsította a szovjetrendszer honosítását, a szigorú autarkiás működés intenzív kiépítését”.[18]

Persze kétségtelen a politikai döntéshozók primátusa, de ez semmilyen körülmények között sem jelentheti azt, hogy az egyes társadalmi alrendszerek, intézmények, szervezetek, a bennük dolgozó sok-sok ember (beleértve a kommunistákat és szimpatizánsaikat is) vagy a fővárostól távolabb eső települések társadalma homogén módon kezelhető; erre a globális történelem léptéke egyszerűen nem alkalmas. Mit jelent a szovjetizálás gyakorlata az egyes életutakban, mit a társadalom-, a kultúra- és a mentalitástörténet számára, hogyan alkalmazható a társadalmi kommunikáció területén? Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a korszak kutatása főleg a társadalmi alrendszerek területén messze nem tart ott, hogy a politikai döntéshozatal exkluzív nézőpontjából az egész országra nézve holisztikus véleményt lehessen kialakítani.[19] Ráadásul a politikai döntéshozatal helye, a Magyar Kommunista Párt, ill. a Magyar Dolgozók Pártja sem egynemű, differenciálatlan tömb, ám a párt tagjainak átfogó társadalomtörténeti felmérése is várat magára. De még ha el is fogadjuk azt, hogy a szovjetizáció egy létező forgatókönyv alapján történt volna, akkor is tekintetbe kell vennünk, hogyan ment végbe mindez Kelet-Közép-Európa egymástól meglehetősen eltérő társadalmaiban; mert nem hiszem, hogy bárki komolyan állítaná azt, hogy egyetlen lehetséges uralmi technika minden társadalomban egyaránt és ugyanúgy hatékony és működőképes.

Julien Papp francia történész is arra helyezi a hangsúlyt, hogy a szovjetizáció kérdésének megítélésében tekintetbe kell vennünk azt, hogy a megelőző politikai–társadalmi berendezkedésből mire támaszkodhatott a Szovjetunió; vagyis kulcskérdés, hogy 1945 mint törés ellenére milyen szinteken mutatható ki kontinuitás. A politikai intézményrendszer, a jogszolgáltatás, a közigazgatás hatalmi szóval viszonylag könnyen és gyorsan átalakíthatóak, de hogyan formálja át a szovjetizáció technikája a társadalom tagjainak tudáskészletét. A társadalmi mentalitások átformálása csak akkor megy könnyen, ha az új uralmi technika már korábban is létező társadalmi formákra épül rá. Ezért fogalmaz úgy Papp, hogy sok szempontból nem kellett importálni a szovjetizáció elnyomó technikáit, hisz represszív eszközökből volt épp elég a két háború közötti Magyarországon is. A politikai harcok terepének tekintett közigazgatás, a parlamenti „díszlet” mögött a végrehajtó hatalom hegemóniája, az egyetlen uralmon lévő párt megléte, a népítéletek gyakorlata, a rendőrség elrettentő módszerei, valamint a társadalmi rend büntetőjogi védelme olyasfajta intézmények voltak, melyek szerkezeti értelemben korábban is léteztek, vagyis a két háború közötti korszak uralmi technikáinak részét képezték. A szovjetizálás ebben az értelemben olyan eszközökből is merített, melyek korábban már ismertek voltak a magyar társadalom tagjai számára, ezért felújításuk és adaptálásuk nem okozott komolyabb megrökönyödést.[20] Végül is a hatalom gyakorlásának ezt az ideológiai tartalomtól majdhogynem független morfológiai azonosságát nevezte Foucault gouvernementalité-nak, vagyis kormányzási (uralmi) mentalitásnak.[21]

A fentebbiekből következően Scheibner Tamás logikusan azt kezdi vizsgálni, hogy milyen intézményes lépéseket tettek a magyar kommunisták az irodalom feletti befolyás megragadására. Az egyik igen lényeges mozzanat gondolata még a felszabadulás előtt, Szegeden szárba szökkent, s lényege az volt, hogy Szikra néven – minden anyagi, infrastrukturális – probléma ellenére saját nyomdája legyen a pártnak. Az épen maradt szedőgépek összeszedésénél és munkába állításánál azonban sokkal súlyosabb probléma volt a papírhiány. Ebből a szempontból a kiadó és a kiadás helyzete körüli, a párt vezetésén belüli dilemmák és konfrontációk jól mutatják, hogy a politikai kommunikáción belül az irodalom szerepét, súlyát nem azonos mértékben ítélték meg a döntéshozók.[22] A kultúratörténet-írás eszköztárát felhasználva Scheibner előbb aprólékosan rekonstruálja azokat az anyagi kultúrához, a szervezéshez, terjesztéshez és szállításhoz kapcsolódó feladatokat, melyeket a kiadó vezetőségének meg kellett oldania. Utána számba veszi a Szikra kiadó kiadási politikáját, végül a Kádár-korszak ideologikus sikertörténeteihez képest megállapítja, hogy hiába indult óriási előnnyel a háború után a Szikra, úgy logisztikai (a Szente István-ügy képében megjelenik a korrupció), mint kiadópolitikai hibák miatt ezt nem tudta érvényesíteni, a politikai és kulturális kommunikációs küzdelme inkább deficittel zárult.

Az első rész 2. fejezete az elsősorban a városi középosztály megnyerésére, de legalábbis a Szovjetunióval szembeni ellenségességének csillapítására létrehozott Magyar-Szovjet Művelődési Társaság megalapításának kulturális és diplomáciai hátterét tárja fel. A Társaság hangsúlyozottan nem politikai jellegű volt, célja elsősorban abban állt, hogy a Szovjetunió kultúráját, tudományát, nyelvét és értékrendszerét terjessze, megismertesse a magyar társadalom tagjaival. Itt természetesen a polgári, értelmiségi háttérrel bíró, jelentős kulturális és társadalmi tőkével rendelkező, így a közélet formálásában komoly szerepet játszó társadalmi réteg szimpátiájának megnyerése volt a cél. Arra, hogy a hatalomban lévő kommunista vezetők mennyire nem számoltak és nem építettek a két háború közötti baloldali irodalmi és művészeti hagyományra, jó példa lehet, hogy a Társaságot a nyilvánosság számára Zilahy Lajos és Szentgyörgyi Albert jelenítette meg. Jóllehet a baloldali elkötelezettségéről ismert Illés Béla, Gergely Sándor, majd egyre inkább Háy Gyula is adtak tanácsokat a szervezet létrehozásához, működtetéséhez, de ugyancsak beszédes, hogy Zilahy és Szentgyörgyi legfontosabb szerepe a nagyközönség előtt mégiscsak a legitimáció volt. Olyan, a két háború között közkedvelt írót és Nobel-díjjal is elismert tudóst állítottak tehát a Társaság élére, akik társadalmi tőkéjükből fakadóan hitelesen pacifikálhatták a szovjetellenes érzelmeket, s „kifelé” a kommunisták barátságos arcát jeleníthették meg. Ebből a szempontból tényleg mindegy volt, hogy a két háború közötti baloldallal volt-e bármily kapcsolat, folytonosság, a két ismert személy felkérése, cinikus használata egyszerűen hatalomtechnikai kérdéssé egyszerűsödött le.

Sőt, ha az olvasó figyelmesen továbbhalad a kötet fejezeteiben, akkor a 3. fejezetből azt is megtudhatja, hogy a baloldallal való kulturális kontinuitás nemhogy ínyére lett volna a kommunista elitnek, inkább egyfajta elhajlásként vagy félreértésként, esetleg elvetendő különút­ként óhajtották felszámolni azt. Az új irodalmi kánon és szellemi elit létrehozásakor tehát nem elsősorban a politikai elkötelezettség és az esztétikai elhivatottság volt elsőrendű kérdés, hanem az, hogy a szóban forgó személy be tud-e illeszkedni a rendszer keretei közé, valamint az, hogy nevével legitimációt lehet-e termelni. Az értelmiségpolitikában fontos szerepet betöltő Új Szellemi Front feladata az volt, hogy igyekezzen összefogni az új rezsimmel szimpatizáló kommunistákat és népieket, de úgy, hogy előbbiek a szektásságot, utóbbiak a népi mozgalom egy részét sújtó szélsőjobboldali vonzalmaikat küzdjék le.

Szekfű Gyula esetében természetesen mélyebb rokonszenvet senki sem tételezett fel, ám Révai célja megint csak taktikai volt: úgy kalkulált, hogy az elismert történésszel és ideológussal szemben tanúsított politikai türelem csak „hozhat” a rezsim konyhájára.[23] A „szektásság”, de főleg a „weimari esztétika” címszava alá sűríthetőek azok a – főleg Háy Gyula tevékenységéhez kapcsolódó – ítéletek, melyek a korábban a két háború közötti szociáldemokrata, jóllehet magához a párthoz csak formailag vagy semennyire sem kapcsolódó munkáskultúrát, sőt avantgardizmust sújtották. Mint fentebb rámutattam, az elkötelezett baloldali művészetnek komoly hagyományai voltak Magyarországon, ám a jórészt a Szovjetunióból hazaérkező kommunista elit velük nem akart folytonosságot kialakítani. Háynak a Palasovszky Ödön előadásáról szóló verdiktje ennek a diszkontinuitást célzó stratégiának az egyik legékesebb dokumentuma. A „handabandázás”, „dadaista gagyogás” épp annak a kritikai fennhéjázásnak a szavai, melyektől Palasovszkyt barátja, Hevesy Iván kritikus óvta 1924-ben. Sőt, mint Hevesy akkor megjegyzi, ha van valami, ami megkülönbözteti a dadaizmustól és a l’art pour l’art esztétikájától a fiatal költőt, az éppen az, hogy lírája a „szociális érzés új és igaz revelációja” szeretne lenni.[24] Ebben az értelemben, az 1920-as évek magyar avantgárd mozgalmi szcénájában az a művészi megnyilatkozás, melynek nincs valamilyen szociális elkötelezettsége, egyszersmind nem tartja magától távol – ahogy Kassák fogalmaz a Munka induló számában – „pártfrakcióktól és pénzcsoportoktól” , elutasítandó.[25]

Lukács György 1947-ben. (forrás: filmhiradoonline.hu)

A korszak művészetének, itt – szűkítve – irodalmának kulcskérdése azonban az, amit Scheibner Tamás – Lukács György nyelvi megformálásához tapadóan – a magyar irodalom „egységének” nevez, s melynek célja az új irodalmi kánon kidolgozása. Azt hiszem itt érhető tetten leginkább a korszakhatárok megvonásának problémája, nevezetesen úgy érzem, hogy e kánon kidolgozását bajos megérteni csak 1945 utáni mozzanatokból. Bár a szerző folytonosan utal Lukács háború előtti és Magyarországon kívüli tevékenységére, sőt mindezt elhelyezi a szovjet irodalmi és kultúrapolitikai viták kontextusában, mégis úgy érzem, hogy érdemes lett volna részletesebben feltárni Lukács kánonalkotó elképzeléseinek történetiségét. Miért is lenne ez olyan fontos? Réz Pál fentebb idézet beszélgető-könyvének az „ötvenes éveket” felidéző fejezetében ugyanis van egy rész, melyben Parti Nagy Lajossal valójában mulatoznak az ún. munkásírók korabeli teljesítményén, egy-egy vers- vagy prózarészletet kipécézve viccet csinálnak a szerzőkből.[26] Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a korszak irodalmának minden eddigi értékelést felforgató újragondolására volna szükség, mert remekművek és szerzők tűntek így el az irodalom süllyesztőjében, csak azt állítom, hogy emiatt a beszédmód és tónus miatt, melyet oly sokan használnak ma is, ez a – nevetésre kevéssé ingerlő – korszak benne marad a tréfás adomák és egymásra licitáló legendák világában. Olyan, mintha szükségszerűen A tanú című film nézőpontjába szorulnánk bele, mely a kritikai, tudományos megállapítások szempontjából – finoman szólva – nem kielégítő. Ez már csak azért is aggasztó volna, mivel a munkásirodalomnak már a két háború között is volt számottevő elméleti irodalma, mely kritikai szempontból vette számba a lehetséges esztétikai és etikai dilemmákat.[27]

Ráadásul Szolláth Dávid kötete annak idején elvégezte ennek az esztétikai és etikai alapú kánonformálási szándéknak a rekonstrukcióját, s Lukács esetében, mint köztudott, az 1920-as évektől indul e folyamat, melynek legfőbb motivációja a munkásság önnevelésének, önképzésének kérdése volt, s ebben hangsúlyosan jelent meg a „realista humanizmus” progresszívnek tételezett példája. Lukács kánonformálási törekvéseit Szolláth módszertani szempontból „tradicionális” és „forradalmi” jellegűre bontja: előbbiben a múlt kiválasztott alkotásai szolgálnak zsinórmércéül a jelenben íródó művek megítéléséhez, míg utóbbiban a jelen és a jövő posztulált igényeihez igazodik a múltban létrejött műalkotás; a különbségek mellett ugyanakkor közös bennük az eléggé nem hangsúlyozható etikai normativitás. Vagyis Radnóti Sándor nyomán Szolláth az esztétikai heteronómiát nem abban a triviális értelemben kezeli, miszerint – szűkítve – a párt irányítja a művészetet vagy a párt döntései vezetik a művész kezét (bár ezt akkor is sokan így értették), hanem lényegét a szubjektum esztétikai módon való problematikussá tételében látja. Ettől még persze a heteronómia továbbra is zavaró tényező marad, hisz – mint Radnóti Sándor fogalmaz – a „modern magasművészet genetikus jellegzetessége, hogy a trón és az oltár funkcionális, szolgáló művészetével szemben határozza meg magát”; ez az autonómia szavatolja a műalkotás tisztaságát.[28] Persze az a tény, hogy a modern művészetfogalom az autonómiához kapcsolódik, nem jelentheti azt, hisz épp ettől érdekes és polemikus jelenség, hogy ne lennének továbbra is heteronóm sajátosságai egyes korszakoknak, szerzőknek és műveknek. Egy a totalitarizmus művészetéről szóló tanulmánykötetben korántsem véletlen, hogy a heteronómia tekintetében Radnóti analógiát vél felfedezni a szocialista realizmus és a barokk között. A főleg a szocialista realista építészetben tapasztalható erős klasszicizmus- és az irodalomban tapasztalható realizmus-igényen túl a piktúrában igenis felfedezhető a barokk hatása: képletesen szólva „a trón és az oltár” képi szolgálatának szándéka.[29]

Lukács György megnyitja Ferenczy Noémi gobelin-kiállítását 1947-ben. (forrás: filmhiradoonline.hu)

Az esztétikai heteronómiát tovább fejtegetve ugyancsak Radnóti megjegyzi, hogy a „szubjektum esztétikai módon való problematikussá tétele (…) talán megmutatja majd, hogy a művészet heteronómiáját, eszközként való felhasználását sokkal általánosabb szinten is el lehet képzelni, mint a műalkotás alárendelését az épületes erkölcsi, vagy hasznos szociális–politikai céljának. Max Weber életvezetésnek, Foucault etikai technológiának, Ian Hunter személyiséggyakorlatnak nevezi ezt a szintet”.[30] A schilleri alapokhoz való kapcsolódás – miszerint az esztétikai ítélet megfogalmazása olyan gyakorlat, melynek során a szubjektum önmagát alakítja, formálja –, szavatolja azt, hogy a jó művészet értő élvezetének szükségszerűen etikai következményei lesznek. A kánonformálás két útja voltaképpen két eltérő ritmusú, de etikai tekintetben azonos lényegű mozzanata e művészetfogalom kidolgozásának. [31]

Másképpen fogalmazva a szocialista realizmus körül a korszakban igenis létezik komoly elméleti diskurzus. Scheibner Tamás az irodalmi vagy Lukács-vitának (1949–1950) relatív nagy teret szentel, bemutatja a vita globális politikai és belpolitikai kontextusát, majd részletesen elemzi az egyes állásfoglalásokat. Mint a nagy építészeti vagy a Felelet-vita kapcsán fentebb már érintettük, ezek az események éppannyira voltak diszkurzív jellegűek, mint amennyire szerepet játszott bennük az egyes résztvevők politikai, szociológiai elhelyezkedése, súlya a párt hierarchiáján belül; ebből a szempontból még az intézményként kezelt Lukács György sem képezett kivételt. Visszatekintve sokan felesleges szócséplésnek vagy üres politikai aktusnak látják a vita 1945 utáni intézményét, hisz az ítélet úgyis előre eldöntetett (ez egyébként nem igaz), ám vegyük észre, hogy a magaskultúra eszméjén nyugvó kommunista Bildung irányítói közül hazánkban Révai József komoly szerepet szánt neki. De miért? Ha a leszámolási vagy félreállítási mesterterv úgyis készen állt, akkor mi szükség lett volna a vitára? Úgy vélem azért, bár ezt a kommunista politikafogalom megértésekor sokszor szem elől tévesztjük, mert a hatalom gyakorlása – a mából visszatekintve szinte érthetetlen módon – szöveg- és értelmezésközpontú volt. Politikai kommunikációjuk az exegetikára támaszkodott, vagyis szövegekből és szövegértelmezési hagyományokból formált elvekből vezették le az aktuális helyzetben megfelelő döntést. Ez nemcsak a marxizmus klasszikusainak alapos áttanulmányozását feltételezi és ismeretét jelenti, hanem azt is, hogy az épp aktuális politikai konstellációból melyik szöveg milyen értelmezése következik, továbbá, hogy a kettő együttállásából mire lehetett következtetni az aktuális politikai kontextusban. Persze a turpisság ott van, hogy önmagában a szövegekben való jártasság nem mindig elég, hisz a kánon változékony volt, mindemellett Lukácsot mindig megmentette a marxista hagyomány ismerete és formálása, attól függetlenül, hogy épp mit gondoltak hivatalos fórumokon a Történelem és osztálytudat című munkájáról.

Végül is a Lukács-vita egyik állítása az, hogy az akkor 64 éves filozófus „leragadt” korábbi álláspontjánál, nem tudta meghaladni – például a demokrácia fogalmát illetően – korábbi idealista álláspontját; ez egyébként is Rudas egyik régi vesszőparipája, mely visszanyúlik a Történelem és osztálytudat 1920-as évekbeli vitájához.[32] A terjedelmes és szövevényes szöveg-együttesek súlyát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Lukács Archívum 1982-ben két kötetben, gazdag filológiai háttéranyagokkal sajtó alá rendezte a Lukács-vitához kapcsolódó magyar és idegen nyelven megjelent írásokat.[33] Ebben az érdekelt feleken túl, vagyis Rudas László bírálatán és Lukács válaszba csomagolt önkritikáján túl Devecseri Gábor, Eric Hobsbawm, Pándi Pál, François Erval–Maurice Merleau-Ponty, Gimes Miklós, Horváth Márton, Révai József és Aleszandr Fagyejev hozzászólásait olvashatjuk.[34] A második kötetben kaptak helyet a vita anyagához lazábban kapcsolódó írások (az 1950-es Darvas-előadás és hozzászólások az Írószövetségben), valamint Somlyó György, Hubay Miklós, Vészi Endre, Sőtér István, Barabás Tibor, Király István és mások írásai.[35] Scheibner Tamás az 1985-ös, ugyancsak Ambrus János szerkesztette, de jelentősen rövidített, második kiadásból dolgozik, s jóllehet kézirattári s egyéb korabeli forráshivatkozásokkal egészíti ki a Lukács-vita értelmezését, mindazonáltal a bíráló számára némileg rejtélyes marad, hogy miért nem a bővebb forráskiadást tekintette elemzése kiindulópontjának.[36] Ugyanígy, Hidas Antal és Kun Ágnes jelentése kapcsán a szerző utal arra, hogy Lukács György sorsának alakulása nem pusztán a párt belső erőviszonyaiból fakad, hanem erős szovjet befolyás tapasztalható, de nem kapcsolja össze már megjelent, s idevágó fontos dokumentumokkal.[37]

Rudas László a Tanácsköztársaság kitörésének 30. évfordulóján. (forrás: filmhiradoonline.hu)

Alekszandr Sztikalin tanulmányából ugyanis tudjuk, hogy Hidas és Kun hatására Lukács Györggyel szemben komoly vádak merültek fel Moszkvában, s erről Rákosi Mátyást és Farkas Mihályt a helyszínen tájékoztatták 1949 júniusában. Ám konkrét utasítás hiányában Rákosiék tanácstalanok maradtak abban a tekintetben, hogy a Lukács ellen felhozott elvi problémáknak mi legyen a következményük; még egy Rajk-pert nem szerettek volna, ám teljesen ignorálni sem állt módjukban. Újabb fordulatot hozott Fagyejevnek, a szovjet Írószövetség akkori elnökének a Pravdában, 1950 februárjában megjelent cikke, mely ugyan sok új érvet nem hozott, ám hangneme erősen támadó volt. Az akkor már lezárt Rajk-per árnyékában a magyar pártvezetés nem hagyhatta annyiban, így Révai – ahogy Weiss János írja – számos „egyensúlyozó bűvészmutatványt” bemutatva megvédte Lukácsot; Sztikalin szerint ez nagyon sokat nyomott a latban.[38] Az orosz történész tanulmánya végig fenntartja azt a sejtést, hogy Lukácsról sokkal jobb vélemény élt Magyarországon, mint a Szovjetunióban. Bármily furcsának is tűnik, a vita megindulásakor Rákosi végigolvasta és javaslatokat tett a filozófusnak, hogy válaszát miképpen építse fel, míg a hírhedt Fagyejev-cikk nyomán, mint láthattuk, Révai körmönfont módon megvédte Lukácsot a szovjetekkel szemben.

Vagyis magától értetődik, hogy feltegyük a kérdést, végül is miről szólt ez a vita? Ha félretesszük a párt rétegzettségéből fakadó belső konfliktusait és a rivalizálásokat (a szerény képességű, de nagy lobbi-erővel bíró Hidas Antal és Kun Ágnes mesterkedése Lukács és Déry ellen), akkor a sokszereplős, mintegy másfél évig elhúzódó vita valójában a szocialista realizmus bevezetésének átmeneti rítusa volt. Arnold van Gennep vezette be ezt a fogalmat, melynek célja a különböző állapotok közötti átvezetés kollektív átélése. Az ún. elválasztó rítusok az elhagyandó állapotból kivezetik az egyént, majd egy átmeneti, várakozó állapot következik be, s ezt követik a befogadó rítusok, melyek az új állapotba vezetnek. A francia etnológus hangsúlyozza, hogy itt korántsem csak a paraszti kultúra szokásrendjéről van szó, hanem egy olyan univerzális igényről, melyet modern társadalmak is kifejeznek és megélnek a maguk módján.[39] Maradéktalanul egyetértek Scheibner Tamással abban, hogy a Lukács-vitának funkciója volt (mely nem merült ki a Moszkva és Budapest közötti kommunikációban): a szocialista realista beszédrend bevezetése és rutinizálása. Ha tágabb kontextusba helyezzük, és a vitákat felfűzzük egy értelmesnek tűnő sorra, akkor – a Rajk-per árnyékában – ott a Lukács-vita (1949–1951), a nagy építészeti vita (1951) és a Felelet-vita (1952), mely egyfelől mind kapcsolódik a szocialista realizmus helyes értelmezésének és bevezetésének problémájához, másfelől azonban egyfajta párton belüli őrségváltást is jelent: a professzionális értelemben művelt, kommunista értelmiség kiszorítása a pártból. Utóbbihoz sorolható még 1950 márciusában a magyar neveléstudomány és az 1945-ben elinduló progresszív magyar iskolareform ügyének megtorpantása, vagyis Mérei Ferencnek és társainak kiszorítása a pártból és az állami intézményekből.[40]

Gerő Ernő és Rudas László 1949-ben. (forrás: filmhiradoonline.hu)

Scheibner Tamás kötete két hosszabb lélegzetű zárófejezetében logikusan ebbe az irányba viszi tovább az értelmezést: a Magyar Írók I. Kongresszusa (1951) voltaképpen a fenti folyamat utolsó fázisa, a befogadó rítus volt, amennyiben jelentős átszervezést, az Irodalmi Újság formájában új központi fórumot, Illés Béla személyében furcsa atyamestert kapott a magyar irodalom. Mindezek távlati célja pedig az új irodalmi, illetve kritikai nyelv megformálása volt: mi a szovjet irodalom és az érzelmi hatáskeltés szerepe, hogyan kellene az írói s egyszersmind az olvasói szemléletet átformálni? A zárófejezet pedig a Magyar Irodalomtörténeti Társaság (MIT) és az általa kiadott, Irodalomtörténet című folyóirat szerkezeti és tartalmi átalakításával foglalkozik. Ez már a szakmapolitikai szint, melynek tétje az, hogy az elméletben működő szocialista realista esztétikai ideológiát és a marxizmust hogyan lehet bevezetni egy hagyományos bölcsésztudományba, milyen szakmai és milyen emberi garanciái vannak annak, hogy megindulhasson a politikai szempontból is megfelelő munka. Ezek a MIT-ben és a – mottóban is idézett – Magyar Tudományos Tanács előtt folyó viták meglehetősen száraznak tűnhetnek a mai olvasó számára, mégis rendkívül fontosak, hiszen ezeken a – nyelvezetüket, hangütésüket tekintve nemegyszer mulatságos – vitákon az egyes tudományágakra nézve nagyon komoly szakmapolitikai és káderkérdések dőltek el. És ezek a döntések bizony évekre, sőt évtizedekre befolyásolhatták az adott diszciplína rövidebb távú feladatait, távlati céljait, egyszóval a lehetőségeit.

1984-ben, az emlékezetnek, ennek a vernakuláris tudásformának a terjedése kapcsán írta Pierre Nora francia történész, hogy ez a társadalmi folyamat magával hozta az intézményesített tudás megrendülését.[41] Az addig magabiztos diszciplínák elbizonytalanodtak, mert feltették képviselőiknek azt a kérdést, hogy – a történelem esetében – milyen szerepe volt a diszciplínának az első világháború nacionalista ideológiájának kidolgozásában, az etnológia esetében pedig a gyarmati múlt és az ott élő népekről alkotott beszédmód vált kérdésessé. Nem véletlen tehát az, hogy e tudományágak saját történetük, intézményrendszerük, módszertanuk és nyelvezetük felülvizsgálatához fogtak: az 1990-es években se szeri, se száma nem volt az ilyenfajta kritikai értékeléseknek, visszatekintéseknek; ez a fordulat egyértelműen etikai fordulat volt. Jellegzetes, hogy Magyarországon az ezzel párhuzamosan zajló rendszerváltás során az egyes tudományok kritikai önvizsgálatára milyen kevés hangsúly került. Pedig a filozófiának, a történelemnek, az irodalomnak és persze más tudományoknak bőven lett volna mit felülvizsgálniuk saját történetükben (s ez alatt korántsem egyes személyek kipécézését és kigolyózását értem). Ellenben társas műfajjá vált az anekdotázás, a tragikus történetek vagy, épp ellenkezőleg, vicces adomák folyosói kibeszélése, akadémiai körökben is dominánssá vált ez a vernakuláris tudás. Úgy érzem, hogy az egyes tudományos területeken kialakuló új kánonok, vagyis azoknak a műveknek és szerzőknek a sora, akiket az 1990-es években elkezdtek tanítani a honi bölcsészkarokon, sokkal inkább a status quo affektív elutasításból és ignorálásából (részben ennek a következménye lett az 1990-es évtized ún. „elméleti boomja”), mintsem a fentebbi értelemben vett etikai–kritikai fordulat nyomán szárba szökkenő önvizsgálatból fakadt. Scheibner Tamás könyve egy új nemzedék új szemléletű könyve, és a korábban már említett szerzőkkel együtt, úgy tűnik, van egy sajátos nemzedéki igény a korszak kritikai átértékelésére, újragondolására. A szenvedélyen, valamint a legendákon és adomákon túl ott vannak a források, a módszertan és a gazdag nemzetközi szakirodalom. Jó lenne, ha minél több követője lenne.

Horváth Márton beszéde Rudas László temetésén (1950; forrás: filmhiradoonline.hu)

[1] Carlo Ginzburg: Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem, K. Horváth Zsolt (szerk.), Kijárat, Budapest, 2010, 336.

[2] A teljesség igénye nélkül lásd Standeisky Éva: Gúzsba kötve. A kulturális elit és a hatalom,, 1956-os Intézet – ÁBTL, Budapest, 2005.; György Péter: A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között, Magvető, Budapest, 2014.; Prakfalvi Endre – Szücs György: A szocreál Magyarországon, Corvina, Budapest, 2010.; Rieder Gábor: A magyar szocreál festészet története, 1949–1953: ideológia és egzisztencia, PhD-értekezés, ELTE BTK, 2011.; Szolláth Dávid: A kommunista aszketizmus esztétikája. A 20. századi magyar irodalom néhány munkásmozgalom-történeti vonatkozása, Balassi, Budapest, 2011.; Reichert Gábor, Esztétikum és politikum összefüggései Déry Tibor 1945 és 1956 közötti művészetében, PhD-értekezés, ELTE BTK, 2016.; Ignácz Ádám – Ránki András: A modern zene marxista olvasatai: Maróthy János és Ujfalussy József koncepciója, Magyar Zene, 2017/ 1. sz., megjelenés előtt. (Ezúton is köszönöm mindkét szerzőnek, hogy kéziratukat elolvashattam).

[3] Kállai Ernő: A szocialista munkás-képzőművészek kiállítása (1941), in „Szabadság és a Nép”. A Szocialista Képzőművészek Csoportjának dokumentumai, Aradi Nóra (szerk.), Corvina, Budapest, 1981, 200-202.

[4] Lukács György, Gorkij halálának 10-ik évfordulójára, Szabad Nép, 1946. június 9., 4. Idézi Scheibner: i. m., 122.

[5] Nagy Endre, Modern művészet – szociális művészet. Adalékok a marxista esztétikai gondolkodás és kritika magyarországi kezdeteihez, Magvető, Budapest, 1977.

[6] Köpeczi Béla (szerk.), A szocialista realizmus, I–II., Gondolat, Budapest, 1970.

[7] Erdős László: Valami készül. Harc a szocialista realizmusért, Magvető, Budapest, 1964.

[8] György Péter: Az a bizonyos nyolc-kilenc év, in Az elsüllyedt sziget, Képzőművészeti, Budapest, 1992, 67-76.

[9] Rochlitz, Rainer: L’esthétique, l’individualsime et la tentation néoconservatrice, Critique, 521. sz. (1990), 785-801. Lásd még Réévaluer l’art moderne et les avant-gardes, Esteban Buch, Denys Riout, Philippe Roussin (szerk.), EHESS, Paris, 2010.

[10] Utóbbihoz lásd Révai József: Marxizmus és népiesség, Szikra, Budapest, 1946. Révai saját bevallása szerint 1946-ban már tizenöt éve dolgozott a „magyar demokrácia népi balszárnyának kialakításáért”, lásd Révai József: Marxizmus és magyarság, Budapest, Szikra, 1946, 8.

[11] Major Máté: Férfikor Budapesten, Szépirodalmi, Budapest, 1978, 435. skk. Érdemes összevetni Preisich Gábor: Vallomások (Kijárat, Budapest, 1999) című kötetével.

[12] Révai József: Irodalmunk egyes kérdéseiről, in Vita irodalmunk helyzetéről, Szikra, Budapest, 1952, 99-143.; Révai József: Az új magyar építészet kérdései, in Új építészet, új társadalom, 1945–1978, Major Máté – Osskó Judit (szerk.), Corvina, Budapest, 1981, 81-95. Az építészetre összefoglalóan lásd Virág Molnár, Building the State. Architecture, Politics, and State Formation in Post-War Central Europe, Routledge, London, 2013.

[13] Lásd Bourdieu, Pierre: Le champ littéraire, Actes de la recherche en sciences sociales, 89. sz. (1991), 3-46.

[14] A szovjet statisztikusok életútjait és karrierjüket vizsgálva erre a következtetésre jutott Blum, Alain – Mespoulet, Martine: L’anarchie bureaucratique. Pouvoir et statistique sous Staline, La Découverte, Paris, 2003.

[15] Ez természetesen korántsem azt jelenti, hogy az egyes művek és szerzők teljesítményének kritikai újragondolása haszontalan lenne. Nagy kár, hogy a magyarországi viszonyokra nincs olyan áttekintő munka, mely az erdélyi magyar irodalom esetében tíz éve megjelent. Lásd Balázs Imre József (szerk.): A sztálinizmus irodalma Romániában: tanulmányok, Komp-Press, Kolozsvár, 2007.

[16] Lásd Klaniczay Gábor: A zárt ideológiai rendszer, in A civilizáció peremén. Kultúrtörténeti tanulmányok, Magvető, Budapest, 1990, 115-132.

[17] Nemes Dezső: A Kommunisták Magyarországi Pártjának harca 1919 augusztusától 1929 őszéig, Szikra, Budapest, 1954; Friss István:  A Kommunisták Magyarországi Pártjának harca 1929 októberétől 1939 augusztusáig, Szikra, Budapest, 1954. Lásd még Réti László: A Magyar Munkásmozgalmi Intézet munkája és feladatai, Századok, 87. évf. (1953) 1. sz., 188-192.

[18] Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer, 1945–1990, Osiris, Budapest, 2014, 43.

[19] Kritikus megjegyzései miatt lásd Standeisky Éva: Demokrácia nagyvenötben, Napvilág, Budapest, 2015, 10-31.

[20] Papp, Julien: Révolution ou „soviétisation”. La Hongrie à la fin de la Seconde Guerre mondiale (septembre 1944 – septembre 1947), Bulletin de l’Institut Pierre Renouvin, 15. sz. (2003), 149-168. Magyarul, nem túl pontos fordításban: Eszmélet, 107. sz. (2015), 94-108.

[21] Vö. Foucault, Michel: Il faut défendre la société. Cours au Collège de France, 1976, Gallimard – Seuil, Paris, 1997; Gordon, Colin: Governmental Rationality : an Introduction, in The Foucault Effect. Studies in governmentality, G. Burchell, C. Gordon, P. Miller (szerk.), Chicago, The University of Chicago Press, 1991; Crowley, John: Usages de la gouvernance et de la gouvernementalité, Critique internationale, 21. sz. (2003), 52-61.

[22] Kalmár Melinda: A politika poétikája. Irodalomideológiai az ötvenes évek első felében, Holmi, V. évf. (1993) 5. sz., 715-730.

[23] Szekfű szerepének részletes elemzésére lásd Standeisky: Demokrácia nagyvenötben, i. m., 158-205. Szekfű 1945 utáni szerepének homlokegyenest ellenkező értelmezésére lásd Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye. Szekfű Gyula, a történetíró és ideológus, Kalligram, Pozsony, 2015.

[24] Hevesy Iván, Palasowsky Ödön: Reorganizáció, Nyugat, xvii. évf. (1924) 19. sz., 491-492. A szerző személyétől függetlenül, az avantgárd körüli kritikákban a „halandzsa” és a „handabanda” mindig negatív töltetű, Hevesy is használja épp a dadaistákkal szemben. Bővebben tárgyalom: K. Horváth Zsolt: Az új művészet társadalmi programja: Hevesy Iván, Palasovszky Ödön és a megélt jövő imperatívusza, 2000, 2013. július–augusztus, 53-61.

[25] Kassák Lajos bevezetője: Munka, 1928. szeptember, 1. sz., 1-3.

[26] Réz Pál, Bokáig pezsgőben: hangos memoár, Magvető, Budapest, 2015, különösen 67-72.

[27] Gró Lajos: A felemelkedés útján. A magyar munkásság költészete és irodalma (1943, részletek), in Új írók, új írások. Irodalomelméleti viták a szocialista magyar munkásmozgalomban, M. Pásztor József (szerk.), Múzsák, Budapest, 1988, 191-344.

[28] Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése: Winckelmann és a következmények, Atlantisz, Budapest, 2010, 25.

[29] Radnóti Sándor: A barokk mint a trón és az oltár művészete: Bernini példája, in A zsarnokság művészete. Tanulmányok a totalitarizmusról, Széplaky Gerda (szerk.), Kalligram, Pozsony, 2008, 23-37. (A fejezet nem teljesen egyezik meg a Winckelmann-könyv barokk-fejezetével.) Érdekes továbbá, hogy a tanulmánykötet szerzői szinte anakronisztikus módon megőrzik a „totalitarizmus” fogalmat, mely a történeti tárgyú munkákból többnyire kikopott az elmúlt évtizedekben.

[30] Radnóti Sándor: Bevezetés, in A piknik. Írások a kritikáról, Magvető, Magvető, 2000, 15. (Kiemelés az eredetiben.)

[31] Szolláth, i. m., különösen 96-118.

[32] Krausz Tamás – Mesterházi Miklós (szerk.): A Történelem és osztálytudat a 20-as évek vitáiban, Filozófiai Figyelő Évkönyve, 1981/ I–IV.

[33] Ambrus János (szerk.): Irodalom és demokrácia. Az irodalmi (Lukács-) vita dokumentumai (1949–1950), Filozófiai Figyelő Évkönyve, 1982/ I–II.

[34] Vö. Bosnyák István: Lukács-vita? Lukács-pör? Széljegyzetek három dokumentumkötet margójára, Létünk, XV. évf. (1985) 6. sz., 796-830.

[35] A két kötet részletesebb elemzéséhez lásd Poszler György: A „Lukács-per” (1949–1951), Irodalomtörténet, LXVII. évf. (1985) 2. sz., 231-259. Újabban Himmer Péter: Az irodalmi Rajk-per, Társadalom és Honvédelem, XIX. évf. (2015) 3. sz., 81-90.

[36] A Lukács-vita, 1949–1951, Ambrus János (szerk.), Múzsák, Budapest, 1985.

[37] Egy jelentés Zsdanov asztalán. Hidas Antal és Kun Ágnes élménybeszámolója a háború utáni magyar sajtóról. (Közreadja Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin), 2000, XVI. évf. (2004) 10. sz., 56-65.

[38] A. Sz. Sztikalin, Lukács György mint irodalomtudós, filozófus és politikus megítélése Moszkvában 1940-től az 1970-es évekig, in Lukács és a szocialista alternatíva. Tanulmányok és dokumentumok, Krausz Tamás (szerk.), L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2010, 248-305. Lásd Weiss János, Újabb dokumentumok Lukács Györgyről, Holmi, XXIII. évf. (2011) 7. sz., 907-915.

[39] van Gennep, Arnold: Átmeneti rítusok, MTA – PTE – L’Harmattan, Budapest – Pécs, 2007. Magyarul lásd Fejős Zoltán: Az átmeneti rítusok. Arnold van Gennep elméletének vázlata, Ethnographia, XC. évf. (1979) 3. sz., 406-414.

[40] Magyar Nemzeti Levéltár Magyar Országos Levéltára, Magyar Dolgozók Pártja, MOL–M–KS–276–53–47. ő.e., p. 1. (1950. március 9.)

[41] Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, in Emlékezet és történelem között. Válogatott tanulmányok, K. Horváth Zsolt (szerk.), Napvilág, Budapest, 2010, 13-33.

[1] Magyar Tudományos Akadémia Levéltára, Magyar Tudományos Tanács (1948–1949), 23. doboz, 1. dosszié: az MTT Társadalomtudományi Szakosztályának ülése, p. 41.

Megosztás