Hatalom és irodalom III.

Beszélgetésünkben eljutottunk a Tehetséggondozó Kft.-től a Holt-tengerig. A nyafogásnak ezennel vége, amit javaslunk, az program és poétika, álom és politika egyszerre: az új holt-tengeri tekercsek.

Borbély András: Beszélgetésünk első részében általánosságban reagáltunk hatalom és irodalom viszonyára egy konkrét ügy (a Tehetséggondozó Kft.) kapcsán. A másodikban ki-ki megpróbálta a saját szempontjából kontextusba helyezni, értelmezni saját helyzetét, fölmérni a generációs, politikai, esztétikai törésvonalakat. Most arra kérnélek – és tudom, hogy ez a legnehezebb –, hogy próbáljatok konkrét megoldási javaslatokat tenni. Hova ültessük el ezt a lebegő bonszájt, hogy nőjön?

SZÉKELY ÖRS: egészen távolról: az állami írótámogatási rendszerekről nekem a bulgakovi írószervezet, a tömegír (meg a kedvenc éttermük, a gribojedov) jut eszembe. az írók megkapják az ukázt, teljesítik a tervet, és marakodnak, hogy ki melyik tengerparti dácsában töltse el az alkotói szabadságát.

szerintem viszont a művészet legitimációs bázisaként nem az intézményrendszer és nem is a piac, hanem az odafordulás, a meghallgatás és a válaszkészség lesz az, ami megmarad.

válasz a kérdésre, a némaságra, a kiáltásra, miközben úgy válaszol, hogy maga sem akar több lenni a hallgatásnál vagy a jelnél, mindössze a figyelem egy pillanata, a pillanat kitartása.

a jelenlegi helyzet megoldásaként olyan türelmes és odaforduló oktatásban gondolkodnék, amely nem emeli ki a tehetségeket a társadalomból, nem idegeníti el őket valamiféle romantikus zseniesztétika alapján, nem zárja őket akadémiákba. ehelyett azt tudatosítja, hogy a tehetség nem kiváltság, hanem általános adottság különböző fókuszokkal (az más dolog, hogy csak bizonyos tehetségeket tesz láthatóvá a társadalom, míg másokat nem).

a tehetséggondozás demokratizálása azt jelenti, hogy mindenki számára hozzáférhetőek az eszközök, melyeket értelmetlen olyan átjárhatatlannak szánt dobozokba helyezni, mint művészet meg tudomány.

az irodalom megszervezésének és finanszírozásának kérdéseit nem tudom az oktatás, az állam meg a hatalom viszonyáról leválasztva kezelni: amit az előbb javasoltam, az a személyes autonómiát erősítené már az oktatás ideje alatt. elsősorban ez a belső függetlenség nyújt védelmet az egyre inkább elnyomó állammal szemben.

a kontroll radikális alternatívájaként magánszemélyek, szervezetek és más, kisebb, heterogénebb csoportok általi finanszírozásra gondolok. ilyenre példa a város írója-ösztöndíj Németországban, vagy a crowdfunding, amelybe az egész netes közösség bekapcsolódik. a tavalyi nyugat vs. zombik-kampány sikere azt mutatja, hogy az ilyen kezdeményezéseknek van jövője.  ideális persze akkor lesz, ha ezt nem az amúgy is beszolgáltatott adó mellett, hanem részben helyette lehetne befizetni. ha az állam nagyobb teret enged az őt alkotó egyének, csoportok autonómiájának. ezzel a modellel erősebben érvényesül a művészet társadalmi visszhang-jellege. aki alkot, része lesz egy olyan közösségnek, amelyben mindenki a saját elhivatása szerint és a számára legmegfelelőbb eszközökkel tesz és működik.

UGRON NÓRA: Mondta Örs a bulgakovi példát, akkor legyen itt Kafka kastélya is. Talán nem olyan konkrétan érvényes, viszont ezzel az ellehetetlenített kommunikációval, a folyamatos el- és mellébeszéléssel, a hárításokkal és a hatalmi pozíció megkérdőjelezhetetlenségének állításával, plusz az akadémiát fedő homállyal, úgy érzem, hogy lassan átláthatatlanná válik ez az egész.

A Deuleuze/Guattari szerzőpáros mondja a Mi a kisebbségi irodalom? c. tanulmányában, hogy a kisebbségi létben lehetetlen nem írni, lehetetlen németül írni, de lehetetlen másként írni is. Mintha itt most ez lenne: a mi irodalomfelfogásunk egy kisebbségi nézőpont az államéval szemben, ebben a helyzetben lehetetlen nem megszólalnunk, de lehetetlen megszólalni az ők nyelvükön is.Vajon lehet-e másképp megszólalni?

Deuleuze szerint Kafka Gregor Samsa csipogásában teremti meg azt a saját nyelvet, azt a megszólalási lehetőséget, amely annyira elemi szintű, hogy a többség nyelvén túl van. Akkor tanuljunk meg mi is “csipogni”. Ehhez nem csak az irodalomra mint szövegekre van szükség, hanem olyan terekre, ahol az irodalmunkkal kezdeni tudunk valamit. Ismétlem, ki kellene költözni az utcára, amíg a hatalom porosodik az akadémia túlfűtött falai között. A performatív beszédben és cselekvésaktusokban – amire Panna is utal – látok egy olyan elemi erőt, ami elég hangosan tud szólni.

A metafora ellentéte az átváltozás – ami elemibb, intenzívebb megszólalási forma. A performativitás a nyelv átváltoztatása, a nyelven túli nyelv megteremtése. Az is performatív, hogyha beszélgetünk face-to-face, ami a többségi beszédmódból kimarad, amikor folyamatosan el- és mellébeszélnek. Figyeljünk már oda egymásra kicsit jobban, találkozzunk többet, beszéljünk többet, s beszéljünk hangosan is, ha kell. A feleletkész megszólalás a fontos, hogy ne süket fülekkel mondjunk, hanem a többiekkel “beszélgessünk” az egyéni megszólalásokban is.

BENKE ANDRÁS: Az erőteljes centralizáltságra való törekvéssel, egyszólamúsággal a több szinten értendő többszólamúságokat lehet és kell szembeállítani. A legkézenfekvőbb szökésvonalnak, viszonyulásmódnak azt látnám, ha hasonló helyzetekben valahogy árnyalni lehetne ezt a végletes polarizációt. Nem elkerülni, hanem valamiképpen helyet adni, helyet biztosítani a közös gondolkodásra is. Ezzel egyszersmind kapcsolódni szeretnék Örs azon mondatához is, mely szerint a művészet legitimációs bázisa se nem a piac, se nem az intézményrendszer, hanem egy olyan elemi szinten értendő érzékenység és kapcsolati háló, amit folytonosan maga a művészet (is) ír felül és újra.  Én nagy szükségét érzem a közösségi, közös ügyekben való megszólalás, beszéd helyeinek és lehetőségeinek radikálisan újfajta kikísérletezését.

Borzasztóan bénítóan hatnak számomra ezek a nagy, közös reflexiók, ahol emberek intézményes keretek közt működő szervezetek tagjaiként nyilvánulnak meg, vonnak kérdőre egy másik intézményrendszert. Olyan ez, mintha már maga a megszólalás, állásfoglalás vagy éppen ennek a hiánya is intézményesítve lenne. Holott szerintem már a személyes, individuális megszólalás magában hordoz egy erőteljes politikai gesztust, mindezt pedig úgy értem, mint ami önmaga nevében és nem valakiért vagy mások lekötelezettjeként emel szót, ilyen értelemben pedig felszabadító és felelős. Az intézményesített politikai beszéd viszont sokkal hajlamosabb a fetisizációra, manipulációra, éppen ezért sokkal nehezebben befogható, határozható meg.

Nagyon sok esetben nincsen tehát “ártatlan” megszólalás – az most szinte nem is tűnik annyira lényegesnek, hogy az individuális kijelentés szándékoltan egy csoportosulás, generáció, ideológia stb. nevében, illetve deklaráltan ehhez kapcsolódóan történik-e, vagy egy-egy ilyen vita során ragadnak rá ilyesfajta sztereotípiák. Sokkal több önreflexív kijelentésre lenne szükség ahhoz, hogy ezek a lokális irodalomtörténeti hátterek, hagyományok ne szálazzanak ennyire szét egy-egy ilyen diskurzust. Egészen szimptómaszerűnek érzem például azt, ahogy a jelenlegi vitában újra és újra előkerül az Előretolt Helyőrség (ön)meghatározás-kísérlete.

Azt viszont egy percig sem hihetjük el szerintem, hogy itt valóban a „magyar irodalom jövője” a tét, azt szerencsére még az államszocializmusnak sem sikerült teljes egészében „megreformálni”. Azonban eléggé naiv lenne az a feltételezés, hogy az ehhez hasonló, centralizációra törekvő államhatalmi elképzelések előbb-utóbb ne lehetnének hatással X vagy Y egzisztenciájára, irodalmára, irodalomfelfogására – de nem az általános értelemben vett “magyar irodalomra” (ha van ilyen). Ez az egész sztori más irányba mutat szerintem. Sokkal szélesebb perspektívában, olyan fogalmak mentén tudom elképzelni az erről az ügyről való gondolkodást, mint hatalomgyakorlás, kiszolgáltatottság, kritikai gondolkodás és beszédmód stb.

Először talán az olyan fogalmakat kellene “visszahódítani”, rekontextualizálni, mint a közbeszéd vagy közösségi probléma, ahol “közösség” általános fogalmán sokkal inkább a pluralitások összességét kell érteni.  Ahhoz, hogy csírájában el tudjunk kezdeni egy másfajta politika-fogalmat működtetni, szerintem szükség van arra, hogy az önszerveződés fő célja ne az establishment-nek küldendő, megfogalamazandó üzenet legyen, ne ez legitimálja a létezését. Az író szakmaiságát ne a piacgazdaság keretein belül gondoljuk el, legalábbis ne ez legyen az egyetlen alternatíva, illetve egyre kevesebben higgyék el, hogy az.  Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy a virtualizált tér korlátai, határai is elég szépen megmutatkoznak itt, ahol egy-egy megszólalás mentén próbáljuk körvonalazni, kiszínezni egymás szürke avatarjait. Egészen kicsiben kellene kezdeni talán, olyan önszerveződő, közösségi fórumokkal, ahol lehetőség van a face-to-face kommunikációra, ezek hatékony megszervezésére pedig már van eszközünk.

KISS ERNŐ CSONGOR: Nem látok túl sok opciót. Maradhat az a (kényszerűen csak) individuális, és a magam felelősségével és lelkiismeretével számoló etikai megfontolás, hogy a fennálló rendszerben próbálok a lehető legkevésbé korrumpálódni és másokat korrumpálni. De mivel teljesen individuális, ennek a magatartásnak társadalmi szinten nyomon követhető, érezhető hatása nincsen, így a társadalmi nehézkedés maga fogja előbb-utóbb végleg kiebrudalni vagy összeroppantani.

Egy rokonszenvesebb módozat (ami a fennálló jogi-politikai-gazdasági körülmények között egyelőre egész utópikusan hat) az lenne, ha mindehelyett egy tehermentesített, autonóm, mindinkább bázisdemokratikus alapon szerveződő kulturális hálózat létezne, ami nem politikai-ideológiai preferenciák vagy piaci logika szerint működik. Ez a nagyjából képviselet nélküli forma segíthetne, hogy állami protekcionizmus helyett a lazán szerveződő irodalmi, kritikai, művészeti csoportok maguk dönthessék el, hogy mire, hogyan használják anyagi és intellektuális forrásaikat.

Sokat emlegettük a közös nyelv hiányát, ami megnehezíti, vagy inkább lehetetlenné teszi, hogy eltérő álláspontok találkozzanak, hogy ebben az esetben az establishment, a különböző érdekek, vonzások mentén szeveződő intézmények és az állampolgárok között párbeszéd alakulhasson ki. Nem létezik ilyen nyelv, mert nincs egy azt kitermelni képes organikus társadalmi képzelet. Mert még nem dolgoztunk meg érte. Amióta ’89-ben végre jogi garanciát is kaptunk arra, hogy szabadon próbáljuk megérteni a történelmünket, kultúránkat, magunkat, a másikkal szembeni felelősségünk primátusát, és ennek a megértésnek a felhajtó erejére várost, kultúrát és közösségeket építsünk -, végül semmi nem ebbe az irányba haladt. És így meggyőződésben, etikai, morális, szellemi állásainkban mérföldekre álllunk egymástól, ennek a leginkább Holt-tengerre hasonlító társadalmi képzeletnek egyik-másik szigetén rekedve.

Az irodalom nyelvben létezik, és a társadalomról, annak emlékezetéről, a történelmi tudatról, a nemzetről, az osztályról, a tramuáról, a közösségiségről stb. szóló diskurzus is csak akkor lehet vita, eszmecsere és egyeztetés színtere, ha az egy (közös) társadalmi képzeletből születik meg, az ebben a virtuális térben formált vagy rendelkezére álló nyelv által. Hogy a holt-tengeri zárványok összenőjenek, az ehhez szükséges munkát, a társadalmi képzelet (és nyelv) megteremtését feltétlenül el kell végezni.

Úgy érzem, túl sok bennünk a felháborodás, amit talán az eszközök, lehetőségek hiánya kelt bennünk, és annak a gondolata, hogy valami új(abb) disznóság történik. Csakhogy a szerkezete ennek is nagyon régi, pontosabban visszatérő, mindig ugyanaz, ahogy sok más politikai, társadalmi, etikai-morális krízishez hasonlóan ez is szimptomatikus. Éppen ezért nem az aktuális válsághelyzet vagy annak szereplői felől kellene értelmezhetővé tenni a dolgot, hanem a társadalmi létünk mélystruktúráiban tükröztetve, megkeresni, belátni és leleplezni azok logikáját, lélektanát, hamisságát vagy épp szükségességét.

ADORJÁNI PANNA: Tücsökre (Gondos Mária-Magdolna) rímelek, mert igen, pont ez az, ami minden dolog fő nehézsége és legnagyobb lehetősége is egyben: a türelem. Tudom, hogy az előbb pont a türelmetlenségemnek adtam hangot, mint aki inkább elcsügged, feladja, becsapja maga után az ajtót. Miközben pontosan tudom, hogy mindenkinek és mindennek megvan a saját ritmusa, az embereknek és kultúráknak és szervezeteknek és művészeteknek külön-külön. Ezek a ritmus-eltolódások itt és most talán még élesebbek, hajlamos vagyok inkább kanyonokként és nem csupán törésvonalakként látni őket.

Mindenekelőtt ki kell lépnünk abból a nyelvből, amelyen ez a vita folyik, mert ebből a nyelvből nem értelmezhető mindaz, amiről mi itt például különbözően és sokféle irányból, de mégis egymás számára érthető nyelven beszélünk. És ezzel visszatérek az első kérdésemhez: van-e közös nyelv ebben a vitában?

Az a nyelv, amin a százötven millió forintos magyar irodalom szólal meg, elnyomó, fullasztó, paternalista. Minthogy ennek a diskurzusnak a fenntartásához sem személyesen, sem szakmailag nem fogok hozzájárulni, ezért alapvetően olyan lehetőségek megteremtése érdekel, ahol a szabadságom és függetlenségem nem sérül.

Jelöletlen terek érdekelnek és perifériára szorult hangokra szeretnék figyelni. Most abban látok lehetőséget, ami teljességel intézményen kívüli és abszolút értelemben független az államtól. Alulról szerveződő és informális csoportok, akik többnyire performatív és közösségi projektekkel foglalkoznak. Jelenleg az érdekel a leginkább a művészetben, hogy tud befogadó és hierarchiáktól mentes lenni, és azt hiszem, hogy ezekre a választ csakis szűz formákban és formációkban találhatom meg.

SZÉKELY ÖRS: a szűz nem jó szó.

GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA: Panna, arra gondoltál, hogy azért szűz, mert nem elnyomható, mert a hatalom hatáskörén kívül helyezkedik el? Vagy hogy a hatalom nem tudja zavarba hozni, ezért feddhetetlen forma?

ADORJÁNI PANNA: Mindkettő, pont így, egymás után. Hogy a hatalom hatáskörén kívül helyezkedik el, ezért nem jön a hatalomtól zavarba. Engem ez nem szomorít el, inkább inspirál az üres lap, akkor is, ha ez szegénységet és eszköztelenséget és láthatatlanságot is jelent. A barátaim érdekelnek és a velük együtt eltöltött idő, az egymásba fektetett energia. A nagyszüleim lelke és az állatok működése. A séták által megmozgatott test és az, hogy hogyan lehet egymáshoz érni. Ha mindezekből lesz valami, ami szöveg vagy bármi egyéb, az jó.

Sérültnek és zaklatottnak érzem magam és mindent körülöttem. Ezért számomra most azok a művészeti tevékenységek a legizgalmasabbak, amelyek gyógyítóak, amik a traumák feldolgozását célozzák meg. Ez a munka, azt hiszem, személyes és társadalmi szinten is elvégzendő. Szerintem itt tartunk.

Sokan vannak, akik hasonlókra vágynak, és velük fogok szövetkezni, belőlük fogok erőt meríteni. Nem tudom, hogy erre lehet-e egzisztenciát építeni, de Örsnek van igaza, hogy ma már nem nagyon élünk ezzel a luxussal, hogy valaki “csak” író legyen. Lehet, hogy ez nem föltétlenül ideális állapot, de tény, hogy a több lábon állás, interdiszciplinaritás, szabadúszás és mobilitás ma már reálisabb létezési formák. Lehet, hogy másféle életet kell élnünk, mint amit a szüleink vagy akár mi elképzeltünk magunknak, de az is biztos, hogy ebbe nem szabad beleroppanni, miközben, visszatérve a türelemre, megvan az ideje és helye mindennek, a dühnek és gyásznak és fájdalomnak is.

Destabilizálódik a művészet vagy irodalom fogalma is. Mondhatjuk persze, hogy az államnak mégiscsak dolga volna a művészet fenntartása, de amikor az állam azt mondja, hogy irodalom, akkor ő a “zöldbabra” gondol, én viszont arra a fluid és képzeletbeli térre, ahol a szavak egymásutánisága az emberekre felkavaró és valóságos hatással van. Én egyébként a magam nevében most ennyit mernék kijelenteni az irodalomról.

Egyébként pedig mindig csodálkozom és kissé gyanakszom is, amikor valaki olyan biztos az igazában. A kijelentések zártak. Oda csak erőszakkal lehet bemenni, és én, és megint Tücsökre rímelek, szelíd szeretnék maradni.