Hatalom és irodalom I.

A sajtóban éppen intenzív vita zajlik irodalom és politika, irodalom és hatalom viszonyáról. A vitát a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. létrehozása váltotta ki. A következőkben 8 irodalmár, költő, író, kritikus, szerkesztő egy képzeletbeli lebegő bonszáj körüli beszélgetésének első részét közöljük. Minimum két rész még lesz.

Borbély András: Éppen intenzív vita zajlik a sajtóban irodalom és politika viszonyáról, az irodalmi „préri” újrafelosztásáról. Az eddig fölmerült szempontok igen sokfélék: etikaiak, esztétikaiak, pedagógiaiak, gazdaságiak, irodalomtörténetiek. Titeket mi ér el, mi érint meg leginkább ebből az egészből?

UGRON NÓRA: Az irodalomnak és a politikának (ahol a politikát mint közös dolgokat értjük, és nem aktuális pártpolitikát) nagyon sok köze van egymáshoz, talán azt is mondhatnánk, hogy az irodalmi az politikai (vö. a személyes az politikai). Viszont itt most nem erről van szó, ugye, hanem a különböző hatalmi rendszerek és az irodalom, az irodalom intézményesítése közti kapcsolatokról. Kicsit távolabbról közelíteném meg a témát.

Mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy az irodalmat nem még jobban intézményesíteni kell, hanem kivinni az intézmények kereteiből, kivinni az utcára, a kocsmába, a vonatállomásra, az erdőbe, a reptérre, a hajléktalanok közé, a szegénynegyedbe. Nem akarok idealistának, vagy valamiféle neohippinek hangzani, ne értsetek félre. Inkább arra gondolok, hogy nem biztos, hogy egy akadémia (s most akkor még a politikai oldalát ne vegyük), amely egy mester-tanítvány koncepció szerint épülne fel, segítene a jelenlegi társadalomban olyan tudást adni az alkotóknak, amelyre alapozhatnak.

Mintha az irodalom mostanában kiköltözött volna az utcákra, és hiába számolgatjuk az időmértékeket az iskolapadban, amikor emberek halnak éhen vagy fulladnak bele a tengerbe. Mostanában az irodalomban mindig keresek valami kis performativitást, vagy valami kapcsolatot a megélt valósághoz, és itt nem egy hagyományos realizmusbeli kapcsolatra gondolok, hanem csak arra, hogy hiába dobáljuk a labdát szakmabeliekül egy akadémia fűtött szobáiban, amikor ez már eleve hamisnak tűnik, olyan kiváltságos helyzetnek, amiből nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tekintsünk ki.

És megint egy korrekció: nem azt mondom, hogy éljünk szegényen, vonuljunk ki az utcára és ne akarjunk időmértékes verseket írni, hanem azt, hogy igenis fordítsunk rengeteg időt és energiát a kultúrára, de abban ne újabb épületek felépítése és akadémiák létrehozása legyen az elsődleges, hanem a tényleges munka a szövegekkel.

Fontos az is, hogy az alkotók támogatást kapjanak, sokan vannak, akik nagyon nehezen tudnak megélni, mivel a szellemi munkát nem fizetik meg olyan jól, de ezen a helyzeten éppen, hogy nem segít egy ilyen akadémia – legalábbis én nem látom a módját. Hiszen itt is kiválasztanának ötven kiváltságos személyt – nem tudni milyen szempontok alapján -, hogy majd nekik könnyítsék a dolgukat, míg mintha a többi száz alkotó kicsit kizáródna.

Nem kell az irodalmat még ennél is jobban kanonizálni. Az irodalom az politikai, vagyis mindenki ügye kellene legyen. Észre kellene venni olyan hangokat is, akik a periférián helyezkednek el – például különböző demográfiai, etnikai, szexuális kisebbségek hangjait –, eseményeket kellene szervezni. Én személy szerint nem szeretnék beporosodni egy akadémia padjaiba, amikor annak falain kívül is lehet esély találkozásokra és lehet tanulni egymástól. És az ilyen típusú tanulásfolyamatoknak kellene megadni a lehetőséget.

ADORJÁNI PANNA: Nagyvonalakban egyetértek azzal, amit Nóra ír az irodalom/művészet intézményen kívüliségéről, és én is inkább azokkal a rendszerekkel vagy szerkezetekkel tudok azonosulni, amelyek mindegyre ellenállnak a hierarchiáknak és centralizálásoknak. Illetve amelyek mindegyre megkérdőjelezik saját döntéseiket, működésük legitimitását, hatékonyságukat.

Ugyanakkor ezek a formák nagyon különböző művészetfelfogást és gondolatiságot igényelnek, és nekem egyre gyakrabban az az érzésem, hogy nem beszélünk egy nyelvet. Ami engem a leginkább érint vagy érdekel, az ez a kérdés: tudunk-e közös nyelvet találni, amin kiegyezhetünk, vagy mindig erőnek erejével le kell gyűrni a másikat, esetleg hátat fordítani az egésznek és elmenekülni?

Engem is a performatív gesztusok érdekelnek. Székely Örssel például (aki mindjárt ugyancsak megszólal, csak éppen órája van) azt találtuk ki, hogy kimegyünk márciusban kürtőskalácsot sütni Berlinbe, mert nincs pénzünk, és mert két hét alatt annyit keresünk, amiből keletebbre két hónapig is el lehet szűkölködni. Közben írunk netnaplót, hogy haha, így élnek a mai fiatal írók, és még viszik is a jó magyar/román kultúra (értsd: kürtőskalács) hírét a világba, és majd úgy teszünk, mintha az élményért és tapasztalatért csinálnánk mindezt, nem pedig azért, mert csórók vagyunk.

Csak remélem, hogy mindig lesznek körülöttem olyan emberek, akikkel lehet ilyen marhaságokat csinálni ahelyett, hogy egyedül őröljem fel magam amiatt, hogy mértéktelenül láthatatlannak és lényegtelennek érzem magam azokban a terekben, ahol otthon kellene lennem.

KISS ERNŐ CSONGOR: Szerintem legevidensebben az etikai szemponttal kell valamit kezdeni, enélkül a probléma ebben a formájában talán nem is létezne, viszont a többi megközelítési pontot is átfogja. Enélkül leginkább egy sikkasztási ügyre hasonlítana az egész Kft. De nem az. Ennél pimaszabb, és a tét is sokkal nagyobb.

Egyszerűen az, hogy a pályakezdők lassan képtelenek lesznek művészettel foglalkozni anélkül, hogy máris olyan jellempróbáló, mindjobban partikularizáló körülményekkel kelljen komolyan megküzdeniük, amely (gazdasági, osztálybeli, ideológiai, vallási, nemi, etnikai stb.) partikularitásoktól a művészetnek éppenhogy meg kellene szabadítania. Emancipálnia – és akkor máris esztétika és politika kapcsolatának bázisánál vagyunk.

Én ebben a közegben talán még kevésszer vagy egyáltalán nem kerültem ilyen döntéshelyzetbe, de végtelenül destruálónak tartom, hogy bárki számára az amúgy is vékony támogatási rendszerben egy döntés gyakran megalkuvást kell jelentsen. Ha a helyzet nem is ilyen nyílt és éles, abban biztosak lehetünk, hogy az elköteleződést mint a támogatásért járó kötelező ellenszolgáltatást a patronáló hatalom mindig magától értetődőnek veszi. Ezt a cinizmust eltagadni magunk előtt, vagy a következményeit magunkon érezni, együtt élni vele – bármelyik opciót is választjuk, szintén elég lélektelenítő lehet. És ezt elnézve, a jövőben egyre inkább így lesz. Ennek a lehetősége dühít, azt hiszem, a legjobban.

BENKE ANDRÁS: Így első flessre most azt mondanám, hogy leginkább az a beszédmód kezd zavarni ebben a vitában, ami figyelmen kívül hagyja, hogy az általad felsorolt szempontok egyúttal mind politikaiak is. Emellett (sajnos nem tudok jobb kifejezést erre) ezek a paranaoid, manipulatív megfeneklések dühítenek a legjobban. Az, amikor burkoltan vagy nyíltan, de úgy próbálunk egy-egy ilyen összetett próblémáról beszélni, mintha annak gazdasági vonatkozása nem lenne egyben etikai is például.

Egyre inkább a retorika bugyraiban tett barangolásra kezd hasonlítani ennek a diskurzusnak egy-egy aspektusa. Úgy tűnik, hogy elbeszélünk egymás mellet, csakhogy az “el” ebben az esetben sokkal inkább szándékosan “mellé” is. Azt hiszem, hogy Csongor fentebb elég szépen összefoglalta, hogy mi ennek az egész ügynek a konkrét tétje.

Most meg már ott tartunk, hogy nagyon sokszor egy-egy partikulárisnak látszó, fetisizált, és egyben felnagyított aspektussal próbálják többen bagatellizálni ezt. Gondolok itt pl. Demeter Szilárd vagy Sántha Attila reflexiójára. Olvasom ezeket a cikkeket és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az ő szociokulturális GPS-ükön mik lehetnek ennek a “prérinek” a paraméterei.

SZÉKELY ÖRS: huh. leginkább politika, etika és cinizmus felől kapcsolódnék be, hogy reagáljak az előttem szólókra, s kezdem a cinizmussal. jelenleg (de minden nap más a téma) az tud bántani és dühíteni, amikor olyan véleményekkel szembesülök, hogy ez az akadémiásdi csupán egy újfajta elosztás, hogy nincs is pánik, eddig más volt, másnak osztotta a pénzt, most mi vagyunk, mi osztjuk, törődjek bele, a másik is a haveroknak adta, mindenki a haveroknak adja, korruptak mind. a rendszert el kell fogadni, mert ez van, ha konstruktívan állok hozzá, akkor lehet ezt még finomhangolni meg jobbá tenni, az üvöltés helyett inkább fogadjam el a realitásokat és kezdjek párbeszédbe. azt hiszem, az olyan dialógust, amelyben csak az a szerepem, hogy legitimáljak egy struktúrát, inkább nem vállalom.

az etikai dimenzió meg a szép kis önfelmentő mesével el is sikkad. egyáltalán nem csak ízlésbeli különbség az – lásd pl. Sántha Attila ma megjelent hozzászólásában -, hogy valaki mit gondol az irodalomról, vagy az, hogy ki mennyire gondolja legitimnek a jelenlegi magyar állam működését. ezek nem virtuális rendszerek, ezek így vagy úgy a saját életünkről és testünkről hozott döntések, ezt kellene megmutatni.

az apolitikusság és a semlegesség illúziója meg szerintem egy politikailag létrehozott struktúrát menteget, és annak a paraméterein belülre próbálja terelni a vitát. persze, így mindig azok felé fog lejteni a pálya, akik az adott intézményrendszeren belül már kézzelfogható eredményeket tudtak felmutatni, persze, hogy ez lezárja a vitát a létjogosultságáról.

ez az egész cirkusz az irodalom (a művészet) finanszírozhatóságáról legalább oda elvezet, remélem, hogy megkérdőjelezzük a fennálló irodalmi rendszereket, elosztási folyamatokat. ne féljünk őket érdemeik elismerése mellett aláaknázni és helyettük valami olyat kitalálni, ami mellett nem sikkad el az, hogy ez a környezetünkre és a valóságunkra adott reakció.

KULCSÁR ÁRPÁD: Sziasztok, engem is naponta más-más dühít fel, most éppen a tágabb politikai vonatkozás, a ránk kényszerített döntés szigora, amelyben most már el se tudok képzelni valamiféle semlegességet, elefántcsonttornyot.

Azt hiszem, jól lehet ezt érzékelni a „Mit gondolunk…” csoportban is: a fiatalok kardoskodnak, néha véleményt akarnak kikényszeríteni, álláspontokat összevetni, fel akarják mérni a szemben álló feleket, a lehetőségeket, a politikusabb idősebbek meg cinikusak, néhány szóval hajlamosak elintézni az ügyet, éreztetvén, hogy ők fölötte állnak, és megvetik az egész Kft.-t.

Számomra hihetetlen, hogy ezek a kérdések a legmagasabb politikai szinteken dőljenek el, az utólagos felháborodás jól belekalkulált számításával, s hogy ebből elsősorban rögtön a Kft. várható csatlósai (mert ebben a feudális brancsban nincs erre jobb szavam) helyezkednek retorikailag védekező álláspontba, és pártpolitikai megosztottságra bontják a történetet. Lásd, OJD a hangsúlyosan szakmai, struktúrára, metodikára rácsodálkozó kérdésekre rögtön karaktergyilkosságot kiált, s ezzel ő maga is arra kényszerít, hogy ki-ki tábort válasszon. Persze, e hűbérúri logikában is vannak kiskirályok, akik erre nincsenek rákényszerülve, akik hitelvesztés nélkül lavírozhatnak, várhatják ki a pártoskodás végét.

Jaj, nagyon fárasztó napon vagyok túl, nézzétek el ezt az allegorizálást, de tényleg elsősorban az a nyelvezet zavar, amelyről folyton egy másik, a mindenkori elnyomó nyelvezet jut eszembe, amely a „mi” és „ők” ellentétezésben, ellenségteremtésben maximalizálódik, amely tekintélyelvű, s mivel a tekintély minősége vitatott, mégiscsak az „azért, mert én megtehetem” érvre vezeti vissza magát végső soron. A tekintély, amely mindent megkérdőjelez, csupán magát nem hajlandó soha.

Folyt. köv. (Addig is ajánljuk a lebegő bonszájokat és az üres királyságot)

A második rész itt olvasható. A harmadik pedig itt.