A válaszadás kényszere

A média csak ezzel foglalkozik, még a valódi szembesülés előtt mindenkiben megfogalmazódott valami. Muszáj, másképp nem lehet bírni. Percről-percre értesülünk mindenről: mikor mit mondtak a vezető politikusok, hány menekültet is jelent számunkra a kvóta-rendszer, mi történik a Keletinél, melyik fotós gondolta úgy, hogy itt az ideje menekülteket fényképezni, mivel zsarolja legújabban Németország Magyarországot, mit mond a szír kisfiú, hány ember halt meg a csempészek hibájából, mit csináltak a szélsőjobbosok, mit csináltak az önkéntesek. A jól ismert, ám mégis valamiért kiküszöbölhetetlen mechanizmusok pedig működnek hibátlanul: bűnbakképzés, a teljes kép elmosása, széttöredezettség, manipulatív és elközömbösítő képek és videók, kriminalizálás, sztereotípia gerjesztés, féligazságok, részinformációk, érzelmi reakciók kiváltása, amelyeknek az eredménye pedig az átgondolás, továbbgondolás teljes ellehetetlenítése. Hisz mirelit-válaszokat kapunk a kérdéseinkre. Miért is kellene tovább gondolkoznunk? Innentől kezdve az online felületek ezeknek a valamiért mindig szélsőségesnek tűnő feleknek az összecsapási tere lesz. Lehetetlenné válik az érdemi vita. A felek egyáltalán nem hajlandóak megismerni a másik álláspontját, nincs igazi kommunikáció és párbeszéd, az elképzelések soha nem közelítenek egymáshoz, senki sem hajlandó elmozdulni. Aztán a kommentelgetés egy idő után kifullad, jön a következő cikk, és minden kezdődik előröl, az előrelépés legcsekélyebb esélye nélkül. A hozzászólások nagy része egy másik cikkből átvett, propaganda-ízű, előre felépített érvrendszeren alapszik, szlogeneken, melyek láthatatlanná teszik a valódi gondolatokat, és előbb-utóbb magát a problémát is.

Attól függően, hogy milyen beállítottságú, irányultságú médiát olvasunk, kapjuk a válaszokat, a megoldást, egy nagyon súlyosnak ábrázolt problémára, hisz úgy tűnik mindenki személyesen érintett a dologban. A tehetetlenséggel és bizonytalansággal járó feszültséget pedig senki sem szereti, ezért válaszolunk, mindannyian válaszolunk. Ha a véleményünket hajlandóak is vagyunk az adott körülményekhez igazítani, bár ez ritkán történik meg, akkor is megpróbáljuk a már megnyugtató megoldási stratégiánkhoz idomítani az új információkat, hogy beleférjenek a képbe.

Meglátásom szerint a félreinformáltságból születnek a legkétségbeejtőbb mirelit-válaszok. Sokszor történik meg az, hogy valakihez csak valamelyik álláspont propagandaszócsövén keresztül jutnak el az információk, amelyek általában alaposan meg vannak szűrve, és jobbára a pánikkeltés eszközeként használják őket. Most azokról az esetekről beszélek, amikor valaki a korlátozott lehetőségei (pl. pénz- vagy időhiány) miatt nem vagy csak nagyon nehezen ismerheti fel, hogy nem a teljes kép, hanem csak féligazságok és esetleg álhírek birtokában van, és ezért nem érzi a késztetést, hogy alaposabban tájékozódjon.  Szerintem mi, akiknek lehetőségük van a helyzet mélyebb megismerésére, felelősséggel tartozunk  azokért, akiknek nem. Felelősségünk, hogy ezeken az embereken ne nevessünk, hanem valamilyen módon elmondjuk nekik, hogy nem kell félteniük testi épségüket és javaikat, nem barbárok csoportjával állunk szemben, hanem olyan emberekkel, akik menekülni kényszerültek egy borzalmas helyről. Lehet, hogy az egész menekült-kérdésben egyénként csak annyit tudunk tenni, hogy nagymamánkkal beszélgetünk róla, de talán ez is nagyon fontos.

A készen kapott válaszok között vannak olyanok, amelyek veszélyesebbek, mint az előzőekben tárgyaltak.  Általában azok az emberek, akik ezeket a válaszokat szokták elfogadni, további mirelit-válaszadásra tudnak ösztökélni más embereket, mert lehetőségük van véleménynyilvánításra. Ezeknek az eltúlzott álláspontoknak általában az a hibájuk, hogy ellehetetlenítik a kommunikációt, mivel érzelmekre támaszkodó érvekkel nemigen lehet érdemi vitát folytatni. Így az egy mérsékelt megoldáson való gondolkodás ismét háttérbe szorul. A mainstream médiában két szélsőséges álláspont uralkodik: a “lőjünk mindenkit a tengerbe”, vagy az “engedjünk be abszolút mindenkit”. Az eddig leírtakból talán érezhető, hogy mi a probléma: ezek a reakciók többnyire átgondolatlan érzelmi válaszok egy nagyon égető kérdésre. Az első reakció esetében nyilván nem az a feladat, hogy megértsük, miért nem számít jó megoldásnak, valószínűleg ez a legtöbbünk számára egyértelmű, ám úgy gondolom, hogy itt is akad bőven megérteni való: elsősorban az, hogy mi késztethet embereket arra, hogy más emberekkel kapcsolatban ilyen akárcsak fel is merüljön bennük. Most nem a gyűlölködés és xenofóbia nagy kérdéseit akarom megválaszolni. Csupán elgondolkodtam rajta, hogy mit rontottunk nagyon el, ha a társadalmunk képes kitermelni olyan kétszínű és álérzékeny embereket, akiknek az ingerküszöbét hosszú évekig nem zavarja az a felháborító jelenség, hogy Afrikában az orvvadászok  rengeteg állatot gyilkolnak meg. Vagy az, hogy a gazdag emberek nagyon régóta járnak szafarira, és vadásznak le további állatokat, de egy híres és népszerű oroszlán megölése annyira kiakasztja őket, hogy feljogosítva érzik magukat, hogy tönkretegyék egy ember életét. És olyanokat, akikben annyi érzékenység sincs, hogy ne lássák be, hogy több szász ezer embert a határnál lelőni mennyire nincs rendben. Valószínűleg az ezt az álláspontot képviselők többsége soha nem vinné a tettlegességig elképzeléseit, megmaradnak a gyűlölködő hozzászólások írogatásánál.  Azonban, sajnos, már túl sok példa van arra is, hogy cselekedetekkel is kifejezik véleményüket. Ezt pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, nem legyinthetünk, hogy „ó, pár őrült neonáci”, mert ez azt jelenti, hogy egyrészt, azok, akik azért jöttek ide, hogy megvédjük őket, lehet, hogy itt sem lesznek biztonságban. Viszont ahhoz, hogy megfékezzük ezeket a támadásokat, figyelembe kell vennünk, hogy van egy csoport, amelyik egyáltalán nem ért egyet azzal, ami történik az országában, és őket sem lehet a tengerbe lőni. Ez pedig azt jelenti, hogy el kellene gondolkodni egy mérsékelt, konszenzusos megoldáson, ami biztosíthatja a stabilitást és a fenntarthatóságot, mindenki számára elfogadható, és senkinek sem sérülnek a jogai.

A második elképzeléssel ugyan látszólag nincsenek olyan nagy problémák, mégis van néhány buktatója, ami lehet, hogy a későbbiekben okoz majd gondot. Valószínűleg ez azoknak a válasza, akik tudják, hogy a jó lépés az lenne, ha mindenkit beengednék, és mindenkinek segítenénk, de nem veszik észre, hogy tulajdonképpen már nem ez a kérdés, hisz már itt vannak, és nem fogjuk őket visszaküldeni. Már az a kérdés, hogy Európa hogy tudja kezelni a kialakult helyzetet, meddig bírja a terhelést, mikor roppan össze, és ezt hogy lehet elkerülni, már ezekre a kérdésekre kellene emberséges választ adni. Persze ezeknek a kérdéseknek a válaszát már szeretjük inkább a vezetőségtől, a kormánytól kapni, mert ahhoz mi már túl kicsik vagyunk.  Tudjuk, hogy kockázatot vállalunk. De tudjuk-e, elgondolkoztunk-e, hogy minek a kockázatát vállaljuk? Az életszínvonal csökkenését? Kinek a nevében vállalhatjuk mi az életszínvonal csökkenését. A hajléktalan vagy a tizenegygyerekes, egy szobában lakó család nevében?  Mert amikor beszélünk, az ő nevűkben is beszélünk, és amikor mélységesen megvetjük a bevándorláselleneseket, akkor elfeledkezünk arról, hogy kik azok, akiket leginkább érint (például a szociális háló meggyengülése). Pedig nem szabad erről sem elfeledkeznünk, ha igazán jól akarjuk kezelni a kérdést.

Van egy olyan válasz is, amely első ránézésre átgondoltnak tűnik, de észre kell vennünk, hogy az ok megoldása, vagyis a konfliktusok rendezése az érintett területeken sem olyan egyszerűen kivitelezhető. Nem árt elgondolkodnunk rajta, hogy mit is jelent pontosan az, hogy konfliktusrendezés egy háborús övezetben. Nagyon alapszinten mindenféle gazdasági, világpolitikai és hadtudományi fejtegetés nélkül, amelyek persze ugyanúgy fontosak lennének a teljes kép kialakításához, két lehetőség van. Az egyik a katonai beavatkozás, ami további vérontást, erőszakot és áldozatot jelent, most már nem csak az eleve érintett országok, területek részéről, hanem annak az országnak a részéről is, aki felvállalta a békítő szerepet. Aztán, ha sikerül is rendezni, békét teremteni a felek között, a hadsereg nem vonulhat ki a következő pillanatban, mert újra összeomolhat minden, ez katonai megszállást jelent. Ráadásul ebben az esetben nem ők oldották meg, nem az ő békéjük, gyakorlatilag ez egy gyarmatosítási gesztus, és ez további konfliktusokhoz is vezethet. A másik lehetőség, a békés rendezés, ehhez viszont teljesülni kell jó néhány feltételnek, például, hajlandóak-e tárgyalni a harcoló felek, van-e esély a kompromisszumra, le tudja- e győzni az egyik a másikat, kimerültek-e, vagy tovább harcolnának. Ez nem azt jelenti, hogy biztosan nem működne, csupán azt, hogy ez sem ennyire egyszerű, nagyon sok tényező van, amelyek további kérdéseket generálnak. De ha el is fogadjuk, hogy ez a legbiztosabb megoldás, és mondjuk el is indulna valami, még úgy is sok idő lenne, míg rendeződnek a helyzetek, így nem mentesíthet minket attól, hogy elgondolkozunk a menekültek nagyon is jelenlevő kérdéséről.

Mert egyértelmű, hogy a helyzettel kell kezdenünk valamit. Bár a világpolitikába valószínűleg egyikünk sem tud beleszólni. De megtehetjük, és meg kell tennünk, hogy gondolkozunk, nem engedjük magunkat félrevezetni, lebontjuk a saját sztereotípiáinkat, és megpróbáljuk a másokéit is, megpróbálhatunk odafigyelni az idegenségre, és megérteni azt, hogy nem csak ők idegenek nekünk, hanem mi is nekik, ezért igazi eredményre csak akkor juthatunk, ha lemondunk a jótündér szerepről, és valódi párbeszédet próbálunk teremteni.

A menekültek kérdése nem csak politikai, vagy csak jogi, gazdasági, filozófiai vagy személyes probléma, hanem ezek mind együtt, minden területnek megvannak a saját megoldási lehetőségei, a saját válaszai, indokai, és érdekei. Ha csak egyik vagy csak másik szemszöget vizsgáljuk és csak annak nevében beszélünk, esélyünk sincs a megismerésre, esélyünk sincs a megoldásra, de ha az előbbiekben érintettem néhány problémát tudatosítjuk, és elgondolkodunk rajtuk, előbb-utóbb talán valódi megoldás is születhet.