Franciaágyad van, és csak egyedül alszol benne?

Tények márpedig biztosan vannak, még akkor is, hogyha mi ezeknek csak a kivonatával vagy a bővített változatával találkozunk a maguk irányított mediáltságában. Tény, hogy kimondhatatlanul nehéz sorsú emberek özönlenek az utóbbi időszakban Európa különböző államaiba, köztük Magyarországra is, ahogyan az is tény, hogy ebben az időben sikerült néhány iszlám szélsőséges mozgalomhoz köthető személyt is azonosítani közöttük. Szándékosan nem kísérelem meg rekonstruálni, elképzelni azokat a szenvedéseket, amelyeket ezeknek az embereknek át kell élniük, ugyanis nem csak az ideológiáktól vagy egyáltalán a nem tudatosított meggyőződésekből fakadó irányítottság fedi el az események valóságosságát.

Valahogyan azt tapasztalom, hogy az utóbbi időben, lévén, hogy beláthatatlan mennyiségű szöveg született erről a kérdésről, a nyelv, legalábbis a sajtóban általában használatos nyelv kudarcot vallott. A menekültkérdésről való beszéd mindkét oldalon, az empátia és az ellenszenv oldalán is, kitermelte a maga közhelyeit, amelyek ebben a kontextusban, sajnos talán gyakori előfordulásuk okán, nem képesek visszaadni azt az extrém, periférikus léthelyzetet, ami valójában előállt. Konkrétabban a terhes anya, a kismama, a betegek, az öregek, a csecsemők és a kisgyerekek egy-egy empatikus jelzővel való megjelenítése már az ismerősség érzését kelti, a médiában való felülprezentáltságuk magát a prezentációt, a megmutatást kezdi erőtlenné tenni, és egy politikai irányvonal retorikájának kötelező elemévé degradálni. Ugyanez érezhető a másik oldalt illetően is. És ne felejtsük el azt sem, hogy jórészt az Európában tartózkodó menekülteknek van esélyük egyáltalán a megmutatkozásra, a továbbra is háborús övezetben élőkről jóval kevesebbet tudunk. Annak ellenére, hogy ez talán a jelenlegi információs és politikai közegben automatizmusként jelentkezik, mégis problémát jelent, és nem hagyható figyelmen kívül. Bár a fent érintett kommunikációs zsákutcának köszönhetően is, de főleg földrajzi elhelyezkedésünkből adódóan, csak a róluk szóló híradásokkal találkozunk, lassan mégis a mindennapjaink díszleteként kezdjük érzékelni a menekülthullámot és a róla való beszédet. Csupán díszletként.

Mindezek miatt lassan képtelenek vagyunk érzékelni a valódi problémát, vagy a valódi probléma egyik hangsúlyos aspektusát, ezért sokkal radikálisabb kérdésfelvetésekre van szükség. Olyanokra, amelyek nem hallgatják el, nem fedik el, feledik el, hogy a menekülthelyzetről való gondolkodást valahol a lehetséges gondolatmenet közepén kezdjük el, és hallgatólagosan elfogadunk, és evidensnek tekintünk olyan gyakorlatokat, viszonyulásokat, amelyek nem egyértelműen helyesek, vagy legalábbis újragondolásra szorulnak. Álljon itt egy ilyen kísérlet.

A kialakult helyzethez hajlamosak vagyunk úgy viszonyulni, mint elsősorban valamilyen államigazgatási kérdéshez, személyes attitűdünk is gyakran ilyen szemellenzőtől befolyásolt, holott ennél jóval elemibb politikai kérdésről van szó. Olyan politikai kérdésről, ami nem csupán a tömegesen érkezők és az állam vezetésének felelősségét hangsúlyozza, hanem az individuális felelősségvállalást is. Tekintsük ezúttal a menekültek és a helyiek, az európai országok lakói közti viszonyt valamilyen primér interszubjektív kapcsolatnak.

Részben azért vagyunk hajlamosak valamilyen államigazgatási kérdésként viszonyulni a menekültkérdéshez, mert ezáltal egy közösség tagjaként definiáljuk magunkat, amely szemben áll az idegenként feltűnőkkel. Közösségünk integritásának védelme már jó érvnek tűnik, és egyúttal felment a személyes állásfoglalás, reflexió, feleletadás kényszere alól. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a közösséghez való tartozás, az aktuálisan hangsúlyozott közösség gyakran változik az egyén érdekének, helyzetének függvényében és annak fényében, hogy milyen általánossági szinten helyezkedik el az a közösség, amelyhez képest definiálni akarja hovatartozását. Az iszlám világgal szemben a kereszténység aggódó tagjaként, esetleg védőbástyájaként definiálom magam, a menekültekkel szemben az állampolgárság válik közösségem differentia specificájává, egy belpolitikai konfliktusban saját eszmei nyomvonalam képviselőivel azonosulok, az ellenkező elveket valló közösséggel szemben. A társadalmi osztályomon át egészen a család mikroközösségéig szűkítem az éppen vállalt csoportidentitásomat, annak függvényében, hogy milyen léptékű a közösség, amihez viszonyítva mindezt megteszem. Ez a tendencia rámutat arra, hogy valójában a közösségiségem valamilyen módon az individuális igényemből származik, de nem valamilyen organikus, természetből fakadó csoport tagja leszek ezáltal, ugyanis szembetűnő, hogy akivel egy bizonyos összevetésben közösséget vállalok, egy másikban ellentétbe kerülök.

Azt látjuk tehát, hogy ezek a közösségek ebben az érvrendszerben olyan konstrukciók, amelyek megépítése az aktuális beszélő identitásából, öndefiníciójából származik, éppen ezért nem valamilyen homogenizálható, örök érvényű értékek hordozójaként feltűnő abszolútumok. Emiatt pedig teljességgel elhibázottnak tűnik az, hogyha valakit mindössze a csoporton kívülisége miatt tekintünk elfogadhatatlan vagy veszélyes értékrendet vallónak.

Az adott csoport leszűkítésére sorakoztattunk fel példákat, nézzük most meg, milyen lehetőségei vannak a kitágításnak. Miért ne határozhatnánk meg önmagunkat elsősorban az emberi közösség tagjaiként? Ez a szempont talán még több közösségteremtő vonást rejt magában, mint mondjuk egy adott politikai eszmerendszerhez való lojalitásunk.

A fenti példákból láttuk, hogy a közösség leegyszerűsítve ugyan, de azt szolgálja, hogy a tagok élete könnyebb legyen, mint a közösségen kívül, ebből egyenesen következik, hogy elviekben a másik embernek köszönhetjük a boldogulásunk egy részét, mert ha nem így volna, magányban élnénk.

Hogyha ezt elfogadjuk, és nem vitatkozunk azzal sem, hogy az emberiség egyes tulajdonságai és egyetemes tapasztalatai nyomán egy közösséget alkot, akkor felelősséggel tartozunk minden olyan ember iránt, akivel bármilyen módon kapcsolatba lépünk. Miért?

Ez a közösségiség elsődlegesnek tűnik az általunk konstruáltakhoz képest, amelyeket a korábbiakban említettünk, és lényegében saját életünk is valaki más irányunkban vállalt felelősségének köszönhető, ahogyan ezt később kifejtettebben látni fogjuk.

Persze itt jogosan következhet az az ellenérv, miszerint az élőlények vagy „állatok” fogalomkörökön belül az ember szintén egy olyan kategória, amely ebben az összevetésben, a korábban megkérdőjelezett csoportokhoz hasonlóan, nem tűnik eleve adottnak, ugyanis az ember szintén önmagát definiálta, önmagát tételezte emberként, főként a gondolkodás képességére alapozva önmaga számára teremtett egy eszmét, amelyben a többi élőlény fölé helyezte magát.

Hogyha hűek akarunk maradni korábbi érvelésünkhöz, a mindenkori csoporton kívüliekhez hasonlóan kell kezelnünk a non-humánt is, akinek/aminek a perspektívájából lehetséges, hogy kevésbé koherens, akár mesterséges az ember mint egységes csoport képzete. Ezért tehát a minden ember felelős minden emberért elgondolást tágítanunk kell, és valami olyan közös pontot találnunk, amelyből az ebben a kis tételben összpontosuló igazságosságot levezethetjük. A legkisebb közös többszörös talán az élet, az élet tisztelete, az élethez való jog lehet.

Az élethez való jogból és ennek tiszteletben tartásából közvetett módon éppen az következik, hogy felelősséget kell vállalnunk szélsőséges egzisztenciális helyzetben lévő embertársunkért, szavatolnunk kell neki azt a jogot, ami számunkra is megadatott, és amely a legalapvetőbb, leginkább nélkülözhetetlen. Ez a felelősségvállalás pedig nem lehet egyenlő azzal a cinikus önnyugtatással, miszerint embertársunk életfunkcióinak biztosítása már azt jelenti, hogy teljesítettük a vele szembeni kötelezettségeinket. Éppen ezért érdemes az élethez való jog kifejezésen belül az „élet” fogalmát értelmezni. Ehhez a követelményhez úgy jutottunk el, hogy megkerestük azt a közös értéket, amely mindannyiunkban jelen van – még ha nem is minden élő ismeri el értéknek -, és amelynek hiánya a visszafordíthatatlan megsemmisülést is magában hordja. Ha tehát mindannyiunkban meglévőként tételezzük, és igazságosság-koncepciót építünk rá, akkor nem gondolhatjuk azt, hogy embertársam számára a puszta élet is kimeríti az élethez való jog beteljesülését, míg számomra ugyanehhez biztonság, szeretet, nyugalom, élvezeti cikkek is tartoznak.

Az érvelésnek ezen a pontján szokás ellenérvként olyan meritokratikus elvre hivatkozni, amely az emberhez/állathoz méltó, vagyis saját természetéből fakadó, szükségletei, szubjektivitása viszonylatában jó életnek tekinthető létformát (amely szerintem az élethez való jog szerves része), valamilyen érdemhez köti.

Nem véletlenül utaltam rá, hogy a menekültkérdésről való gondolkodást gyakran a gondolatmenet közepénél kezdjük el: hajlamosak vagyunk az ilyen kényes helyzeteket egy meritokratikus elveken nyugvó igazságosság mentén elhelyezni, holott ez a modern társadalmiságból fakad. A menekültek pedig az európai társadalmiság, a jog bevett törvényei szerint egyébként is nehezen értelmezhetőek, nehezen kezelhetőek, lényegében egyfajta inkompatibilitást érzékelünk, ezért kell visszafejteni ezeket az elveket, érveket és az ennél organikusabb közösségiség normáira hagyatkozni. Kérdéses lehet, hogy ha természeti rendből fakadó viszonyt feltételezek, mikor a legelemibb szinten, az élethez való jog szintjén határozom meg egy lehetséges igazságosság-koncepció kiindulópontját, akkor Darwin után 150 évvel miért vetem el olyan élesen a meritokratikus igazságosságot. A válasz, hogy nem a természetből következő, természeti törvényeken nyugvó igazságosságról van szó jelen esetben, hanem a természeti törvények kegyetlenségének belátásából fakadó igazságosságról, amely miatt tulajdonképpen a létezésem kötelez az empátiára. Miért?

Vegyük ennek kapcsán a születés aktusát. Mint tapasztalataink mutatják, a homo sapiens sapiens világra jöttének pillanatában végletekig kiszolgáltatott, képtelen saját alapvető testi szükségleteinek kielégítésére, mégis azt látjuk, hogy nem pusztul el, mert anélkül, hogy bármiféle hasznot hajtana, bármilyen kézzelfogható javat ajánlhatna cserében, felnőtt, életképes egyedek segítik, életben tartják. Az pedig nyilvánvaló, hogy ez nem redukálható csupán egy ösztönre, ha esetleg mégis, akkor is ez a magatartás, viszonyulás megteremti az alapját egy olyan igazságosságnak, amelyben a közösség tagjai felelősséggel tartoznak a másik életéért. Tulajdonképpen saját létezésem („életben maradtságom”) bizonyítja, hogy a tökéletes önzőség nem általános elv. Ahogyan Heller Ágnes mondja: „Idegenként jövünk a világra. Társadalmi életre, beszédre vagyunk programozva, de nem egy bizonyos társadalomra, nem egy bizonyos nyelvre, nem egy bizonyos szokásrendszerre és kultúrára.”¹ Eszerint az újszülött aktuálisan idegen, potenciálisan, vagyis a róla gondokoskodó, őt nevelő jövőképében azonban pozitív jelentésekkel bír. Ehhez hasonlíthatjuk a másfajta idegenekhez való viszonyulást, akik aktuálisan idegenek, csakhogy általában a hozzájuk kapcsolt potencialitás, a prekoncepciók kevésbé biztatóak, holott a csecsemő mintájára valami olyan következhetne, hogy a „nevelő”, a befogadó, a már helyben levő odafordulásától nagyban függ az idegen változása.

Összefoglalva: Mindannyian idegenként jövünk a világra, egy ma a menekültkérdéshez viszonyulónak szükségszerűen meg kellett tapasztalnia egyfajta hitet, nyitottságot, odafordulást az idegenhez, amely nyitottságnak végső soron az életét köszönheti, és amely végső soron az élethez való jog parancsának tiszteletben tartása volt, ezért neki is kötelessége a megtapasztaltakat továbbadni. A Jézus hegyi beszédéből kiragadott úgynevezett Aranyszabály is valami hasonlót mond: „Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, nektek is hasonlóképpen meg kell tennetek velük” (Máté 7:12).

Mi alkalmazható mindebből a menekültekre? Elviekben az következik, hogy embertársaim számára igyekszem megteremteni azokat a körülményeket, amelyek saját tapasztalataim szerint az élethez való jog tiszteletben tartását szavatolják. Továbbá az, hogy egy megkonstruált közösség nevében nem védhetem annak az elitje által előírt érdekeit egy jóval elemibb közösség erkölcsi imperatívuszával szemben.

Elviekben.

Persze a gyakorlatban is meg lehetne próbálkozni az alkalmazásukkal, vagy legalább elkezdhetünk gondolkodni a lehetőségén.