A Momentum nemrég egy alapvető jelentőségű problémára irányította rá a magyar közbeszéd figyelmét: hogyan kell viszonyulnia a tágan értett progresszív politikának – a demokratikus liberálisoktól a baloldaliakig – a nemzet fogalmához. Soproni Tamás alelnök publikációjában erre a következő választ adja: a progresszív politikának pozitív nemzetképre van szüksége, azaz egy olyan mindenki számára vállalható nemzetfogalomra, amely a társadalmi összetartás és a társadalmi konfliktusok feloldásának alapjául szolgálhat.

Ezzel a gondolattal egyáltalán nem értek egyet. Úgy vélem, sokkal többre mennénk, ha ehelyett egy sajátos értelemben negatív nemzetképet tennénk magunkáévá. Ezen nem azt értem, hogy gyűlöljük vagy vessük el a nemzet fogalmát, hanem azt, hogy a nemzetben és különösen a magyar nemzetben ne választ, hanem kérdést lássunk. Ne megoldást, hanem megoldandó problémát. Úgy gondolom, ha ilyen módon viszonyulunk a nemzethez és saját nemzeti identitásunkhoz, sokkal előrébb jutunk a magyar társadalmat feszítő ellentétek kimutatásában és feloldásában; ily módon a nemzet fogalma valóban a progresszió és az emancipáció szolgálatába állhat, míg a pozitív nemzetkép e célokat csak hátráltathatja.

De kezdjük távolabbról: hogyan fest a pozitív nemzetkép? Eszerint az elgondolás szerint a nemzet egy olyan közös nevező, amelynek mentén a társadalmi ellentétek, szakadékok feloldhatók. Míg baloldaliként és jobboldaliként, szegényként és gazdagként, cigányként és nem cigányként érdekeink és világnézeteink alkalmasint szöges ellentétben állnak egymással, addig a magyar nemzet tagjaiként ezeket az ellentéteket félre tudjuk tenni. A nemzet, a magyarság egy olyan közös nevezőt kínál, amelynek alapján mindannyian egyetlen szolidaritásközösségben egyesülhetünk.

Erre a csakugyan bámulatos erőmutatványra a nemzet a közös nemzeti szimbólumok, narratívák és személyiségek közvetítő erején keresztül képes. Ezek azok a közös pontok, amelyeket mind ismerünk és amelyekhez mindannyian ugyanazt a pozitív viszonyt vagyunk képesek kialakítani. Világnézetünk és politikai elveink talán eltérnek, de Puskás Ferencre, Szent-Györgyi Albertre mind büszkék lehetünk. Az olyan nemzeti jelképekre, mint a magyar zászló és címer, mindannyian szeretettel és lojalitással gondolhatunk, az olyan történelmi eseményekre, mint 1848 vagy Trianon, mindannyian ugyanúgy emlékezhetünk.

A társadalmi konfliktusok feloldásának ez a nemzetalapú módja azonban a jelen politikai helyzetben nem áll rendelkezésünkre: a jobboldal és a szélsőjobboldal kisajátította ezeket a nemzeti szimbólumokat, az intézményes baloldal (a baloldali pártok) pedig kerülik azokat, mind ördög a szenteltvizet. A megoldás a nemzeti fogalmak és szimbólumok újraértékelése, a pozitív nemzetkép újbóli létrehozása, a nemzet visszaszerzése a szélsőségesektől és elfogadtatása a nemzetfóbiában szenvedőkkel.

Ez a gondolat első ránézésre egyáltalán nem elvetendő. A nemzet fogalmának egyik legjelentősebb baloldali kutatója, Benedict Anderson maga is úgy gondolta, hogy a nemzet igen tartalmas emancipációs lehetőségeket rejt magában. A nemzeti közösséget – mint írja – „mély horizontális bajtársiasság hatja át”, azaz osztálytól, kortól és nemtől függően a nemzet a nép egészét „meghívja a történelembe”[1]. A nemzet fogalmán keresztül nem csak az válik lehetségessé, hogy a nép a „nagypolitika” szereplőivel együtt jelenjen meg a történelem színpadán, de az is, hogy a felsőbb osztályok a társadalom elnyomott rétegeivel szolidaritást vállaljanak.

A pozitív nemzetkép gondolatában azonban egy olyan sajátos korlát rejlik, amely gátat szab annak, hogy a progresszió valódi eszköze legyen. A pozitív nemzetkép azt követeli meg tőlünk, hogy találjunk olyan megkérdőjelezhetetlen sarokpontokat, amelyek mentén ki tudjuk alakítani közös nemzeti identitásunkat. A pozitív nemzetkép úgy oldaná fel a jobboldaliak és baloldaliak közötti ellentéteket, hogy felmutatja azokat a nemzeti szimbólumokat, amelyhez mindketten ugyanolyan – pozitív – módon viszonyulhatnak. A nemzeti szimbólumhoz való azonosság eltörli a világnézeti ellentétet.

Ez azonban elfedi azt az alapvető társadalmi és történelmi tényt, hogy nincsenek ilyen közös és egyértelmű megítélés alá eső szimbólumok. Nem kell itt az olyan vitatott nemzeti szimbólumokra gondolnunk, mint az Árpádsávos zászló, vegyünk egy látszólag egyértelmű és ártalmatlan szimbólumot: a magyar címert. Azt gondolhatnánk, hogy a címer nem tartalmaz magában semmiféle világnézeti ellentétet vagy ellentmondást, arra minden magyar ember a nemzeti egység megtestesítőjeként tekinthet.

Ez azonban nincs így. Ahogy Kis János írja, a rendszerváltás során a „az 1848-1946-1956 hagyományát megjelenítő Kossuth-címer” elvetése és „a ’szentkorona országainak’ összetartozását jelképező, monarchista címer alkotmányba foglalása” nem csak a harmadik köztársaság önképének kialakításában volt lényeges lépés, de az azóta tartó „hideg polgárháborúban” is. A koronás címer nem egy koherens nemzeti önkép alapja és jelképe, hanem ellenkezőleg, egy a magyar nemzeti önmeghatározásban rejlő alapvető problémára, kérdésre mutat rá: a forradalmi progresszió, a szabadság és az egyenlőség nemzete vagyunk, vagy ellenkezőleg, a hagyomány és az Istentől leszármazott rendi hierarchia és ősiség bástyája?

Ez minden más ehhez hasonló szimbolikus nemzeti sarokponttal így van. Történelmünk minden fontos alakja, minden jelentős eseménye ellentmondásokkal teli és kérdések tömkelegét veti fel. Március 15-én azt ünnepeljük, hogy a republikánus nacionalista márciusi fiatalok kiszabadítják a börtönből a szocialista Táncsics Mihályt, akinek a lapját egy évvel később Kossuth Lajos betiltja. A rendszerváltás, a létező szocializmus magyarországi felszámolásának kulcsmomentuma egy kommunista miniszterelnök újratemetése, ám a róla szóló narratíva negyedszázaddal a rendszerváltás után már „nem kell”.

Az itt felvetődő millió kérdés és ellentmondás végiggondolására azonban a pozitív nemzetkép nem nyit lehetőséget, hiszen az a közös nemzeti narratíván, szimbólumokon keresztül igyekszik közösséget teremteni köztünk, így aztán csak akkor képes működni, ha ezeket mindannyiunk számára azonos jelentőséggel ruházza fel.  Ez azonban – minden jó szándék ellenére – csak akkor lehetséges, ha mindezekről az egyébként ellentmondásos és feszültségekkel teli eseményekről olyan hamis narratívákat alkotunk, amelyek elfedik azok összetett és problematikus voltát.

Ha azt mondjuk, Kossuth és Széchenyi csupán részletkérdésekben nem értettek egyet, ha elhallgatjuk Táncsics baloldaliságát és valami nacionalista aprószentnek állítjuk be, ha csak futólag említjük, hogy Nagy Imre egyébként kommunista volt, amellett, hogy nemzeti hős, ha azt mondjuk, mindannyian büszkén tekinthetünk a koronás címerre. A pozitív nemzetkép nem arra invitál minket, hogy vessünk fel különféle kérdéseket saját nemzeti mivoltunk jelentéséről, hanem, hogy közösen fogadjunk el állításokat arról, hogy mit jelent magyarnak lenni.

Ezek az állítások azonban szükségszerűen leegyszerűsítők és hamisak, és mint ilyenek, pusztán a nemzeti egység és összetartás látszatát képesek nyújtani, valódi közösséget nem hoznak létre. A pozitív nemzetkép által elhallgatott ellentmondások és feszültségek előbb-utóbb felszínre törnek, az egység varázsa pedig megtörik. Mi tehát a megoldás? Teljes mértékben le kell mondanunk a nemzeti keretrendszerről, vagy van mód arra, ahogyan a nemzet gondolatát, a nemzeti szimbólumokat és a nemzeti történelmet a progresszió és az emancipáció szolgálatába állíthatjuk?

Úgy vélem, igen. Ezt az alternatív megközelítést a pozitív nemzetképpel szemben – a kontraszt kedvéért – nevezhetjük negatív nemzetképnek, de talán helyesebb volna azt mondani: kritikai nemzetkép. Egy ilyen nemzetkép nem közös nemzeti jelképek és hősök mentén egyesítene minket, akikhez mindannyian ugyanazzal a pozitív viszonnyal kapcsolódunk, nem olyan állítások és képzetek mentén, amelyeket mind elfogadunk, hanem épp ellenkezőleg: kérdések és problémák mentén, amelyeket ez a közös nemzeti történelem és ezek a közös nemzeti jelképek felvetnek.

Egy ilyen nemzetkép a nemzetet nem értékek és szimbólumok gyűjteményeként látja, amelyek szeretete és a hozzájuk való hűség egyesítenek minket. Ellenkezőleg, ebből a szempontból a nemzet a kérdések, ellentmondások, feszültségek színtere; minket magyarként pedig az köt össze, hogy számunkra épp ezek a kérdések és épp ezek az ellentmondások bírnak jelentőséggel. Magyarnak lenni annyit tesz, mint egy olyan történelem örökösének lenni, amelynek egyaránt része 1956. október 23-a és a Köztársaság téri lincselés, 1848. március 15-e és az egy hónappal későbbi pozsonyi pogrom.

Mi magyarok mindenekelőtt azok az emberek vagyunk, akiknek ezekkel az ellentmondásokkal kell magunkban és egymás közt megbirkóznunk, nem másokkal. Nem a nemzeti szimbólumok iránti közös tisztelet, hanem az ezekről folytatott közös vita, a rájuk adott kritikus reflexió forraszt minket közösségbe. Ez a kritikus reflexió azonban nem – vagy nem szükségképpen – vezet ezen ellentmondások feloldásához, megszüntetéséhez. A negatív nemzetkép nem meghaladni kívánja a nemzeti létezés és nemzeti történelem ellentmondásait, hogy elérkezzen egy új, pozitív nemzeti önmeghatározáshoz, hiszen ez pusztán ezen ellentmondások és problémák letagadását jelentené.[2]

Egy negatív értelemben felfogott nemzeti közösség kérdése, hogy hogyan lehet egy ellentmondásos, problematikus, és gyakran embertelen nemzeti történelem örököseként élni, nem elhazudva, hanem felvállalva a pozitív nemzeti önmeghatározás lehetetlenségét. Egy ilyen közösség valóban nyitott és befogadó, hiszen nem követeli meg tagjaitól – mintegy belépti díjként – egy közös nemzeti narratíva, vagy akár nemzeti szimbólumok készen kapott tárházának elfogadását. A negatív, kritikai, kérdésekre és nem állításokra épülő nemzetkép annyit követel meg tőlünk, hogy képesek legyünk felvetni és megvitatni nemzeti identitásunk és történelmünk nehéz és fájdalmas problémáit. Egy ilyen fajta nemzeti közösség azonban, úgy gondolom, összemérhetetlenül nagyobb értékkel bír, mint az, amelyet egy hamis nemzeti ideológia tart ideig-óráig egyben.

[1] Benedict Anderson: Elképzelt közösségek: gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. (ford. Sonkoly Gábor) L’Harmattan. 2006. 123 o. A fordulat eredetijét lásd: Tom Nairn: The Break-up of Britain. New Left Books. 1977. 340 o.

[2] Nota bene: a nemzettel való számvetés ugyanezen oknál fogva szükségszerű is, nem elhagyható. Az a gondolat, amely szerint magunk mögött kellene hagynunk a nemzet fogalmát mint olyat, ugyanúgy elfedi a tényt, hogy jelenlegi történeti-társadalmi helyzetünk egy ellentmondásos, de a nemzet fogalma által is strukturált történelem terméke, amellyel számot kell vetnünk.

Megosztás
Avatar photo
Kapelner Zsolt

Kapelner Zsolt filozófus, a Central European University-n szerzett PhD fokozatot 2022-ben. Kutatási területei a politikafilozófia és a kritikai elmélet.

Cikkek: 8