A Commoning – időutazás a közjavak nyomában színházi esemény. Ezt azért érdemes így kimondani, mert Kolozsváron a színház előszeretettel elemzi a városban játszódó folyamatokat, átalakulásokat saját eszközkészletével. Elég csak a város jelenkori gazdagságát megalapozó Caritas piramisjátékról szóló Miracolul de la Clujt [A kolozsvári csoda] említeni, vagy például a Monostor negyed sufnigarázsairól szóló Blokkok közöttöt – itt a garázsok ürügyén a közösségről és az elmagányosodásról lehetett végre beszélni és állításokat tenni; de említhetjük a város kortárs főszereplőiről, az ingatlanfejlesztőkről szóló Dezvoltatorii [A fejlesztők] című rádiójátékot is.
December 4–7. között a Commoning szervezői költői utazásra hívnak a lebontásra ítélt Armatura-gyárba, amely egyszerre tiszteleg az ipari terek emlékezete előtt, és gondolkodtat el annak kapcsán, hogy mit hagyunk hátra magunk után, és hogyan építjük közös jövőnket.
A rendhagyó gyárlátogatás apropóján Gálovits Zoltán kurátorral, független színházi alkotóval, a projekt művészeti vezetőjével; illetve a kutatást vezető Vincze Enikő szociológussal és lakhatási aktivistával, az eseményt szervező Desiré Alapítvány tagjával Székely Örs beszélget.
Örs: Honnan ered, mit jelent a projekt címe: Commoning? A weboldalatokon található leírás a közjavakat a társadalom kötőszöveteként definiálja (A commons fogalma „nem csupán természeti és társadalmi erőforrásokat, kulturális alkotásokat vagy anyagi javakat foglal magában, hanem kapcsolatokat, érzelmeket és közösségi gyakorlatokat is – mindazt, ami összeköt bennünket, és ami által egy társadalommá válunk”), amellyel eddig rendben is volnánk, de hogyan kapcsolódik az erőforrások megosztásához és közös kezeléséhez az időutazás, az idő?
Enikő: Lehet hogy csak a megközelítésmódunkban, de az is lehet, hogy a témában magában benne van ez, hogy folyamatosan átalakulnak. Mármint a közjavak. És a közösségi tulajdonban levő javak. Ezek időbeli változását szerettük volna megérteni. Azzal a céllal, hogy a közjavak magánjavakká történő átalakulásának kortárs folyamatát, ha nem is visszafordítani, de legalább megállítani tudjuk, hogy ezeknek az erőforrásoknak a birtokában lehessünk, vagy a köz érdekei szerint használhassuk őket. Közben nem lehet csak úgy visszatérni ahhoz a koncepcióhoz, ami az államszocializmusban a közjavakat állami tulajdonként definiálta. Ehelyett egy olyan tulajdonformára tehetünk javaslatot, amelynek az adminisztrálásában, használatában az illető közjavak felhasználói vesznek részt. Úgynevezett commoning-gyakorlatok révén, tehát együttműködve, a felelősséget szolidárisan megosztva, stb. Ezért lett ez a címe a projektnek, hogy Commoning.
Gáló: Ahogy Enikő is utalt rá, ezekkel a kérdéskörökkel kapcsolatban az egyik hívószavunk valóban az átalakulás és a transzformáció, de ugyanennyire ott van nagyon erős kulcsszóként a kötődés, amely viszont a múltat, a nosztalgiát hozza be. Gyakorlatilag az a kérdés, hogy hogyan tudjuk valamilyen formában ezt a [múlthoz] kötődést, átalakulást költőibben, a színház, a képzőművészet segítségével megmutatni. Ugyanakkor teljesen más az idő- és térkezelése a projektnek, mint a klasszikus színházi formátumban. Ez egy egyszeri alkalom. Négy egymást követő napon lehetőségünk van bemenni egy gyárba. Megnézünk tereket, egy picit mesélünk, mindenki hazamegy, elválik a gyártól, és később az életében ezeket a történeteket vagy mindazt, ami ott megtörténik vele, tovább viszi, tovább viheti saját életébe vagy a közösség életébe, ahogy azt jónak látja.
Örs: Talán nem egyértelmű, hogy Kolozsvár átalakulásának folyamatát miért pont a színház nyelvén kell, vagy lehet elmondani.
Enikő: Az én projektben való jelenlétemenek van egy olyan 7-8 éves előtörténete, amióta kutatóként, szociológusként foglalkozom a város posztszocialista átalakulásaival, konkrétabban, hogy mi történik a városi térben egy, immár a kapitalizmus által strukturált környezetben. Igen, azt hiszem, hogy 2018-ban kezdtem rendszeresebben figyelni arra, ami a városban történik, volt ipari telepek helyén. És akkor kezdtem bele abba a megértési folyamatba, amelynek nyomán azóta két elég jól körülhatárolt kulturális projekt valósult meg.
Legutóbb volt egy öt városban végzett kutatási projektünk, ami kifejezetten erről szólt, hogy hogyan tűntek el a gyárak, az ipari egységek 1990 után Romániában: hogyan indult be ez [a pusztulás], hogyan történt meg tulajdonképpen a privatizáció révén. Merthogy a legtöbb vállalat, iparág, ipari egység, termelési egység a privatizáció következtében lassan-lassan csődöt mondott. Előbb a termelés csökkent, később bezárták, végül – és ez már egy látványos folyamat – az épületeket is lebontották. Kb. 2015-től már kifejezetten szembetűnő, hogy új ingatlanfejlesztések foglalják el a volt gyárak helyét. Ez kutatásunk témája: írtunk ebből könyvet, angolul is, románul is, meg mindenféle cikkeket, amelyek más-más közönséghez jutnak el. Mivel erősen éreztem annak szükségletét, hogy minderről jó lenne többféle nyelvezetben is beszélni, felötlött fel bennem az, látván a mai alternatív kulturális, főképp színházi élet műhelyeit, hogy tulajdonképpen a színház nyelve lenne az, ami leginkább segíthet eljuttatni ezt a tudást a lehető a legtöbbféle közönséghez, és ezeknek az átalakulási folyamatoknak a kritikai megértését biztosíthatja.
Gáló: Színházi emberként, amikor elkezdtünk erről beszélgetni Enikővel, arra jutottunk, hogy hogy nem úgy szeretnénk ezt a témát megmutatni, ahogyan a legtöbb esetben, konvencionálisan szoktunk, hogy bemegyünk egy klasszikus színházi térbe, széthúzódik a függöny, és akkor valaki elkezd mesélni valamiről, ami hajdan volt, vagy éppen most van, vagy a jövőben lesz. Sokkal jobban érdekelt az, hogy mit tud nyújtani a tér, azaz maga a gyár, ahol nem a teatralitás kap hangsúlyt, hanem maga az esemény, és azon belül keresünk performatív elemeket, illetve olyan elemeket, amiket a színház eszközein keresztül meg tudunk mutatni. Emlékszem például, hogy Boszniában voltam olyan előadáson, ami a zenicai gyárról szól, és nagyon őszintén mondom, így 7-8 év távlatából sokkal jobban emlékszem arra, ahogyan mentünk a színházba, mi fesztivállátogatók: arra, ahogy a busszal végigvittek a gyár előtt. Mindarra, ami az utazás alatt történt, sokkal jobban emlékszem, mint arra, hogy bent a színházban mit meséltek, és ott mi történt.
Hogyan csinálunk színházat, és milyen eredménnyel? Ez a kérdés mélyen kapcsolódik ahhoz, hogy mit gondolunk a közjavakról. Számomra ebben a történetben az egyik legnagyobb kihívás, hogy ne csak a témára szorítkozzunk, hogy mi történik a gyárakkal, hanem az, hogy egy olyan térben, amely lebontás előtt áll, azaz hamarosan eltűnik, hogyan tudunk mindarról beszélni, ami ide kapcsolódik. Hogyan tudunk ezáltal a színház lehetőségéről és szerepéről is beszélni? Ne úgy tekintsünk a színházra, mint egy olyan térre, amit megszoktunk, amit bejárhatunk, kifizetve egy bizonyos összeget, hogy közben olyan témákkal foglalkozzunk, amik olyannyira távol állnak a hétköznapjaink valóságától. Eközben végig passzívak vagyunk, és noha megrendít, amit látunk, vagy különböző érzéseket, gondolatokat vált ki, de lényegében nem érzem a személyes érintettségemet, nem érzem azt, hogy valamilyen formában nézőként fontos lennék, nem érzem azt, hogy lehetőség van biztosítva arra, hogy véleményünk legyen.
Olyan formátumot kerestünk, amelyben a tartalom úgy jön létre, hogy akik létrehozzák, kollaboratív módon dolgoznak együtt. Az elmúlt hónapokban azt vizsgáltuk, hogy a kutatás során felvetett témák és a helyszín inspirációi közül mi alkalmas arra, hogy egy olyan eseménnyé álljon össze, amely nem tolakodó, nem is próbál szájba rágni valamit nagyon erőteljesen, hanem inkább lehetőséget teremt arra, hogy az ember szemlélődjön, elgondolkodjon, részt vegyen másokkal együtt egy közös utazáson, és ha csak három órára is, de kiszakadjon a környezetének a valóságából, úgy, hogy a környezetének egy másik valóságába kerül.
Hozzáteszem, hogy ezek a projektek akkor működnek jól, hogyha egy közösség életébe be tudnak ágyazódni. De hát egyszerűen ezek a támogatási struktúrák és az, ahogy a színházról gondolkodunk, nem mindig teszik ezt lehetővé. Hogyha visszatérek a Blokkok közöttre, vagy a többi, nagyon hasonló kulturális intervencióra, akkor a legtöbb esetben a tapasztalat az, hogy hosszú évekre lenne szükség ahhoz, hogy ugyanazok az alkotók a közösségekbe visszajárjanak, és folyamatosan közösen keressenek témákat, és azoknak a témáknak a feldolgozási lehetőségét. Ez igazából azt feltételezné, hogy lehessen hosszú távon, években mérhetően gondolkodni, mert hogy ezek a projektek két-három hónap vagy fél év alatt csak minimálisan tudnak belefolyni az emberek életébe. Vagy az van, hogy a közösség kisebb és átfoghatóbb, vagy az, hogy nagyobb közösséggel, sokkal több idő alatt és sokkal több és nagyobb csapat dolgozik együtt. A mi esetünkben egy tízfős csapatról beszélünk, akik négy hónapot dolgoznak együtt egy négyszázezres városban. Tehát gyakorlatilag a mi projektünk körülbelül annyi ideig tart, mint amennyi idő alatt leszervezik, hogy a kolozsvári metró fúróját három centivel arrább vigyék.
Örs: Kihangosítanám akkor ezt a remek párhuzamot a színház és a közjavak működése között. Azzal, hogy a színház eszközeit, módszereit be- vagy visszaviszitek egy olyan közegbe, ahol nem csak színházi emberek dolgoznak, ti kerestek meg olyan volt munkásokat, akiknek talán a munkahelyi operabérlet lejárta után nem volt lehetőségük színházba járni, vagyis próbáltok a szűk szakmai kereteken kívül valamiféle közös gondolkodást elindítani. Én nem tudom, hogy a kutató- és alkotófolyamat alatt mennyit fog haladni a kolozsvári metró fúrója, mert a metróprojekt okán épp nemrég szálltak ki a korrupcióellenes ügyészség emberei az önkormányzathoz, de a lényeg az, hogy arra is kísérlet ez a ti projektetek, hogy magukat a színház eszközeit osszátok meg, tegyétek közjavakká.
Van egy ilyen oda-vissza hatás, a közjavakról való, manapság igencsak visszafogott gondolkodás pedig performatív irányba mozdul el, tehát azok, akik részt vettek ebben a történetben – színészek, kutatók, egykori gyári munkások – történeteket, gondolatokat, elképzeléseket osztanak meg egymással egy olyan témáról, amelyről ma vagy nem illik beszélni, vagy nincs erre már nyelv és szókincs, és hirtelen eszközöket kapnak erre a megszólalásra, a színház eszközeit: ezekkel tudják egy egykori olyan kultúrának a nyomait áthozni a jelen valóságába, amely ki tudja milyen, mondjuk deklaratív szinten, de valamiféle állítással rendelkezett a közjavakról.
Arra kérlek, beszéljetek akkor magáról a kutatási- és alkotófolyamatról, honnan indultatok, hova érkeztetek, és mondjátok el, hogy a tervek szerint mit fog majd maga után hagyni ez a rendhagyó gyárlátogatás!
Enikő: A jelenünk, ami a városban ma látható, az ingatlanfejlesztések jelene. Kutatókként mi is innen indultunk. Figyeltük, hogyan alakultak át az egykori gyárak, és milyen stádiumban van ma ez a folyamat. Vannak olyan gyárak, amelyekből mára már semmi sem látszik, és semmi nem utal arra, hogy ott valaha más élet zajlott. Helyettük irodaházak, bevásárlóközpontok és lakótömbök találhatóak. Amikor elkezdtük „röntgenszemmel” megvilágítani őket – hogy mi volt azon a helyen, ahol ma valami teljesen mást látunk, elindultunk a múlt felé.
Nem vagyunk történészek, de a történeti szemlélet nagyon fontos annak megértésében, hogy miért azt látjuk ma, amit látunk. Miközben persze olyan helyszínek is vannak, ahol a régi épületek maradványait már eltakarították, és folyamatban van a tulajdonképpeni ingatlanfejlesztés. Előadásunk helyszínén, az 1884-ben alapított, víz-, gáz- és fűtésszerelvények gyártásával foglalkozó Armatura-gyárban az épületek ugyan még állnak, de már elkészültek a tervek a lebontásukra. Érdemes kitérni rá, hogy az Armatura tulajdonosa (az osztrák Hertz Armaturen) egy olyan, Koro Lando Development nevű ingatlanfejlesztő cégnek adta el az ingatlanokat és a telket, amelyben a Hertz Armaturen ugyancsak részvényes.
A múltat nem lehet másként megszólaltatni, csak az emlékek révén – legyenek tárgyi vagy narratív emlékek –, így elkerülhetetlen volt, hogy interjúkat készítsünk: huszonegyet, volt munkásokkal, tervezőbizottság-igazgatókkal, könyvelőkkel, mérnökökkel, újságírókkal. Emellett, használtunk kilenc előzetesen készített interjút ingatlanfejlesztőkkel, műépítészekkel és ingatlanügynökkel. A tizenkét gyárból sikerült több egykori alkalmazottat is felkutatnunk, akik vállalták, hogy meséljenek az ipari munkáról, az emlékeikről, a munkakörülményekről. A munka sok esetben toxikus környezetben végbevitt, nehéz fizikai munka volt. Meséltek továbbá a vállalaton túli közösségi életről: kirándulásokról, színházi brigádokról, focicsapatokról, kézilabda-csapatokról, a lakhatási körülményekről, az ingázásról – sokan jártak be a környező falvakból –, és arról is kérdeztük őket, hogy a privatizáció milyen változást hozott az életükbe.
Hatalmas anyag gyűlt össze: ezeket az interjúkat mind átírtuk szövegekké, így a művészek számára kiindulópontként vagy akár közvetlen forrásként is szolgálhattak. Emellett összegyűjtöttünk különféle dokumentumokat a privatizációról: Világbank-anyagokat, törvényeket, jelentéseket, stratégiákat, valamint az ingatlanfejlesztéssel kapcsolatos iratokat is, amelyeket egy csokorba rendeztünk. Mindez önálló könyv formájában is meg fog jelenni, tehát párhuzamosan, önállóan is él majd a színházi esemény mellett. Bár nem ismerem a forgatókönyvet vagy azt az anyagvilágot, amelyet az alkotók bevisznek az eseménybe, feltételezem, hogy ennek az anyagnak sok eleme valamilyen módon át fog tevődni a színházi előadásba.
A privatizáció jelenségén keresztül érthető meg leginkább, hogy mindezek a folyamatok erős hatalmi viszonyok hálózatában zajlanak. Számunkra – kutatóként és aktivistaként – az az érdekes, hogy ebben a hatalmi hálóban kinek milyen megszólalási lehetősége van (illetve nincs), és hogy például a privatizációról milyen elképzelések váltak dominánssá Romániában, így Kolozsváron is. A kérdésfelvetésben természetesen jelen van a kritikai szemlélet is. Gáló mondta, hogy a színházi esemény nem erőszakol rá a nézőre egy értelmezést, de a koncepció sok dimenziójában ott a kritikai rálátás, amely közös metszet: így gondolkodtunk kutatóként és művészként egyaránt.
A múltról való gondolkodás, a hatalmi viszonyok perspektívája, és maga a hely – az Armatura-gyár –, mind olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek maguktól hívják elő a kritikai reflexiót: miért szűnik meg, kik húznak hasznot az eltűnéséből, és mit jelent mindez a jövőnk szempontjából? A felvetés, hogy egy alternatív jövőn gondolkodjunk, szintén magában hordozza a kritikai rálátást, de mindenki a maga személyes terében artikulálhatja ezt. Ez nem valamiféle rákényszerített perspektíva: azok az emberek, akikkel beszéltünk, maguk is kritikusan beszéltek arról, ami történt. Ha nem is fogalmaztak meg direkt rendszerkritikát vagy bírálatot, mindig jelen volt valamilyen értékelés, értelmezés arról, hogy mi és miért történt, mi volt jó vagy rossz, és hogyan lehetett volna jobb.
Gáló: Az alkotócsapattal valamilyen formában azt kerestük, mi tud úgy megtörténni abban a térben, ahogy az sehol máshol nem történhet meg. Az egyik dolog, ami számunkra nem is kérdés, hogy egy olyan korszak lenyomatáról beszélünk, amelyben teljesen más volt a munkához és a munkahelyhez való viszony. A mából nézve – ahol gyakran váltunk munkahelyet, és ahol megjelent a home office – nehéz felfogni, mit jelentett negyven évet ledolgozni ugyanabban a térben. Ez olyan tapasztalatokat hoz be, amelyekkel másképp kell dolgoznunk, mint egy klasszikus színházi közegben. Ha valaki egész életében csapokat készített, amikor ránéz egy csapra, például arra, amit az előbb a kezedbe adtam, gyakorlatilag az egész élete az, ami előtte van.
Ha a csapról beszélünk, akárhonnan nézzük is, az önmagában egy csap. Az már más kérdés, hogy mikor kezdtük el mondjuk azzal foglalkozni, hogy a vizet birtokoljuk, palackozzuk és eladjuk, mikor kezdtünk el azzal foglalkozni, hogy valakinek megengedjük, másnak meg elzárjuk. Egy csap kapcsán olyan kérdések nyílnak meg, amelyeket szinte lehetetlen teljesen átbeszélni. Mi arra törekszünk, hogy három óra alatt annak, aki bejön a térbe, különböző irányított érzései, gondolatai lehessenek, amelyekből összeállíthatja a saját történetét. Ehhez az egyik eszköz az, hogy milyen perspektívából beszélünk ezekről a terekről, erről a gyárról. Nem akarunk színházi illúziót kelteni, vagy klasszikus dokumentarista módon beszélni arról, ami pár száz méterre van tőlünk – miért ne mennénk oda inkább és néznénk meg?
Amint eldöntöttük ezt, maga a gyár vált a projekt egyik főszereplőjévé. Attól a pillanattól fogva, hogy megfogalmaztuk a performatív séták és installációk ötletét, a helyszín is alakítani kezdte a gondolkodást. Amikor például terepszemlét tartottunk, találkoztunk egy rókával. Kiderült, hogy valószínűleg több róka is él a gyár területén – sok elhagyatott gyárba bemerészkednek és ott húzzák meg magukat. Adta magát az asszociáció a Sztalker kutyájára a Zónából. Így létrehoztunk egy róka szereplőt is, amely teljesen más perspektívát jelent. Ezek a szereplők már a november 24-i regisztráció után kapcsolatba lépnek a résztvevőkkel; tartalmakat osztanak meg e-mailen, TikTokon, Facebookon, Instagramon – a rókának például Instagramja van. Így amikor belépsz a térbe, már sok mindent tudsz róluk, sok információ jut el hozzád, és magát a gyárat is egy különálló szereplőként kezeljük, amely mintha saját magát vezetné.
És még mai napig ott van a gyárban egy vasöntő szobor, amely éveken át ki volt állítva az öntödében, most pedig a földön hever. Ezt fel fogjuk állítani, és ő is szereplője lesz a történetnek. Rajtuk keresztül kommunikálunk online is, és amikor bejutsz a gyárba, az előzetes ismeretek miatt lesznek minimális találkozások velük. A múlt – jelen – jövő hármasában próbáljuk végigkalauzolni a résztvevőket, úgy, hogy amikor véget ér az esemény, a látogatók hazamennek, de a szereplők meg ott maradnak, és a közeljövőben bekövetkező bontásig követik a gyár útját.
A megszemélyesített szereplőkön keresztül megnézzük a tárgyak perspektíváját, és igazából olyan dolgok derülnek ki ezáltal, aminek nagyon sok esetben még azok a munkások, akik ott dolgoztak sem voltak tudatában. Én találkoztam olyan armaturás alkalmazottal, aki később került oda, csak a 90-es években, és nem tudta például, hogy a gömbcsap az gyakorlatilag az Armatura-gyár találmánya, és nemhogy Romániában, de gyakorlatilag világviszonylatban az első gömbcsap az Armatura-gyárban készült. Ez például egy olyan perspektíva, ami által valamilyen formában történetet tudunk elmesélni, információkat tudunk megosztani, de valamilyen formában közelebb tudunk hozni emberekhez olyan dolgokat, amelyekről ugyanúgy meg lehet szólalni a sztorizgatás és a nosztalgia, mint például a műszaki-tudományos ismeretterjesztés nyelvén.
A térbe nem akarunk bevinni plusz dolgokat, mert önmagában a tér is rengeteget mesél. Járva a tereket megtaláltuk a legintimebb helyet, amely december 4-től 7-ig a lebontás előtt álló gyárban nagy valószínűséggel az egyetlen használaton kívüli meleg tér lesz: valamikor ez volt az ott dolgozók öltözője. Nem akarjuk eljátszani azt, ami nincs – azt szeretnénk megmutatni, ami van. A mi történetünkben az öltöző, az az öltöző lesz, és azzal a gondolattal játszunk el, hogy ott abban az öltözőben, ha összegyűlt pár munkás, hétköznapi kérdések, problémák szintjén mik lehettek azok, amikről beszélgethettek valamikor, és mi az, amiről beszélhetnek ma is, merthogy ezek a kérdések nagy valószínűséggel örökké ugyanazok maradnak. Amikor csináltunk egy improvizációs gyakorlatot, rögtön kiderült, hogy az öltözőt – ha akarjuk, ha nem – , de az teszi öltözővé, hogy valaki behozza a vajat és a kenyeret, és elkezd kenni magának valamit. Azáltal, hogy megjelenik benne az étel, már egy otthonos hellyé válik, és attól a perctől kezdve, hogy valaki elővesz valami ételt és körbekínálja, gyakorlatilag a köré a személy köré, aki elővette a vajat, és a kenyeret, és egy rúd szalámit, már kialakul egy közösség, és már elkezd beszélni valamiről.
Az új szem az interjú szerkesztett változatát adja közre.
