hát nem csak lábaimat, hanem kezeimet és fejemet is.
megfogtam a csirkét, levágtam, megpucoltam,
levesbe.
közbe’ fütyülni gyakoroltam, ne halljam.
a legelsőt sajnáltam csak
lyánykoromban,
a többi lelkét mán nem láttam. a halál
el ne vigye,
a beteg pulyának szegfűteát adtam.
ötöt hordtam ki, négyet
neveltem fel.
elmúlik rajtunk.
a kolompér-halomra felmásztam, ríni próbáltam, de
hörögtem, akár a disznó.
meglátott az uram, és
ő a fejemet
ütötte ütötte ütötte, és
az orromba’ olyan szag lett, mint
ami egy asszony csúnyájából
árad
szülés után.
és én a tisztítótűzben kerestem azt
az apró koporsót, hogy kivegyem belőle, de
egy alagúton kimásztam.
az én anyám fogott, és én
ordítottam: most
segíts meg mária, ó irgalmas szűzanya!
se férjem, se gyerekem.
szeplőtelen, magányos. a kolostorban
térdeltem térdeltem térdeltem, és
féltem a sátántól meg az istentől.
szégyelltem, ha a lyukamhoz
nyúltam, szívemben paráználkodtam. férfiakra
gondoltam, nőkre. én kívántam
őket, de a testem nem a magamé – a szentléleknek
temploma. a miatyánkot
mondtam mondtam mondtam ilyenkor.
vén lettem, beteg, krisztust láttam. másztam
fel hozzá a kereszten.
sötét lett, és
én nem értettem.
máriából magdolna, én a bordélyba benyitottam,
megujjaztam magam, amíg néztek.
hagytam, hogy
a pinámba élvezzenek, de mindig
csak akkor, csak félig
szerettek. mintha én csalnék helyettük. engem
dugtak dugtak dugtak, de
orgazmusom mindig csak egyedül. engem
böngésztek böngésztek böngésztek, de
csak felhasználónév nélkül.
inkognitó ablakban szeplőtelen.
és én ismét
megszülettem,
hogy beszélni beszélni beszélni
kezdhessek. hogy nekem
ne csak testem, hanem
hangom is legyen.
vissza.
az erdőben a természetellenes tényező én vagyok. lebomlani,
fogalommá válni.
nagyanyám nem érti, hogy számomra a templom
csak akkor szent, ha üres.
az avar nem utasítja vissza a tranzakciót –
kamatmentes koporsó.
mihez imádkozzam, ameddig várok?
a szemgolyó kiszikkad,
a szeméremdomb kivirágzik,
a szaruszilánkokat hangyák
hordják el –
aszott csigolyatestek
kövezik ki az ösvényt.
pirossal.
magyarázzák nekem, mi az a nő-
ügy, és hogy az miért nem egészség-
ügy, aztán megigazítják
a nyakkendőjüket, és
piszoárt választanak két
törvényjavaslat közt.
magyaráznak szerepekről, vízszintes,
függőleges emberekről, szerintem meg
mindenki görbe, és akkor leszek én
a kígyó.
magyarázzák, hogy én nem tudom,
hogyan ír egy nő, és
igazuk van.
hogyan?
pirossal, vagy
a csiklójával?
akkor ez közönséges kerticsiga-írás.
magyaráznak, és közben dagad
a kis ér a jobb szemük alatt, ott
kúszik a féreg, dühös, keresi
a nyílást.
hova menjen?
forr magában,
tekereg, ha
kinyomom,
megfertőz.
ott hagyom,
izeg, ficánkol,
felrobban mögöttem –
szép.
