Varga Lili Veronika versei

elnézést.

én nem szerettem volna
szétbaszni a verset.
hogy hol vannak a költői képek, azt kérdi.
ott, ahol nem vér csöpög a vécécsészébe, hanem RGB 136, 8, 8?
ahol nem a szőr, hanem a kipattogzott bőr viszket?
vagy ahol meztelenkedés helyett csigaházba bújunk?
valahol ott, ahol
akadályba ütközött a nő.
az lesz az, amit begépeltem, majd kitöröltem. enter.
a fájdalom, uram,
mégis mióta kifinomult?

nem hiányoznak már a testvéreim.

nem akarok már játszani.
sosem gondolkoztam a túlvilágon.
nem tudom, mi az a halál.
tudom, hogy fáj a lábam.
napok óta sántítok.
a sebeimre legyek szállnak, de nincs erőm
elhessegetni őket.
tudom, hogy ennek zavarnia kéne.
tudom, hogy a nagyok félnek tőlem.
amikor a sípcsontjukhoz szorítom a fejem,
elsétálnak.
tudom, hogy régen örültek volna nekem.
most egy kerítés sarkánál kuporgok.

bunkósbottal közelít felém isten.

tudta mozgatni a fülét.

önkéntelenül, és talán csak az egyiket –
de volt neki füle, mindenesetre.
belei. nagy, duzzadt, sztahanovista belei
sosem aludtak. férget emésztettek.
kerek orra volt.
az emberek meglepődtek, amikor megtudták, hogy
szereti a virágokat.
dekorál? nem gondoltam volna!
ezt mondták. nevettek.
szőrös volt.
kedves. vagy nem? ez persze helyzetfüggő.
egyszer gyászolt. sírt.
és úgy hiszem,
volt neki szeme is, még mielőtt
a hentespultra költözött.