A perifériától önmagunkig

A nyomorról és az abból való kitörésről is sokféleképpen lehet beszélni. Anna Gavalda ezt úgy próbálja meg, hogy regényének egyes szám első személyű elbeszélője, Billie révén igyekszik tiszteletet, és nem szánalmat kelteni a befogadóban, s teszi ezt nagyon olvasmányos és inspiratív módon, már-már egyfajta motivational literature felé haladva olyannyira, hogy ezzel a stílussal szinte csak sztoriértéke marad azoknak a társadalmi problémáknak, amelyekből kiindul. Szerencséjére azonban van két-három erősebb jelenete, amelynek köszönhetően betekinthetünk az általában mindig elbűvölőnek elgondolt Franciaország mellőzött és marginális részeire.

Az alapszituáció a következő: Billie és Franck, húszas éveik közepén lévő legjobb barátok, egy kirándulás alkalmával egy szakadékba esnek, kisebb-nagyobb sérüléseik miatt ott kell megvárniuk a reggelt. Billie kétségbeesésében és az eszméletét elvesztett Franckért aggódva elkezdi mesélni az élettörténetüket. Egy szuszra előadott monológjának címzettje egy „kis csillag”, amitől némiképp hiteltelenné válik a helyzet, a sokszori megszólítások kizökkentenek az egyébként lendületes és magával ragadó narráció ritmusából. A történetmondás többszörös funkcióval jelentkezik: egyrészt bevallottan a csillaghoz intézett segélykérésként, másrészt az idő kitöltése mellett a saját identitás megerősítéseként és az elszántság fenntartásaként működik. Mindkét hős meglehetősen zaklatott múlttal rendelkezik, szorongásaik és küzdelmeik kora gyermekkoruktól meghatározták személyiségüket. Billie-t, „a szeméttelep kis Cosette-jét” egyéves korában elhagyta az (édes)anyja, a lány apjára és mostohaanyjára maradt, akik a Kucsmagombás nevű roncs/ipar/szeméttelepszerű negyedben laknak Franciaország egy vidéki városában. Az életkörülmények miatti általános kilátástalanság mellett Billie-nek nincs menekvése az állandó ütlegelésektől, az alkoholista felnőttek rosszindulatától sem. Franck ugyan viszonylag jó családból származik, de a homoszexualitásáért igyekszik azzal „vezekelni”, hogy megfeleljen paranoiás apja minden elképzelésének, miközben anyja antidepresszánsokon él. Billie és Franck közös „tulajdonsága”, hogy ők az iskola magányos megbélyegzettjei, s egymásra találásuk után egyre erősödik a „ketten a világ ellen”-fíling. Ehhez nagymértékben hozzájárul az is, hogy Gavalda nagyon szerethető karakterekké formálja hőseit, miközben igyekszik nem túlságosan specifikussá tenni őket, megengedve az azonosulási lehetőséget azok számára, akik szintén a „láthatatlanság harcosai, a saját magukból kitelepítettek, azok, akik reggeltől estig levegő után kapkodnak, és néha bele is döglenek, igen, akik végül is feladják, ha nem halássza ki őket egy szép napon valaki, vagy nem tudnak maguktól kiugrani…”

Billie elég sokat reflektál arra a világra, azokra a társadalmi berendezkedésekre és elképzelésekre – ha nem is nevezi meg így őket –, amelyek az egyént rejtőzködésre kényszerítik. Például amikor felidézi, hogy egykori tanára miként definiálta negyedik világként a mélyszegénységet, a lány nagyon érzékenyen fejezi ki azt, ahogyan a probléma megnevezését szolgáló címkék és a probléma azonosítását/körülhatárolását végző kritériumok végeredményben éppen magát a problémát fedik el és teszik felismerhetetlenné egy lényegében közömbös társadalom számára:

„Úgy hozta ezt szóba, mint a nehézfémexportot vagy a Mont Saint-Michel elhomokosodását, de emlékszem, hogy én elvörösödtem a szégyentől. Nem tudtam, hogy létezik a szótárban egy szó, ami pontosan arra a pecóra illik, ahol lakom… Mert nyugodtan állíthatom, hogy az efféle negyedik világ nem látható szabad szemmel. A bizonyíték: hozzánk soha nem szálltak ki szociális munkások… Ha nincsenek rajtad kék foltok, és mindennap eljársz az iskolába, kényelmesen megúszod a gyermekvédelmiseket…”
És nemcsak a saját helyzetének a megítélése tanúskodik ilyen éleslátásról, hanem akkor is őszinte empátia vezérli tizenéves énjét, amikor Francken próbál segíteni, és gyermeki természetességgel fogalmazva ugyan, de szintén társadalmi konstrukciókat bontogat le:

„Fiú, lány, ez csak az olyasmiben számít, mint a szoba színe a kisbabáknál, vagy a ruháknál, a játékoknál, hogy mennyit fizetsz a fodrásznál, milyen filmet akarsz megnézni, vagy milyen sportok érdekelnek… mit tudom én! (…) Az olyan dolgoknál, amiktől később az életed függ majd, például hogy hogyan képzeled el a többi emberrel való kapcsolatodat, kit szeretsz, egészen addig, hogy miért vagy képes szenvedni, harcolni, megbocsátani, meg minden, de tényleg, kérdezem én, és kérdezlek téged is, ott mit számít a te… a te anatómiai felépítésed?”

A két fiatal számára önmaguk felvállalása és egymás barátsága az, ami kiutat jelent. Barátságukat pedig az irodalom teszi lehetővé, hisz akkor kell hosszasabban szóba állniuk egymással, amikor irodalomórára egy drámajelenet előadásával kell készülniük. Az Alfred de Musset szenvedélyes darabjáról (Nem szabad a szerelemmel játszani, 1834) való beszélgetéseik és vitáik során értik meg és fogadják el egymást feltétel nélkül, és ez az első közös siker lesz Billie számára az elszántság forrása. Ettől kezdve minden erejével azon van, hogy ne a kucsmagombásiakhoz tartozzon, hanem csak saját magához, s bár felnőtté válása során időnként lopásra és prostitúcióra is kényszerül, akaraterejéről tanúskodnak inspiratív és jól idézhető megszólalásai, és végül sikerül profi virágárusként Párizsban stabil életformát teremtenie önmaga számára: „Figyuzzatok ide, tökmagok, nézzetek meg jól az ütött-kopott, virágokkal tömött furgonomban, én vagyok a bizonyíték, hogy az embernek nem kell feltétlenül belehalnia.” vagy: „Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs hozzá joga.” A giccstől a sztorit Billie szlenges-trágár, helyenként agresszív („Hé, na, kérhetnék egy kis finomságot, szociálisan hátrányos helyzetű nyomikám? Csak nem fogod a taknyodat folyatni, amikor a jóisten éppen a diszkógömbjét villogtatja?”), legtöbbször könnyed stílusa és cinikus, öniróniától sem mentes hangja menti meg – és ez azért hat többnyire hitelesen, mert azoknak a védekezési mechanizmusoknak tudható be, amelyek az állandóan résen levés eredményei. Emellett sok poénnal és eredetieskedő fordulattal („A fejemben egy breton tengerész dudazenekar őrjöngött techno beattel mixelve.”) sikerül visszafogni az emlékek felidézésével együtt járó érzelmességet és nosztalgiát.

Annak ellenére, hogy a Billie komoly társadalmi problémákat vet fel, egyáltalán nem tudja mélységükben megmutatni őket, s összességében véve a közhelyességet sem sikerül elkerülnie. A regény középpontjába így egy kapcsolat történetének gyors és különösebb tét nélküli felvázolása kerül: egy olyan ideális barátságról szól, amely szereteten, kölcsönös megértésen és tiszteleten alapszik. A periférián lévők érzékenységével elbeszélt, inkább szívmelengető és bátorító könyv, mint markáns társadalomkritika vagy releváns helyzetelemzés.

Anna Gavalda: Billie. Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest, 2015.