Holczer Dávid versei

Omlásveszély

Csak virágokat hagyok
az utcafronton. A földtől elszakítva,
hogy a hervadásukról eszembe jusson
a házfalak maltertól és kőportól
zavaros pusztulása.

Pupilláim szálkává sodornak minden konyhabútort,
minden tükröt visszafinomítanak homokká.
Amerre én nézek, ajtókeretek tátonganak
és otthontalan bőgnek az ágyipoloskák,
ha egyet pislogok. Sípolva döglik meg a házak
érhálózata: csőcsonkok és szikrázó kábelek
tanúskodnak kíméletlen tekintetemről,
ami mindent szétszerel.

Leomlik az utca, leomlik a nézésemtől,
minden ház malter lesz újra és kőpor.
Aztán megnyugszom: nincs több gond a lakhatásra.
Bűntudat nélkül érezhetem magam otthontalannak,
mikor csak ez a legkopárabb panoráma a szép,
a frissen végtelenített utcafront
a szobám valamikori helyéről szemlélve.

Kéretlen

Nem IC-minőségű kocsiba szól a helyjegyem.
Vacogok az ablaknál.
Itthon érzem magam, furcsán itthon.
Megnyugtat az idegen cipők trappolása,
a gyerekek vihogása, a kalauz háta mögött
titokban dohányzók kipirult arca.

Indokolatlanul sokáig állunk
a szentlőrinci állomáson. Hozzászoktam,
hogy itthon sosincsenek új ingerek,
csak a megszokás szül némi feszültséget,
hogy pontosan tudom mi fog történni,
de közben remélem, hogy hátha pont
most lesz valami más.
Meglep, hogy mennyien vannak itt és hogy
hány ember létezhet a világban,
akiket még annyira sem ismerek, mint
ezeket a kéretlen lakótársakat.
Olvashatnék vagy írhatnék valamit talán,
de nem akarom magamat lelombozni,
úgyis zsibbadtra ülöm a seggem.
Három és fél óra az út – addig még biztos
nem élvezek semmit.