Holczer Dávid versei

Sorsvetés, lepattanó

Mint farzsebből kikotort aprót,
számolgatom albérletekben részeim
és megszaggatott rongyaim, íme, szétosztják.
Kérj, és adatik mit tékozolnod,
kölcsöningekben osztogatom szét magam,
és elpirulok, ha kiégetett ujjvégen kapnak.

Ki mit visz, sose néztem, adtam mindig,
egy ujj singcsontomra szaladt,
egy vers részegen valakiben mélyre ment.
Meg nem lopott, de elbirtokolta,
zsebe mély volt, keze gyors.

Semmit sem hívok a magaménak,
más szavait ütöm idegen laptopokba,
és mint lomtalanításkor dobozban a lábasok,
konganak a szövegben a szavak.

Öntöd, gyújtod

Ki vagy szolgáltatva, gyújtogató,
mindenkinek, akivel szóba álltál.
A hidaknak égnie kell,
az lesz majd az igazi tüntetés.
Vasúti talpfákat kussoltatsz el,
ne mondják meg, merre menj.
Székeket rúgsz ki magad alól
körbeperzselt szigeteden,
tanulod, hogyan hagyd el magad
a gravitációnak, törvénytudó.
Valamitől függeni kell,
az a szerencse, ha láthatatlan.
Ami lángol, az látszik igazán.
Karodra csöppen a benzin,
balfasz, ne nyomd el a cigid.
Villanypóznák keresztjeit
nézed, milyen rendezettek,
libasorban emlékeztetnek:
nem mind Johanna, aki ég.