Fotóesszé: Siófok

Ez a bevezető régi és talán íratlan szabálynak tesz eleget: kép nem állhat szöveg nélkül. Ha felcsapunk, mondjuk egy Henri Cartier-Bresson-albumot, látjuk, e szabály ott is megnyilvánul. A bevezető három olyan képre irányítja az olvasó (a képek majdani befogadója) figyelmét, amely máskülönben talán teljesen hidegen hagyná. Pontosabban: hidegen is hagyják, de legalább tudja, hogy mire figyeljen, ha az értelmezés kijelölt útján akar végighaladni. A bevezetők feladta: orientáció. Előre meg kell rágni a következő fényképeket. Ez a fényképekkel szemben barbárság. Általában nem is a fényképész teszi meg, hanem az értő esztéta vagy művészettörténész feladata. Ilyen esztéta vagy művészettörténész most nincs kéznél, így a fényképészre hárul, hogy értelmezze saját munkáit.

Az itt közölt képek elfednek valamit. Elhibázzák a témát, képtelenek azt egészében megragadni. Elfedik az ábrázolt városban fellelhető feszültséget zaj és csend, a nyár és a többi évszak között. Egy nem helybélinek e városról egy, az itt következőktől nagyban eltérő fotó juthat eszébe: fiatalok, a szemük vörösen (vagy zölden, esetleg fehéren) csillan egy kamera vakujától. A megvilágított tekintetek delíriumos állapotban merednek a semmibe, hátuk mögött elég nagy eséllyel a Balaton. A fénykép hajnali kettőkor készült a Petőfi-sétányon vagy bárhol máshol a partvonal négyszáz méteres környezetében.

Az itt következő fényképek nem ilyenek; mindazt, amit Siófokról gondolni szokás elfedik. Egy lényegre tapintó fotóesszé a városról ennek a két állapotnak a feszültségével foglalkozna: magában foglalná a német és pesti turisták nyüzsgését, ahogyan betöltik és használják a várost pár hónapig, majd ugyanannyi teret adna annak a csendnek, amely nagyjából szeptember végétől következik. A levegőben kenyérért kapálózó sirályok. Erős, hideg szél a kikötőben.

Hegedüs Ferenc