Az okosváros valósága. A lakhatás helyzete Kolozsváron
Hogyan (nem) boldogulunk a kolozsvári ingatlanpiacon? Miként érinti a fiatalokat, hogy a lakásokat befektetési céllal veszik, és nem azért, hogy lakják őket? Mi jelenthet megoldást a lakhatási problémákra? A Căși sociale ACUM! [Szociális lakásokat MOST!], a lakhatási igazságosságért küzdő szervezet novemberi levelének magyar fordítását közöljük, amelyet pár személyes beszámoló követ a kolozsvári ingatlanpiaccal való találkozásainkról.
Kedves hallgatók, Kolozsvár egyetemei ismét megnyitják előttetek kapuikat, üdv (újra) itt!
Milyen fun, smart és cool lenne, ha a város nem az ingatlanfejlesztők, befektetők és többlakásos ingatlantulajdonosok birodalmaként működne. Ráadásul nincs számotokra elég bentlakás, és nem létezik elegendő szociális bérlakás sem. Ezért kénytelenek vagytok a piacról lakást bérelni.
Habár ahhoz szoktunk hozzá, hogy a szociális lakhatás csak a legszegényebbek és a súlyosan mozgássérülteknek jár, ha körülnézünk Európában, másféle példákat is találhatunk. Bécs híres a lakhatási programjairól, ahol a városlakók nagyjából fele él a város által létrehozott vagy támogatott épületekben. A város lakóinak negyede egyenesen a várostól bérli ezeket, kedvezményes feltételekkel, miközben az önkormányzat komoly lakhatási programokal célozza a 30 év alatti fiatalokat, pályakezdőket és egyetemistákat egyaránt. Azonban ez messze nem olyan ritka: Európában gyakoriak a különböző lakásszövetkezetek és lakhatási programok, amelyeknek hála a támogatott lakhatás nagyságrendje számbelileg sokszor megközelíti, vagy akár meg is haladja a privát szektort. A mi okosvárosunkban ezzel szemben mindössze nagyjából 1500 szociális lakás van, ami a leginkább kiszolgáltatottak számára sem elegendő. 2014 óta nem épített új szociális lakást az önkormányzat, és a lakhatási kérelmeknek évente csak 1-2%-a jár sikerrel. (A fordítók kiegészítése)
Hát ez vár rátok:
Nincsenek bérlői jogaitok; mintha csak az lenne a kötelességetek, hogy növeljétek a tulajdonosok profitját. Nem tetszik? Túlzsúfolt lakásokban kell élnetek, hogy ki tudjátok fizetni a bérleti díjat és a közköltséget? Esetleg azt is a szemetekre hányják, hogy miért nem más városban választottatok egyetemet, ha Kolozsvárt nem tudjátok megengedni magatoknak? A szüleitek komoly költségekbe verik magukat azért, hogy itt maradhassatok?
Ez történik, ha a hallgatók „munkaköri leírásában” kimondatlanul, de szükségszerűen az is szerepel, hogy kötelesek hozzájárulni az ingatlanpiaci profitfelhalmozáshoz. Sajnos ez tanulmányaitok végéig nem változik, sőt utána, a munkaerőpiaci pályátok kezdetén sem – amennyiben Kolozsváron maradtok.
Ha viszont már több pénzt kerestek, esetleg lakáshitelt vennétek föl, a bankok tárt karokkal várnak titeket, hogy „segítsenek valóra váltani az álmaitokat.” Az ingatlanfejlesztők is ezt mondják. Valójában ti váltjátok valóra az ő álmaikat: a profitét, amelyet az emberek lakhatási szükségleteiből nyernek.
Mindennek tetejébe ezek a lakásokat kiadó nagy ingatlantulajdonosok azt állítják, hogy ti, hallgatók, növelitek az árakat. Szóval nem ők húzzák le rólatok a bőrt. Pedig ki más lenne a hunyó? Az állammal karöltve hanyagolják a szociális lakhatás egész problémakörét, a szabályozatlan bérleti piacot, a megfizethető állami/önkormányzati bérlakások hiányát.
Lehetne ez másként is, hiszen képesek vagytok az önszerveződésre: követelhettek több szociális bérlakást, kérhetitek a hozzáférhetőségi kritériumok bővítését (hogy egyetemistaként is jogosultak lehessetek ilyenre), a bérleti díjak szabályozását.
Lépjetek velünk kapcsolatba! Gyűljünk, szerveződjünk! Tudjuk, hogy tanulnotok kell, talán dolgoznotok is, hogy fizetni tudjátok a Kolozsváron lakás költségeit, de talán tudtok egy kis időt szakítani arra, hogy tiltakozzatok a fent leírtak miatt, és követeléseitekkel megváltoztassátok a helyzetet.
De addig is, kedves hallgatók, üdv újra Kolozsvár ingatlanpiacán.
Íme néhány adat az Imobiliare.ro portálról:
A legalacsonyabb árak a garzonlakások esetében: 180 euró/hó a Monostoron, 190 euró Hajnal- és Györgyfalvi negyedekben, és 200 euró a Mărăști-ben. Egy kétszobás lakás bérleti díja a Monostoron 230 eurótól, a Hajnal- és Györgyfalvi negyedekben 250 eurótól, a Mărăști-ben 270 eurótól kezdődik havonta. Háromszobás lakásoknál a legalacsonyabb árak: a Monostoron 270 euró, a Hajnal-negyedben 290 euró, a Györgyfalviban 320 euró és Mărăști-ben 350 euró havonta.
Ezek az árak 2025 januárjában: a garzonlakások esetében 200 euró/hó a Monostoron és a Györgyfalvi negyedben, 299 euró a Hajnal negyedben, 280 euró a Mărăști-ben; a kétszobás lakások esetében 380 euró a Györgyfalvi-, 420 a Hajnal-, 400 a Mărăști negyedben, 330 euró a Monostoron; egy háromszobás lakás minimális bérleti díja 399 euró a Györgyfalvi negyedben, 500 euró a Hajnal negyedben, 400 a Monostoron és 590 euró/hó a Mărăști-ben. (A szerkesztők kiegészítése)
Vessünk egy pillantást a 2024. augusztus/szeptember havi átlagos bérleti díjakra Kolozsváron: 699 euró/hó, ami 17%-os növekedést jelent 2023-hoz képest, ami az Imobiliare.ro adatai alapján nagyobb, mint Románia bármely más regionális központjában.
*
Alább Kolozsváron élő fiatalok számolnak be tapasztalataikról.
Már szinte teljes egészében kolozsvári lakosnak érzem magam: 7 éve élek a városban. Középiskolás tanulmányaim miatt hamar kiszakadtam a családi, vidéki környezetből. Először két évet bentlakásban töltöttem. Az iskola saját bentlakást tartott fönt, de az akkori árakhoz képest drága volt, hatan osztoztunk egy szobán évfolyamtársnőimmel. Leggyakrabban a folyosóra kényszerültem a hangzavar miatt, a tér kialakítása, a szilenció hiánya ellehetetlenítette a produktív tanulást. Tizenegyedikben kiköltöztünk egyik szobatársnőmmel egy kétszobás lakásba, 150 euróért fejenként. A bentlakásnál nem volt drágább, és a saját tér megfizethetetlennek bizonyult. Két hónap múlva kénytelenek voltunk hazaköltözni a világjárvány miatt. Év végén három hétre ismerősök lakásában húztam meg magam, majd tizenkettedikben ugyancsak náluk maradtam saját szobában, szerződés nélkül. Furcsa volt egy családdal együtt élni, a magányomat erősítette a sehova se tartozás. Egyetemi évem első évében másik barátnőmmel költöztem össze, szerződés nélkül béreltünk egy modern lakást. Annak ellenére, hogy egy hálószobás volt, és nagyon drága, de kompenzálta a tulajok kedvessége, és hogy egy nyelvet beszéltünk. Kiköltözésünk teljesen akadálymentes volt. Másodévtől kezdődően egyedül lakom, a csavaros történetem csúcspontját élem. A lakbér és rezsi így jóval magasabb, annak ellenére, hogy egyszobás lakás, de a lakótársakkal kapcsolatos rengeteg negatív tapasztalat után arra van igényem, hogy egyedül folytassam. (Eliz, harmadéves egyetemista hallgató)
Hat éve élek Kolozsváron, négy különböző helyen laktam ez idő alatt. Laktam penészes lakásban, másokkal megosztott szobában, város szélén vagy átmenetileg ismerősöknél, ahol egyszer kigyúlt a biztosíték. Mégpedig azért, mert nem működött a fűtőtest a szobámban, de a konnektor sem, így hosszabbítóba kellett bedugnom egy radiátort. Annak ellenére, hogy többször volt szólva a tulajnak, mégis minket tartottak felelősnek, így nekünk kellett kifizetni a biztosíték kicserélését. Végül is ennél a pontnál már ugyan mindegy, megfagyni vagy bennégni. Szerencsére egyik sem történt meg, s ha a megfagyásra azért mégsem lett volna esély, a bennégésre nagyon is. Az idő viszont telik, a szüleim pedig arra vállalkoztak, hogy lakáshitelt vesznek fel. Persze nem itthon, hanem Németországban. Másképp se nekem, se nekik esélyük se lenne. De mégis, ők eladósodnak, én meg készülhetek arra, hogy mi lesz akkor, ha már nem tudják fizetni. Fél éve már, hogy naponta az ingatlanpiacot bújom, sikertelenül. Két lakást az utolsó pillanatban vettek meg előttünk, egy másikra már hónapok óta várunk, mert a tulaj tehetségesen hiteget, nem mintha lenne jobb opciónk. A dolog úgy működik, hogy aki hamarabb leteszi az előleget, azé a lakás. Nincs idő szöszmötölni. Márpedig ennyi pénzért kellene. Mindenesetre, az egyik ingatlanközvetítő, akivel már egy ideje egymás agyára megyünk, megjegyezte, hogy ha nem iparkodunk, Trump megválasztásával csak még drágábbak lesznek az árak Kolozsváron is *cringe fej*. Mindeközben az albérletből, ahol eddig laktam, ki kellett költöznöm, mert szerződést nem akartam még egy évre hosszabbítani, a tulaj meg persze nem halaszthatta el az új egyetemi tanévet, amikor könnyen új bérlőket találhat a penészes ronda lakásába, persze drágábban, mint ahogy azt nekünk kiadta ezelőtt egy évvel. Így most épp barátoknál lakom felváltva, a cuccaim egy raktárban, lakás nincs, és azt sem tudom mikor lesz. Bár még így is a szerencsésebbek közé tartozom. (Heni, pályakezdő)
2005 körül döntötték el a szüleim, hogy lakást vesznek Kolozsváron a két (leendő középiskolás és egyetemista) gyermeküknek, mert olcsóbb volt így hosszú távon. A 2008-as nagy gazdasági válság nem volt a horizonton, de a Caritas-piramisjáték ingatlanpiac-pörgető hatása azért bőven érződött. A harminc négyzetméteres legénylakás harmincezer euróba került, és ma több mint a dupláját éri. Tíz évig fizettük a kölcsönt, ismerősöknek és rögtön két banknak is, közben a közszférában huszonöt százalékkal levágták a fizetéseket, a törlesztőrészletek megduplázódtak, és jelenleg sem lehet nyugtunk, mivel a környékünket kiszemelték az ingatlanbefektetők, felvásárolják a házakat, és tízemeletes blokkokat, parkolókat és hoteleket terveznek. Romániában a magántulajdon, mint tudjuk, szent és sérthetetlen, de ha a bal és a jobb oldali szomszédodat is kivásárolják a „fejlesztők”, akkor feldughatod a magántulajdonodat a vizesedő falakkal, szétcseszett házalappal és beárnyékolt udvaroddal. (Máté)
Harmadik éve lakom Kolozsváron, elsőévesen a Mărăști negyedben, ahol egy másik sráccal osztoztam a szobán: egyáltalán nem smakkoltak az alvási szokásaink (egy reggeli pacsirtát és egy éjszakai baglyot képzelj összezárva), sem az életmódunk úgy en bloc. Második éve lakom a Monostoron: jóval többet kell fizetnem az albérletért, de Woolf óta valóban mérvadóvá vált az a saját szoba. (Henrik, harmadéves hallgató)
A kolozsvári nyolc évem alatt eddig három különböző lakásban éltem, és sosem volt bérleti szerződésem. Gyakran éreztem azt, hogy teljesítenem kell, amit a tulaj kér, de nekem nincs alapom problémákat jelezni felé. Mindkét költözésem megalázó élmény volt. (Anna)
Általában, ha néhány hónapja nem dumáltál valakivel komolyabban, akkor már sikeresen átlépted azt a mágikus határt, amikor nem vagy folyamatosan tisztában a másik ember életével. Ilyenkor, ha a másik ismerősöd nem kolozsvári, érdemes ellőni a „ja, te még ott laksz?” kérdést. Ha neadj’ isten a válasz nem lenne, akkor empatikus homlokráncolással felteheted a kérdést, hogy „miért, mi történt?” Ezzel megfelelően közölted a másikkal, hogy neked is elpanaszolhatja, hogy miért volt szar az előző lakás, és ő ekkor rendszerint kiönti az életét neked is: tudja, hogy már húszszor elmondta a sztorit, de annyira kellemetlen, hogy még mindig túlcsordul benne. Kezdődik a felsorolás: kellemetlen volt a főbérlő? esetleg szarul volt felszerelve, vagy túl drága volt, vagy az öt ember közül a két új ismeretlen alak túl sok? S aztán ne is mond! Múltkor elromlott a központi, s a másik szart bele egy hétig kihívni valakit. Hat év után már azon csodálkoznék inkább, ha valakinek kellemes élmény az egyetemista-lakásbérlés művelet itt Kolozsváron, és nem a nyomorult kiszolgáltatottság az alapérzés. (Krisztián)
